2016-08-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Egy kirándulásra hívjuk kedves hallgatóinkat. Mi Budapestről dél felé vettük az utunkat, és Kalocsa előtt befordultunk Dunapatajra, ott is Schill Tamás hoz, a múzeum vezetőjéhez, valamint Nagy Dávid hoz, a református lelkipásztorhoz. A helyszín is nagyon különleges volt, hiszen a reformátusok közül kivált unitárius közösség temploma alakult át mára múzeummá. Először Schill Tamást a Sárköz tájegységről kérdeztem.

Schill Tamás: Ma úgy gondoljuk, hogy a Duna elválaszt, de a korábbi időkben éppen összekötő kapocs volt, amikor még szerteágazóan, több ágban folyt itt Tolna megyében illetve Pest-Pilis-Solt vármegyében. Hajókon, ladikokon, mindenféle vízi közlekedési eszközökön ugyanúgy jártak egymáshoz az emberek, mint ma az autóval. Mivel összeköttetésben voltak a Duna által, földrajzi értelemben is egy egységes területnek lehetett tekinteni a Sárközt, amelyet manapság a tudomány is két részre bont: Tolnai Sárközre, illetve Kalocsai Sárközre. Később természetesen a Sárköz útjai kettéváltak, és a Duna inkább elválasztó lett. Egyes kutatók szerint, Dunapataj a Csepel-szigeten feküdt és alattunk folyt vissza egy nagyobb ág. A Duna szabályozása miatt teljesen átrendeződött a felszín.
Fekete Ágnes: Amíg egy vidék volt a Sárköz, és a falvak között ladikokkal lehetett közlekedni, az egyben a védelmet is jelentette?
Schill Tamás: Igen. Ennek a vízzel bővelkedő területnek is megvolt az előnye és a hátránya is. Az előny a védelemben, a halászatban és a madarászatban jelentkezett, a hátrány viszont a közlekedésben.
Fekete Ágnes: És ne feledkezzünk el a belterjességről sem!
Schill Tamás: Természetesen az is megvolt, hiszen, ha nem érintkeztek más településekkel a falvak, akkor megindult egyfajta endogám életforma.
Fekete Ágnes: Tehát egymás között házasodtak?
Schill Tamás: Igen.
Nagy Dávid: Egyébként a Szelidi-tó is egy Dunai holtág, és amellett, hogy Dunai holtág, felfutóban lévő turisztikai hely is.
Fekete Ágnes: Itt vagyunk ebben az unitárius templomban, amelyet múzeummá alakítottak át.
Schill Tamás: Igen. A Dunapataji Unitárius Egyházközség mindenféleképpen kuriózum, ugyanis a tudomásom szerint, – Budapestet leszámítva – a Duna-Tisza közén nincs, és nem is volt más unitárius egyházközség.
Fekete Ágnes: Ez az egyházközség egy reformátusok közötti veszekedésből indult ki?
Schill Tamás: Az 1930-as években egy új lelkész, Simon Ernő került Dunapatajra, aki nagy lendülettel látott neki az egyházközség összeszedéséhez, az oktatás megújításához és egy kicsit a gazdaság talpra állításához. Ezt úgy szerette volna elérni, hogy olyanokra is adót vetett ki, akik eddig nem fizettek, ugyanis a törvény értelmében voltak, akik mentesültek az egyházadó megfizetése alól. Ilyenek voltak a nyugdíjjal rendelkező személyek, a volt állami alkalmazottak, a büntetés-végrehajtásban, rendőrségen, csendőrségen, gőzhajózási társaságnál dolgozók.
Fekete Ágnes: Mi volt ebben a logika, hiszen pont nekik volt fix bevételük?
