2015-11-11

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Szinte nincs olyan család, amelyiket ne érintene ma a rák betegsége. Félelmes pallosként lebeg a fejünk fölött ez. Most egy olyan lelkésszel beszélgetünk, aki maga is végigjárta vagy járja ezt a folyamatot, aminek az első állomása, hogy az ember megtudja, hogy beteg, majd lassan elfogadja, sőt értelmet talál benne. Nagy Péter budafoki lelkészt hallják.

Nagy Péter: A szenvedés egyszerűen benne van a világ struktúrájában, tehát nem lehet megúszni, hanem viszonyulni kell hozzá, illetve el kell vállalni. Nyilván vannak értelmetlen és felesleges szenvedések is.
Fekete Ágnes: Mikre gondoljunk?
Nagy Péter: Például, amikor valaki ártatlan gyerekeknek okoz szenvedést, vagy százmilliók halnak éhen. Ezek értelmetlen dolgok. Sajnos cselekvésképtelen az egész világ a szenvedés enyhítésében, pedig hihetetlen sokat lehet a szenvedésen enyhíteni, és ez óriási potenciált és lelki erőt jelent a szenvedőnek, aki a sokszorosát tudja produkálni valahol még az életben.
Fekete Ágnes: De amikor valami már megtörtént, az mégiscsak belemosódik az Isten akaratába, ugye?
Nagy Péter: Az Istennek van megengedő akarata, amelyet nehezen látunk át, mert a gondviselés kérdése a huszadik század óta egy nagyon súlyos teológiai kérdés.
Fekete Ágnes: A háború miatt?
Nagy Péter: A háború, meg a haláltáborok miatt. Nem primitív dolog, ha valamire azt mondom, hogy nem értem, de majd egyszer megértem. A dolog súlya mégis rajtam van. Az ember a szenvedéstől mindenképpen szabadulni szeretne, és akkor tud először valamit a lelkében előre lépni, amikor az értelem halvány reménye megcsillan a szenvedés mögött, hogy ennek értelme lehet, hogy valamit kaptam általa. Amíg ezt nem látja valaki, addig itt csak értelmetlenül szenvedő, jajgató ember marad. Ez egy pokoli vízió előttem is. A Kékgolyó utcai kórházat Infernónak nevezem, mert ott látom a döbbenetesen reménytelen tekinteteket. Tényleg föl lehetne írni, hogy "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Ami nagyon különös és furcsa, hogy nem is nagyon akarnak az emberek a remény irányába gondolkodni és beszélni, hanem lesütik a szemüket, és megszólíthatatlanok. A szenvedésben a legtöbb ember megszólíthatatlanná válik! Szinte maga hárítja el a közeledést. Egyszerűbben azt mondhatom: a vallásos út nem látszik előtte alternatívának. Akkor pedig nem keresi sem magasabb, sem mélyebb értelmét ennek az egész helyzetnek és belekeseredik. Másfél éve, amióta olyan sok szenvedéssel és a reménytelenséggel találkoztam azt tapasztalom, hogy egyszerűen nem akarnak az emberek beszélni a fontos dolgokról, pedig tudják, hogy meg fognak halni. Még akkor sem beszélnek Istenről, ha kiderül, hogy lelkész vagyok. A beszélgetések során ez is szóba jön, hiszen a sugárkezelésre való rengeteg várakozás alatt lassan megismerjük egymást. Nagyon sok mindent megtud az ember a másikról, hogy mióta beteg, milyen kezeléseket kapott, de azt, hogy személyesen hogyan viszonyul a betegséghez, és mit gondol a jövőről, a végső reménységről, hogy mi lesz a halál után, arról nem! Ezek nincsenek tisztázva. Nem akarják az emberek. Ez nagyon megdöbbentett, mert erre nem számítottam. Ugyanakkor belekerültem egy olyan szolidáris körbe, amely nagyon érdekes, mert rögtön másképpen viszonyulnak hozzám az emberek. Én is beteg vagyok, én is átmentem a kemón, vagy éppen most harcolok vele, egy pillanat alatt megnyílik mindenki. Azonban amikor mélyebb dimenziókba kezdenénk menni, hogy mi lesz, ha mégis odajutunk, hogy ki kell lépni a világból, erről már nem akarnak beszélni. Alig-alig van lehetőség arra, hogy erről komoly beszélgetést folytassunk. Szerintem apatikus lett a századunk. Apátiában vagyunk: ahogy esik, úgy puffan. Erre az apatikus létre viszont nem vagyunk lelkileg fölkészülve. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a lelkészt úgy hívják, hogy úrvacsorát vigyen egy betegnek, éserre az illető rendesen fölkészül, elbúcsúzik mindenkitől, és jó reménységgel lép ki az életből, tudva, hogy ő haza megy. Ez egy nagy lelkészi élmény, ha ilyen megadatik, mert ilyenkor ő csak a pecsétet adta. Ahol viszont ez nem működik, ott jön az igazi lelkészi munka, de az nagyon nehéz és nagyon kudarcos. Van úgy, hogy egyszerűen leállítják az embert, és azt mondják: nem akarok erről beszélni. Az én generációmban, akik már hatvanasok, vagy az egy kicsivel fiatalabbak, egyszerűen nincsenek lelki igények. A fiataloknál még jobban látom ezt. Engem nagyon megdöbbent ennél az elkeményedett, elkövesedett, kiégett korosztálynál, hogy a keserűségéből táplálkozik, és vesz ki energiákat, és esély nincs arra, hogy megváltozzon. Sok káromkodással találkoztam én most.
Fekete Ágnes: De tovább nem gondolja. Kikáromkodja magát és kész?
Nagy Péter: Így van.

