2016-09-07

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Számos ünnep, megemlékezés volt az elmúlt héten. Az egyikben magam is érintettként vettem részt. A Bárka Közösség ugyanis huszonöt éve alakult, és a kezdetektől jelen voltam, ahogyan tudtam segítettem ezt a kezdeményezést. Jean Vanier, Franciaországban alapította ezt a világméretű közösséget, amelynek az a célja, hogy értelmileg akadályozott, fogyatékos emberek együtt éljenek úgymond egészségesekkel. Hogy mennyire nehéz pontosan megmondani, ki melyik oldalon van, hogy ki kit segít, az kiderül következő beszélgetéseinkből. A Dunaharaszti Bárka közösség huszonöt éves ünnepén beszéltem Kemény Péterrel, aki a Bárka Alapítvány kuratóriumát vezeti, és Weber Istvánnal, aki korábban a közösségben élt, de jelenleg is igyekszik ebben a szellemben élni a családjában.

Weber István: Amikor a Bárkát megismertem tele voltam olyan elképzelésekkel, hogy mennyi mindent fogok tenni a sérültekért, földobom a napjaikat, nagy átalakulásokat, csodákat fogok majd látni.
Fekete Ágnes: Nagy volt benned a tenni vágyás?
Weber István: Igen. Csodákat vártam, de akkoriban nem láttam egyet sem, később azonban igen. Akkor el is gondolkodtam rajta, hogy milyen jó, hogy Isten ma is mozdul a világban és csodákat is tesz. A csoda attól lesz csoda, hogy a többséggel nem történik meg. Azonban sokkal jobban kezdett érdekelni az, hogy hogyan lehet együtt élni azzal, ami nem fog megváltozni. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy Jézus sem mindig úgy tett csodát, hogy csak szólt, és meglett, hanem nekibuzdult, sarat csinált, orcáját Jeruzsálem felé fordította és rálépett az odavezető útra, ahogy Lukács írja. Azt hiszem a megváltásnak az a lényege, hogy együtt lehet élni azzal, amit általában mindenki szeretne megváltoztatni.
Fekete Ágnes: Azt érezzük általában csodának, a mi ritka?
Weber István: Van az emberben egy hihetetlen nagy vágyakozás, hogy Isten változtassa meg az életét. Nyilván a zsidóknak és az újszövetségi embereknek is ez volt a várakozása. Most is azt szeretnénk, a szívünk mélyén ott él a vágyakozás, hogy ha találkozom Istennel, akkor változzon meg minden. Azt gondoljuk, ha megtérünk, akkor már ne esünk vissza a bűneinkbe, de rá kell jönnünk, hogy bizony még akár húsz év múlva is az Úristenhez kell mennünk ugyanazzal a dologgal, és Ő segít kimászni belőle. A Bárka elsősorban ezt jelenti számomra, hogy Isten az, aki van, és nem az, aki lehetne, és akit szeretnénk, hogy legyen, nem az, aki cselekszik, hanem elsősorban, aki van, és aki velünk van, és abban is velünk van, amit nehezen viselünk. A megváltásban pedig magára vette az egész sorsunkat. Ő aztán választhatott. Jézus az egyetlen ember a világtörténelemben, aki nem azt élte, ami jutott neki, hanem, amit maga választott. Ő egy olyan életet választott, ahol nem az élet napos oldalán járt, hanem eléggé a sűrűjében. A Bárkában azt valljuk, amit már az ókereszténységben is mondtak, hogy a szegények az egyház kincsei. Gyakran azonban nem gondoljuk komolyan, pedig szerintem ez nagyon egyszerű dolog. Úgy látom, a mai világunk fő baja az, hogy van egy hatalmas illúziónk, hogy most jobban tudunk élni, és kezünkbe vettük a világ irányítását. Rá kell azonban jönnünk, hogy ez nincs így. Végülis semmi sem változott: mindannyian meghalunk, és mindenkinek meghalnak a szerettei. Nekem is van egy Down kóros kislányom. Bár a legjobban szűrt fogyatékosság a Down kór, mégis folyamatosan növekszik a születendő Down kórosok aránya.