Schill Tamás: Ezt az akkori törvények átnézése után, talán a történészek tudnák megmondani. Én azt tudom, hogy a törvény lehetőséget biztosított arra is, hogy fizessenek. Az addig nem fizetőkre Simon Ernő egyházfenntartási díjat vetett ki, amely az érintettek nemtetszését váltotta ki. A mai helyzetre átszámítva, egy pár ezer forintról lehetett szó. A háttérben azért komolyabb dolgok is meghúzódhattak. Talán személyes ellentétek lehettek, ugyanis többen sérelmezték, hogy Simon Ernő nagyon keménykezű volt például az iskolában. Egyébként az idős visszaemlékezők mind nagyon szigorú, de nagyon igazságos emberként tekintettek rá. Esetleg lehettek azért túlkapásai is.
Fekete Ágnes: Tudható, hogy honnan került ide?
Schill Tamás: A Tiszántúlról került Dunapatajra. Jelentősen kötődött a népi írókhoz. Ez volt az ő habitusa. Ezek a dolgok együttesen, meg a személyes ellentétek odáig vezettek, hogy eleinte körülbelül kétszázötven fő, majd aztán szépen csökkenő tendenciát mutatva, végülis huszonhat fő jelezte azt, hogy ki akar térni az egyházközségből. És ők ténylegesen ki is tértek. Aztán a sikeren felbuzdulva követték őket mások is, és úgy összességében negyven-ötven fő léphetett ki a Dunapataji Református Egyházközségből. Ők ezzel a lendülettel át is tértek unitáriusnak.
Fekete Ágnes: A presbitérium kiállt a lelkész mellett?
Schill Tamás: A presbitérium kiállt, sőt az esperes is. Majdnem a teljes egyházközség kiállt a lelkész mellett. Ez a csapat volt az, aki a legtovább kitartott és gyakorlatilag szembement a lelkésszel. Természetesen volt hangadójuk. Pontosan ismertek azok a körülmények, hogy egy orvos-házaspár segítségével lépett ki ez a jól körvonalazható csoport a Református Egyház kebeléből.
Fekete Ágnes: Volt valami személyes konfliktusuk a lelkésszel?
Schill Tamás: Mendemondák keringenek, amelybe nem szeretnék belemenni. Talán ennek a konfliktusnak mind a két fele azt gondolta, hogy ő akkora pozícióval és hatalommal bír, hogy fölülkerekedhet a másikon. A kitérőknek három választásuk volt itt Patajon, hogy hova mehetnek? A helyben lévő katolikus egyház, mivel ellenpontja a református egyháznak, szóba sem jöhetett. Ugyanígy szóba sem jöhetett a zsidó egyházközség. A maroknyi evangélikusokhoz mehettek volna, akik a polgári iskolában tartották az istentiszteleteiket, de a monda szerint, amint meghallották, hogy itt adó nem fizetési dologról van szó, azt mondták, hogy ide ilyen emberek nem kellenek és egész egyszerűen eltanácsolták ezt a csapatot. És Végülis Jókai Mór Egy az Isten című regényének olvasása alapján találtak rá az unitárius egyházközségre. Az egyházról annyit kell tudni, hogy nem térítő felekezet, de akik hozzájuk fordultak, azokat ebben a korban átvették.
Fekete Ágnes: Bartók Béla áttérése is így történt.
Schill Tamás: A kitérőkkel való többszöri tárgyalás után látszódott, hogy nagyon komoly a szándék az unitárius egyházba való belépésre, ezért befogadták a meglehetősen idős emberekből álló csapatot. Azonban az Unitárius Egyházközség azt kikötötte és kifejezetten kérte, hogy a református egyházból való kilépés pillanatában legyen temetője a közösségnek, nehogy olyan helyzet álljon elő, hogy valaki időközben meghal, és nem lehet hová temetni.
Fekete Ágnes: Az egyháztörténelem nagyon sok ilyen példát mutat, hogy amikor egy adott vezetővel valaki nem tud kijönni, nem tudják megoldani a konfliktust, akkor az illető elhagyja az egyházat.
