2015-09-09

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Sokszor a nagymamák találják meg a legjobban a hangot a fiatal nemzedékkel. Mai műsorunkban két szélső nemzedéket igyekszünk összekapcsolni. Először egy óvoda évkezdésébe kukkantunk bele. A budafoki Halacska Református Óvoda most kinevezett igazgatóját, Megyeri Istvánné Kiss Sárát hallják, valamint a Szivárvány csoport első reggeli áhítatát Sebrek-Heizer Zsanett óvónő vezetésével.

Gyerekek éneke: Ég a gyertya ég, el ne aludjék, a szívünkből a szeretet ki ne aludjék!
Sebrek-Heizer Zsanett: Reggel, amikor jöttem az óvodába, a buszmegállóban láttam egy kislányt az anyukájával. Fogták egymás kezét, aranyosan beszélgettek. Képzeljétek el, hogy az a kislány annyira örült valaminek, hogy ugrándozott is. Nagyon jó volt őt látni! Mit gondoltok, miért örülhetett? Lehet, hogy azért örült, mert az anyukájával volt, és együtt tölthette vele a reggelt? Vagy valami más öröme volt?
Gyermek: Azért örült, mert fagyit evett.
Sebrek-Heizer Zsanett: Hát lehet, hogy fagyit is ettek. Van még valakinek ötlete?
Gyermek: Például azért, hogy ugrálhat.
Sebrek-Heizer Zsanett: Biztosan arra is gondolt, de jó, hogy van két egészséges lábam, és én ennek is örülök, hogy tudok ugrálni.
Gyermek: Lehet, hogy jó volt a hétvégéje.
Sebrek-Heizer Zsanett: Biztosan. De tudjátok, hogy milyen jó volt ránézni erre a kislányra és erre az anyukára? Nemcsak a szájuk nevetett, hanem a szemük és az egész arcuk is. Rámragadt ez az öröm, és ennek nagyon örültem. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen jó lenne az, ha a körülöttünk lévő embereknek nagyon sok örömöt szereznénk. A hosszú nyár után most érdemes lenne újból figyelni arra, hogy mi az, amivel a másik gyereknek, vagy felnőttnek, a szüleinknek, a barátainknak örömöt tudunk szerezni. Ti mivel tudnátok örömöt szerezni másoknak?
Gyermek: Ha odamegyünk hozzá és megöleljük.
Sebrek-Heizer Zsanett: Én mindig nagyon örülök, amikor megöleltek.
Gyermek: Vagy odaadom a másiknak a játékomat.
Gyermek: Vagy levennénk a másiknak valamit.
Sebrek-Heizer Zsanett: Segítenél levenni, ha túl magasan van, és ő nem éri el? Ez nagyon kedves dolog, hogy ez is eszedbe jutott.
Gyermek: Ha valaki elesik, föl kell állítani.
Sebrek-Heizer Zsanett: Ha valaki elesik, és segítesz neki fölállni, azzal biztosan nagy örömöt tudsz szerezni.
Gyermek: Rajzolunk neki.
Sebrek-Heizer Zsanett: Igen, az is jó ötlet!
Gyermek: Vagy velünk játszani.
Sebrek-Heizer Zsanett: Igen, ha megkérdezzük: Jössz velem játszani? Figyelsz rá és játszani szeretnél vele. Most szeretném, hogyha imádkoznánk! Kihez szoktunk imádkozni?
Gyermek: Az Úr Jézushoz.
Sebrek-Heizer Zsanett: Bizony és az Úr Jézus nagyon örülne annak, ha most mindenki csak rá figyelne azzal, hogy a kezét összekulcsolja és a szemét becsukja. (A gyermekek az óvónő után mondják az imádságot.) Kérlek, segíts abban, hogy örömöt tudjak szerezni a barátomnak! És szeretnék neked is örömöt szerezni! Ámen.

