2015-03-25

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Mindig érdekes, amikor egy könyvekből ismert, úgymond "nagy ember"-nek a családja mesél arról, milyen ember volt az, akiről csak papírszagú ismereteink vannak. Jó élet-közelbe kerülni pulpituson elhangzó szavakhoz. Most így kerülünk remélhetőleg közel Ravasz Lászlóhoz, akinek az unokája, Tegzes Lászlóné Bibó Borbála abban a házban lakik, ahol Ravasz László püspök régen töltötte a nyarakat, és élete végén lakott. Éppen ma tartanak egy konferenciát a negyven éve, 1975-ben elhunyt Ravasz László prédikátori munkásságáról a Budapesti Református Teológián. Tegzes Lászlóné Bibó István lánya, Ravasz László unokája beszél.

Tegzes Lászlóné és Bibó István
Tegzes Lászlóné: A nagyapámat és az édesapámat az emberek híres emberként ismerik, és azt gondolják, hogy milyen érdekes lehet egy ilyen családban élni. Nekem azonban ők nem híres emberek, hanem az Édesapám és a Nagyapám. Természetesen, ahogy nőni és okosodni kezdtem, azért érzékeltem, hogy kikkel vagyok körülvéve.
Nagyon vonzott az, hogy az egykori gyermekkori fészekbe visszajöhessek, ezért az unokatestvéremmel megbeszéltük, hogy kiváltjuk a családtagokat. Így 1984 óta itt lakunk.
Fekete Ágnes: Ennek a háznak lelke van. Csodálatos ez a tornác!
Tegzes Lászlóné: Igen. Megpróbáljuk modernizálni annyira, hogy tudjunk benne normálisan élni, de azért igyekszünk megtartani, a régi dolgokat, amik már gyermekkoromban is megvoltak, és bennem élnek.
Fekete Ágnes: Ez az asztal is a régi?
Tegzes Lászlóné: Igen, az asztal, és a székek is, mind a régiek. Sőt, amikor ideköltöztünk, még valahogy az ülésrend is nagyjából úgy alakult, ahogy megszoktuk régen. Meg volt, hogy ki kerül az asztalfőre, ki ide, ki oda. Nagyon sok szép és jó élményem kötődik ide. Például, Visegrádon lakott Áprily Lajos, sokszor eljött ide, így gyakran találkoztunk vele. Mivel magyartanár vagyok, egészen másképpen, személyes élményekről tudok beszélni a gyerekeknek. Hálás vagyok ezért.
Amikor nagyapámat nyugdíjba kényszerítették…
Fekete Ágnes: Mikor történt ez?
Tegzes Lászlóné: …1952-53 táján, akkor ő kiköltözött ide. A lányát és a vejét, Ravasz Verát és Uray Sándort kitelepítették Békés megyei Okányba, és akkor neki az volt a kérése, hogy hazajöhessenek. Ezt a kérését teljesítették. A kitelepítésnél az volt a szabály, hogy Budapest huszonöt kilométeres körzetén kívülre lehetett csak visszajönni. Mivel azonban Leányfalu huszonhat kilométerre van Budapesttől, Veráék idejöhettek. Akkor a nagyapám kiköltözött ide véglegesen. Ez egy óriási ház, aminek ő nyáron a toronyrészét használta, amely akkor nagyon kellemes és jó volt, télen viszont hideg volt. Akkor beköltözött ebbe a régi parasztházjellegű földszintes részbe. Itt cserépkályhák voltak. Most ez a mi hálószobánk, akkor itt volt az ő hálószobája.
Fekete Ágnes: Hol laktak Urayék?
Tegzes Lászlóné: Itt laktak ebben a földszintes részben. A toronyrész aljában volt a dolgozószoba és a fürdőszoba.
1957-ben, amikor én majdnem hétéves voltam, lecsukták apámat. Anyám egyedül tartott el minket, és az igazgatóhelyettességből persze azonnal kirakták. Nyaranta, az iskola végétől szeptember elsejéig mindig itt voltunk a többi unokával együtt. Hatos unokacsoportot képeztünk itt, de Urayék két gyereke eleve itt lakott. A hat gyerekből én voltam a legkisebb. A többiek szerint el voltam kényeztetve, és sok minden szabadvolt nekem. Én ezt persze nem így éreztem.
Különösen nyáron elég nagy vendégjárás volt. A verandán van ez a nagy nyolc-tízszemélyes asztal. Ha vendégekjöttek, itt ültek le és beszélgettek, ha illendően viselkedtünk, mi is ott maradhattunk. Utólag visszagondolva, bizony sok érdekes és nagyformátumú emberrel lehetett itt találkozni és hallgatni őket, de hát azért mi gyerekek voltunk, és sokszor felcseréltük a híres embereket a Dunára.
Most már itt lakom, itt nevelem a gyerekeimet, az unokáimat, és visszajönnek a régi emlékek, a hatások.
Fekete Ágnes: Tényleg? Tehát van egyfajta "hely szelleme"?
Tegzes Lászlóné: Igen. Biztosan nagyon nevetséges, amit elmesélek: amikor mi gyerekek voltunk, a nagypapám nem szerette, ha fütyörésztünk. Jöttünk-mentünk, és ha valamelyikünk akárhol elkezdett fütyörészni, valahonnan megszólalt a nagypapám nagyon jellegzetes sztentori hangja: "Kicsi fiam, ne fütyölj!" És akkor az ember elhallgatott. Egyszer valamelyik gyerek valahol itt a verandán, vagy a kertben rázendített valami fütyölésre, és kiszaladt a számon: "Kicsi fiam, ne fütyölj!" Kővé dermedve megálltam: én ezt a mondatot hallottam már néhányszor. Honnan ugrik elő az emberből ez? Azért kétségtelenül rendet tartott itt köztünk. Voltak bevett szabályok, amiket tartani kellett.