Nagy Dávid: Bán Béla bácsi, a kettővel korábbi pataji lelkész, mesélt nekem érdekes történeteket a pataji egyházközség életéből, erről a kitérésről és az utána következő időszakokról. Itt sok minden történt a huszadik század első felében. Itt szükség volt rá, hogy a lelkészek keménykezű, karakán emberek legyenek. Gara Józsi bácsira is úgy emlékezik az utókor, mint egy nagyon keménykezű lelkipásztorra, viszont nagyon-nagyon szerették. Ugyanúgy, mint Imre nagytiszteletű urat, aki végtelenül tisztességes, és becsületes volt, ezért megbecsülték és szerették.
Fekete Ágnes: A dunapataji reformátusság egy sajátos kis szigete a környéknek.
Schill Tamás: Különösen is, hogy Dunapataj a Kalocsai Érsekség tőszomszédságában található. Egyes kutatók szerint, valamifajta ellenpontot képvisel a dunapataji reformátusság és a kalocsai érsekség a környező falvakkal. Egyébként sok jelentős református mezőváros található tőlünk északra: Solt, Dunavecse, Szalkszentmárton, Dömsöd. Ezek mind jelentős református települések voltak, amelyek nagyon korán, még a török ideje alatt reformálódtak. Ha a Duna vonalán Patajtól nyugatra indulunk el, akkor egy pár pici református falut lehet találni, mint például: Ordas, Dunaszentbenedek, Uszód és Foktő.
Fekete Ágnes: Hogyan tudtak ilyen elszigetelten megmaradni ezek a kis települések?
Schill Tamás: A török időszakban a kalocsai érsekség fennhatósága úgyszólván megszűnt, és a reformáció tanai nagyon gyorsan gazdára találtak. A régi iratok azt mondják, hogy "templomostól, papostól, in massa", tömegben reformálódott Dunapataj. Ez valószínűleg a közösség elhatározása volt. Meg is felelt annak a szemléletnek, hogy önrendelkezést hajtsanak itt végre anarchikus rendszerben, és saját maguk intézzék az ügyeiket, amikor gyakorlatilag a földesúr, az érsek, egyáltalán az államiság fennhatósága megszűnt.
Fekete Ágnes: Mi történt, amikor restaurálódott az érsekség?
Schill Tamás: Természetesen komoly problémákat okozott. A tizennyolcadik század elején Pataj gyakorlatilag száz százalékig református volt. Az idők folyamán szépen, fokozatosan szivárogtak be katolikusok is, és ahogy szaporodtak, úgy erősödött az a gondolat, hogy a katolikus templomot vissza kellene foglalni, mert az az ő tulajdonuk. A régi iratok feljegyeztek olyan eseteket, amikor szerzetesek segítségével próbálták visszafoglalni például 1740-ben a református templomot, amelyet a helyi lelkész meghiúsított. Valószínűleg összefüggött azzal is, hogy Száraz György, Pataj földesura, bár jómaga katolikus ember volt, de kifejezetten támogatta, hogy a településen csak egy felekezet legyen. Magyarán csak a reformátusok, mert pontosan tudta, hogy ha katolikusok vagy más vallásúak is betelepülnek a községbe, akkor ott rivalizálás alakulhat ki, illetve konfliktus adódhat.
Fekete Ágnes: Nem lesz, aki dolgozzon?
Schill Tamás: Ha nyugtalanságok lépnek föl a városon belül, akkor ebből csak rossz sülhet ki.
Fekete Ágnes: Dunaszentbenedek és Uszód is Dunapatajhoz tartoztak?
Schill Tamás: Érseki tulajdonúak voltak. Jelentős katolikus betelepülőt kaptak, de mégis valahogy meg tudták őrizni a református többségüket. Valószínűleg, az érseknek sem volt érdeke az, hogy vallási ellentéteket szítson, így nagy kenyértörésre, vagy fegyveres konfliktusokra, itt a környékben nem került sor, amelyekre az országban számos példa van. Patajon a helyzet végülis nagyon megnyugtatóan, és nagyon szépen záródott, méghozzá azzal, hogy a reformátusok, akik akkoriban a mezőváros vezetését adták, segítettek a katolikusoknak felépíteni a templomukat 1761-ben, és ezzel az akkori érsek annyira meg volt elégedve, hogy ő maga járt közben a királynál azért, hogy a dunapataji reformátusok egy nagyon szép tornyot építhessenek a templomuk mellé az addig használt fából készült harangtorony helyett. Egyébként a bíró, aki több száz évre mindig református volt, egyik héten a református istentiszteleten vett részt, másik héten a katolikus misén, illetve másodbírónak mindig katolikus embert választottak.

