2016-08-31

Rácsok Gabriella – A képi világ etikája
Bogyó Zsófia – SDG zarándoklat
Bölcsföldi András – Teológusok kirándulása Erdélyben
Balogh Barnabás, Fekete Károly – Országos tanévnyitó
Fekete Ágnes – I. Mózes 32,24-29

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ha a társadalmi naptárt nézzük, ma van a nyár utolsó napja. Holnap, az iskolakezdés napján már dugók lesznek az utakon, mindenütt anyukákat, apukákat látunk majd gyerekekkel. Ezen a napon talán érdemes még egy pillantást vetnünk a nyár fényképeire? Mennyi mosoly, milyen szép tájak, virágok vannak rajtuk! A Doktorok Kollégiumán találkoztam Rácsok Gabriellával, a Sárospataki Teológia tanárával, aki a vizuális, képi világ etikájáról beszélt.

Rácsok Gabriella: Valaki így fogalmazott egyszer: ha egy képet feldobunk a világhálóra, az olyan, mintha egy szemetes kosárba dobnánk, mert nem tudjuk, hogy hol áll meg, bárki kezdhet vele bármit. Fontos az, hogy hogyan viszonyulok ahhoz, akiről képet készítek? Ugyanis ott is a felebaráti viszonynak kellene megvalósulnia. A kép ott kezdődik, hogy megpillantom a másikat, kölcsönösen megszólítjuk egymást, és a másik meghallgatásán keresztül jutunk el a szívszerinti befogadásig.
Fekete Ágnes: A fényképben tehát ott kell lennie egyfajta tiszteletnek a másik iránt?
Rácsok Gabriella: Így van, a másik ember méltóságának a megőrzése nagyon fontos. Hadd említsem Kimberly Vrudnyt, aki egy katolikus rendszeres teológusnő, és fotográfus is. Készített egy nagyon szép munkát 30 év – 30 élet címmel, amely az interneten is megtalálható (https://30years30lives.org/) HIV vírustól fertőzött betegeket keresett fel Észak-Amerikában, Dél-Afrikában, Mexikóban, Thaiföldön, és a családtagjaikat, az ápoló személyzetet, a szociális munkásokat is fényképezte. Ha végignézzük a képeket, láthatjuk, hogy senkit nem ábrázolt szánalmasnak vagy reménytelennek. Mindenkinek meghagyta a méltóságát, hogy úgy jelenhessen meg a képen, ahogyan ő szeretné. Isten nem engedi, hogy másképpen jelenítsük meg, mint ahogy Ő kijelenti magát. Úgy gondolom, hogy etikai szempontból ez vonatkozik a másik ember, a felebarát képi kiábrázolására is, hogy én nem jeleníthetem meg őt úgy, ahogy ő nem szeretné magát látni. Persze, van a fényképezésnek egy másik területe, ahol a fájdalmat, a szenvedést ábrázolják, hogy lerántsák a leplet a társadalmi igazságtalanságokról vagy nagy tragédiákról.
Fekete Ágnes: Mi a hallást állítjuk a középpontba, azt értjük a Bibliából, hogy Isten elsősorban hallás, a hang útján közli magát, és a mai világ pedig nagyonis vizuális világ, itt mindent képen keresztül közölnek, amelyek az ösztöneinkre és az érzéseinkre hatnak. Hogyan tudunk ezzel élni?
Rácsok Gabriella: Közhelynek tűnik, de képek között élünk. Hogyan tudnánk visszaadni a beszéd becsületét a képpel szemben? Nem biztos, hogy ez a helyes irány, hanem hogy tudunk-e olyan ellenképeket, olyan rivális képeket állítani, amelyek a valóságnak esetleg egy hitelesebb, vagy hűbb értelmezését adják, mint azok a képek, amelyek nap mint nap elárasztanak és az objektivitás látszata alatt szubjektív és torz értelmezését adják a valóságnak.
Fekete Ágnes: Például mire gondol?
