2015-06-03

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Sokszor és sokat tudunk dilemmázni egy-egy helyzetben. Vajon merre van a jó út? Mit válasszak? Pedig nagyon sokszor az ember akkor választja a legjobb utat, amikor nincs módja arra, hogy döntsön. Számos fiatal például egyáltalán nem is jut a felsőfokú tanulás közelébe. Most Horváth Józsefet, a cigány származású huszonéves biológus kutatót hallhatják, aki nemrég Arany Pánt-díjat kapott. Ennek a díjnak a megnevezettjei hétköznapi, roma hősök. Kiss Sándor beszélgetett a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium tagjával, Horváth Józseffel.

Horváth József: A családomban elsőgenerációs diplomás vagyok. Senkinek sincs egyetemi végzettsége. A testvéreim középiskolát végeztek. Mindenkiben ott van a talentum, csak kérdés, hogy képesek vagyunk-e kihasználni?
Az ovit nagyon szerettem, de sajnos csak egy évig járhattam, mert akkoriban túl sok volt a gyerek. A csoportom neve Napsugár volt, az óvónénink, Julika néni, aki tényleg fantasztikus volt. Bibliaórákat tartott nekünk. A falra volt felfestve egy kép: egy hatalmas maci előtt állt Jézus, és előtte egy kislány macival a kezében. Minden délután leültünk a kép elé, és az óvónéni elmondott nekünk egy bibliai történetet.
Kiss Sándor: Ez egyházi óvoda volt?
Horváth József: Nem. Csak az óvónőnk magától tanította nekünk József, Mózes, Noé történetét és a többit. Azt nagyon szerettem. Karcagon jártam általános iskolába, majd Pécsre kerültem a Gandhi Gimnáziumba. Akkor váltak a szüleim, ezért visszakerültem másodikban Karcagra, és ott végeztem. Gyerekként nagyon szerettem a történelmet. Apukámnak sok könyve volt, és nagyon szerettem olvasni. Főleg a mitikus dolgokat, az ókori görög és római történelem szinte rabul ejtett. A középiskolában volt egy nagyon kedves biológia tanárnőm, Kolostyákné. Ő felfedezte bennem a tehetséget, és azt hogy tudok koncentrálni, még félóra után is, és nyitott voltam mindenféle új információra. Magamba szívtam a tudást, és akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha külön is foglalkoznék a biológiával és elmennék versenyekre. Azt mondtam: Oké, próbáljuk meg! Veszíteni úgyse veszítek. Harmadik-negyedik osztályban az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre mentem, sőt, összeraktunk egy pályamunkát a drogkutatásól, drogprevencióról. Ezzel az élettudományi szekcióban elhoztam a nagydíjat. Akkor döntöttem úgy, hogy biológus leszek. Nagyon sokat kellett olvasnom, sok mindennek kellett utánanéznem, sok mindent meg kellett értenem. Azt vettem észre, hogy ez nekem való. Azt éreztem, hogy végre azt csinálom, amit szeretek, ebben meg tudom magam valósítani. Ezért jelentkeztem a Debreceni Egyetemre, biológia szakra, és fel is vettek. Amint elvégeztem biológusként az alapszakot, illetve molekuláris genetikusként a mesterszakot, utána jött a doktori iskola. Így jutottam el a karcagi cigánytelepről ide, az egyetemre.
Kiss Sándor: A cigánytelep szó hallatán az ember sok mindent elképzel, de nem feltétlenül azt, hogy sorban állnak a könyvek a könyvespolcon. Édesapád könyvszeretete honnan eredt?
Horváth József: Édesapám, akit szintén Horváth Józsefnek hívnak, a vasútnál dolgozott pályamunkásként. Nagyon sokat utazott, és olyankor szállón lakott. Mindig vitte magával a könyveket, és újakat is vásárolt.Szinte már gyűjtő szinten volt. Akarva-akaratlanul is elkezdtem nézegetni ezeket a könyveket már akkor, amikor még olvasni sem tudtam. Édesapám ötvenöt éves, neki nem volt lehetősége, hogy tanuljon. Korán dolgozni kezdett, hogy segítsen a szüleinek. Egy teljesen más világ volt az, amiben ő felnőtt. A magyar társadalom hajlamos arra, hogy bizonyos szavakhoz pejoratív tartalmat kapcsoljon, ilyen a cigánytelep is. Elismerem, hogy vannak olyan helyek, ahol a telep gettónak felel meg, de általában csak annyit jelent, hogy ott a legtöbb ember szegény.
Kiss Sándor: Valószínűleg nagyon sok társadnak nem adatott a továbbtanulás és a szakkollégium lehetősége. Mennyire törvényszerű az, hogy ha valaki tehetséges, az a tehetség utat tör magának?
Horváth József: Hiába van tehetséged, ha nem tudod használni. A tanulásban nagyon nagy szerepet játszik a család, a szülők, a környezet, illetve az oktatás. Nem törvényszerű, hogy azért, mert én barnább vagyok, akkor le kell, hogy csússzak. Én pontosan azért küzdöttem, és nem adtam fel soha, mert nem akartam lecsúszni.
Kiss Sándor: Honnét van ez a tudatosság benned?
Horváth József: Fentről, a Jóistentől jött. Mindig volt bennem valami motiváció. A hit mozgat, és ad erőt, hogy ha elesnék is, leporolom magam, és megyek tovább. Mindig tudtam, hogy valamilyen formában ott volt mögöttem a Jóisten. Úgy fogom föl az életemet, hogy annak vannak szakaszai. Minden egyes szakasz egy megálló, ahová el kell mennem. Lehet ugyan, hogy nem töltök ott sok időt, de mindenképpen meg kell ott állnom. Van egy kijelölt utam, amin haladnom kell. Ez nyilván nem egy egyenes út. Sőt, nem is lesz soha, senkinek egyenes az útja. A Jóistennek van egy terve velem, de rajtam múlik, hogy fel tudom-e használni azokat a lehetőségeket, ajándékokat, adottságokat, amiket Tőle kaptam, vagy pedig nem élek vele, és akkor lecsúszok. Nekem az a nagyon-nagyon sok negatív példa, amit láttam magam körül egy óriási pozitív példát adott. A családtagjaim és a tanáraim buzdítottak arra, hogy "Józsi tanult, mert más lehetőség nincs".
Kiss Sándor: Ez is egy óriási ajándék.