Fekete Ágnes: Emberi gesztusokat próbáltál tenni?
Nagy Péter: Igen. Általában a nővérekkel igen elégedett vagyok, ha a kórházba megyek. Korrektek, tisztességesek, és iszonyú keményen dolgoznak, de azért volt egy-két olyan hely, ahol teljesen lélektelenül és gépiesen mentek kezelések. Nem is az empátiát hiányolom, hiszen a kétszázhatvanadik sugárnál mit empátiázzon? Csakhogy, életében először bejön a bácsika, föl kellene feküdnie az asztalra, idegen minden, meg van ijedve, és nem is biztos, hogy föl tud mászni a masinára. Ha legalább ilyenkor egy kicsit kedvesebben szólnának, más lenne a légkör. Én elhatároztam, hogy áttöröm ezeket a falakat, és sikerült is! A végén elmondta az amúgy is jó léleknek látszó nővér, hogy ő is református, és kedvesen beszélgettünk. De voltak olyanok is, akik nagyon keményenúgy fölvágtak az asztalra, hogy csak úgy nyekkentem. Arra sem számítottam, hogy a kezelés előtt senki semmit nem mond el. Ez nagyon nehézzé teszi a dolgokat, mert ha elmondják, hogy mi lesz, mi fog következni, és nem csak az utasításokat adják, akkor sokkal együttműködőbb lesz a beteg. Ők ahhoz vannak szokva: "Üljön le!" "Álljon fel!" "Tegye ide!" "Nyújtsa ki!" "Fogja!" … Én meg nem tudom, hogy miért? Ez nem jó. Ha tudom, hogy mi lesz, akkor együttműködöm. Én együttműködő beteg voltam a legutolsó időkig. A végén már nem tudtam az lenni, mert állandóan hánytam, és az nem volt igazán a kedvenc együttműködésem. A betegek ridegtartása döbbenetes. A sugárkezelésnél, akárhogy nézzük is, a halált sugározza a gép, és próbál az ember kedves lenni, de ezt szinte észre sem veszik, csak várják, hogy jöjjön a következő. Valószínűleg nincs a kedvességre idő és energia, de gyakran még arra sem, hogy észrevegyék, hogy ez egy kedves ember, akkor én is úgy köszönök neki. Ők kezelnek X urat, akinek ez a betegsége van, de igazából X úr ebben a legkevesebb:minek van ott? Küldje be a betegségét! Bizonyos fokig ezt sikerült is megtennem, mert amint fölfeküdtem az asztalra el is aludtam. Az egy kis idő, amíg beállítják a gépet. Ráadásul klausztrofóbiás vagyok, és a fejemet egy kosárban úgy leszorították, hogy moccanni se tudjak. Ez elég riasztó volt. Ott nem lehet kiabálni, hogy engedjenek ki, ezért elhatároztam, hogy elalszom a sugárzás alatt. Amikor bejött a nővér, javában horkoltam, ő meg magán kívül volt: "Maga itt alszik?" Jól lehet ott aludni. A legtöbb esetben legalábbis egy félkómás állapotba tettem magam, hogy a klausztrofóbiám ne jelentkezzen, és jókat szunyókáltam. Úgyhogy nem is nagyon voltam jelen.
A kezelésre várva másfél-két órákat üldögéltünk ott, és beszélgettünk. Már mindent tudtam a betegek családjáról, hogy mit szeretnek főzni, de arról, hogymeg fogunk halni, arról nem tudtunk beszélni. Ott tényleg már szinte bizalmi kapcsolatba kerültünk egymással, és mégis ott volt ez a tabutéma. Legfeljebb egy-egy féltréfás megjegyzés hangzott el, de az más nincs.
A lelkek mélyén mégis ott vannak kérdések: De hát, akkor miért engedte meg Isten? Nekem két kisgyerekem van, akkor én miért kaptam rákot? Erre mit mond a lelkész?
Fekete Ágnes: Te mit mondtál?
Nagy Péter: Nem kérdeztek ilyet. Csak helyettük tettem föl ezt, pedig igazából ez a kérdés.