Ravasz László
Fekete Ágnes: Milyen szabályok voltak?
Tegzes Lászlóné: Például az időpontokat tartani kellett. Szabályos életrendben élt. Öregkorára nagyon szépen megtanulta a különféle kerti fortélyokat. Tudott kaszálni, rózsát oltani, gyümölcsfákat metszeni. Reggelenként általában olyan két órát dolgozott, majd bejött, szépen fölöltözött. – Az orromban van máig az arcvize illata. – Mire ő itt kiült az asztalfőre a verandán, addigra bizony illett rendesen felöltözve itt lenni. Kényelmesen elbeszélgettünk. Nem lehetett az asztaltól fölugrálni és elmenni, amikor az embernek úri kedve úgy tartotta. Kijelölte, hogy ki imádkozzon a reggeli végén, és amikor az elhangzott, akkor lehetett leszedni, elpakolni, elmosogatni. Akkor ő elment dolgozni a dolgozószobájába. Akárhova elmentünk délelőtt, adott ebédidőben itt kellett lenni, és ugyanígy az ebédet végigülni. És hát az esti elmeneteleinknek is voltak időkorlátai, amit illett betartani. Néhányszor, főleg amikor már kamaszok voltunk, megpróbáltuk ezt kijátszani. De nem nagyon lehetett, mert a hálószobája mellett volt egy recsegős falépcső, amely az emeletre vezetett. Ugyan pontosan tudtuk, hova kell lépni, hogy ne recsegjen, de az egészen biztos volt, hogy mire fölértünk az emeletre, itt alul kigyulladt az éjjeli lámpa. Gondolom, akkor nézte meg az órát. Reggel pedig elhangzott a kérdés: "Miben egyeztünk meg?"
Fekete Ágnes: Szóval szigorú volt.
Tegzes Lászlóné: Azt hiszem igen, de inkább úgy mondanám, hogy szeretetteljes rendnek éreztem ezt, amiben világosan lehetett mozogni.
Fekete Ágnes: Milyen volt a nagymama?
Tegzes Lászlóné: Ő a háború után meghalt. Én már nem ismertem. A nagyapám itt egyedül volt a család feje, és összetartó ereje.
Fekete Ágnes: Akkor ki főzött?
Tegzes Lászlóné: Vera néni főzött, a nagynéném gondoskodott erről a nagy családról, amit én akkor gyerekként nagyon természetesnek tartottam. Most sokszor rágondolok, hogy azért ez nem kis teher volt.
Amikor nőni kezdtünk akkor éreztük, hogy tanácsért is fordulhatunk a nagyapámhoz. Nagyon megértő volt. Emlékszem rá, hogy amikor konfirmáltam, megkérdezte, nincs-e kedvem kijárni hozzá? És akkor én kijártam. Komoly útravalót adott. Sosem éreztük azt mi unokák, hogy tőlünk elváratik, hogy mi nagyon, de nagyon vallásosak legyünk mindnyájan.
Minden vasárnap tartott nekünk vasárnapi iskolát. Ha egyedül volt valaki kint, akkor annak az egynek, ha mind a hatan itt voltunk, akkor mind a hatnak. Ez egy szabályos rítus volt. Itt volt egy nagy réztál, azt az egyik unokatestvérem megkongatta. Lejött mindenki, és bementünk a dolgozószobájába. Énekkel, felolvasással, magyarázattal, egy teljesen kerek, egész gyerekistentiszteletet tartott, amelynek a végén kockacsokoládé osztás volt. Azért a mi időnkben ez nagyon sokat számított.
Fekete Ágnes: Gyerekprédikációt mondott?
Tegzes Lászlóné: Igen, igen. Emlékszem rá, hogy volt egy könyv, amelyikbe mindig valamelyikünk beleírta az aranymondást.