Horváth József: Ha valaki a családban kap ösztönzést, annak ellenére, hogy nagyon-nagyon rosszak a körülmények, az hatalmas segítség. Azonban, ha ez nincs meg a családban, akkor az óriási visszahúzó erő lehet.
Kiss Sándor: Szerinted el lehetne magyarázni a családoknak, hogy igenis fontos a tanulás?
Horváth József: Igen. Nyilván, ha én odamegyek és elmondom nekik, hogy nem volt kolbászból a kerítés, de mégis itt vagyok, akkor ez nagyon sok tartalommal bír. Az utánam jövő generációnak sokkal rosszabb a helyzete, mint nekem volt.
Kiss Sándor: Miért?
Horváth József: Nagyon sokan csak egyre több negatív példát kapnak. Mindenhonnan azt hallják, hogy cigánynak lenni egyenlő a nyomorúsággal. "Nincs lehetőséged.""Nem fogsz előre jutni." "Hiába tanulsz, nem lesz semmi értelme!"Ha mindig ezt hallják, feladják. Megjelennek a szélsőségek is, és nemcsak országos szinten, nemcsak lokálisan. Előfordul, hogy gyilkosságig fajulnak a dolgok. Mind a két fél részéről már eleve van egy alapfélelem, egymás iránti diszkriminációs érzés. Ezek a hatások egyre jobban nőnek, és szinte öröklődnek, bevésődnek a gyerekekbe, és az elkövetkezendő generációk ezt viszik tovább és tovább.
Kiss Sándor: A bulvármédia a negatívumokat mutatja be.
Horváth József: Nem vagyunk homogének. Sőt, egyik ember sem az. Mindegy, hogy cigány vagy magyar. Homogén társadalom sem létezik. Nagyon pesszimista nép vagyunk. Máté evangéliumában is le van írva, amint Jézus mondja: ha hiszel, akkor hegyeket is meg tudsz mozgatni. Ha tényleg elhiszed, hogy képes vagy rá, akkor meg is tudod csinálni. De ha elhiteted saját magaddal, hogy nem vagy rá képes, akkor hiába lennél rá képes, mégsem fog menni. Sokszor éreztem, hogyvalamit nem tudok megcsinálni, de aztán mégis összeszedtem magam, kaptam erőt, és véghez tudtam vinni a dolgot. Néha nem volt egyszerű, de mégis. Lehet, hogy az eredmény nem mindig ugyanaz lesz, de a végeredmény az ott van benne. Két éve kerültem be a szakkollégiumba. Egy kicsit féltem, mert korábban nem gyakoroltam a vallásomat. Nem is tudtam igazából, hogy hogyan közeledjek Isten felé. Amikor bekerültem, végighallgattam egy prédikációt és azt éreztem, mintha valami átkattant volna bennem: ez nekem kell, erre nekem szükségem van, mert általa több vagyok. Olyan dolgokra vagyok most már képes, amelyekre eddig nem. Le tudtam vetni olyan tulajdonságaimat, amelyeket eddig nem, megértettem olyan egyszerű dolgokat, mint a bocsánatkérés, vagy a feltétel nélküli szeretet. Ezeket nem olyan egyszerű megtanulni, és hiába van már mögöttem huszonöt év, akkor se tudtam. Most se mondom azt, hogy teljesen tudom, hanem hogy azon az úton, hogy megtanuljam. Ezek a dolgok fantasztikusak! Ez az óriási szeretet betölti az életemet, így teljesen máshogyan látok dolgokat, máshogy fogom fel az esetleges problémákat. Belegondolok abba, hogy az én problémám mik, mondjuk egy kerekesszékeséhez képest. Ilyenkor rájövök, hogy ez nem is probléma, hanem csak egy próba, amit meg kell oldanom. Felnyílt a szemem. Korábban nem tudtam imádkozni, nem tudtam hogyan kell Istenhez fordulni. Mindennek így kellett lennie, hogy idekerüljek, és megtaláljam Hozzá az utat. Korábban bejártam Karcagról Debrecenbe. Az egyetem alatt ezt tudtam rutinból csinálni, mert hét, nyolc órakor végeztem és vonatra ültem, hogy hazamenjek. Most a phd alatt sokszor hajnalig dolgozom bent. Nagyon nehéz lett volna megoldani az utazást, ezért felvettem a kapcsolatot az igazgatónővel, és beadtam a jelentkezésemet. Így kerültem be a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumba.
Kiss Sándor: Karcag jellemzően református város, biztosan nem kerülhetted el az egyházat.
Horváth József: Valóban. Ismertem a református lelkészt, és sok barátom járt a "refi"-be, a református gimnáziumba. Hallottam az egyházról, de igazából nem tudtam, hogy mitől református? Nem tudtam, hogy mi a különbség a katolikus, a református között. Ott hallottam először, hogy "Áldás, békesség!"