Fekete Ágnes: Mindig is óvónő akartál lenni?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Nem. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni. Voltam tanítónő, voltam néptánc pedagógus, és most óvónő vagyok.
Fekete Ágnes: Miért jó óvónőnek lenni?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Itt találtam meg a személyiségfejlesztésnek azt a komplexitását és azt a pedagógus szabadságot, amelyben igazán sok lehet hozzájuk érni. Még a tanító néniségnél is nagyobb felületen találkozhatom a lelkükkel. Az óvónő tényleg a személyiségével nevel, hiszen önmagát kell adnia a nap minden percében.
Fekete Ágnes: Itt még nevelés van, de ahogy növekednek a gyermekek egyre inkább csak oktatás lesz.
Megyeri Istvánné Kiss Sára: A Halacska Református Óvodában a lelkem minden rétegét meg tudom élni, merthogy tudok a gyerekekhez keresztyéni módon szólni. Az összes tevékenységbe, amely egy óvodában van, be tudjuk vinni a keresztyén tartalmakat. Tudjuk közelíteni a gyülekezetet a gyerekekhez és a szülőkhöz, azzal is, hogy nemcsak egy gyerekistentiszteleti munkatárs vagyok, aki vasárnap foglalkozásokat tart a gyerekeknek.
Fekete Ágnes: Mert azelőtt az voltál?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Párhuzamosan talált rám ez a két feladat. Először óvónéni voltam, azután kezdtem el gyerekistentiszteleteket is tartani a templomban.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél közel az egyházhoz?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Anyósom vitt el a budafoki református gyülekezetbe, mert ő idejár. Felnőttként konfirmáltam, mert gyermekkoromban nem gyakoroltam a hitet. Viszont volt egy református nagymamám, aki ugyan szavakkal nem sokat beszélt nekem az Úr Jézusról, de mégis Őt közvetítette a számomra. A belőle sugárzó hit az, ami engem megfogott, és végül a református templomba vezetett. Édesapám pártfunkcionárius volt, az édesanyám pedagógus. Elég nehéz lett volna a családunkbana vallás felé fordulni.
Fekete Ágnes: Apai vagy anyai nagymamád?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Az apai.
Fekete Ágnes: Pont a párttitkár apukának az anyukája?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Igen. Mégis, látom, hogy mennyire örül annak az édesapám, hogy én hitét gyakorló ember vagyok. Az ő református hitét viszem tovább. Hát, ez is egy nagy büszkeség neki. Nagyon érdekes dolog ez!
Fekete Ágnes: Akkor a férjeden keresztül jött be ismét a református vonal?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: A katolikus férjemen keresztül. Az ő édesanyja református, édesapja katolikus. Két templomba is járnak.
Fekete Ágnes: Jól meg van minden keverve!
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Igen. Amikor megszületett Réka, akkor én is szerettem volna templomba jönni, és így összekaroltunk. Amikor tudtunk jöttünk. Kihirdették a templomban, hogy óvónőt keresnek a Halacska Óvodába. Akkor rögtön úgy éreztem, hogy nekem ide kellene jönnöm. Néhány hét múlva már itt dolgoztam.
Fekete Ágnes: Tehát ez egy megmagyarázhatatlan belső indítás volt?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Azért lettem óvónő, mert Szabóné Gondos Piroska azt mondta, hogy Sári, belőled jó kis óvónő lesz. Én meg azt mondtam: tanárnő, én tanítónő szeretnék lenni! De azért csak végezd el ezt az átképzést, pont neked való – mondta. Így szereztem óvónői diplomát.
Fekete Ágnes: Ezek szerint igaza volt.
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Nagyon áldott dolog, hogy megérthettem: nem az kell, amit "én" akarok, nem az a jó nekem. Istennek terve van velem. Azóta is az életem nagyon sok területén, amikor valamiben nehézséget érzek, ezek a gondolatok újra meg újra előjönnek, hogy nem az a jó, amit én gondolok magamnak jónak, hanem Istennek valami terve van ezekkel a dolgokkal, amelyek velem történnek.
Fekete Ágnes: A hit is valahogy egy folyamként került az életetekbe?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: A lányom születését tudom egy nagyon fontos pontként meghatározni. Amikor felébredtem a császármetszés utáni álomból, és odahozták a gyermeket, átéltem azt, hogy meg nem érdemeltem ott van nekem az ajándék, amire mindig vágytam, és Jézusnak köszöntem meg. Annyira nagy ajándék volt, hogy mindennapomat azzal indítom, hogy hálát adok azért, hogy lehetett gyerekem.
Fekete Ágnes: Az ő keresztelőjével kapcsolatban kerültetek ide?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Amikor megszületett Réka akkor kezdtem el anyósommal a gyülekezetbejárni, de itt is kereszteltük, majd én is itt keresztelkedtem meg. Utána már jött minden sorban: még többet akartam ebből az életformából, ebből az életből. Most pedig már elég sok ponton kapcsolódom a gyülekezet életéhez. Az egész addigi életünk szempontjából nagyon fontos és meghatározó volt, hogy elküldtek bennünket egy házas-hétvégére a Baár-Madasba. Sokat segített az ott átélt szembenézés, tükörtartás, és az elgondolkodás.
Fekete Ágnes: Hogyan indítod most az évet?
Megyeri Istvánné Kiss Sára: Nem kell elindítanom az évet, mert Isten elindította. Nincs vele dolgom! Nekem mederben kell tartanom a folyamatokat és meg kell próbálnom azokat a vezetői lépéseket megtenni, amik a mindennapi élethez szükségesek. Részemről teljesen lehetetlennek tűnt, hogy én vezessem ezt az óvodát. De egyszercsak minden a helyére került és tulajdonképpen nem kellett tennem semmit. A csodák sorozatán át jutottunk ide, és azon fohászkodunk, hogy ez így is haladjon tovább.