Fekete Ágnes: A Down szindrómásokat mongoloidnak is szokták mondani.
Weber István: A mongoloidot sokan nem szeretik, de engem nem zavar, mert azt gondolom, hogy nem a szó számít. Tőlem fogyinak is hívhatja valaki, ha azt kedvesen mondja, és hiába mondja valaki szebben, sérültnek vagy fogyatékkal élőnek, attól még undorító, ahogyan kiejti. Aki közel van a Down szindrómásokhoz, nem sajnálja őket, hiszen nincs bennük semmi szánalomra méltó. Ők szeretnek élni. Ki vitathatja el ezt a jogukat, milyen jogon kérdőjelezzük meg a létük értelmét, ha ők maguk szeretik az életüket. Szeretnek élni, és ez nem azon múlik, hogy mennyire fogyatékosok. Egy évig haldoklók között is dolgoztam, ott is azt tapasztaltam, hogy nem a fájdalom vagy a szenvedés szintjétől függ a halál. Ha valakinek jó a kapcsolatrendszere, és szeretettel veszik körül, akkor minden rendben van. Azonban, ha nincsenek jó kapcsolatai, akkor az pokoli tud lenni. Egy sérült embernek még inkább. Két évet éltem a Bárkában, de amióta eljöttem, azóta is az az életem.
Fekete Ágnes: Mikor éltél ott?
Weber István: A nagy hőskor utáni második generáció voltam, tehát eléggé az elején, amikor még könnyebb volt a dolgunk, mint az utánunk következőknek. Mi még éreztük, hogy sok minden rajtunk áll vagy bukik. Nem annyira az egyszerű hétköznapok voltak az uralkodók, mint a mostani életemben. Már tizenegy éve élünk együtt sérültekkel, és a hétköznapok mások, mint az elején, egyre jobban beszürkülnek, de ez így van jól. Nem ájtatosságként, hanem nagyon komolyan mondom: sokkal többet kaptam a Bárkából, mint amennyit le tudtam tenni az asztalra. Ezek az élmények pótolhatatlanok, fölülírhatatlanok. Hadd mondjak el egy példát! Bagi Józsi egy közeli gyerekotthonból került hozzánk, először egyszer-kétszer ott aludt, hogy ismerkedjen a többiekkel, a helyszínnel, majd beköltözött. A szobája a földszinten volt. Az első éjszaka későn feküdtem le, és hajnali fél háromkor arra ébredtem, hogy az emeleten lévő szobámban Józsi ott térdel az ágyamnál, és fölém hajolva hangosan szuszog, és próbálja elmondani, hogy nem talál vissza a szobájába. Néhányszor előfordult még. Pár héttel később derült ki, hogy mi a gond. A szobája előtt volt egy fenyőfa, és amikor fújt a szél, az neki félelmetes volt, ezért indult el ilyenkor. De aztán elmúlt a félelme. A Bárkában az a jó, hogy nincs benne semmi rendkívüli. Ugyanerről szól egy normális családban is az élet, hogy megoldódnak problémák, és szinte észre sem vesszük. Mindig csak az új gondokat látjuk borzasztónak, visszanézve már teljesen más képet mutatnak. Emlékszem például egy esetre, amikor gondok voltak a gyerekekkel, veszekedni kellett az egyikkel, hogy ne vajazza olyan vastagon a kenyerét, mert a cukorbetegségének az nem jó, és egész nap gondjaim voltak. Este az imánál már nem találtam a helyemet Isten előtt sem. Szívem szerint ordibáltam volna vele is, csak a többiek aludtak. Letelt az imaidőm és mentem vissza a szobámba. El kellett mennem Niki és Kriszti szobája előtt. Nyitva volt az ajtajuk. Aludtak. Niki félt mindig a vihartól. A mellettem lévő szobában volt, és amint megdördült az ég, ő legrövidebb menekülési útvonalat választotta, rohant a szomszédba és bevágódott az ágyba. Ezt sem vettük észre, hogy megszűnt. Amikor mentem el a szobájuk előtt, tele voltam keserűséggel, az Úristen is csak hallgatott, és akkor valahogy meghallottam, ahogy alszanak. Niki erősen szuszogott, horkolt, Kriszti ringatózott, és akkor beültem a szobájuk közepére és ott ültem még egy órát. Emlékszem, hallgattam, ahogy alszanak, és ott minden a helyére került.