Fekete Ágnes: Következő beszélgetőtársunk egy orvos, kórházigazgató, akit nemrég megválasztottak a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokának. Kiss Sándor először azt kérdezte Adorján Gusztávtól, hogy lelkészgyerekként nem akart-e lázadni?

Adorján Gusztáv: A református gimnáziumba jártam, ahol lázadtunk mi is. Később jöttem rá, hogy az a lázadás, tisztulási folyamat volt a lelkünkben. Valószínűleg, ha nem lázadunk, akkor felnőttként rosszabb módon, legalábbis én személy szerint úgy érzem, rosszabb módon éltem volna meg bizonyos szituációkat. Amikor még az érettségi előtt meghalt édesapám, akkor én rendkívüli módon lázadtam. Nem értettem a miértet. Nagyon hálás vagyok a matematika-fizikaszakos tanáromnak, Kiss László tanár úrnak, aki segített nekem. Mint orvos, én is matériával, az emberi testtel foglalkozom. Rá kellett jönnöm, hogy ha az ember valamikor lenyugodva akar valamit megítélni, akkor előbb lázadnia kellett. Rájön az ember arra, hogy kell egy olyan felső erő, ami nélkül nem tud létezni, nem tudnormálisan alkotni. Ha szolgalelkű módon annakidején beálltam volna a sorba, valószínűleg nem tudtam volna annyi mindent olyan örömmel véghezvinni, amit eddig örömmel véghezvittem. A jó értelemben vett lázadás, gondolkodást generál. Ugyanis, ha az ember valami ellen lázad, akkor meg kell magyaráznia a lázadását először saját magának, majd másoknak is. Eközben pedig rájön arra, hogy honnan tud erőt meríteni a szituációk megoldásához. Lázad, egymaga marad, rájön, hogy valakibe kapaszkodni kell. Majd megtalálja a kapaszkodókat.
Kiss Sándor: Mikor dőlt el, hogy orvos lesz?
Adorján Gusztáv: Édesapám orvos szeretett volna lenni. Ezt elmondta annakidején az akkori családorvosnak. Ez a körzeti orvos lévén jó barátja Édesapámnak kérte, hogy segítsen neki, így orvosi tevékenységeket is végzett, sebet kötözött, injekciózott a faluban. Abban nőttem föl, hogy jöttek hozzánk emberek, hogy "Tiszteletes úr itt van ez az injekció. Tessék már beadni! Ne kelljen átmenni a szomszéd faluba." Édesapám ezt megtette. Orvosnak készültem. Természetesen a lelkészi pálya esetleges lehetősége is fölmerült bennem, de amikor Édesapám meghalt, akkor egyértelművé vált, hogy nekem ebbe az irányba kell mennem. Amikor felvételiztem, akkor a református gimnáziumból, minden osztályból egy valakit vettek föl. Papgyerekként, egyházi iskolából engem helyhiányra hivatkozva utasítottak el az egyetemről. Ez megint csak azt váltotta ki bennem, hogy akkor is meg fogom csinálni, és akkor is véghezviszem.
Kiss Sándor: Nagyon kitartó volt.
Adorján Gusztáv: A Jóisten nagyon szépen tudja rendezni az ember sorsát, még ha fiatalemberként ezt nem is veszi észre. Azt látom, hogy azokból az emberekből, akik egyetem előtt dolgoztak az egészségügy más szintjein, megítélésem szerint jobb segítő orvosok lettek, mert belekóstoltak abba a munkába. Én voltam segédasszisztens és fertőtlenítő is. Jártam kollégiumokba, romatelepekre. Aztán voltam boncmester. Rengeteget tanultam belőle. Mentőztem. Mind a mai napig tisztelem az egészségügyben lévő, alacsonyabb szinten dolgozó embereket is, mert én egy kicsit beleérzek az ő helyzetükbe. Ez így kerek, és így jó!
Kiss Sándor: Az Édesapja meddig szolgált Kérsemjénben?