Rácsok Gabriella: A reklámokra, a divatfotókra, a sajtófotókra is gondolok. Talán mindenki emlékszik, a bicskei vasútállomáson lencsevégre kapott, Pulitzer-díjas sajtófotóra, amelyen egy család fekszik a síneken és rendőrök veszik körül őket. Nagyon sokféle értelmezést kapott ez a kép, majd egy videó is társult hozzá, amely egy másik képet mutatott.
Fekete Ágnes: Azt, hogy nem igaz a fotó?
Rácsok Gabriella: A fotó az események sorozatából kiragadva rögzít egy pillanatot.
Fekete Ágnes: Tehát valamilyen sugalmazás van a képben?
Rácsok Gabriella: Természetesen. Ezzel semmi baj nincs. Mindannyian másképp látjuk a valóságot. Ezt néha nehéz elfogadni még magunkról is, hogy az, amit látok, az is szubjektív értelmezése a valóságnak, főleg, ha még ezt egy pillanatban rögzítem is. Hagynunk kellene azt, hogy a képek csak képek legyenek. A képeket ne ablaknak tekintsük, amelyen keresztül a valóságot láthatjuk, mert minden esetben szubjektív valóságértelmezések.
Fekete Ágnes: Másképpen fogalmazva, azt jelenti, hogy a kép ne legyen bálvány?
Rácsok Gabriella: Így van! Egy idő után ez a kép vagy értelmezés, fölém nő, elkezd uralni, és ilyen szempontból valóban bálvánnyá válik, mert az fogja meghatározni, esetleg manipulálni még a másik emberhez való viszonyomat is, és teljesen beszippant. Emiatt pedig nem vagyok nyitott arra sem, hogy egy találkozás kapcsán, vagy az eseményekkel való közvetlenebb szembesülés során ez a bennem rögzült kép módosuljon. Ez is a bálványok jellemzője.
Fekete Ágnes: Rögzül bennünk a kép?
Rácsok Gabriella: Igen. Rögzül, merev képpé válik, és nagy hatalma van. A képnek lesz hatalma fölöttem. Valamikor a privátfotók, az életünkről, magáneseményekről készített fényképek a családi albumok számára készültek, amit szűkebb, vagy tágabb családi körben együtt átlapoztunk, mutogattunk, és nemzedékek örökítették egymásra, és a szoba falára kerültek. Ma viszont ugyanezek, sőt az életünk még intimebb pillanatai kerülnek ki másodpercek alatt a világhálóra. Még nagyon sok mindent meg kellene értenünk, hogy miért is vagyunk ilyenek? Azt mindenképpen magával hozta ez a jelenség, hogy már nem tudjuk megkülönböztetni a hétköznapi egyszerű eseményeket, az ünnepi vagy a kiemelt alkalmaktól, hiszen már mindenről tesznek fel képeket, még arról is, hogy valaki megvette a kedvenc üdítőjét.
Fekete Ágnes: Szóval egyfajta keveredést okoz ez?
Rácsok Gabriella: Sőt, elvezet ez egészen odáig, hogy már magunkat is, mint képet látjuk. Milyen érdekes az, hogy egy fürdőszobában készített szelfit valaki feltesz a nagy nyilvánosság elé, és tulajdonképpen a társadalmi megerősítést várja a lájkok számától. Ez elvezet odáig, hogy magát is egy képként, vagy szelfiként látja, akinek megerősítésre van szüksége, mert meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak.
Fekete Ágnes: Mit tudunk ezzel kezdeni mi keresztyének? Először értsük meg ezt a folyamatot?
Rácsok Gabriella: Igen. Nem kell szélmalomharcot folytatni ezek ellen! Egy olyan nemzedéknek, aki ilyen képek között nő fel, egy általános képtilalom nem sokat segítene, de az nagyon jó lenne, ha ezzel foglalkozó szakemberek, beszélnének róla, hogy mit érdemes megjeleníteni és milyen veszélyei vannak a képeknek.
Fekete Ágnes: Több a kérdés, mint a válasz?
Rácsok Gabriella: Így van! Egyelőre ez a helyzet.