Fekete Ágnes: Ebben szólalt meg Isten?
Weber István: Igen. Megértettem, hogy az, ami van, az jó, az szerethető, hogy ez elég az élethez. Amikor hajtunk, gürizünk, nagyon le voltunk strapálva, magánéletileg is húzós, akkor azt érezzük, hogy nincs értelme semminek. Akkor ez nem esett le nekem, csak később rendeződött össze. Nem racionális dolog, hogy az Isten, aki van, Ő jól van így, ahogy van. Az Isten szereti ezeket az embereket, őket, akik annyira máshogy alszanak, mégis látszott rajtuk: tudják, hogy tartoznak valakihez.
Kemény Péter: Tizenéves útkeresésemben voltam, és gyógypedagógus akartam lenni, de nem vettek föl, ezért elkezdtem munkát keresni. Úgy gondoltam, hogy bármit is dolgozzak, az valami hasznos szolgálat legyen. Először a Mozgássérültek Állami Intézeténél dolgoztam ápolóként, aztán onnan a közösségi gyökerekkel a KézenFogva Alapítványhoz át tudtam menni. Ott a könyvespolcon találtam Jean Vanier Közösség című könyvét, amelyet hazavittem és kiolvastam. Azt éreztem, ez az, amit keresztény emberként, gyógypedagógusként csinálni szeretnék. Később felvettek a gyógypedagógiára, és elvégeztem. Sok minden történt, majd a minisztériumban kezdtem dolgozni. Gyermekeim születtek. Kiköltöztünk Dunaharasztira. Az egyik istentiszteletre bejöttek sérült, fogyatékos felnőttek, egy-két kísérővel. Az egyikük Draskóczi Ildikó volt. Odamentem hozzájuk, és kiderült, hogy ők a Bárka Közösség itt Dunaharasztiban. Fölajánlottam a segítségemet. Végülis meghívtak, hogy dolgozzam velük a kuratóriumban. Nagyon nagy örömmel mondtam rá igent. Hiszek abban, amit Jean Vanier mondott, írt ebben a könyvében, hogy a teremtettségünkben egyek vagyunk. Az összes bukdácsolásaink, jó és rossz képességeink, csak társadalmi norma kérdései, hogy melyiket hogyan tekintem, és melyikre mondom azt, hogy ez még csak gyengeség, vagy ez erénytelenség, vagy éppen fogyatékosság. Nem párhuzamba akarom állítani az erénytelenséget a fogyatékossággal, hanem azt akarom mondani, hogy a képességek limitje sokszor társadalmi megítélés kérdése. Igazából mindannyian fogyatékosok vagyunk, csak van, akinek erről papírja van, és van, aki nem vallja be magának. Nekem a Bárka, azt a keresztény közösséget jelenti, ahol ezt a teremtettségbeli egységünket meg tudjuk élni, ahol kiegészíthetik egymást a gyengeségek és az erősségek.
Fekete Ágnes: Milyen érzés bevallani, hogy fogyatékosok vagyunk?
Kemény Péter: Szerintem az önismeret nélkülözhetetlen az egészséges és kiegyensúlyozott élethez. Ha ezt nem merjük felvállalni, hogy bevalljuk elsősorban önmagunknak, akkor nagyon elzárjuk magunkat valami teljességtől. Amikor valaki inkább önmagába zárkózó, önző, világi dolgokért hajt, akkor magára marad, nem mer ránézni arra, hogy az önzésével elzárkózik, nem mer ránézni a saját hibáira, ezért elutasítja a másik hibáit is, és hogy elutasítja a másikat a hibáival, hát egészében utasítja el.
Fekete Ágnes: Emögött az önmaga elutasítása is van?
Kemény Péter: Így van! Ez mindig arról szól, hogy nem merem felvállalni azt, aki én saját magam vagyok. Rájövök, hogy bizony nem vagyok tökéletes, sőt, és ettől leszek teljes egész. Ezen a ponton tud szerintem beáramlani az életünkbe a hit, az, hogy teremtettek vagyunk. Ez egy furcsa anomália: lehet, hogy nem vagyok tökéletes, és mégis kerek egész vagyok. Igen, azt hiszem, hogy ettől lesz jel a világban a Bárka.