Adorján Gusztáv: 1946-tól 1972-ig. Ő egy olyan lelkész volt, aki a hatvanas-hetvenes években nem fekete ruhában járt, hogy ezer ember közül is egyből föl lehessen ismerni, hogy ő a lelkész. A gyerekkoromat fantasztikus boldogságban éltem meg. A fiatalságot csodálatos módon meg tudták fogni. Emiatt természetesen nagyon sok problémája volt apámnak ott akkori politikai rendszerrel. Nagyon szegények voltunk, de mi ebből a szegénységből a világon semmit nem vettünk észre. Úgy éreztük, nekünk mindenünk megvolt. Nekünk a Szamos-part meghatározó élményünk volt. Aztán tizennégy évesen bekerültem a debreceni dzsungelbe, ahol dzsungelharcot kellett folytatni. Édesapám Szatmárnémetiből szökött át a határon. Az, hogy az ember egy őrhelyre kerül és ott meg kell állnia, ez valószínűleg a határmentiségből eredhet. Én harmincöt éve, megyeszerződéssel kerültem ide Nyíregyházára. Az ösztöndíjra szükség volt, mert anyagilag nagyon nehezen éltünk meg Édesanyámmal. Azóta is itt vagyok. El szoktam mondani a fiatalabb kollégáimnak is, hogy "ha a könnyebb ellenállás irányába mozdulunk el, akkor lehet, hogy az életünkben sok minden könnyebbé válik, de vannak olyan helyzetek, amikor ott kell neked maradni. Ha te is el fogsz menni, ki fog helyetted maradni, és ki fogja gyógyítani, ápolni testi és lelki szempontból azokat az embereket, akik számítanak rád?" Az Édesapám azon a kis helyen maradt, ahová állították, mehetett volna nagyobb helyre, de ő maradt. Ezt is megtanultam tőle.
Testet csak mosolygós, tiszta lélekkel lehet gyógyítani. Amikor rendszeresen viziteltem a kórtermekben, éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik. Kicsit olyan ez, mint amikor a színházban nézi az ember a szereplőt. Éppen ezért nagyon fontos, hogy hogyan közelítünk a beteghez. Ha Jézus Krisztus földi szolgálatára gondolok, amikor az emberekhez szólt, akkor nekem mindig a mosoly jut eszembe. Ezt a fajta krisztusi mosolyt szeretném én mindenki számára érthetővé tenni. Ezt a mosolyt is próbáljuk továbbadni.
Fekete Ágnes: Az elmúlt hétvégén két jelentős református esemény volt, a Református Zenei Fesztivál és a Szeretethíd. Ezekből hallhatunk hangképeket.
Steinbach József: Kárpát-medencei református keresztyének, itt vagyunk és szolgálni akarunk, kilépünk a templomfalak közül és hirdetjük az evangéliumot: van ennek a világnak gazdája. A teremtő, világot fenntartó, gondviselő, Krisztusban megváltó Isten. Itt és most, este a fáklyásmeneten, a Kálvin téri templomban és az összes rendezvény során valljuk, hogy nagy vagy te Úr. Van ennek a világnak gazdája: az egyetlen, élő Isten.
Deák Bárdos András: Szerintem ennél jobb dolog nincs, minthogy a gyerekeknek megpróbálunk örömet okozni. Magunknak is meglepetés, – mert férfi létünkre nem a legjobb a kézügyességünk – hogy mégiscsak sikerült valami olyan levelet festenünk ide a kórház falára, amely szerintem megfelel a mesevilágnak is.
Fekete Zsuzsa: Miért vállalták az önkéntességet?
Deák Bárdos András: Viccelődtünk, hogy megszokásból. De tényleg a környezetünkben van egy szokás, hogy rengeteg önkéntes munkát végzünk. Aki erre egyszer már ráállt és látja ennek a hosszútávú hozadékát, az nem tudja abbahagyni. Most itt rendbe raktuk az utcát, erdőt takarítottunk. Voltunk az idősotthonban is kertet rendezni. Ezek, hosszútávon megmaradó örömet okoznak.