Én személy szerint, felnőttkoromban két dologban kaptam elég komoly eligazítást tőle. Az egyik az, hogy katolikus a férjem. Amikor elmondtam neki, hogy össze akarunk házasodni, nagyon sok jó tanácsot adott arra nézve, hogy ez hogyan lesz levezényelhető egy életen keresztül. Egyébként negyvennégy éve vagyunk házasok.
Fekete Ágnes: Milyen tanácsokat adott?
Tegzes Lászlóné: Elmondtam, hogy nem szeretnék reverzálist adni, tehát szeretnék a saját templomomban is férjhez menni, és a férjemet sem szeretném arra késztetni, hogy miattam csak református templomban esküdjünk. Úgyhogy hosszú procedúrát jártunk végig, amíg ezt engedélyezték nekünk. Engedélyt kellett kérnünk arra, hogy nagyapám palástban megáldhasson minket. Engedélyt kellett ahhoz kérni, hogy a Torockó térre elmehessek, mert nem oda tartoztunk. A férjemnek engedélyt kellett kérni, hogy ne a helyi katolikus templomban esküdjünk. Így aztán egy hatalmas köteg engedélyünk volt ahhoz, hogy végülis három helyen összekössük az életünket.
Fekete Ágnes: A nagypapa nem ellenezte ezt?
Tegzes Lászlóné: Egyáltalán nem. Sőt, mikor az szóba került, hogy a gyerekek milyen vallásúak legyenek, azt mondta, hogy akkor, és amikor odajuttok, hogy ott lesz a gyermek, akkor a ti bölcs belátásotok határozza meg, hogy ebben hogyan tudtok úgy egyességre jutni, hogy senkiben, se tüske, se rosszérzés ne maradjon, és senki ne érezze úgy, hogy kvázi áldozatot hozott. Amíg szerelmes az ember könnyebben hoz áldozatot a másikért, de később más érzések is közrejátszanak a döntéseknél. Máig emlékszem, hogy ezt nagyon bölcsen elmondta. Sokat beszélgetett velem, és kettőnkkel is. A másik, amiben nagyon sokat segített az volt, amikor örökbe fogadtunk egy gyereket. Eljöttem hozzá és elmondtam ennek az összes előzményét. Nagyon becsültem, hogy rögtön, helyből nem beszélt le, és nem mondta azt sem, hogy ez egy magasztos feladat, és milyen jó lesz. Nagyon reálisan elmondta, hogy ennek milyen szép oldalai vannak, és milyen árnyoldalai lesznek. A későbbiekben tapasztaltuk, hogy mindenben igaza volt. Egy csecsemőotthonban dolgoztam, mert "halmozottan rossz származásom" okán nem vettek fel évekig az egyetemre. Ott a csecsemőotthonban beleszerettem ebbe a gyermekbe, és úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ott. Sok támadást kaptunk ezért, és nem volt könnyű, de sokat számított, hogy nagyapám mindig bátorított és azt mondta, hogy ebben a feladatban van szépség, és lesz öröm is. Ez nekem hihetetlenül sokat jelentett.
Fekete Ágnes: Mi történt a csecsemőotthon után?
Tegzes Lászlóné: Felvettek Szegedre, ahová elköltöztünk. Ott magyar-orosz szakon végeztem. Aztán átköltöztünk Hódmezővásárhelyre. Ott született meg a többi gyermekünk. Szerettünk volna visszajönni Pestre, mert akkor még éltek a szüleim. Apám sokáig börtönben volt, és ami kimaradt, azt szívesen pótoltam volna. Ennek a hiánya igazán nagy seb az életemben.
Fekete Ágnes: Miért?
Tegzes Lászlóné: Egy hónap elteltével szinte egyszerre halt meg Édesanyám és Édesapám. Heti rendszerességgel szaladgáltam akkor ide föl, sokszor éreztem, hogy jó lett volna, ha az ember közelebb van hozzájuk.