Fekete Ágnes: Ezen a héten mindenhol elindult már az oktatás. Most a sátoraljaújhelyi Petőfi Sándor Református Általános Iskolába látogatunk el Jászter Beáta segítségével.

Elsős kisdiák: Várom az iskolát, de nagyon izgulok. Budapestről érkeztem. Már megvettük a tanszereket. Nagyon szép a táskám. A füzeteket is megvettük és Jégvarázsos. Már nagyon várom az osztálytársakat.
Jászter Beáta: A 2016-2017-es tanévben elsős osztálya lesz. Mit remél ilyenkor egy pedagógus, amikor elkezdi az óvodából, családból kikerülő gyerekekkel a munkát?
Varga Jánosné: Sokszor megélt várakozással tölt el engem is minden tanévkezdés. Különösen akkor, amikor első osztályt indítok. Ilyenkor izgul egy picit a gyermek, a szülő, az egész család, és izgul a tanító néni is. Huszonöt elsős diák veszi hátára az új iskolatáskáját és lép be az iskola titkokkal teli kapuján. Nagy dolog ez mindannyiunk életében, de főképpen a legkisebbek életében. A szülőkkel való beszélgetésem során gyakran megkérdezik tőlem: hogyan tudnak segíteni az iskolába lépő gyerekeknek? Mindig örülök ennek a kérdésnek, mert nagyon is tudja a szülő és a család segíteni a gyermeket. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő nyugodt, akkor a gyermek is boldogan érkezik az iskolába. Az első két hónap a beszoktatásról szól, nagyon sok játékkal, mozgással, versikével, dallal, tánccal csalogatjuk őket, és próbáljuk megnyerni őket az iskolai munkára. Semmi gond nem lesz velük.
Jászter Beáta: Milyen érzésekkel nyitja meg egy igazgató az új tanévet?
Mészáros Csaba: Ez a tanév egy kicsit rendhagyó lesz számunkra, hiszen az eddigi tanévek során nem volt nyolc évfolyamunk. Az általános iskolánk folyamatosan építkezett, és a mostani tanévre elértük, hogy már van nyolcadik osztályunk. Most már teljes erőbedobással tudjuk folytatni az oktató, nevelő munkánkat. Ez mindenkit pozitívan érint. Jó ránézni az újonnan érkező gyermekekre, akik az óvoda és az iskola közötti átmenet időszakát élik. Ahogy láttuk a műsorban őket, nagyon talpraesett gyerekek. Az iskola légköre és a tanulóink is olyanok, hogy elfogadják az új gyerekeket, segítik őket. A református nevelési elvekből adódik, hogy befogadjuk és próbáljuk a hit útján nevelni őket.
Jászter Beáta: Az idén először lesznek nyolcadikosok is az iskolában, és félévkor már felvételizniük kell.
Mészáros Csaba: Azt mondom, hogy biztosan meg fogják állni a helyüket bármilyen középiskolában.
Jászter Beáta: Mi az a vezérelv, vagy akár egy szentírásbeli Ige, amivel ezt az egész tanévet biztosan, pontosan jól végig lehet csinálni?
Mészáros Csaba: A mostani tanévünk egyik bibliai vezérgondolata így hangzik: "adjatok hálát az Istennek, mert nagy az Ő szeretete". Isten szeretetét szeretnénk továbbadni a gyermekeknek.

Fekete Ágnes: Most Martfűre látogatunk el. Még augusztusban volt ott egy hálaadó ünnepség. Ugyanis 1993-ban lett önálló egyházközség. 1994-ben már gyülekezeti terem épült, 1996-ban pedig kész lett a martfűi református templom is. Czirmai Árpád volt ekkor a lelkész. A mostani lelkészt Kupai Szabó Kornélt valamint Besztercei András esperest kérdezte Pálóczy Alexandra.