Szabó István: Gimnazista koromban tornaórán a tornaterem végéből, egy eléggé elzárt szertárból kellett az óra elején kihozni és az óra végén visszavinni a medicinlabdát, a szőnyegeket és a többi tornaszert.A tornatanárom sorba állítva bennünket mindig azt mondta: "Kérek két önkéntest, aki kihozza a medicinlabdát! Szabó, Beöthy." El volt döntve. Mindig méltatlankodtunk, tiltakoztunk és egyszer megkérdeztük tőle, hogy miért mi vagyunk mindig az önkéntesek? Azt mondta:"azért, mert nem vagytok normálisak." Eltelt egy kevés idő, és úgy döntöttünk, hogy nem akarunk mindig medicinlabdát hurcolászni, mivel én voltam a legalacsonyabb és legkisebb súlyú gyerek az osztályban. Úgyhogy szépen tornaórán mindig fegyelmezetten beálltunk a helyünkre, meg volt kötve a cipőnk, nem idétlenkedtünk. A tornatanár bejött, kért két önkéntest:"Szabó, Beöthy". "De hát mi már rendesek vagyunk" – mondtuk neki."Hát, akkor azért" – válaszolta. Végül eljutottunk oda, hogy nem is kellett bennünket önkéntesként szólítani, elmentünk magunktól is a felszerelésért. Sokszor tapasztalom vagy látom azt, hogy akiönkéntes munkára jelentkezik, azt az úgynevezett "normális" társadalom nem mindig szokta normálisnak tartani. Az lenne jó, ha egyszer Magyarország egész közössége ezt tartaná normális tevékenységnek. Ezért örülök nagyon, hogy sok-sok ezer fiatal jelentkezik újra meg újra. Ott kezdődik az igazi normális emberlét, amikor az ember önként is megteszi azt, amit egyébként még parancsra sem tenne meg szívesen.

Hírek:
A Világ-Egyetemi Előadások sorozatban Pálhegyi Ferenc tart előadást arról, hogy a Szentírás alapján hogyan vélekedhetünk a pozitív gondolkodásról. Az előadás június 5-én, pénteken 18 órakor lesz Budapesten, a Torockó téri református templomban.

Ökumenikus konferenciát rendeznek a párkapcsolatról, a férfi és női szerepekről június 6-án, szombaton 10 órától Veszprémben, a Kálvin János parki református templomban.

A Trianoni békediktátum aláírásának 95. évfordulóján gyászemlékoszlopot avatnak a Nemzeti Összetartozás Napján, június 4-én, csütörtökön 16 óra 30 perckor Kocson, a református templom kertjében. Az ünnepség keretében nyitják meg a 425 éves a Vizsolyi Biblia és a 100 éves templomok a Kárpát-medencében című kiállításokat is.

A huszadik századi ébredéstörténetről írt könyvet Szikszai Béni, amelynek bemutatóját június 4-én, csütörtökön 17 óra 30 perckor tartják Budapesten, a Ráday Könyvtárban.