Nagy Dávid: Annyival egészíteném ki, hogy ez ma is így van. Jelenpillanatban katolikus felekezethez tartozik a polgármester úr, az alpolgármester úr pedig református.
Fekete Ágnes: Akkor fordítva van.
Nagy Dávid: Igaz, de az arányok megvannak továbbra is.
Fekete Ágnes: Van ennek valami jelentősége ma is?
Nagy Dávid: Tudat alatt ez biztosan működik az emberekben, hogy a bevett szokásokat a mai napig tartják. Rendszeresen tartunk közös alkalmakat, így működik az ökumenizmus, pedig "nyakas kálvinisták" a patajiak. A gyülekezet történelme nagyon gazdag. Régen az egyházkerületet jelentős egyházközsége volt. Például, amikor a Kálvin téri református templomot építették, a pataji gyülekezet volt az egyik fő patrónus. Úgy tudom, szekerekkel hordták fel a hatezer téglát Budapestre, hogy épülhessen a templom. Akkoriban hat-hétezer lakosa volt Dunapatajnak és több mint a kétharmada református volt. Jelen pillanatban négyszáz egyházfenntartója van a gyülekezetnek, és összesen háromezer-ötszáz lakosa a településnek. Az elmúlt évtizedekben a reformátusság ereje és a létszáma erőteljesen csökkent, de ez nem az előző lelkészek hibája, felelőssége, hanem egyszerűen a magyar történelmi helyzet, amely az egész országban lezajlott.
Fekete Ágnes: Gondolom az ötvenes években itt is módos nagygazdák voltak. A presbitériumot, az egyház elöljáróit nagyon érintette a kuláküldözés?
Nagy Dávid: Igen, érintette az egész egyházközséget. Az 1919-es események után Dunapatajt reakciósnak minősítette az államhatalom, és egy kicsit óvatosan kezelték, vagy inkább hátrányos helyzetbe hozták. Amikor 1919-ben a kommunisták az országban hatalomra kerülnek, akkor Dunapatajon ellenforradalom tört ki. Ezért jelentős hadosztályt küldtek ide és a környező településekre, hogy ezt az ellenforradalmat leverje. Dunapataj és Harta között egy komoly csatára került sor. Aki túlélte ezt a csatát, az elmenekült Bajára, majd Szegedre, ahol aztán csatlakozhatott Horti seregéhez. Akik Dunapatajon maradtak, azokra megtorlás várt. Hatvanhárom embert végeztek ki. Jelentős részüket a parókia és a református templom előtti fáknál lőtték le, illetve azokra akasztották fel. Ennek az emléke mind a mai napig nagyon elevenen él. Minden évben van egy megemlékezésünk júniusban kint az 1919-es halottak emlékművénél.
Schill Tamás: A Dunánál című, 1986-ban készült filmben el is hangzik, maga az ötvenes években volt párttitkár meséli el, hogy Pataj mindig is reakciós községnek számított.
Nagy Dávid: Ez valamilyen szinten mind a mai napig él az emberek gondolkozásában és érzelmi világában. Ez egy rejtett dolog, kibeszéletlenül, de felszín alatt érezhetően ott van.
Fekete Ágnes: Bizonyára ez is hozzájárult a gyülekezet csökkenéséhez.
Nagy Dávid: Igen, az államosítással, földbirtokokkal rendelkező gazdák rá voltak kényszerülve arra, hogy Kecskemétre, Budapestre, vagy más városokba menjenek el, és ott találják meg a megélhetésüket.
Fekete Ágnes: A templomról mit kell tudnunk?