Bibó István
Fekete Ágnes: Az édesapja és a nagypapa hogyan voltak egymással? Ők nagyon különböző emberek voltak.
Tegzes Lászlóné: Ez egy nagyon érdekes dolog volt. Hallatlan okos volt mind a kettő. Nagyon érdekes volt őkethallgatni, amíg lehetett.
Fekete Ágnes: Ők tényleg másképpen gondolkodtak a világról.
Tegzes Lászlóné: Abszolút. De ennek a két különböző világlátásnak az összetalálkozása, eszmecseréje az nagyon érdekes volt. Nagyon becsülték egymást. Nagyapám, mikor apám börtönben volt, akkor nagyon sokat segített anyámnak. Gondolom anyagilag is.
Fekete Ágnes: Az hat év volt. Ugye?
Tegzes Lászlóné: Több. Nem is nagyon tudtuk, hogy mi van apámmal. Néha azok a bátrabbak, akik tanúkihallgatáson voltak, és utána el mertek jönni, elmondták, hogy szembesítették őket, és akkor látták, hogy él, és megvan. Amikor megszületett az ítélet, és lehetett tudni, hogy életfogytiglan, akkor lehetett örülni, hogy életben van. Az ítélet megszületése után eljött a gyerekes beszélő ideje, amely Vácon volt. Élénken emlékszem. Mai ésszel nézve elég szörnyű volt, mert ácsorogtattak minket a börtön előtt, aztán szép lassan lehetett bejutni. Ott szoptattak, etettek, sírtak, rosszul voltak. Volt minden. Szóval, akkor már tűkön állt mindenki, és már alig várta, hogy bemehessen, akkor bezúdították a tömeget egy hosszú terembe, ahol végig rácsok voltak. A rács mögött álltak a teljesen egyforma csíkos ruhába öltöztetett rabok. Egy rab, egy őr, egy rab, egy őr. Akkor az ember ment és keresgélte, hogy hol van, akihez ő jött. Sírás, kiabálás volt mindenfelé. Ott álltak a családok egymástól egy méterre. Amikor megláttam a papámat, akkor elkezdtem harsányan kacagni, mert annyira mulatságos volt az a csíkos ruha. És főleg az, hogy nekem nagyon magas volt az édesapám, és szerintem nem volt rá elég hosszú nadrág, úgyhogy a nadrágja a lábszárközépnél ért véget. Ez nekem hihetetlenül mulatságos volt, és elkezdtem hangosan kacagni rajta. Utólag mesélte el édesapám, hogy ez neki mennyire megnyugtató volt, hogy én ott kacagni kezdtem. Ő előtte egyfolytában attól félt, hogyha mi gyerekek sírva fakadunk, akkor az neki három hónapig komoly lelki teher lesz. Ha az ember véletlenül hozzáért a rácshoz, akkor az őr odavágott a gumibotjával. Egyszer próbáltam bebújni alul, de az őr rám förmedt. Anyám meg riadtan kirángatott onnan, nehogy emiatt félbeszakadjon a látogatás. Kilenc éves lehettem. Hazafelé egész úton arról volt szó, hogy "jaj, hát ezt is kellett volna, azt is kellett volna mondani", "ezt se mondtuk", "azt se mondtuk". Nem volt egy könnyű élet. Aztán Vácról átkompoztunk, átjöttünk a szigeten, és itt megálltunk, hogy rögtön elmeséljük a történteket. Gondolom, nagyapám tudott egy kicsi vigaszt nyújtani anyámnak. A börtön miatt apám a felnövekedésemből erősen kimaradt. Otthagyott egy első elemista gyereket, és talált egy kis kamaszt, amikor hazajött. Ha nem is a nulláról, de elölről kezdtük a megismerkedést, és az együtt élést. Nagyon jól sikerült, mert ő azt a nagyon jó módszert választotta, hogy elkezdett felnőttként kezelni engem, és nem gyerekként. Ez nekem nagyon imponált, mert épp arrafelé tartottam, hogy vegyék már