Fekete Ágnes: Most pedig egy kilencven és egy nyolcvannégy éves ember barátságának lehetünk a tanúi. Ugyanis Hanczár Istvánné, Zsizsi néniről és Balogh Miklósné, Éva néniről még a szomszédok is azt mondják: "itt jön a fehér és a fekete". Ugyanis Éva néni fehér bottal jár, és a kilencven éves Zsizsi néni kíséri mindenhova, olvas föl neki. A Szilágyi Dezső téri templomban találkoztam velük, ott mesélték el, hogyan is kezdődött ez a barátság. Aztán annyira fellelkesültem azon, hogy valaki egy ilyen nehéz sorssal, mégis ennyi mosollyal és szeretettel tud élni, hogy meglátogattam Zsizsi nénit. Először az istentisztelet előtti beszélgetésünkbe hallgathatunk bele.

Balogh Miklósné: Megvakultam, és rámaradtam Zsizsire.
Hanczár Istvánné: Éva meg elviseli az én bőbeszédűségemet. De meghallgatja, amit mondok, mert ha harmadszor kezdem el, akkor folytatja.
Balogh Miklósné: Nagyon jól megvagyunk, hála Istennek. A Jóisten adta őt nekem segítségül.
Hanczár Istvánné: A Jóisten hozott össze bennünket, tényleg. Nekem is van lányom, unokám, dédunokám, kettő is, és törődnek velem, de azért az nem olyan, és nem akar az ember a gyerekekre támaszkodni.
Balogh Miklósné: Hagyni kell őket a saját életüket élni!
Hanczár Istvánné: Nekünk más a körünk, ahova járunk. Most is a torna tanárnő hívott bennünket, hogy menjünk. Mondtam neki, hogy már kilencven éves lettem, de ő biztatott, hogy menjünk csak, mert fogom bírni.
Fekete Ágnes: Azelőtt mit tetszett csinálni?
Hanczár Istvánné: A férjhezmenetelem után tizenhét évig nem dolgoztam. Nem is volt semmi szakmám, mert olyan iskolát végeztem. Az Amizoni Országos Magyar Nőnevelő Intézetbe jártam. Vidéki gazdalányokat adtak oda, akik arra készültek, hogy egy nagygazdaságot vezessenek majd a férjük mellett. A Táncművészeti Egyetem van ma a helyén.
Fekete Ágnes: Ez itt Budapesten volt?
Hanczár Istvánné: Igen, az Amerikai út 96-ban volt az intézet. Ott megtanultunk főzni, takarítani, mindenféle állatot tartani, a csirkétől a disznóig. Mindent oktattak, ami egy gazdaság vezetéséhez szükséges volt. Nagyon jól megtanultuk a pénzt beosztani, a kisfizetéstől a nagyfizetésig, éppen ezért az ott végzetteknek nem jelentett gondot az anyagiak intézése. Nem is élt senki nagylábon.
A végén egy gyönyörű oklevelet kaptunk. Csak az hiányzott róla, hogy hova lehet elmenni vele dolgozni. Tizenhét éves korban kikerültünk. Jött a háború és utána mindenki nézte, hogy tulajdonképpen nekünk köztartásvezetői végzettségünk volt. Nagyban tudtunk főzni, hisz megtanultunk mindent a kalóriatáblázattól kezdve az adagig. Ketten tudtak így elhelyezkedni. Az egyik Nagykőrösön valamilyen