Nagy Dávid: Egy gyönyörű, tizenötödik századi, de valószínűleg még régebbi templom. Ami Magyarországot pusztította az Dunapatajt és a templomot is pusztította. Ettől függetlenül a patajiak áldozatos hozzáállása miatt egyébként mindenki azt mondja, hogy ez egy gyönyörű szép, hatalmas nagy templom.

Fekete Ágnes: Kirándulásra nem mindenkinek van módja. Aki kórházban fekszik, vagy bármi miatt ágyhoz kötött, sajnos, ezt nem teheti meg. Most egy olyan lelkésszel beszélgetünk, aki rájuk igyekszik odafigyelni. A Debreceni Klinikai kórházlelkészségről Baráthné Szalánczi Tímeával beszélgetett Pálóczy Alexandra.

Baráthné Szalánczi Tímea: Akik kórházlelkészként dolgozunk, mindannyian próbáljuk magunkat képezni is. Semmi esetre sem térítünk a kórházban. Mindig azt mondjuk, hogy a másik ember adja meg az irányt, amikor találkozunk. Kézen foghatom őt, és vezethetem azon az úton, amelyen esetleg megrekedt.
Pálóczy Alexandra: Hogyan telik egy napja?
Baráthné Szalánczi Tímea: A klinika területén van egy irodánk, ahol egy üzenetrögzítős telefon is működik, reggelenként meghallgatom, és ha szükséges ahhoz igazodva módosítom a napi látogatásokat. Hét osztályra járok, de nagyon figyelek arra, hogy ha esetleg üzenet vár, haldoklóhoz kell menni, vagy az intenzív osztályra, akkor természetesen az az első. Tizenharmadik éve végzem ezt a szolgálatot. Kezdetben mentem, látogattam, kerestem az alkalmakat, így nagyon sok emberrel vettem fel a kapcsolatot. Természetesen most is így van, hogy az osztályaimra bemegyek, de már sokszor a betegek vagy a hozzátartozók keresnek meg engem. Szerda délelőttönként a gyerekklinikán lévő nagyon szép kápolnánkban szoktam lenni. Próbálom megszólítani a szülőket, kinyitom a kápolnát, a gyerekek bejöhetnek, rajzolhatnak. Kedd délelőttönként a pszichiátrián, az ambulancián tartok másfél, kétórás alkalmakat. Ebben az évben pedig egy egészen újfajta dolog is elkezdődött. A transzplantációs osztály vezetőjével alakítottunk ki egy sorstárs nevezetű közösséget, amely szervezés alatt van. Szeretnénk ezeknek a betegeknek egészségnapokat, dietetikus segítségével főzőklubokat, sportrendezvényeket, kirándulásokat szervezni.
Pálóczy Alexandra: Hogyan zajlik egy látogatás?
Baráthné Szalánczi Tímea: Nagyon fontos lépés a kapcsolatfelvétel. Van, amikor teljesen emberi, hétköznapi módon indul a beszélgetés. Megkérdezem: Mikor került be? Hogy van? Mindig meg lehet látni azt, hogy a beteg miről szeretne beszélni, mi a fontos a számára, és úgy arra terelődik a beszélgetés. Voltak már olyan helyzetek az évek alatt, amikor például a szobatársak is örömmel fogadták, hogy lelkész vagyok. Főleg a sugárterápia tanszéken, az onkológiai betegeknél örülnek, ha rendszeresen tartunk szobaáhítatot, vagy istentiszteletet, hiszen ők három-négy vagy hat hétig fekszenek benn a klinikán.
Pálóczy Alexandra: Melyik bibliai részeket olvassa leggyakrabban a betegeknek?
Baráthné Szalánczi Tímea: Változó. Általában figyelek arra, hogy ne csak a betegségekről szóló történetekről beszéljek. Nagyon sok szó esik az örömről és a hálaadásról. Igyekszem, hogy előbbre mutassak a betegségükben. Aki kórházba kerül és különösen, ha súlyos betegség miatt, akkor a teremtettségéből adódóan, várja Isten segítségét, és örül a kórházlelkésznek.
