2016-03-30

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Húsvét után érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mi maradt meg bennünk az ünnepből? Mert minden ünnep egy kicsit feltarisznyáz bennünket. Sokszor a család közössége, az unokák mosolya marad meg bennünk, és ezzel élünk tovább. Most egy olyan családhoz látogatunk el, amelyben különös megtartó ereje van a közösségnek. A felvidéki Füleken Tarnóczi László Somogyi Alfréddal és Somogyiné Sörös Mártával beszélgetett. A család hajlékában már az is nagy dolog, hogy magyar szó hallatszik. A nyolcvanas évein már túlballagott pedagógus házaspár először szüleiről mesél.
Somogyiné Sörös Márta: Édesapám, Sörös Béla Magyarországon, Nemespécselyen született. A teológia elvégzése után sokáig Budapesten élt. A századforduló táján a KIE szervezésében vett részt, és mint gyűjtőfogházi lelkész tevékenykedett. Amikor megüresedett a losonci református parókia, Szilasi Béla, a losonci főgondnok közbenjárására hívták meg, hogy ha úgy érzi, a Jóisten is odarendeli és odaküldi, akkor vállalja el a losonci gyülekezet vezetését. Így került 1905-ben Losoncra. Húsz év után már bizonyos élettapasztalattal rájött arra, hogy igen megfogyatkoztak a kollegái. Lassan minden gyülekezet lelkész után vágyik, mert meghaltak az idősebbek. Akkor egy nagyon merész elképzeléssel hozzáfogott a Losonci Református Teológia megszervezéséhez. Nagyon sokat tett érte, mert azt gondolta – és ez így is van -, hogy mindaddig, amíg a kisfalvak szószékeiről magyarul hangzik Isten Igéje, addig azoknak a falvaknak a gyülekezete talán hű marad a gyökerekhez. Ez be is igazolódott. Nagyon sokan voltak Kárpátalján is ezek közül a fiatalok közül. Nem régen, talán három éve temettük az utolsó losonci teológust, itteni szolgálatában.
Tarnóczi László: Nem lehet könnyű magyarként csehszlováknak, egy katolikus vidéken reformátusnak lenni. Úgy tűnik, ahogy édesapja, Önök is szeretik a kihívásokat.
Somogyiné Sörös Márta: Igen. Bár kevesen vagyunk, de talán annál inkább kötődünk egymáshoz. Annakidején a gimnáziumba kerültem ide Fülekre. Akkor találkoztam azzal a régi vággyal, amely egynéhány Gömörből ideszármazó munkáscsalád életében érlelődött, hogy szerettek volna egy saját templomot. Úgy tudom, a negyvenes évek elején indítottak is egy gyűjtést, hogy legyen otthonuk. Mi azok maradtunk, akiknek a Jóisten szánt, tehát reformátusoknak. Az hogy a család szellemisége is az maradt, amire hivatott, az az édesanyámnak köszönhető, aki itt maradt özvegyen három gyermekkel, de soha nem tapasztaltam azt, hogy kétségbe lett volna esve. Pedig 1845-től 1948-ig egy fillér járadékot nem kapott. Édesapámra való tekintettel elvonták a nyugdíját. Kézimunkázásból élt, kötött, horgolt a nővéreim segítségével, néha késő éjszakába nyúlóan. Ebből éltünk. Aztán eladta a család értékeit, így tudta taníttatni a két nagyobbik nővéremet, akik háború után is vissza-visszamentek még Kecskemétre, hogy ott fejezzék be az iskolai tanulmányaikat. A lényeg az, hogy anyám hite, nagyon sok mindenben erőt adott. Merem mondani, hogy nem az én nevelésem az, hogy a gyermekeim és unokáim vasárnaponként ott ülnek, annak a városnak, falunak a református templomában, ahova az élet éppen vezényelte őket. Ez mind, mind édesanyám lelki munkája, amit a családban kifejtett, és amelyet elültetett az unokákban. Emlékszem azokra az időkre, amikor 1945-ben erősen bezárt ablakok mögött szólaltatta meg a családi, kis, öreg harmóniumot, és azon március tizenötödikén a Himnuszt játszotta, mi pedig, a családtagok énekeltük azt, utána meg egymás után a zsoltárokat. Losoncon akkor magyarnak lenni egy kicsit nehéz volt. Nem egyszer történt az, hogy a körülöttünk járókat kopaszra nyírták, ha megszólaltak a főutcán. 