kollégiumban volt konyhavezető. Nekem nem nagyon lehetett elhelyezkedni,mert rossz volt a származásom. Beosztva, de megéltünk. S akkor a férjem mondta, hogy jó lenne, ha megtanulnék gyors- és gépírni, mert ő közben szakmai könyveket írt. Ezért elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát. Akkor szilveszterkor meghalt a nagylányom, így egy évet még otthon maradtam a tízéves kislányommal és csak utána mentem el dolgozni.
Fekete Ágnes: Mi történt a nagylánnyal?
Hanczár Istvánné: Nem így akarta. Tizenhét éves korában meghívták Óbudára szilveszterezni, de mi nem engedtük el, hogy éjszaka ne mászkáljon a városban. A barátnője nálunk volt, de az ő szülei is azt mondták, hogy ne engedjük el sehová onnan. Szerintem bosszúból, pezsgővel vett be az apja altatójából, és az leállította a légzését.
Fekete Ágnes: Ezt nagyon nehéz lehetett elviselni!
Hanczár Istvánné: Nem volt könnyű! Aztán az édesanyám beteg volt, és nem is nagyon tudtam elhelyezkedni, mert mindig útra készen kellett lennem, ők nem jöhettek föl, mert hét hónapnál tovább nem lehetett nálam, nem szabad volt.
Fekete Ágnes: Ez az ötvenes években volt.
Hanczár Istvánné: Az édesanyám még megírta a huszonhetedik születésnapomra a levelet, és aznap meghalt.
Fekete Ágnes: Azért ez nem egy könnyű élet.
Hanczár Istvánné: Nem volt könnyű, de hála Istennek a hitem gyerekkortól kezdve megmaradt, és ez nagyon sokat jelent. Nem is tudom elképzelni, hogy valaki hit nélkül hogyan tud átélni dolgokat úgy, hogy ne tudjon megkapaszkodni abba, hogy a Jóisten így akarta. És ha úgy akarta, akkor erőt is ad hozzá. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehézségeken kell átmennem, és a gyermekemet is elveszítem. A férjem nagyon kiborult, mert nagyon szigorú volt, és magára vette, hogy ez biztos azért van, mert ő olyan szigorú volt. Aztán a tízéves kislány kétségbeesett, amikor én elkezdtem sírni. És akkor beálltam arra, hogy délelőtt, mikor ő iskolában volt, akkor én kimentem a temetőbe. Odáig egy kilométer, vissza is annyi, addig kisírtam magam. Később megszűnt a gyakori temetőbejárás, mert a gyerek nem akart kijönni.
Az unokámat hordtam hittanra a gyülekezetbe, és egyszer az egyik oszlopos tag, Kati szólt, hogy "a nagymamák meg jöjjenek velem!" Voltunk ott öten-hatan nagymamák és tartott nekünk egy bibliaórát, amíg a gyerekeknek hittanóra volt. Egyszer a bibliaóra után bementem a nagyterembe. Éva is ott volt és megjegyezte: "Mit lézeng ez itt kötőtű nélkül?" Majd megkérdezte, hogy tudok-e kötni, és hívott a délutáni asszonykörbe. Éva máig is gyűjti az asszonykörbelieket. Amikor hívott már aznap mentem, és azóta ott vagyok.