Pálóczy Alexandra: Amikor valaki halálos beteg, akkor milyen segítséget illetve támaszt tud neki nyújtani?
Baráthné Szalánczi Tímea: Tapasztalatom szerint a sugárterápián és az onkológián a legnyitottabbak az evangélium iránt. Ott valóban sokat beszélgetünk a Szentírásról, és arról hogy bíznak abban, hogy Isten előtt nincs lehetetlen, és akár meg is gyógyulhatnak ebből a komoly betegségből. Nagyon sokan még ma is büntetésként gondolnak a betegségre, és azt mondják: Miért büntet engem Isten? Miért ad ilyen nehéz betegséget? Megpróbálom elmondani a betegeknek, hogy ez is csak betegség, még ha egy nagyon súlyos is, és segítek nekik, hogy tudjanak felülemelkedni ezen a nehéz lelki terhen. Gyakran azonban a hozzátartozók hívnak, és előfordul, hogy a beteggel már nem lehet felvenni a kapcsolatot. Azonban amikor fölolvasok valamit a Szentírásból vagy imádkozom, a beteg is jelen van, talán hallja azt, így neki is könnyebb lehet eltávozni ebből az életből.

Hírek
Ökumenikus istentiszteletet tartanak Szabó István református püspök igehirdetésével és Erdő Péter római katolikus bíboros, valamint Gáncs Péter evangélikus elnökpüspök szolgálatával a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai és tagszervezetei államalapításunk ünnepének előestéjén, augusztus 19-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomban.

Pótfelvételit hirdetnek a Református Egyetemeken. A Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolai Karára (06-53-347 251), valamint Hittudományi karára, a Pápai (www.prta.hu/prta/felvetelizoknek) és a Sárospataki Református Teológia (06-47-312 947) különböző hitéleti szakára lehet jelentkezni augusztus 19-ig.

A VI. Hagyatéka hagyományőrző napot rendezik meg Ott-honunk címmel a természeti, épített, kulturális és lelki otthonunkról augusztus 20-án, szombaton 14 órától Ácson, a református templom dombján.

A Zemléni Művészeti Fesztivál keretében a Cantus Corvinus Énekegyüttes ad hangversenyt augusztus 18-án, csütörtökön 17 órától Karcsán, a református templomban.

Az 50. Nyírbátori Zenei Napok utolsó napján augusztus 19-én, pénteken 16 óra 30 perctől a BrassEleven Zenekar lép fel a nyírbátori református templomban, majd ugyanott 17 órakor a Zenei Napok záróhangversenye lesz a Miskolci Szimfonikus Zenekar részvételével.

Az Orgonapont Fesztivál keretében ma este 19 órakor Hajdúszoboszlón, a református templomban lesz orgonahangverseny.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt." Márk 8,35

Azt hiszem sokan néztük Imre Géza párbajtőr döntőjét. Sokunkban volt egy kis savanyú szájíz, hogy lehet egy tussal kikapni, micsoda szerencsétlenség? Fájdalmas pillanat volt. Mégis egy gyönyörű jelképpé vált. Mert a saját veszteségeinket láthattuk bele ebbe a helyzetbe. Láthattunk egy férfit, aki tud veszíteni. Valaki így írt róla azon az estén: "Imre Géza két vállára veszi a hátizsákot. Imre Géza felismer egy könyvet. Imre Géza nem tudja, mekkora a bicepszkerülete. Imre Géza nem mutogat a kamerába. Imre Géza nem nyer meg mindent. Imre Gézának fáj. Szomorú. Ma sírni fog. Imre Géza férfi. Olyan, aki miatt nem kell megijedni, ha öregedtél egy évet, vagy nem sikerült valami."