Fekete Ágnes: Magadnak is kell valamit mondani.
Nagy Péter: Nyilván magamnak is. Először magamnak kell, amikor kiderült, hogy nekem egy ilyen betegségem van, és szembesültem vele, azért egy-két napos pánik nálam is fennállt, hogy "kapkod fűhöz, fához, szalad a vargához", most akkor mi van? Ez hihetetlen gyorsan elmúlt, ezért nagyon hálás vagyok. Az Úristen mindig velem volt, azt tudtam, hogy most is velem van, de akkor most mi a helyzet? Akkor is helyzet van. Nem is gyenge helyzet. De onnantól kezdve, teljesen lenyugodtam. Nem éltem át a páni halálfélelmet, csak ilyen gyakorlati kérdéseim voltak, hogy mi lesz? Fájni fog? Tudok majd beszélni?
Fekete Ágnes: Féltél, hogy nem tudsz majd enni?
Nagy Péter: Mert hát ki tudja, hogy mivé fajul, mert az ember szájában a legrosszabb helyen van. Ráadásul nem voltak fájdalmaim. Amikor sugaraztak a végén persze fájt, meg a kemóban is voltak fájdalmaim. De maga a betegség, meg az összes műtét minden nagyobb fájdalomtól mentes volt. Én nem mondhatom azt, hogy "gyerekek, ez borzasztó, fetrengtünk az ágyon és ordítottunk, és vártuk a morfiumot". Ma már olyan technikák vannak, hogy gyakorlatilag fájdalommentes a műtét is. Pedig attól féltem, hogy a műtét után majd lesz egy erős fájdalmas korszak. Nem lett. Betesznek egy finom dréncsövet, azzal kivezetik a folyadékokat, így nem keletkeznek a sebben feszültségek, gyakorlatilag nem éreztem semmit. Eddig megúsztam nagyon minimálisnak mondható fájdalmakkal. Mert akinek az életében állandóan jelen van a fájdalom, az egy teljesen más helyzet. Az fölőrli a lelki energiáit, teljesen és kilátástalannak érez mindent, mert holnap is fájni fog, meg holnapután is. Ez egy szörnyű állapot. Arra nem nagyon tudok mit mondani, mert nem mondhatom: drága testvérem tűrj türelemmel! Ez egy nagyon nehéz kérdés. Odáig tudok autentikusan nyilatkozni, amit én átéltem. Az se kevés!
Egyszer volt egy valódi szenvedésem, amikor égési sérülésekkel kerültem kórházba. Tudvalévő, hogy az hosszantartóan és meglehetősen kilátástalanul tud fájni. Akkor Jób könyvét olvasgattam a kórházi ágyon, és odaérkeztem, ahol az Úr Jób elé állt, és mondta: Jób, én vagyok az Isten, tulajdonképpen azt csinálok veled, amit akarok. Attól a pillanattól kezdve feloldódott bennem a kérdések sora, hogy miért pont én? Miért ment rá a nyaram? Miért történt ilyen buta baleset? Nem én vagyok a hibás és itt szenvedek már hónapok óta.
Fekete Ágnes: Azért az egy drámai dolog, ha a Jóisten azt mondja: azt csinálok veled, amit akarok?
Nagy Péter: Igen, abszolút. Az tudja, aki az Úristen elé állt, és azt mondta neki, hogy én vagyok az. Kész, onnantól kezdve nincs miről beszélni.
Fekete Ágnes: Nem voltál dühös?
Nagy Péter: Nem. Egyáltalán nem. Akkor megértettem a helyzetemet. Ez egy istentörténés volt az életemben, és abban a pillanatban, amikor az Isten történik velem, onnantól kezdve nincs több kérdés.
Fekete Ágnes: Ehhez azért tudni kell, hogy az Isten jó.