észre, nem vagyok gyerek. Sokszor megkérdezte tőlem: "Ezt hogy gondolod? Mi a véleményed erről?" Komoly energiát fektetett abba, hogy visszakerüljön az életembe. Egyszer megkérdezte tőlem: "Te hol ebédelsz fiam?" Vonogattam a vállamat. "Ebédeljünk együtt!" – mondta. Mindennap megvárt a Statisztikában, ahol volt étterem, és akkor ott együtt ebédeltünk. Megnézett, amikor kézilabdameccsem volt. Fölkeltett reggel, amikor tájfutni mentem. Szóval annyira visszavette magát az életembe, hogy annak része legyen. Tényleg régen meghaltak, de nagyon hiányoznak nekem. A nagyfiamnál láttam, hogy milyen jó nagyszülők lettek volna. Sajnálom nagyon, hogy ennek vége szakadt.
Számomra Nagyapám halála is szép történet volt. Fizikailag egyre gyengült. Amikor kilencven éves lett, akkor itt Leányfalun tartott egy teljes családi összejövetelt. Mindenki itt volt. Akkor már voltak dédunokák is. Elbúcsúzkodás, és egy kvázi végrendelkezés volt, hogy ha ő nem lesz, hogyan éljünk egymással, mit csináljunk… Ez elég megrendítő volt. Kilencvenhárom éves korában halt meg. Bent volt minálunk, a szüleim lakásában. Felváltva ápolták, és éjszakára jöttek hozzá kedves diakonissza nővérek. Mi, unokák, amikor tudtunk elüldögéltünk mellette. Ez olyan szép volt. Amikor ébren volt, lehetett vele beszélgetni. Kristálytiszta pontossággal emlékezett régi dolgokra. Rengeteget mesélt Bánffyhunyadról, a gyerekkoráról, az iskolásélményeiről. A tízéves korában költött verset is elmondta. Nagyon áldott, jó beteg volt. Úgy örült mindig, ha valaki ott volt mellette, akivel lehetett beszélgetni. Aztán a Szabolcs utcában volt, és a lányomat beloptam hozzá a kórházba. Akkor már nem nagyon látottjól, megtapogatta a fejét és mondta, hogy szép kontyos feje van, biztos nagyon okos lány lesz. Majd megáldotta. Valahogy ez is olyan szép volt. Meg a temetése is, tényleg nagyon sokan voltak.
Fekete Ágnes: A Szabolcs utcában halt meg?
Tegzes Lászlóné: Igen. Ide nehezen lehetett följönni, meg lemenni. Félő volt, ha itt elesik, nem tud lemenni, hogy orvoshoz kerüljön.
Fekete Ágnes: Hogy volt itt a vasárnapi istentisztelet?
Tegzes Lászlóné: Régen volt egy harangláb és egy kicsi imaterem. Persze oda elég kevesen fértek be, talán húszan vagy legföljebb negyvenen. Egy egyszerű terem volt asztallal és székekkel. Ide járt át Borzsák Sándor Pócsmegyerről, Apuka – mert így hívtuk – meg ide járt le. Amíg bírta magát, fogta a botját, és lesétált. Talán egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy úgy lefagyott az út, hogy Sándor bácsi nem tudott átjönni, és akkor ő prédikált. Amikor már nem ment le, akkor Sándor bácsi följött ide istentisztelet után, vagy átjött délután, és akkor mindig megkérdezte, hogy mi volt ma az Ige? Miről prédikált, majd elbeszélgettek róla.
Fekete Ágnes: Pócsmegyeren volt délelőtt az istentisztelet és délután pedig itt?
Tegzes Lászlóné: Igen. Nekünk pedig délelőtt gyerekistentisztelet otthon. Így utólag jó sok kérdés fölmerül az emberben: milyen jó lett volna megkérdezni, hogy ő ezt hogy gondolta? Le van írva az emlékiratokban, hogy mi az, amit másképp csinált volna és mi az, amit már bán. De ezt jó lett volna megkérdezni!