Fekete Ágnes: Egy képet szeretnénk most bemutatni, de emberi hanggal. Egy különleges kirándulásra indulunk el fiatalokkal. Ők úgy döntöttek, hogy nem egy helyben táboroznak, hanem zarándokolnak. A Soli Deo Gloria Református Diákszövetség fiataljai gyalogoltak, imádkoztak, Bibliát olvastak, a Teremtő Istent csodálták ezen a nyáron.

Bogyó Zsófia: A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalomnak egy rendhagyó nyári tábora volt. Igazából abban különbözik az eddigiektől, hogy nem egyhelyben vagyunk, hanem vándorlunk. Napról napra új helyszínen vagyunk, és Istent úgy is megtapasztaljuk, hogy megyünk, van időnk beszélgetni, gondolkodni, imádkozni. Egyfajta kihívás is, hogy nemcsak szellemileg és lelkileg dolgoztatjuk meg magunkat, és Isten megdolgoztat bennünket, hanem fizikailag is átéljük azt, hogy egy teljes egész ember vagyunk, és így egészben vagyunk Isten gyermekei.
Fekete Ágnes: Mi volt a témája a zarándoklatnak?
Bogyó Zsófia: Az idei téma az a jelenlét volt. Abban próbáltunk megerősödni, hogy mit jelent számunkra az, hogy Isten a Vagyok, Ő az, aki volt, aki van, és aki lesz. E koncepciót vettük alapul, és végigmentünk a múlton, jelenen és jövőn, hogy hogyan volt, van és lesz vajon ebben az Isten? Például az egyik nap témája a ritmus volt.Megvizsgáltuk, hogy milyen egy napunk ritmusa? Vajon mennyi részt foglal el ebből az Isten? Milyen szerepet szánunk neki? Ő vajon milyen szerepet szánna nekünk?
Fekete Ágnes: Hogyan telt egy napotok? A témákat felvezette valaki?
Bogyó Zsófia: A napirend mondhatom, hogy a szokásos volt, hiszen már másodjára húztuk fel a túrabakancsokat, és vágtunk neki az útnak. Jó korán keltünk öt óra tizenöt perckor. Már reggel is volt egy ritmus, hogy meddig kell összepakolni, mikor van reggeli, mikor csomagoljuk be a napi ételt, és útnak indulni? Egy-egy szép helyszínen volt mindig a reggeli áhítat. Például volt, hogy a Pilisben a Prédikálószéknél volt a reggeli áhítat. Valami fantasztikus volt! Felvezették a napi témát. Napközben pedig megálltunk kiscsoportos beszélgetésekre. Illetve útközben volt egy olyan szakasz, ahol egy kicsit egyedül mentünk, és tovább imádkozhattuk a témát, mélyülhetett bennünk a gondolat. Ezeket a szakaszokat, a lejárók jelölték ki, akik előre végigmentek az egész úton, és látták, hogy hol alkalmas erre a terep.
Fekete Ágnes: Tehát nem kellett mindig csendben lenni, de voltak csendes időszakok, amikor megkérték, hogy senki se beszélgessen?
Bogyó Zsófia: Igen. Amúgy napközben beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Este pedig megérkezve, egy-egy gyülekezet látott vendégül bennünket. Óriási zarándok megtapasztalás, mikor sárosan, izzadtan, fáradtan megérkezünk valahova és szeretettel,étellel, mosollyal, vidámsággal fogadnak bennünket, s általában ott tartottuk az esti áhítatokat is, ami egy keretet adott végül a napnak. Különleges volt még, hogy az út felénél tartottunk egy pihenőnapot, amikor külön foglalkozások voltak a fiúknak és a lányoknak. Mindig egy adott témában beszélgetünk, és különböző feladatok is vannak. Nekünk, nőknek, valami kézműves foglalkozás is szokott lenni, a férfiak pedig íjászkodtak.
Fekete Ágnes: Hol volt ez a zarándoklat tavaly, és hol volt idén?
Bogyó Zsófia: Tavaly Fehérvárcsurgóról indultunk, Bakonybélen át mentünk és Alsóörsre érkeztünk meg. Idén pedig Budapestről, a Baár-Madas Református Gimnáziumból Dobogókőn át Tatára, a Tatai Református Gimnáziumba zarándokoltunk. Ez az egyik célkitűzésünk is, hogy összekössük azokat a helyeket és iskolákat is, ahol vannak SDG-sek vagy valamilyen kötődésünk van.
Fekete Ágnes: Hányan voltatok?
Bogyó Zsófia: Az idén több mint negyvenen. Nyitottak a fiatalok erre az új, tőlük szokatlan formára.
Fekete Ágnes: Vajon miért?
Bogyó Zsófia: Nagyon sok táborlehetőség van, és ez valami egészen más. Amikor tényleg fizikailag is megtapasztalhatjuk azt, hogy mit jelent úton lenni, ami az élet sarkalatos pontja, talán az egyik létértelmezése is, hogy úton vagyunk.Az egyház is zarándoklétben él. A zarándoklatot úgy tekintem, mintha az életnek egy mini makettje lenne, ahol Krisztus szemével, az Ő szemszögéből szemlélhetjük az életünket.