1948 egy óriási fellélegzést jelentett akkor a szlovákiai magyarok számára. Igazán nagy meglepetés volt, amikor egy városi ünnepségen a város vezetősége fogadott egy autóbusznyi salgótarjáni gyári munkást. Akkor még csak szlovák iskolák voltak, így én is egy szlovák iskolába kényszerültem, és annak énekkarában tevékenyen részt vettem. Kivezényeltek minket, hogy énekeljünk el a himnuszt. Az első az orosz himnusz volt, majd a cseh és a szlovák himnusz, és roppant nagy meglepetésemre egyszercsak a kivezényelt apátfalusi zenekar rázendített a magyar himnusz felvezető melódiájára. Egy csokor volt a kezembe, piros papírba csomagolva, amit át kellett adni a vendégeknek. Nem tehettem róla, de patakzottak a könnyeim, mert felismertem, hogy ez az én himnuszom. Így hát, átázott ez a piros papír a kezemben. Amikor odafutottam és átadtam a virágot, csak arra a szempárra emlékszem. Egy barna szemű, mély tekintetű hölgy volt, aki megfogta a karomat, magához ölelt és azt mondta: "Ugye kislányom, te magyar vagy!" Ez nekem nagyon-nagyon sokat jelentett akkor. Azóta is, amikor állok föl a himnuszhoz, ezek az epizódok villannak az agyamba: anyámnak a zárt ablak melletti harmónium szava, és ez csokorátadás.
Tarnóczi László: Ön milyen családból érkezett ide Mártikához?
Somogyi Alfréd: Édesapám Nagybalogról származott, és iparos volt. Később Pádár nevezetű kisközségbe hívták meg. Én a gyerekkori életemet ott kezdtem. Nagy szerencse volt az, hogy indult egy tanfolyam Szlovákiában azoknak, akik a háború miatt nem tudták az iskoláikat befejezni. Úgy kerültem Fülekre, ahogy megnyílt a magyar gimnázium.
Tarnóczi László: Hányan voltak testvérek?
Somogyiné Sörös Márta: Mi hárman. Három lány. Édesapám 1939-ben elhunyt, és akkor itt maradt Édesanyám három gyermekkel. Két nővérem elkerült Kecskemétre, az ottani református leánynevelő intézetbe. Ott érettségiztek, ott képesítőztek, és mint pedagógusok éltek. Sajnos most már mind a kettő elhunyt.
Somogyi Alfréd: Ketten voltunk testvérek a nővéremmel. Nagyon megörültem annak, hogy abban az időben megnyíltak a magyar iskolák. De a környéken nem volt, ezért Komáromba kerültem, mert ott volt megfelelő alap, ahol levizsgázhattam. Nagy szeretettel fogadtak. A tanárok hozzáállása is teljesen más volt, mint itt Rimaszombatban, ahol a szlovák iskolába kellett járni.
Tarnóczi László: Hogyan ismerkedtek meg?
Somogyiné Sörös Márta: Régi diáktársak voltunk még a füleki gimnáziumban, de mint pedagógusok találkoztunk Ragyolcon.
Somogyi Alfréd: Szomszéd községbe kerültünk ki, mert ott nem volt tanerő.
Somogyiné Sörös Márta: Frédi matematikát tanított, én magyar-szlovák szakos voltam. Ott a tanári szoba olyan picike volt, hogy tényleg nagyon közel kerültünk egymáshoz. Főztük a vacsorát néha az ottani kis vaskályhán.
Somogyi Alfréd: Dobkályha volt, ami öntvény, és ezért sokáig tartotta a meleget. Az albérletbe nem volt érdemes hazasietni.
Somogyiné Sörös Márta: Nálad még fűtöttek, de én hideg szobában voltam, ezért estig maradtunk az iskolában, készültünk másnapra, és főztük a teát.
Tarnóczi László: Az otthon melegét akkor Frédi bácsi biztosította.
Somogyi Alfréd: Igen.
Tarnóczi László: Mit szóltak ahhoz, odahaza, hogy egy lelkész lányát veszi el? Ez akkor nem volt egy jó parti.
Somogyi Alfréd: A mi részünkről jó volt.