Fénykép:Botos Regina
Fekete Ágnes: Tehát az unoka miatt jutott el ebbe a körbe?
Hanczár Istvánné: Az unokám akkor még alsós volt, és még nem közlekedhetett egyedül, azért kellett elkísérni a hittanórára.
Annyira jól összejött a társaság. Később csábítottak, hogy menjek a Mátrába. Éva is egyedül volt, én is egyedül voltam. Akkor még látott, és együtt járkáltunk. Mentünk a templomba, a bibliaórára, majd az asszonykörbe is, ahol fáslikat kötöttünk a Lepramissziónak. Amikor az megszűnt, akkor az Alagi téren megmutatták ezeket négyzetekből készített takarókat, és mondták, hogy ezt lehet mindenféle maradék fonalból készíteni. Aztán mi ezt továbbfejlesztettük, mert ócska pulóvereket bontunk széjjel. Éva nagyon jó szervező, mindig mondja, hogy bontsuk szét a pulóvert, és ha megindul a szál, akkor adjuk oda neki, mert lefejteni a kötést már ő is tudja. Úgy örül neki, hogy ő is csinál valamit.
Fekete Ágnes: Tetszett mondani, hogy felolvasást is szoktak tartani.
Hanczár Istvánné: Hogyne! Mindig itt van egy könyv. Most Fábián Janka Ómama nyaklánca című könyvét olvassuk.
Fekete Ágnes: Jó könyv?
Hanczár Istvánné: Nagyon.
Fekete Ágnes: Éva néni eljön, és föl tetszik olvasni neki a könyvet?
Hanczár Istvánné: Minden napra van valami elfoglaltság. Hétfőn nem olvasunk, mert akkor megyünk a piacra, és utána meglátogatjuk az egyik barátnőnket.
Fekete Ágnes: Ő is ide az asszonykörbe jár?
Hanczár Istvánné: Régebben idejárt, csak a lába beteg lett és nem tud már jönni. Évához közel lakik, és úgy ütemezzük a dolgokat, hogy neki is bevásárolunk, és mikor odaérünk, mondjuk, hogy "megérkezett a boyszolgálat".
Fekete Ágnes: Mikor van a felolvasás?
Hanczár Istvánné: Kedden délután Éva átjön és két, két és fél órát olvasunk. Csütörtökön asszonykör van, akkor idejön Éva, és innen megyünk együtt.
Fekete Ágnes: El tud idáig jönni?
Hanczár Istvánné: Igen, a Batthyány utcán lejön a lámpáig, a lámpánál átjön erre az oldalra, és itt már el tud a fal mellett jönni. Visszafele meg egy darabig elkísérem. Évának nagyon hiányzik az olvasás, de három óránál többet már nem bírok, a szememnek sem megy, és rájöttem, hogy más a beszéd és az olvasás. Most nem olvasok, mert nem akarom megcsalni. Egyedül az újságot olvasom magamnak, és rejtvényt szoktam fejteni. Ha regényt olvasunk, azt mindig együtt olvassuk.
Fekete Ágnes: De jó! Ezen az asszonykörön Bibliát is olvasnak?
Hanczár Istvánné: Az asszonykörön nem. A bibliaóra szerdán van, amelyet Katalin tart. Az asszonykörben nem olvasunk, csak legföljebb verset, mert akkor mindenki dolgozik.