Nagy Péter: Nem kell azt tudni. Azt kell tudni, hogy az Isten az Isten. Az, hogy jó vagy rossz, az egy második kérdés. Persze, hogy jó. Ez nem az a dimenzió, ahol kérdéseket lehet föltenni. A Krisztus-dimenzióban lehet kérdéseket föltenni! De az Isten-dimenzióban nem teszel fel kérdéseket. Ott egy porszem vagyok. "Rendben van Főnök!" – csak ezt mondhatom! Krisztus, persze itt járt a földön, és emberként élt, és egy sor azonosságunk van, ismerősük vagyunk. Nemcsak ő ismer minket, hanem mi is őt. De a jóbi dimenzió, hogy elé áll az Isten, az más. Azt mondja az embernek: én vagyok a teremtő Isten. Ott nincs több kérdés! Nekem nem is hiányzott utána, hogy kérdezzek, de az Úristen azt mondta, hogy itt vagyok, mondd, amit akarsz. Semmit nem akartam utána. Gyógyultam magamtól.
Volt néhány istentörténés az életemben. Például, amikor egy nagyon brutális balesetet úgy úsztam meg, mintha párnák és paplanok közt lettem volna, pedig a kocsim a fél erdőt kivágta! Tudomásul vettem, hogy igen, meg kell csinálnom azt, ami ellen ódzkodok, és elegem van belőle. Nem, mégsincs elegem Uram. Bocsánat. Megyünk tovább. Kihúztál. Miért húztál ki? Egészen elképesztő szituáció volt. Berepültem az egregyi patak medrébe, és fölhengeredtem, kivágtam a fákat, és a kocsi minden egyes alkatrésze ripityára tört. Ki kellett rohannom a szórványba karácsony szent napján. Hideg volt, de már nem volt lefagyva az út. Viszont egy helyen mégis kristályjég volt, és esély sem volt rá, hogy megtartsam a kocsit. Most ha itt lefeküdnék óvatosan, betakaróznék, körülbelül így érkeztem meg. Arra számítottam, hogy biztosan nem tudok majd mozogni, azonban ahogy kezdtem ficeregni, kiderült, hogy nem fáj és nem törött el semmim, csak koszos vagyok, mert nyakamba hullott a kocsi szemetje. Ennyi volt az egész. Erre mit mondjon az ember? Érted?
Fekete Ágnes: A Jóisten téged így megtart.
Nagy Péter: Igen, addig, amíg úgy gondolja, hogy szükséges megtartani. Nem érzem, hogy most meg akarok halni, vagy meg fogok. Viszont, ha további problémák keletkeznek, azt el tudom fogadni. Be is csaptam a nővért. Mondtam neki, hogy harmincöt éve temetek, úgyhogy minden kórtörténetet ismerek, és a fejemben van egy statisztika, miszerint a felfedezéstől számított másfél éven belül meghalnak a rákos betegek. Erre azt felelte: igen, ez így van. Mondom: látja már egy éve beteg vagyok. Csak visított, hogy jaj, ő nem ezt akarta mondani! Azt gondolom, rá fogok erre a másfél évre cáfolni, de valószínű, hogy limiten belül leszek. Ez lehet négy év, öt év is, meg egy év is. Tudok például egy horgászról, akinek aprósejtes tüdőrákja volt, három hónap esélyt adtak neki az életre. Akkor eladta mindenét, a Kis-Duna partján vett egy üdülőt és azt mondta, hogy az utolsó hónapjaimat itt töltöm kinn a szabadban. Ez tizenkét évvel ezelőtt volt. Hát ilyen is van, de ennek semmi köze sincs, ahhoz, hogy ő hívő, vagy nem hívő. Pszichéjével együttműködött úgy a szervezete, hogy elmúlt.
Átéltem azt a kórházban, hogy szinte nem voltam teljesen normális, éreztem azt, hogy megyek lefelé. Életösztönszerűen üvöltöttem ki magam a kórházból. Hazajöttem, és másnapra föléledtem, mint a főnix. Előtte meg azt se tudtam mit beszélek.
Fekete Ágnes: Amikor legutóbb voltál kórházban?
Nagy Péter: Igen, igen. Tudtam, hogy ki kell kerülnöm, akkor meggyógyulok. Elhatároztam, hogy kiordítom magam, ki is jöttem, meg is gyógyulok. Akkor még itt kitalálták, hogy menjek be a Kékgolyóba, akkor előhúztam a puskámat, hogy ha Kékgolyó, akkor kaptok egyet.