Somogyiné Sörös Márta: Kedves, dolgos emberek voltak Frédi szülei. Nem is emlékszem, hogy az anyósom másképpen szólított volna, mint úgy: "Kedvesem". Olyan melegen szólt ez, akkor egy ilyen egyszerű asszony szájából. Én nagyon szerettem őket, bár a kezdet kezdetén egy kicsit ódzkodtak. Talán féltek attól, hogy más körülmények között nevelődtünk, de megszerettük egymást.
Tarnóczi László: A nappalijuk falán ott látom az édesapja fotóját, de a fiatalságot is: gyermekeket, unokákat.
Somogyiné Sörös Márta: Igen. Ezzel kellett volna kezdenem, hogy egy nagyon boldog nagymama vagyok és a párom egy nagyon boldog nagyapa, ugyanis tíz unokánk és tizenhárom dédunokánk van. Olyan csodálatos, amikor nyaranként mind együtt vagyunk. Bent már nem férünk el, de kinn a kertben hosszú asztal mellett ülünk, vagy a kicsikkel játszunk, és a legapróbbtól kezdve, mindenki magyarul beszél. Ez nagyon-nagyon ritka dolog. Tudniillik, ha a családba bekerül a szlovák többségből valaki, udvariasságból mindenki átvált szlovák nyelvre.
Somogyi Alfréd: Nálunk ez nem volt.
Somogyiné Sörös Márta: Ezt nem sokszor viszonozza az az egy valaki. A mi esetünkben ezt az egy problémát ki tudtuk kerülni. A gyerkőcök magyarul hajkurásszák a Bogáncs kutyát a bokrok alján. És magyarul szól az ének késő estig, mert szeretünk énekelni.
Somogyi Alfréd: Éjjel tizenkettőig is.
Somogyiné Sörös Márta: A fiam gitáron kíséri az éneket. Ő is református lelkész lett. Először a Duna tévé munkatársa volt, aztán távon elvégezte a teológiát és egy boldog református lelkész Apácaszakállason. Most már a Pozsonyi Református Egyházmegye esperese.
Tarnóczi László: Sőt még unoka is van, aki lelkészi szolgálatot teljesít.
Somogyi Alfréd: Igen.
Somogyiné Sörös Márta: A legidősebb lányunknak három délceg fia van, és közülük az első, István, aki, mint első unoka nagyon-nagyon sokat jelentett számunkra. Ő lett szintén lelkész, és keleten működik, Kiskövesden egy elég nagyszámú gyülekezetben. Ritkán tudunk találkozni, mert nagyon elfoglalt ember. Igen komolyan veszi a munkáját.
Tarnóczi László: Amikor énekelnek, akkor akár zsoltárt is énekelnek idehaza?
Somogyiné Sörös Márta: Majdnem mindig úgy van, hogy egyházi ének kezdődik, amely nem mindig zsoltár, hanem a legfrissebb, legkedvesebb ifjúsági dalok közül valamelyik, amelyet a fiunk négy gyermeke szokott énekelni. Ők hozzák hozzánk ezeket a többszólamú melódiákat. Aztán váltunk, és jönnek a népdalok. Talán még a fülbe mászó orosz melódiáig is felidézzük a múltat. Szeretünk énekelni. Olyankor még a szomszédok sem haragszanak, hanem azt mondják: "Mikor lesz az a nyári este, amikor tőletek olyan szép hangzat szól?" Nagyon sokat jelent, hogy mi így tudunk együtt lenni. Sajnos, ritkán adatik meg most már, csak egyszer vagy kétszer egy évben.
Ragyolc után behozott minket a régi volt igazgató, aki diákként ismert mindkettőnket. Abban a nehéz időszakban tudta pontosan, hogy kik vagyunk. Az 1968-as események után 1969-ben, szó volt arról, hogy vissza kell állítani a régi módszert mindenben. Egyszer az történt, hogy a fiam születése után hosszabb szülői szabadság után mentem vissza az iskolába. A kollégák újságolták, hogy aláírtak egy olyan nyilatkozatot, hogy materialista világnézetet vallanak. Akkor említettem az igazgatómnak, hogy én nem voltam itt, de hallom, hogy százszázalékos volt a jelentése a részükről, én azért ezt nem merném mondani. Akkor rám nézett és azt mondta: "ugyan Mártuska, én meg sem bántottam volna magát azzal, hogy rákérdezek egy ilyen dologra."