Hírek:
A Hirdesd az Igét! program keretében általános iskolai szakmai napot tartanak szeptember 11-én, pénteken Törökszentmiklóson, az iskolában és a gyülekezeti teremben.

A Budapesti Református Egyetemi és Főiskolai Gyülekezet úrvacsorás szemeszterkezdő istentiszteletet tart ma este 19 órakor a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

Múltra tekintő jövő címmel szerveznek rendezvénysorozatot Abaújváron szeptember 11. és 13. között a református templomban és környékén. A szabadtéri evangélizáció mellett többek között lesz koncert, gyermekprogram, kenyérsütés és lovasbemutató is.

Végh Tamás evangélizációs istentiszteletei lesznek szeptember 13-án és 14-én, vasárnap és hétfőn 18 órától Nagyecseden valamint kedden és szerdán Panyolán, a református templomban. (20 órától az Európa Rádióban is meghallgathatják az érdeklődők.)

Simon Márta betegségéről és gyógyulásáról szóló könyvének bemutatója szeptember 13-án, vasárnap a 10 óra 30 perckor kezdődő istentisztelet után lesz Pesterzsébeten, a Mártírok útja 149. szám alatti imaházban.

Ugyancsak könyvbemutatót tartanak szeptember 10-én, csütörtökön 10 órakor Budapesten az Aranytíz Kultúrházban. Ott Albert Y. Hsu Hátrahagyottak – Gyász az öngyilkosság után című könyvéről lesz szó. ([email protected])

Fekete Ágnes áhítata:

"Jöttek néhányan, akik hírt mondtak a Galileabeliek felől, akiknek vérét Pilátus áldozatukkal elegyítette. És felelve Jézus, ezt mondta: Gondoljátok-e, hogy ezek a Galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi Galileabelinél, ezért szenvedték ezeket? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan, hasonlóképen elvesztek." Lukács 13,1-3