Fekete Ágnes: Van egy kék golyócskád?
Nagy Péter: Másnapra annyira jobban lettem, hogy egyszerűen meg voltak rökönyödve, hogy ez hogy lehet. Mert az erőtartalékaim már teljesen elfogytak. Hiába, racionálisan értem, hogy gyógykezelni kell, de ha oda bevisznek, akkor meg fogok halni. Egyszerűen elfogytak teljesen az erőtartalékaim. Majd emelt fővel, saját lábamon bemegyek, amikor kell: itt vagyok gyerekek!
Fekete Ágnes: Ez azért nehéz, mert orvosi oldalról nem értesz hozzá, de mégiscsak te vagy beteg.
Nagy Péter: Én vagyok beteg, és azért ennek nagyobb szerepet kell adni. Rettenetes sokat harcoltam, és néha azt hiszem drasztikus is voltam. Kértem, azt tegyék, amit én kérek, és ne azt, amit ők gondolnak. Tehát ne tegyen velem jót, ha én azt nem kérem. Mi nekem a jó? – kérdezze meg, megmondom. De nem kérdezi meg, hanem csinálja. Nyilván más a helyzet, amikor valaki már haldoklik és morfiumra van szüksége. Nem erről beszélek, hanem amikor még racionálisan, saját magadat is érezve, folyamatokban gondolkodva látod a helyzetedet, és akkor azt mondod, hogy ez kellene nekem, vagy így kellene csinálni valamit. De ezt nem fogadják el, hanem tömik beléd a dolgokat, és majd ők megmondják, hogy neked mi a jó. Ezt még az orvos se tudja megmondani. Nekem kell, vele együttműködve kitalálni, hogy mi a jó nekem. Jó tapasztalatok voltak ezek olyan szempontból, hogy én magam ezeket a hibákat ne kövessem el, hogy ne úgy akarjak segíteni valakin, hogy nem kérdezem meg tőle, hogy ő mit szeretne. A nyugat-európaiak attitűdje volt ez régebben, amibe nagyon sokszor majdnem belebuktunk. Jöttek és segítettek. Hoztak valamit, de az nekünk kétszer annyiba került, mint az egész dolog, amiről szó volt.
Fekete Ágnes: A holland segélycsomagokra gondolsz?
Nagy Péter: Inkább a segítő csoportokra, vagy akciókra, amikért tulajdonképpen nagyon hálás vagyok. Az egész életem, gyerekkorom nagyon erősen a hollandoktól függött, hogy egyáltalán föl tudtunk húzni egy cipőt, mert szegények voltunk. Ettől függetlenül nagyon sokszor volt úgy, hogy megmondták, mi a jó. Láttam apámon, hogy ő is zavarban volt, de az ő kedvükért kénytelen volt elfogadni azt, amivel egyáltalán nem értett egyet. Ez abszolút nem segítség.