Tarnóczi László: Önök pedagógusként még templomépítés szorgalmazói is voltak, sőt úgy tudom, hogy éveken keresztül téglákat pucoltak egy gömöri kis templom maradványait.
Somogyi Alfréd: Igen. Omladozott a bellényi templom, ezért lebontották, a darabjait pedig idehozták, mindenestől szeméttel, malterral együtt. Még olyanok is eljöttek a téglákat pucolni, akikről nem is gondoltuk volna.
Somogyiné Sörös Márta: Még a katolikus testvérek is jöttek segíteni. Nagy merészség volt belevágni, azt tudom. Az első lépés az volt, hogy egy levelet intéztünk a Magyar Rádióhoz, megkérve, hogy ha tudnak olyan építészmérnökről, akinek van egy nagyon kisméretű templomterve, ha ezt nekünk méltányos áron továbbítaná, vagy esetleg segítene azzal, hogy felajánlaná. Nem telt bele egy hét és Ablonczy Zsolt nagytiszteletű úr megjelent személyesen, és hozott is magával egy mérnököt. Egy héten belül még három mérnök jelentkezett, úgyhogy nagyon hálásak vagyunk. Végsősoron aztán mégsem ezeket a terveket valósítottuk meg, mert mind nagyon nagyszabású volt, pedig nem győztük hangsúlyozni, hogy itt egy nagyon picike gyülekezetről van szó. Végül egy losonci építészmérnök terve valósult meg. Erdélyi Géza püspök urunk jóvoltából sikerült a bellényi templom építkezési anyagát megkapnunk. Ott a templomot lebontották, és ideszállították teherautókkal a hulladékot. Minden tégla keresztülment a kezünkön, mert majdnem mindet meg kellett pucolni. Hatalmas téglarakások közt töltöttük a hét minden szerda és szombat délutánját. De megérte! Egy alkalommal nagytiszteletű urunk vendégeket hozott ki, egy kis küldöttség volt itt a Gusztáv Adolf Alapítványtól. Nem győztek csodálkozni, hogy manapság régi kövekből építeni templomot? El is vittek magukkal egy pucolatlan téglát, mert otthon meg akarták mutatni, hogy min dolgozunk mi.
Tarnóczi László: Hány éve áll a templomuk?
Somogyiné Sörös Márta: 1995-ban fogalmaztuk meg, hogy hozzá kéne látni. 1997-ben már ment a munka, és 2002-ben fejeztük be, tehát tizennégy éve van templomunk.
Tarnóczi László: Kiket gyűjt össze ez a templom vasárnaponként?
Somogyiné Sörös Márta: Elsősorban a gondnokunknak köszönhető, ha sokan vagyunk. Itt van az egész családja. Többnyire idősebbek jönnek, de az unokák is itt vannak. A középkorosztály mindenütt kiesik, így sajnos Füleken is. Van egy roppant agilis család, egy fiatal mérnök, Gáspár Tibor, ő foglalkozik a hittanórásokkal, és még a templom tisztántartása is nekik köszönhető.
Tarnóczi László: Mikor kereszteltek, mikor konfirmáltak itt utoljára?
Somogyiné Sörös Márta: Konfirmáció kétévenként van, itt-ott csak egy vagy két gyerkőc kerül konfirmálásra. Évente egy vagy két keresztelő van, de annak mindig nagyon örülünk, és megyünk díszíteni a templomot.
Tarnóczi László: Önök megülték már az aranylakodalmukat. Hányadik házassági évfordulónál tartanak?
Somogyiné Sörös Márta: Hát bizony az ötvenkilencediknél, úgyhogy maholnap a hatvanadik kerül sorra.
Tarnóczi László: Az már a gyémántlakodalom! Sok boldogságot és jó egészséget kívánok!
Somogyi Alfréd: Nagyon szépen köszönjük.