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Dunamelléki Református Egyházkerület szokásos presbiteri konferenciáját rendezi meg március 28-án, a virágvasárnap előtti szombaton 10 órától Bicskén, a református templomban. Ugyancsak presbiteri konferencia lesz március 29-én, vasárnap 10 órakor Törökszentmiklóson.

Gróf Széchenyi István a huszárkapitány címmel tart előadást dr. Szentgyörgyvölgyi Péter a Debreceni Kollégium Budapesti Baráti Körében március 28-án, szombaton 15 órakor Budapesten, a Tábornok utca 2. szám alatt.

Dr. Pecsuk Ottó tart előadást a bibliafordításokról március 29-én, vasárnap 16 órakor Dunakeszin, a református templomban.

"A törés a szavakban van" a címe annak a beszélgetésnek, amelyet március 26-án, csütörtökön 18 órakor rendeznek Budapesten, Petőfi Irodalmi Múzeumban. A beszélgetés résztvevői: Darvas István rabbi, Jerger Krisztina művészettörténész, Jutta Hausmann evangélikus lelkész és Török Dalma könyvtáros.

Victor István nyugalmazott lelkipásztor és vallástanár hirdeti az Igét március 28-án, virágvasárnap 11 órakor Boldván, a református gyülekezeti teremben.

Húsvéti kézműves foglalkozást tartanak a Debreceni Református Kollégium Múzeumában március 28-án, szombaton 10 óra 30 perctől. Ugyancsak kézműveskednek a gyerekekkel március 29-én, vasárnap 15 órakor Budapesten, a rákoskeresztúri református templomban.

Johann Sebastian Bach János Passióját adja elő a Magyarországi Baptista Egyház Központi Ének- és Zenekara március 28-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október 23. utca 5. szám alatti református templomban.

Zenés áhítatot tartanak Sepsy Károly orgonahangversenyével március 29-én, vasárnap 18 órakor Debrecenben, a Szabadságtelepi református templomban.

Jótékonysági hangversenyt rendeznek a Kézen Fogva Alapítvány javára március 29-én, vasárnap 19 óra 30 perctől Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Jótékonysági hangversenyt ad Mészáros János Elek március 28-án, szombaton 17 órakor Mályiban, valamint március 29-én 15 órakor Bódvaszilason, a református templomban.

Nők a Bibliában címmel nyílt kiállítás Szűcsné Novák Mária tűzzománc képeiből Besenyszögön, a Művelődési Házban. A tárlat április 10-ig látogatható.

Családi napot és egyháztáji vásárt tartanak március 29-én, vasárnap 9 óra 30 perctől Budapesten, a Szilágyi Dezső tér templom kertjében.