Fekete Ágnes: Amikor beteg lettél azt mondtad: "mostantól kezdve csak igazat mondhatok."
Nagy Péter: Ez súlyos mondat volt. Nem is jó szó az, hogy igazat, mert adott esetben nem tudom, hogy mi az igazság. Hanem, hogy fölöslegesen ne beszéljek! Inkább hallgassunk, a hallgatás sokszor többet ér, mint a beszéd. A felesleges gondolatokkal ne foglalkozzunk! Persze ez nagyon nehéz, mert az embernek egy nagy kert az agya, ahol szállnak a gondolatok, de azért lehet irányt adni nekik.
Fekete Ágnes: Ezt azért mondtad, mert a szájadban van a probléma?
Nagy Péter: Persze. Hogy ki tudja, meddig fogok beszélni? Voltak ilyen nagyon prózai vigasztalások, hogy akkor majd írsz. Hát, én nem vagyok író-fajta, én beszélő-fajta vagyok. Ha nem tudok beszélni, akkor végem van. De nyilván az az erős gondolat, elszánás is volt mögötte, hogy igazat mondjunk. Mi az igazság? Azt remélem, hogy talán kevesebb ostobaságot mondok. Mégiscsak öregszem, meg bölcsülök, és a betegség ezt katalizálja. Talán annyi hülyeséget nem beszélek, mint korábban. Szemlélődni, jobban meghallgatni. Ez életkori sajátosság is egyébként, nagy ajándéka az idősödésnek, de még a betegségnek is, hogy szemlélődsz, gondolkodsz és megértesz. Egy csomó dologgal megértőbb vagyok. Jönnek is hozzám, hogy nekem mondják el, mert én nem fogom leszidni őket, és nem fogok ítélkezni. Ha valaki szeretetet is levesz hozzá, elkezdhet, akár még gyógyulni is. A parókia földszintje nyitott a gyülekezetre, tehát én nem szigetelődtem el. Folytattuk a gyülekezeti életet csak bizonyos dolgokban vagyok korlátozott, tehát nem megyek szószékre egyelőre.
Fekete Ágnes: De a múltkor fölmentél, és a szeretetről beszéltél.
Nagy Péter: Csak arra a rövid időre. Akkor még nem volt orbáncom, bár iszonyúan le voltam gyengülve, akkor már nem tudtam, hogy a cukrom hol áll. De nagyon jó volt! Hosszú idő után eldöntöttem, hogy prédikálok, úgy is éreztem, hogy kell. A Bibliaolvasó Kalauz szerint az I. Korinthus 13 volt. Hogy beszéljek a szeretetről? Az csak közhely?! Hát, igenis a szeretet szakértőinek kell lennünk. Különben minek vagyunk? Ha nem szeretünk, akkor hogy vagyunk Krisztus katonái? A szeretet az az igazság, és arról beszélni kell.
Fekete Ágnes: Azt mondtad: a teljes szeretet legyőzi a félelmet.
Nagy Péter: Ez a saját tapasztalatom is. Amikor belépünk a Kékgolyó utcai kórházba, átélem mindig újra, hogy eltévedtem a kerekerdőben, és ott vagyok a bejáratnál, hogy "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" De gondolatban odafestem, hogy igenis a teljes szeretet, kiűzi a félelmet. Isten szeretete.
Fekete Ágnes: Az, hogy Isten szeret téged, vagy hogy te szereted Őt?
Nagy Péter: Az, hogy engem szeret, az a teljes szeretet, igen. Krisztusban nincs félelem. Krisztus a teljes szeretet. Onnantól kezdve egy másik dimenzióban vagy igazából. Itt meg csak vendég vagy. Nem ez az igazi léted. Neked már megvan a kettős állampolgárságod, és az a másik az igazi. Nekem ez nagyon sokat mondott hirtelen, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Amikor ott vagy a félelem vára, palotája, szakértelme előtt, és már nem bírod a tortúrát, és megfáradtál, akkor a szeretet tud újraalkotni: Hogy úgy menjek be, hogy jöttem, láttam, győztem. Mert még fognak a jövőben is ezt-azt adni ott nekem. A teljes szeretet nem pusztán annyi, hogy engem nagyon szeretnek, meg még annál is jobban. A teljes szeretet azt jelenti, hogy az egész mindenség magára öltözte a teljes szeretetet, Isten szeretetét, és itthon vagy.