Hírek
A Protestáns Tavasz programsorozat keretében Velkey György és Bencze János előadásával megemlékeznek a 150 éves Bethesda kórházról március 31-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Hold utca 18-20. szám alatti református templomban. Ugyanott április 3-án, vasárnap 10 óra 30 perctől A Vizsolyi Biblia 425 évéről nyílik kiállítás.

A Vallás és politika előadássorozatban Balogh László Levente tart előadást Totalitarizmus és politikai vallás címmel március 31-én, csütörtökön 13 óra 40 perctől a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen.

A Magyarországi Református Egyház drogprevenciós szolgálata, a Tisztás Közösségi Hely konferenciát rendez Drogprevenció határainkon innen és túl címmel március 31-én, csütörtökön a budapesti Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Az igehirdetés nyelvéről rendeznek konferenciát április 3-án és 4-én Móron, a Szolgáló Szeretet Házában.

A bizalom témaköréhez kapcsolódva szerveznek pasztorációs konferenciát április 2-án, szombaton 10 órától Debrecenben, a Református Kollégium Dísztermében.

A Magyar Református Presbiteri Szövetség Dél-Borsodi Területi Szervezete konferenciát rendez a húsvét ereje a szolgálatban címmel április 3-án, vasárnap 15 órától Tiszaújvárosban, a református templomban.

A Hirdesd az Igét! programsorozathoz kapcsolódva a 21. századi gyermeknevelésről tartanak előadásokat, majd Fekete Károly püspök hirdet Igét az úrvacsorás istentiszteleten április 3-án, vasárnap 15 órakor Újlétán, a református templomban. Ugyancsak a Hirdesd az Igét! keretében a lelkipásztorok egyházképéről lesz beszélgetés Fekete Károly vezetésével április 6-án, szerdán 10 órától Beregdarócon.

Imádkozó édesanyák egyházmegyei találkozóját tartják április 3-án, vasárnap 15 órakor Székesfehérváron, a Budai úti templomban.

"Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj" címmel rendez konferenciát a Dunántúli Református Nőszövetség április 15-én és 26-án Balatonfüreden, a Siloám Otthonban. Jelentkezési határidő: április 10. ([email protected])

Az evangélium hirdetésében használt táblarajzokról és más vizuális eszközök használatáról tart konferenciát Ulrich Hofius április 2-án, szombaton 9 órától Budapesten, a Pestszentlőrinc-Kossuth téri református templomban.

Gárdonyi Zoltán kórusműveit mutatják be Berkesi Sándor vezetésével április 3-án, vasárnap 19 óra 30 perctől Kecskeméten a református templomban.

Zenés áhítatot tartanak Kiss Zsolt orgonaművész és a Vox Femina Női Kar szolgálatával április 3-án, vasárnap 17 órakor Ácson, a református templomban.

Lőwenberger Patrik kiállítása április 7-ig látogatható Tapolcafőn, a Református Templomgalériában.

Ismét Egyháztáji Vásár lesz április 2-án, szombaton 8 órától Debrecenben, a Széchenyi-kerti református templom kertjében.