Fekete Ágnes: A nyári fotók közül most erdélyi képek következnek. A budapesti teológián Bölcsföldi András a lelkigondozó lelkész. Ő minden évben szervez kirándulásokat a leendő lelkészeknek. Vajon miért? Erre is választ kapunk most.

Bölcsföldi András: Az idén nyolcnapos, Székelyföld szívében elnevezésű programot szerveztem, amelyben kifejezetten székelyföldi nem annyira látványos turistahelyeket, hanem kis falvakat, szórványvidéket látogattunk meg. Nagyon szép utunk volt.
Fekete Ágnes: Mi a célja ezeknek az utaknak?
Bölcsföldi András: Ezek tanulmányi utak. Rövid kiselőadásokat tartunk a különböző helyekről, megemlékezünk reformátorokról, híres emberekről, személyesen felkeressük a fontos helyeket. Másrészt lelki program is, mert minden nap van áhítat, lelki közösség, istentisztelet. Harmadrészt pedig erős közösségépítés van benne. A túrák, az eltévedések, az étkezések mind nagyon meghatározó dolgok. Most kifejezetten az volt a cél, hogy ne azokat a népszerű helyeket járjuk végig, amelyeket általában mindenki meglátogat, hanem kisebb, eldugott falvak, eldugott értékek legyenek benne. Ez így is valósult meg. Nem is láthatták ezeket a helyeket Erdélyben korábban.Úgy szeretném, hogy ami rám nagy hatással volt, az másra is ugyanolyan nagy hatással legyen!
Fekete Ágnes: Amikor látunk valamit, az jelentősebb, mintha csak beszélünk róla.
Bölcsföldi András: Valóban így van! A jelenlét, a tanúság az sokkal erősebb, mintha elolvasok egy útikönyvben valamit.Voltunk a Madarasi Hargitán, ahonnan messzire ellátni, vagy az illyefalvi vár faláról, amikor kinéztünk, láttuk az élő falut, a temetőt. Ott állni és nézni a naplementét egészen más, mint csak beszélni róla. A fiatalok kiültek oda beszélgetni. Szóval ez élő valósággá lett, amit az ember olvas, vagy máshonnan összeszed. Szoktam mondani, hogy olyan hetven-nyolcvan százalékosan szervezem meg ezeket az utakat, mert a találkozások, mindig valami pluszt adnak hozzá. Egyszer megálltunk egy kis faluban a forrásnál, és egy bácsi félórát mesélte nekünk ott a székelység nagy legendáit, amelyeknek tudjuk, hogy a fele sem igaz, de jó volt hallgatni, hogy ki hogy harcolt meg a medvével. Mi is láttunk medvét. Vagy például megálltunk kuriózumként egy unitárius templomnál, ahol nagyon nehezen keveredett elő a lelkész, de amikor megérkezett nagyon lelkesen mesélte el annak a vártemplomnak az egész történetét. Kiderült, hogy odakapcsolódik Kriza János, és hogy van ott egy múzeum is. A lelkész elmesélte Kriza életét és megnéztük a múzeumot is. Ez egy nagyon fontos hozzátétel valakinek a látásmódjához, kultúrájához vagy műveltségéhez. Csodálatos azt látni, hogy valakik megmaradnak magyarnak, reformátusnak vagy akár más vallásúnak. Voltunk egy településen, ahol olyan református templom van, amelyet Makovecz Imre tervezett. Egyébként úgy