Tényleg mi is a veszteség? Nem lehetséges az, hogy néha többet ér egy veszteség, mint egy nyereség? A legtöbb tudós elmondja, hogy nagy kutatási eredményei mögött rengeteg, megszámlálhatatlanul sok zsákutcába torkolló megoldás és kudarc van. De a veszteség megtérül. Minden veszteség vezet valahová. Hiszen senki sincs, aki ne lenne vesztes, sőt ne lenne többször vesztes, mint győztes. Éppen ezek a pillanatok azok, amikor csak fölfelé nézve lehet tovább élni. Aki nem lát fölfelé, azt a bajok tönkreteszik. Aki fölfelé lát, az éppen ott lesz erős, ahol vesztett. Kudarcainkból hajtóanyag lehet. Talán éppen attól leszünk emberek, amit a tragédiáinkból ki tudunk hozni. Van, aki már abba a gondolatba is szinte belebolondul, hogy veszítsen, elveszítsen valamit. Sokszor egy régi nagy veszteségre emlékszünk ilyenkor. De ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket átalakítja.
Jézus azt mondja, hogy aki képes veszíteni, sőt elveszteni az életét, az megnyeri. Aki képes visszájára fordítani vereségeit, az megtalálja az életet. Mindenképpen ezen a kifordításon van a hangsúly. Hogy el tudom engedni azt, amihez, vagy akihez nagyon ragaszkodnék. Mózes anyja valahogy így tehette ki a vízre kisgyermekét abban a szurkos gyékényládában, elengedte, és visszakapta. Hány anya lehetett akkor is, aki a végletekig mentegette, rejtegette kicsinyét, aztán csak elvették, mert jöttek a gyilkosok. Az elengedés nagy művészete, hogy az élet kulcsát kivesszük a zsebünkből, átengedjük, és elhisszük, hogy akár jobb is lehet így.
A mai ember legfőbb kísértése, hogy megváltónak gondolja magát. Mindent maga akar csinálni. Az emberiség ráveti magát erre a világra, és az egészet birtokba akarja venni. Olyan dolgokat is tulajdonná teszünk, amik pedig nem a miénk. Talán a legnevetségesebb példa erre a szél, meg a nap, amit Istennek ezek a teremtményei adnak, az nem lehet emberi tulajdon. De a végtelenül habzsolni akaró emberi életösztön ráveti magát mindenre. Észre sem vesszük, hogy ez a birtoklási vágy hogyan formálja át tudatunkat, hogyan fordít egymás ellen, hogyan hiteti el magunkról, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amik pedig nem a mi dolgunk. Az ember lassan azt kezdi hinni, hogy minden őérte van, ő a dolgok alfája és ómegája, sőt ő birtokol mindent, róla, érte, általa szól minden ezen a világon. Értem süt a nap, értem van a családom, értem nyüzsög ez az egész világ, és mindennek, de mindennek járandósága van felém. Ide jutott az ember.
Jézus, amikor Isten Fiaként az életéhes világot meg akarta váltani, akkor nem a világ hajszájával kezdett el foglalatoskodni. Nem kezdett el fáradozni a világ jobbításán. Nem állította meg a szekeret. Semmi effélét nem tett, hanem letette az életét. Isten története azt mondja el, hogy az élet megoldása csak az élet átadása lehet. Az odaadás, az elengedés. Ez segíthet csupán. Eljött a Megváltó, Isten Fia itt járt köztünk, és odaadta mindenét. Nem elmondta, hanem megmutatta, hogy a világot nem dolgaiban lehet helyreállítani. Magamban kell legyőznöm azt, aki mindenáron győzni akar, azt, aki meg akarja minden áron tartani az életét. El kell engednem ezt a világot, és azt a végtelen birtoklási, tudási és mindenféle ősvágyat, ami azt a tündérképet mutatja, mintha mi lennénk a világ közepe. Krisztus életének az elengedése mindannyiunk markát kinyitja. Nem a miénk az élet, nem miértünk van, nem mi vagyunk megváltók.
Szabad markolás helyett az élet útját választanunk. Mert "aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti az életét énértem és az evangéliumért, megtalálja azt". Ámen.