Böjti elcsendesedő alkalmat szerveznek március 27. és 29. között Balatonszárszón a Soli Deo Gloria Konferencia Központban.

Bódis Miklós erdélyi lelkipásztor tart nyitott előadást ma este 18 órakor Székesfehérváron, a Széchenyi úti református templomban.

Fekete Ágnes:

"Mert ha valaki hallgatója az Igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt." Jakab 1,23

Érdekes pszichológiai kísérleteket végeztek tükörrel. Gyerekeket hívtak be egy szobába, ahol édesség volt egy tálban, és arra kérték őket, hogy ki-ki csak egyet vegyen belőle. A gyerekek nagyon könnyen megszeghették ezt az előírást, mert senki sem figyelt oda. Nem is tartották be túlságosan a szabályt akkor, amikor a szobában levő tükör háttal volt fordítva. Viszont amikor szemben volt velük, és úgy kellett venni a csokoládéból, hogy közben látták saját magukat, sokkal nagyobb százalékban tudtak ellenállni a kísértésnek.
A tükör egy olyan tárgy, amely valamiképpen az ember valós énjének tudatosságát fejezi ki. Pici gyerekek éntudatosságát is mérik azzal, hogy a rajtuk keletkezett piszkot nem a tükörképükről, hanem a saját arcukról igyekeznek eltávolítani. Ezzel azt fejezik ki, nem vagyok azonos a másommal. Én, én vagyok, és ez a tárgy visszatükröz engem. Úgy tűnik, hogy ez a tudatosítás az, ami segít akaraterőnk növelésében. A szenvedélybetegség gondja éppen ebben van: az emberek nem képesek önmagukat megfigyelni, elveszítik önkontrolljukat, és egyre meggondolatlanabbak.
Ha az ember belenéz a tükörbe, akkor általában megigazít magán valamit. Szinte gúnyosan írja Jakab apostol, hogy "megnézte magát, és elfelejtette, milyen volt" – hiszen az emberre általában nem ez a jellemző! Sőt. Állítólag az ételben való önmegtartóztatásnak sem az a legjobb módszere, hogyha az ember elhatározásokat tesz, hanem ha mindig leírja egy papírra azt, hogy mit evett. Minden egyes megevett étel után kénytelenek vagyunk ilyenkor szembesülni a papíron olvasható listával. Ugyanilyen tükör az, amikor leírjuk gondolatainkat, naplót vezetünk. Hiszen általában az embernek van egy általános elképzelése önmagáról: azt gondolom, hogy nem vagyok nagyon buta, általában mosolygósnak tartanak, tehát valószínűleg inkább vidám vagyok, és így tovább. De amikor ez a kép valamilyen konkrét formában megjelenik, az nagyon sokat segít abban, hogy tudatosan formáljam az életemet.
Azért van Szentírásunk, mert szükségünk van ilyen tükörre. És ezért van az Egyház is, hiszen egyedül egy ember sohasem látja a teljes igazságot, annak csak egy pici részét.
Vasárnap kezdődik Nagyhét. Az akkori nép, és a nép vezetői nem akartak Jézus tükrébe belenézni. Elvakultan csak a maguk érdekeit látták. Nem akartak mérlegelni, nem akartak magukba nézni, és egyre felhevültebb indulatokkal sodródtak az események. De ez a történet a mi számunkra mégis tükör. Vajon látjuk-e, hogy mi a megváltás útja? Egyszer Jézus megkérdezte a tanítványait, kinek mondanak engem az emberek? Miféle tükröt láthatok magamról? Elmondták, de aztán Jézus tovább ment: Minek mondotok engem ti, legközelebbi barátim? Péter hiába látta meg benne a Messiást, mégsem tudta elfogadni, hogy ő olyan Megváltó, akinek szenvednie kell. Nem akart igazán belelátni abba a tükörbe, amelyben vér és halál is van.
Vajon mi látjuk Jézus tükrét? Vajon a mi szívünkben megfér a véres Megváltó és a kereszthordozás? Adja Isten, hogy ebben a húsvéti ünnepkörben belenézzünk életünk tükrébe. Ámen.