gondoljuk, hogy ez egy fogyó vidék, de ez a gyülekezet növekedett. Nemcsak a templom által, hanem valahol a közösség azt látta meg, hogy itt van élet, és van jövő. Ha a huszadik század végén, huszonegyedik század elején építenek egy templomot, akkor az a jövőnek épül, és az valakiknek épül, és nemcsak egy múzeumnak. Csernátonban az ott lévő huszonhárom régi működő malomból, az egyetlen megmaradtat a gyülekezet megvette. Felújították és ma is lehet használni. Körülötte pedig kiépítettek egy ifjúsági, közösségi lakhatási bázist. Amikor ott voltunk, akkor a túrkevei gyülekezet énekkara és lelkésze volt a vendégük. Egy ünnep volt, hogy mi is részt vettünk az istentiszteleten. Még minket is felbiztattak, hogy énekeljünk. Persze, a két kórushoz képest mi egy kisebb kánont énekeltünk, de bekapcsolódtunk ebbe a találkozásba. Székelyföldön találkozott egy magyar gyülekezet, és egy teológus csoport. Ezt nem szerveztük, hanem adódott. A kultúra ilyen módon is jelen van.
Fekete Ágnes: Az irodalommal és a teológiával együtt foglalkozol, tehát a kultúra és a hit találkozása neked egy megszokott terep.
Bölcsföldi András: Így van! Nagyon fontosnak tartom, hogy ahogy régen is volt, a lelkész képviselje egy faluban a műveltséget, a kultúrát, a tájékozottságot, a tájékozódási pontot. Szentírásilag, de a többi dologban is tanácsoljon, ha kérdeznek tőle. Tudjon felelni, és legyen széles látóköre. Minden utazással, minden kirándulással bővül ez a látókör. Édesanyám magyartanár volt, édesapám pedig lelkész, valahol az irodalom mindig ott volt az otthonunkban. Szoktam mondani, ha valaki látja gyerekkorában, hogy a szülei levesznek a polcról egy könyvet, esetleg neki is adnak, ez nagyon nagy hatással van rá, és sokkal gazdagabb lesz. Gyakran kortársakat szoktam olvasni. Ez nem annyira népszerű, de a kortárs irodalom reflektál a jelen helyzetre: ez a valóság.
Fekete Ágnes: Nem enged minket a valóságtól eltávolodni? Hiszen az ember az egyházban néha álomvilágot gyárt. Ez a kettősség megélése volt a cél a Művészetek Völgyében is?
Bölcsföldi András: Igen. Ez abszolút kulturális misszió! Az evangélium és a kultúra összeszövi magát, és úgy hat emberekre. Ezt a Művészetek Völgyében művészek kiállítanak, irodalmi alkotásokat, előadást, kóruséneket, zenét hoznak. Ezzel a mi tartalmunkat megpróbáljuk kifejezni olyan emberek számára, akik egyébként nem vallási közegben mozognak, és nem ott szocializálódtak. Ezeken a helyeken nagyrészt már voltam, és nem unom meg, mert mindig van valami új dolog. Nagy találkozások történnek.

Fekete Ágnes: Híreink élén a most vasárnap megtartott mezőtúri országos református tanévnyitó istentiszteletre látogatunk el. A Református Szeretetszolgálat tanszercsomagokat adott ott át, erről Balogh Barnabás lelkészigazgató beszél, majd Fekete Károly püspököt hallják.