Rengetegen kérdezik mostanában: Mit gondolsz a menekült kérdésről? Azt hiszem, aki csak komolyan követi az eseményeket, és nem felelőtlen, először feszeng e kérdés hallatán. Én is elkezdtem gondolkodni azon, Jézus mit mondana most? Ekkor jutott eszembe az a történet, amikor odamennek hozzá az emberek, hogy Pilátus vérbe fojtott egy galileai lázadást, annyira, hogy az áldozatot bemutatókat sem kímélte, és az állatok és az emberek vére összefolyt. Ez volt az akkori rémhír. Valószínűleg mindenki erről beszélt. Az emberek tele lehettek félelemmel. És Jézus válaszában először ezt mondja: Gondoljátok, hogy ezek megérdemelték? Gondoljátok, hogy ők az okai a tragédiának? Legelőször is eltereli a figyelmet az emberi okok kereséséről. Pedig a mi első, szinte ösztönös gondolatunk mindig az, hogy megkérdezzük: Kinek az érdeke? Mi okozta ezt? Ezer újságcikk latolgatja ma is ezt a kérdést. Jézus nem megy bele ebbe a játékba. A felszínen maradunk, amikor ezekben a latolgatásokat tesszük.
Van egy számomra nagyon kedves mai gondolkodó, Paul Virilio a neve, aki a televízió és a mozgó képek filozófiájáról ír. Ő mondja, hogy a mai korunkban az új rendek, hasonlóan a régi rendi társadalomhoz, sebességek szerint kerülnek osztályokba. Az tesz valakit hatalmassá, hogy milyen gyorsan és hány embert tud elérni, befolyásolni. Ezeknek a módszereit próbálgatják rajtunk. "Azt mondhatnám, hogy valamiféle másodlagos valóság megteremtésének vagyunk tanúi." Egészen eddig az volt a valóság, ami megtörtént, aminek színe, alakja volt. Most azonban az lett a valóság, amiről képeket vetítenek, amiről beszélnek. Mintha két hangszórón, sztereóban hallanánk a világot, az egyik az, ami velünk történik, és a másik az, amit filmeken mutatnak. Ez egy újfajta gyarmatosítás – mondja Virilio.
Ha megfigyeljük a menekültüggyel kapcsolatos véleményeket, sajnos pontosan ezt a sztereo valóságot látjuk: egyfelől ott vannak a valós, szerencsétlen emberek, másfelől a média-manipuláció. Számos emberrel beszélgetve úgy látom, nem tudjuk, hogy mire gondoljunk. Melyik hangszóróra figyeljünk? Honnan jön az igazság? Hogyan kezelhető ez a kettős látás, hogyan értelmezhető az igazság? Jézus pontosan azért nem kezdte el elemezni Pilátus vérengzését, és nem kezdett semmiféle gyógyító akcióba, mert látta, hogy ez egy ördögi folyamat. Ehelyett ezt a mondatot mondta el kétszer: "Ha meg nem tértek, mindannyian hasonlóképpen elvesztek." Azaz, a ti valóságos életetek a kérdés. Nem elvi, távoli országok, újságírói kérdések vannak, hanem a te mai napod kérdése. Jézus mondatát első megközelítésre fenyegetésnek is vehetjük. Ha meg nem térsz, ha nem kerülsz közel Istenhez, ha nem hallgatsz rám, akkor véged van… Szörnyű történelmi tanulságok jutnak az eszünkbe, keresztes háborúk, és ezekre hivatkozva már-már el is hessegetjük ezt a mondatot a gondolatainkból: "engem senki ne térítsen meg!" De Jézus egy példázatot mond e figyelmeztető mondatok után. Egy fügefáról mesél, amelyikhez már három éve kijár a gazda, gondozza, de mind hiába. A vincellérrel kezd el vitatkozni a fa fölött: most már vágják ki! Mégis a türelem győz. Nem az erőszak, nem a kényszer, hanem a remény. Amikor Jézus eltereli figyelmünket a hírektől, amikor nem távoli emberekről, hanem rólunk akar velünk beszélgetni, akkor Jézus azt mondja: ő vár. Amikor megértettük a lényeget, az irányt, akkor a fenyegetőnek tűnő, figyelemfelhívó mondatok helyett éppen a kegyelemről van szó.
Ebből az következik, hogy két feladatunk van: Az egyik az, hogy jelen tudjunk lenni a kitapintható, igazi valóságban. Ez nem kis feladat. A gondolataink állandóan becsapnak bennünket, és észre sem vesszük, máris távoli emberek gondjain jár az agyunk, és nem vagyunk igazán jelen ott, ahol vagyunk. Egyszer egy idős pap mondta: hetven éve mondom már a Miatyánkot, de még egyszer sem tudtam végig odafigyelni rá. Remélem, hogy egyszer még sikerül. Jelen lenni… Ott lenni, ahol vagyunk, megélni a valóságot, a mi valóságunkat!
A másik feladatunk az, hogy reménykedjünk. A szőlősgazda vár. Az Isten minden áldott nap reménnyel teli hozza fel Napját ránk. Ha Isten nem látja veszett csatának ezt a földet, akkor mi se lássuk azt! Ne sötét borongással, félelemmel teli módon nézzük a világot, hanem Isten irgalma felől. Ő még kapál bennünket. Öntözi e világ kertjét, és remél. Érdemes a különféle csatornák "félelem-kommandóit" kikapcsolni, és inkább hinni a mi Szőlősgazdánknak, akié ez a világ. Ámen.