Kupai Szabó Kornél: A csoda szóval illethető mindaz, ami itt Martfűn most látható, hiszen a semmi közepén épült fel egy olyan lelkészlakás, amely a megyében párját ritkítja. Amikor megérkeztünk ide, idegenbe csöppentünk, hiszen én nem jártam soha ezen a területen. A feleségem törökszentmiklósi. Friss diplomásként kerültünk ide önálló lelkészként. Ez részben örömmel, részben pedig félelemmel töltött el minket. Nem tudtuk, mi lesz velünk, hogyan fogunk helyt állni? Aztán telt-múlt az idő, és jöttek örömteli pillanatok, jöttek szomorú események is. Az egyik szomorú dolog, hogy egykori gondnokunk, aki harmincnégy évesen hirtelen távozott közülünk. Az ő búcsúztatása, a tőle való elköszönés, az nagyon nehéz volt. A mai nap viszont örömteli esemény, amely biztos, hogy emlékezetes marad, hiszen tele a templom olyan emberekkel, akik velünk együtt örülnek és adnak hálát Istennek. Ezt nagyon jó megtapasztalni, és ez maradandó élmény.
Pálóczy Alexandra: Milyen rétegalkalmak és lehetőségek vannak a gyülekezet tagjai számára a hitük megélésére?
Kupai Szabó Kornél: Egészen kicsi gyermekekkel is foglalkozunk. Már az óvoda középső csoportjában már van hitoktatás. Iskolai hitoktatásban közel százhúsz gyermek vesz részt. Szombatonként ifjúsági alkalom van. Csütörtök esténként a fiatal felnőtteknek, a harminc-negyven éves korosztály számára van alkalmunk. Vannak klasszikus bibliaórák, és a vasárnapi istentisztelet.
Besztercei András: A pusztaságban létesült egy templom olyan időszakban, amikor nem volt természetes, hogy templom épüljön. Most sokkal könnyebb helyzetben vagyunk, de mégis példa lehet számunkra, könnyebb politikai helyzetben élő lelkészek, gyülekezetek számára. Adjon az Isten nekünk erőt felülről, hogy tudjunk megújulni konkrétan, célirányosan, tudjuk megszólítani a különböző korosztályokat! Ez itt Martfűn bevált, talán más helyeken is beválik majd. Olyan jó látni, hogy vannak fiatalok. Isten a kövekből is tud fiakat támasztani. Van jövője Isten anyaszentegyházának itt a Nagykunságban. Merjük átadni a stafétabotot a következő nemzedéknek, mert Isten lelke nagyon értékes munkásokat tud kimunkálni.

Hírek
A Pápai Református Teológiai Akadémia szeptember 11-én, vasárnap 14 órakor Steinbach József püspök igehirdetésével tartja tanévnyitó közgyűlését.

A Protestáns Médiaműhely a nemzettudat protestáns értelmezését, a hazához és a nacionalizmushoz való viszonyulást vizsgálja a szeptember 16. és 18. között Berekfürdőn megrendezendő tanácskozásán. Jelentkezési határidő: szeptember 8. ([email protected])

Számvetés, jövőtervezés a Nagykunságon címmel rendeznek találkozót szeptember 10-én, szombaton Túrkevén, a Városháza nagytermében. Ennek keretében Győrfi Sándor szobrászművész és Papi Lajos fotóművész munkáiból nyílik kiállítás 11 óra 30 perckor a túrkevei református templom Galériájában.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a műemlék templom felújítása alkalmából Steinbach József igehirdetésével szeptember 10-én, szombaton 10 órakor a lábatlani református templomban.

Jézus Krisztus tulajdona vagyok címmel tartanak evangélizációs estéket szeptember 8. és 10. között esténként 18 órakor Sajóecsegen, a református templomban.

Zenés istentiszteleten három évszázad orgonazenéjét szólaltatja meg Homolya Dávid orgonaművész szeptember 11-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

A Magyarországi Református Egyház Ökogyülekezeti Mozgalma az idén is meghirdeti pályázatát az Ökogyülekezeti cím elnyerésére. Olyan gyülekezetek jelentkezését várják szeptember 11-ig, amelyek aktívan tesznek a teremtett világ megóvásáért. ([email protected])

Fekete Ágnes áhítata:

"És elvetlek titeket színem elől, a mint elvetettem mind a ti atyátokfiait, Efraimnak minden magvát. És te ne imádkozzál e népért, se jajszót, se könyörgést ne emelj érettök, és nálam közben ne járj; mert én meg nem hallgatlak téged!" Jeremiás 7,15-16