Balogh Barnabás: Több, mint tizennégy raklap füzet, ötszázhetven iskolatáska és nagyon sok apróbb, más felajánlás, ceruza, színes ceruza, tempera, vízfesték gyűlt össze. Nagyon sok adományozó mutatta meg az adakozó kedvét. Voltak olyanok, akik egy-két füzetet adtak, de olyan is, a kivállalkozóként több raklapnyi füzetet ajánlott fel a szeretetszolgálatnak. Én első osztályos gyerekként, egy nagyon kicsi iskolatáskával és egy esőköpennyel indultam az iskolába, mert nem jutott mind a négy gyereknek rendes iskolatáska. Ez végigkísért egész életemben. Nagyon sok mindent meg tudtam valósítani az Isten segítségével, és nem feledtette velem azt, hogy hogyan indultam el. Ezzel a batyuval sikerült bejárnom nagyon sok nyugati országot és az Egyesült Államokat, és azt mondom, hogy az embert tényleg meghatározza az, amivel otthonról indul, mert ez nemcsak az iskolatáska volt, hanem az otthoni légkör és szeretet, amellyel sikerült legyőznöm azt a hátrányt, amivel indultam. Ebből adódott egy jó pár éve gyülekezeti lelkészként, most pedig a Szeretetszolgálat vezetőjeként az a gondolat, hogy gyűjtsünk tanszert és iskolatáskákat iskolakezdéskor. Az öt évvel ezelőtti kezdeményezés újból és újból megújul minden esztendőben iskolakezdéskor. Az ideinek az eredménye szerintem nagyon-nagyon jó, és jelzi, hogy igen kell és érdemes. Sok segélyszervezet végzi ezt a szolgálatot, de nagyon sok a rászoruló, tehát nem fölösleges a munkánk. A nagy összefogásból sokan fognak részesülni. A Szeretetszolgálat minden évben négy-hatszáz egységcsomagot vásárol, amely az idén is megtörtént. Rá szoktuk bízni az iskolákra, osztályokra, ők tudják, hogy hol van rászorult gyerek és mire van szükségük. Így szokott többnyire történni ez határokon kívül és belül. Nagyenyeden lesz Erdélyben a Magyar Református Iskolák Tanévnyitója, oda is egy nagyobb mennyiséget viszünk, és az iskolákra bízzuk, hiszen mi nem juthatunk el mindenhova. Ők lesznek az adományozók csatornái.
Fekete Károly: Huszonöt esztendeje indult a túrkevei iskola, amelyik most otthont adott ennek a találkozónak. Hogyha az iskolák együtt megjelennek zászlóikkal, igazgatóikkal, fenntartó testületek képviselőivel, akkor az olyan összefogást tükröz, amely erőt ad mindannyiunknak, nemcsak egy új tanévre, hanem biztatás a jövendő huszonöt esztendőre is. Most a Tiszántúlon egy olyan intézmény van, amely gazdagítja a palettát, a kunmadarasi már meglevő intézményünkben az általános iskola mellé egy óvoda is betagozódik, illetve két olyan intézménnyel gazdagszik a Magyar Református Egyház intézményrendszere, amely most kezdi meg a szolgálatát más egyházkerületekben. Azt gondolom, hogy mindennek örülni kell, ennek a kicsinek is, de így is jelentős számban oktatjuk a gyermekeket. A Zsoltár azt mondja: A hős vitéz kezében a gyermekek, ifjak úgy bontakoztathatók ki, mint ahogyan a nyilat összerendezi a harcra készülő férfi. Ilyen gyermeknyilak akkor tudnak célba jutni, ha olyan fölkészítés és nevelés társul az oktató, tudásátadó munka mellé, amely az emberséget és a krisztusi szeretet is át tudja adni, amellett, hogy nagyon korrekt, korszerű ismereteket is ad.

Hírek
Ezen a héten megkezdődik a tanítás az iskolákban. Az elmúlt hét végén tartották meg az Országos Református Tanévnyitó ünnepséget Túrkevén. A Kárpát-medencei Református Iskolák közös tanévnyitója pedig szeptember 18-án, vasárnap 10 órakor lesz Nagyenyeden, a Vártemplomban. Ekkor adnak hálát a kollégium megújulásáért is.

Fassang László orgonaművész jótékonysági hangversenyt ad az iskolakezdés támogatására szeptember 4-én, vasárnap 18 órakor Miskolcon, a Kossuth utcai református templomban.