Hírek:
Az e műsorban elhangzott gondolatokból jelent meg egy könyv. Fekete Ágnes 4 hét – Adventi gondolatok című könyvének bemutatója november 13-án, pénteken 18 órakor lesz Budapesten, a Török Pál utca 6. szám alatti Adna Caféban.

Kodácsy Tamás és Rixer Ádám bevezetőjével folytatódik a Gondolkodó szeretet – Gondoskodó szeretet sorozat, amelynek címe: A másik ember társ vagy versenytárs? Az előadás november 17-én, kedden 18 órakor kezdődik Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

A reformáció magyarországi kibontakozásáról tart előadást Vargáné dr. Balogh Judit november 16-án, hétfőn 18 órakor Egerben, a Kálvin Házban.

A 25 éves Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány ünnepi megemlékezést tart előadásokkal, beszélgetésekkel november 16-án, hétfőn 10 órától a pécsi Zsolnay Negyed E78-as előadótermében.

A Dunántúli Református Gazdálkodók második találkozóját rendezik meg Hagyaték és hagyomány címmel november 14-én, szombaton 10 órától Pápán, a teológia dísztermében.

A Magyar Tudomány Ünnepe sorozathoz kapcsolódva tudományos ülésszakot, doktori és díszdoktori avatást tart november 17-én, kedden 10 óra 30 perctől a Debreceni Református Hittudományi Egyetem.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a gyülekezet megalakulásának 75. évfordulóján november 15-én, vasárnap 10 órakor Csepelen, a Királyerdői református templomban.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Alföldy-Boruss Csilla ad orgonaestet november 14-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Pitti Katalin lesz a vendége a Tabulatúra Régizeneklub legközelebbi találkozójának november 16-án, hétfőn 19 órakor, Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

Fekete Ágnes áhítata:

"Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem…" Márk 10,21

Nincs olyan őszinte ember, akinek ezt olvasva ne futna végig a hideg a hátán. Valamit mindannyian érzünk. Jaj, most mit is kell tennem? Eszünkbe jut Szent Ferenc, aki ez alapján hagyta ott Assisi-i otthonát. Mentegetjük magunkat: azért én nem vagyok olyan gazdag. A szomszédnak több van. Meg Magyarország igazán nem a leggazdagabb ország, hol vagyok én… Különben is annyit adakozom… Mondjuk a magunkét, és ezzel nem vesszük észre, ugyanabba a csapdába esünk, mint ez az ifjú. A pénz, a vagyon felől értelmezzük ezt a mondatot.
Pedig Jézust borzasztóan nem érdekelte a pénz. Sem akkor, ha volt, sem akkor, ha nem. Neki édes mindegy volt, hogy mije van ennek az embernek. Gondolja valaki, hogy Jézus el akarja szedni azt, amit összedolgoztunk? Az a rettenetes anyagias szemléletünk az, ami miatt elkezdünk a pénzről gondolkodni e mondat hallatán. Kuporgatásainkat tükrözi vissza, ezt a félelemes pénzéhes létünket, hogy magyarázkodunk. Nem ez a lényeg!
Jézus a mélyben bizalmat kér ettől az embertől. A mi világunk igazán a gazdag ifjú világa. Kösd be a biztonsági övedet, biztonságos befektetésre tedd be a pénzed, amit persze a bankban biztonsági őrök vigyáznak. Végezz biztonsági mentéseket a biztonságos védelemmel ellátott számítógépen! És a legkeményebb elvárás, hogy még a halálod utánra is biztosítsd be a családod. Mert milyen apa az, aki bármikor meghalhat, és netalán itt hagyja a családját a semmiben? Biztonság és biztonság mindenhol.
Jézus kérése ma hozzánk: a bizalom. El mered engedni a biztonságodat a bizalomért? A biztonsági kínálat mindig az ember félelmére apellál. Azt hiszem, ez a fiatalember igazából tele volt félelemmel, mert az ember megijed néha magától is: "Nem lesz erőm", "Nem fogok kitartani", "Egyedül maradok", "Mi lesz velem?"… félek… A félelem nem engedi meg a bizalmat. Ugyanakkor a félelem egyfajta vágy is: Ha például félek attól, hogy becsapnak, akkor ezt érdemes átalakítani így: Vágyom arra, hogy őszinte légkörben éljek. Ha félek attól, hogy egyedül leszek, akkor vágyom a közösségre. Ha ki tudjuk bányászni valamiképpen a szívünk mélyéről a vágyainkat, akkor jó döntéseket tudunk hozni. Mert ezek már a bizalomról szólnak. Jézus mindig kézzelfogható, valóságos és konkrét volt az emberekkel. "Mit akarsz?" "Mire vágysz a mélyben?" "Tedd meg!" "Gyere, kövess!" A bizalom útja ez a fajta kibontás. Formáld át a félelmeidet a visszájára, vágyakká, és halld meg Jézus szavát.
Adja Isten, hogy legyen bátorságunk az Ő bizalmába kapaszkodni. Ámen.