Kórusénekes istentisztelet lesz a 140 tagú holland énekkar szolgálatával június 7-én, vasárnap 10 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

A Bach hét keretében ma este 19 órakor Ittzés Tamás hegedűművész és Papp Rita csemballóművész kamaraestje lesz Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. Ugyanott június 4-én, csütörtökön Rohmann Ditta csellóestjét tartják, pénteken Ella István, szombaton pedig Alföldy-Boruss Csilla orgonál. Vasárnap 19 órakor kantátaesttel zárul a programsorozat.

Jótékonysági koncertet adnak a felépült szenvedélybetegek a fiatalkorúak terápiás kezelésére június 5-én, pénteken 16 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Ugyancsak jótékonysági hangversenyt rendeznek a templombelső rendbehozataláért Mészáros János Elek szolgálatával június 5-én, pénteken 19 órakor Méhteleken, a református templomban.

Kastélyos versek – kastélyos muzsika címmel rendeznek jótékonysági estet június 6-án, szombaton 17 órakor Nádasdladányban, a Nádasdy kastélyban.

Jótékonysági futást rendeznek a Soroksár-Újtelepi templom építéséért június 6-án, szombaton 9 órakor Budapesten, a Soroksári Sportcsarnok mögötti mezőn.

Fekete Ágnes áhítata:

"Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság." Pál apostol második korinthusi levele 3,17

Mikor vagyok szabad? Az ember többnyire úgy éli meg, hogy szabadság az a közeg, amelyben döntéseket hozhatok. Tág tér, nyitott kapu, amelyen mehetek erre is, arra is. Nem is vesszük észre, hogy ebben a gondolatban voltaképpen az a szabadság, hogy vannak helyek, ahova nem megyek el. A döntési szabadság a mélyben negatív előjelű, mert arra épül, hogy valamire mondhatok nemet. Nem kötelező egyetlen irányba mennem. De amikor eljön az ember életében az a helyzet, hogy akár a testi egészsége, akár más esemény beszorítja, akkor ez a szabadság-gondolat megbukik, és az emberek beszorítottnak, frusztráltnak érzik magukat. Ilyenkor már csak a valamire való szabadság, egyfajta vertikális szabadság marad, ha tudjuk, hogy ez micsoda.
Mostanában mindennap igyekszem egy időt imádsággal tölteni a fölöttünk levő erdőben sétálva. Nagyon nagy érték számomra ez a csönd és elmélyedés. De egyik nap, amikor felhívtam a férjemet, hogy megyek haza, de még szeretnék elmenni imádkozni, ő megkérdezte: És a vacsora mi lesz? Én úgy gondoltam, hogy kikészítek egy tésztát, nagyok a gyerekek, megfőzik. Aztán ahogy sorban megkérdeztem a családot, világossá vált, hogy itt nem lesz vacsora, ha én nem maradok otthon. Beszorítottnak éreztem magam. Feltettem a vizet a gázra, és lekuporodtam a konyhában imádkozni. Elém jött Jézus életéből az a kép, amikor összehívták az egész katonai csapatot, akik Jeruzsálemben voltak, és körbeállták őt, gúnyolódtak vele. Jézus egész életében szabad volt. Szinte minden hasonlata a természetbe hív, Izrael minden zegét-zugát bebarangolta, és most egy csapat katona felfegyverezve körbeállja, és azt tesznek vele, amit akarnak. Jézus ekkor volt a legszabadabb egész életében talán. Szinte hallom, ahogyan magában imádkozik, Uram segíts, hogy most a szeretet győzzön. És győzött, mert csendben tudott maradni. Kipányvázták, még egy legyet sem tudott elhessegetni az arcáról, és teljesen szabad volt.
A magyar szabad szó állítólag a sza tőből ered, amit a szanaszéjjel szavunkban is benne van, és az a kép van mögötte, hogy valami eltávolodik a másiktól. Nekem tetszik ez a magyarázat,hiszen csak az a szabad ember, aki képes távolról nézni azt a valóságot, amiben van. A szabadság valójában egy új látószög. A szabadság az, amikor nem süppedek bele sárba. Nem az a szabad, akinek a lába alatt nincs sár, hanem aki tud annak ellenére járni. Isten lelke adja meg ezt a látószöget, ezt a távolságot. Vele lehet kicsit repülni az életben, de úgy, hogy mégis a valóságban maradunk.
Akkor, ebben az otthoni imában nagyon erősen, a szívemig hatolva megértettem, hogy ott kell egész valómmal jelen lennem, ahol vagyok, és Jézust csak ebben a szabadságban találhatom meg. Minden más szabadság illúzió, rövid életű.
Adja Isten, hogy a Krisztusi szabadság a miénk legyen! Ámen.