Kuzsner Péter orgonaművész hangversenye lesz szeptember 4-én, vasárnap 17 órakor Tatabányán, az Óvárosi református templomban.

A Zene összeköt címmel ad jótékonysági koncertet László Attila szeptember 4-én, 16 órakor Miskolcon, a Vasgyári református templomban.

A Barcasági Magyar Képzőművészek közös tárlatát szeptember 30-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Debreceni Református Kollégium Múzeumában.

A Pesti Református Egyetemi Misszió félévkezdő istentisztelete szeptember 6-án, kedden 19 órakor kezdődik Budapesten, az Adna Caféban. (Török Pál u. 6.)

Dr. Viczián István A "két könyv" címmel tart előadást a tizennyolcadik századi református természettudósokról a VilágEgyetemi előadássorozat keretében szeptember 2-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti templomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Jákób pedig egyedül marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél." I. Mózes 32,24-29

Istennel egészen más dolog harcolni, mint emberekkel. Itt az győz, aki veszít. Akinek kifordul a csípője, mégsem megy el, aki nem sértődik meg, aki jelen van a viaskodásban, az a győztes. Miránk nagyon jellemző az, hogy szeretünk beleszólni a dolgokba. Kimondjuk a véleményünket, egy kicsit bekukkantunk, aztán megyünk is tovább, hiszen nem a mi dolgunk! Egy kicsit jelen lenni, egy kicsit igazítani a szoknyán, egy kicsit hozzászólni, egy kicsit okosnak lenni, sajnos nagyon általános emberi tulajdonság. Felelősség nélkül ejtek ki én is szavakat, nagyon sokszor. Mondataim nem engem adnak a másik számára, hanem csak egy pillanatnyi véleményt. Szavaim csak maszkok, amelyek azt mutatják, én ehhez is értek, nekem van véleményem, erős és hozzáértő vagyok. Persze, ezt én sem így mondom ki, nem is gondolom végig, de ösztönösen így beszélek. Hiszen ki szeret butának látszani? Ki szeret hátul kullogni? Csak az a baj, hogy ezzel a beszédünkkel elveszítjük a valóságos énünket, jelenlétünket. Nem vagyunk a másik ember számára készen, nem akarjuk magunkat semmibe igazán beletenni, mint aki nem eszik, csak kóstolgat.
Az Istennel így nem lehet! Vele teljes valónkkal kell jelen lenni. Jákób, amikor megszületett, Ézsaunak, az ikertestvérének a lábát fogta, így jutott a napvilágra. Most csakis Istenbe szeretne már kapaszkodni. Mi is mondjuk néha: Megfogta az Isten lábát. Ez azt jelenti, hogy annyi jót kapott valaki, ami tényleg nem az illető munkájának az eredménye. Ebben a történetben döbbent rá Jákób arra, hogy hiába fogja emberek lábát, hiába szerez előnyt magának mindenféle módon, az nem áldás. Isten világába nem lehet belekotnyeleskedni. Itt nem működnek a szokásos maszk-játékok. Vagy az Istené vagy, vagy elpusztulsz. Vagy itt tudsz maradni, jelen tudsz lenni Isten számára, vagy fölösleges minden. Sok ember feladja, de hála Istennek, sok ember kitart.
Azt nem mondom, hogy ők azok, akik bicegnek, de abban biztos vagyok, hogy ők azok, akik valamit elhagytak. Áldozat és áldás összefüggenek. Nem feltételei egymásnak, nem úgy van, hogy én hozok egy áldozatot, és kapok egy áldást, inkább pontosan ugyanabban a pillanatban történik ez a kettő. Ezért csak a vesztesek áldottak. Csak a vesztesek a győzők. Anselmus szavaival: Győzött a legyőzött: Ha Jézus keresztjére nézünk, ha meglátjuk Isten ujját abban, ahogyan ő maga áldozattá vált, akkor megértjük ezt. Érdemes vállalni, hogy küzdelmeinkben is jelen tudjunk lenni Isten számára. Ámen.

Similar Posts