A Szatmári Református Egyházmegye és a Magyar Református Szeretetszolgálat megrendezi az I. Szatmár-Beregi Házi Szilvalekvár Mustrát április 2-án, szombaton Nagyarban, a Luby-kastélyban.

Fekete Ágnes áhítata:

Jézus utolsó mondata, amelyet a kereszten elmondott: "Atyám a te kezedbe teszem le a lelkem" Lukács 23,46

Az ünnepek alatt megnéztünk egy filmet, az a címe: Emberek és istenek. Arról szól, hogy Algériában a kilencvenes években szélsőséges muszlim csapatok elkezdték megölni a fehér embereket, és ott élt nyolc szerzetes. Sejtették, hogy rájuk is ez vár. Rendkívül szépen vezeti végig azt a folyamatot, ahogyan először megijednek. A korrupt állami vezetők katonai védelmet akarnak biztosítani, de a közösség perjelje ezt elutasítja. A közösség megtorpan, kétségbe esnek, – és ahogyan lenni szokott – egymással szembe fordulnak, elkezdenek másról beszélni, mint ami a valóságos gondjuk. Azon vitatkoznak, hogy miért döntött így a vezető egyedül. Miért nem kérdezte meg őket? Kockáról kockára láthatjuk, ahogyan mindenki számára egyértelművé válik, hogy nem mehetnek el, vállalniuk kell a végsőkig hitüket. Azért tudtak a helyi közösség kérésére ott maradni, mert hittek a feltámadásban.
Jézus is azért tudta úgy látni az életét, mint amit nem elvesznek tőle, hanem mint amit saját akaratából leteszi az Isten kezébe, mert tudta, hogy nem a semmibe zuhan, van Istene a látható világon túl. Talán azért nehéz néha igazán bíznunk, mert akkor gyengének vallanánk magunkat. Aki imádkozik, az tudja, hogy maga nem tudja átformálni sorsát, mégis találkozhat valakivel, aki képes átformálni őt. Aki imádkozik, annak van önérzete, vannak gondolatai, van fájdalma, mindez mégis súlyként, de belesimul Isten tenyerébe. Gyönyörűen mutatja ez a film azt a mély fájdalmat, ami a szerzetesek lelkére ül. Nem hozták meg könnyen döntésüket, mégis egyértelművé vált számukra, hogy a szívük forrásához kell visszamenni. Azt kell megkérdezni, hogy honnan jöttem és miért? Így találják meg a helyes utat. Jézus is szíve forrását találta meg élete utolsó mondatával, amely már a feltámadáshoz vezetett: "Atyám a te kezedbe teszem le a lelkem."
Szép szokás a kézfogás. A kézfogás nem meghajlásos köszönés, nem megalázkodás, hanem a nyitottság kifejezése. A régi időkben, amikor a kézfogás még nem vált egyszerű jelképes cselekedetté, azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy mutassák: nincs náluk semmiféle fegyver, baráti, békés érzelmekkel közelednek. Erről szól többek között az "itt a kezem, nem disznóláb" szólásunk is. Így nevezték a pisztolyt. A szólás tehát régen azt jelentette: Nincs pisztoly a kezemben, baráti jobbomat nyújtom feléd. Kinyílok a számodra. És minden emberi kinyílás fölött nyitottá leszek Isten számára.
A nyitott kéz az az a jelkép, amit itt Jézus is nekünk elmond. Efelé a mozdulat felé tart az egész életünk. Vagy így vagy úgy, de mind letesszük az életünket Isten kezébe. Ha ez önként jön a szívünkből, akkor boldogok leszünk. De sokszor azért vagyunk idegesek, az a fő bajunk, mert erre a letételre nem vagyunk képesek. Nem tudjuk kinyitni a kezünket. Valaki felidegesített és képtelen vagyok letenni, ott hagyni a dolgomat. Jézus utolsó szava: "Atyám a te kezedbe teszem le a lelkem." – erre mozdulatra tanít. Ezt adja meg Isten! Ámen.