Ez a Biblia egyik legmegdöbbentőbb Igéje első olvasatra. Úgy tűnik, mintha Isten befejezte volna a kommunikációt a néppel.
Nemrég csendes napokat tartottunk egyházközségünkben. Többek között a kérő imáról is szó volt. Egy nagyon érdekes beszélgetés alakult ki. El kellett mindenkinek vonulnia tíz percre, és csendben egy kérő imát kellett megfogalmaznia. Bármit, amit kér az Istentől. Látszólag ez könnyű. Amikor Istent megszólítjuk, először kérések jutnak az eszünkbe: "Jaj, Istenem, most segíts!" "Legyél velem a műtét alatt!" "Ne hagyj el, amikor baj van!" és így tovább… Valójában, ha abba a mesebeli helyzetbe kerülünk, hogy bármit kérhetünk, nem is olyan egyszerű megfogalmazni, hogy mi az, ami a legfontosabb, ami a szívünk igazi vágya.
Isten nem játszik csiki-csuki játékot, mint néha furcsa szülők, akik azt mondják a gyereknek: "Ha ezt teszed, akkor nem szeretlek!" Persze, hogy ez nem igaz! A gyerek előre tudja, hogy akkor is szeretik, és bizony meg is teszi azt, amit a szülő nem akar. Isten csak olyasmit mond, amit meg is tesz! Olyan szép evangéliumi mondat: "Kérjetek, és adatik nektek." Ha Szentlelket kértek, nem fog Isten ördögöt küldeni rátok! A bizalom lelkét csak a gonosz akarja kitakarítani belőlünk.
Az említett beszélgetés során kiderült, hogy milyen furcsa is ez, hogy kérjünk bármit. Hát Isten nem ad nekünk akármit! Meg egyáltalán, milyen jogon kérek tőle olyasmit, amit úgysem fog megadni. Nem kérhetek például ötös lottót, az rossz kérés! Valahogy előre, még mielőtt kérnénk, biztosítjuk Istent afelől, hogy mi jó kisfiúk és kislányok vagyunk, és vigyázunk rá, hogy meg ne bántsuk, és biztosan nem kérünk tőle butaságot! De vajon Istennek szüksége volna arra, hogy mi őt megvédjük? Valóban ennyire megfontoltan kell őt megszólítanunk? Védelemre szorulna Isten, mert majd az emberek olyanokat kérnek tőle, amit ő kénytelen visszautasítani? Isten az Isten, és aki vele párbeszédbe kezd, és kiönti a szívét, és elmondja mindazt, ami neki fontos, és amit kér, akkor Isten ezt komolyan veszi. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha tényleg beszélgetünk vele, akkor meg fogjuk hallani a válaszát kérésünkre. Istent nem kell megvédeni!
Amikor egy gyerek odafordul szülőjéhez, és elkezd egy kérést, aztán elnyeli a mondat végét ezzel a hozzáfűzéssel: "Á, úgysem fogod megtenni!" – akkor a szülőnek ez rosszul esik. Azt érzi, bizalmatlan vele a gyermeke, és nem hiszi el, hogy ő tényleg mindent meg akar tenni érte. Ugyanígy kell kiöntenünk Istennek, ami Mennyei Édesatyánknak a szívünket!
A szívünkből pedig néha nagyon komoly átkok törnek föl. A szívünk néha sötét haraggal van tele. Jeremiás így beszélgetett az Istennel. Megértette, hogy ez a nép most egészen rossz úton jár. A nép szakítása Istennel valami komoly dráma kezdete. Nem lehet már befoltozni azt, ami elszakadt. Jeremiás ekkor csak Isten csöndjét hallotta. De szerencsére mi már látjuk, hogy ha a Bibliában az ujjunkat Jeremiás prófétához tesszük, akkor a fele még hátra van.
Vannak csöndek Isten népe életében. De a kérdés az, hogy ilyenkor is hűek tudunk-e maradni? A bizalomnak ez éppúgy próbája, mint az, amikor kérnünk szabad. Az ima igazi tétje az, hogy ne legyünk közönyösek Isten iránt. Istennel szabad veszekedni, csak akkor van baj, ha érzéketlenekké válunk a szív dolgai iránt. Minden más, érzékeny ima, jó ima. Ezt adja meg Isten! Ámen.