2017-11-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Rohanó világunkban minden érzékeny ember érzi azt, hogy lelki szigetekre van szükség. Spirituális értelemben teljesen kiüresedett a világunk. Mi reformátusok kicsit félünk ezektől a szavaktól, mert katolikusnak tűnik minden, ami nem pontosan a száz éve kialakult kegyességi, lelkiségi hagyományokat követi. Mégis, nagyon sokan járnak lelkigyakorlatokra. A debreceniek úgy nevezik ezeket az elvonulásokat, hogy zarándoklat. Ez a szó azért nagyon jó, mert benne van a Bibliában is, és protestáns őseink egyik fő alkotása volt a Zarándok útja című mű, amely egy lelki utat ír le. Ezen a hétvégén magam is részt vettem egy ilyen zarándoklaton, amelyet a Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorálpszichológiai Intézete szervezett. Most kóstoljunk bele ebbe a rendkívüli útba. Megszólal majd Gacsályi Zsolt, Rácz Róbert, Czinege Edit, Balogh Barna, Pálinkás Gyula és Révész Judit. Először hallgassunk bele az erdő csendjébe, ahogyan együtt sétáltunk.

Gacsályi Zsolt: Ahogy mondtam: Példaképünk a csiga. Nem kell rohannunk! És ami a legfontosabb, hogy semmit nem kell elérnünk. Robi megy elöl.
Rácz Róbert: Bükki gyerek vagyok, kis koromban nagyon szerette kirándulni. Ha egyenlőségjelet teszek a kirándulás és a zarándoklat közé, akkor máris elrontottam a dolgot. Mégis a gyerekkorom lehetett az egyik motiváció. Számomra egy nagy csoda volt az, hogy rátaláltam a zarándokaltra. Sőt, már odáig eljutottam, hogy két éve ezt a gyülekezetben csinálom.
Fekete Ágnes: Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mi tetszett meg azon a napon?
Rácz Róbert: Leginkább az, hogy kaptunk egy igei útmutatást, de nem a hagyományos, klasszikusan református struktúrával dolgoztunk, hogy felolvasunk egy Igét, aztán valaki kőkeményen belém oltja, hogy ezt így meg így kell érteni. Itt nem ez volt. Magunkra voltunk hagyva, és mégsem voltunk magunkra hagyva. Megkaptuk a kérdéseket, de a válaszokat, már nem.
Fekete Ágnes: Így mindenki más irányban kezd el gondolkozni?
Rácz Róbert: Így van! Reggel elhangzik egy zsoltár kétszer, sőt háromszor is. Abból ki kell ragadni egy képet, ami megfogott, és akár az egész úton ezt vihetem magammal. Itt nem teológusként találkozom az Igével, hanem emberként. Ezért jó. Mert mi pont az Ige megelevenítő voltát veszítettük el. A betű szintjén vagyunk. És mint tudjuk, a betű nagyon holt is tud lenni. Elhívnak bennünket, lelkészeket valahova. Leülünk egy székre, a katedrára kimegy egy kollega. Ő akkor ott, abban a pillanatban mindenkiinél okosabb, ügyesebb, és megmondja nekünk a „frankót”. Itt ez nem történt meg. Nem volt megmondó ember, hanem nagyon egyenlően voltunk. Ha nem is teszünk nagy „teljesítményeket” – mert itt szó nincs erről –, de ezzel a mozgással, zarándoklattal, a fizikai határainkat feszegetjük. Itt a szellemi, lelki és a fizikai határok felismerése, vagy azok feszegetése folyik. A Mindenható kereteket adott nekünk. Ezt tudomásul kell venni. Ne akarjunk túlmenni a kereteinken! Azonban az adott keretet ki kellene tölteni.
Fekete Ágnes: Ma fél hétkor kezdtünk.
Rácz Róbert: A napot köszönteni kell. Nyári időszakban ötkor már kint vagyunk. Azt az Úristent köszöntjük, aki a napot is felhozza ránk. Az jelzi, hogy itt van az új nap, és neked is meg kell újulni. Ha már hordozni fogjuk ennek a napnak az áldásait, akkor kezdjünk vele valamit! Ne legyünk hétalvók!
Czinege Edit: A feltámadásnak ez egy gyönyörű szimbóluma.
Fekete Ágnes: Mármint a hajnal?
Czinege Edit: Igen.
Rácz Róbert: Mint ahogy minden vasárnap az Úr napja lett, akkor minden reggelünk az a bizonyos húsvéti hajnal újraélése. Ebben van tudatosság. Nem akarjuk azt mondani, hogy menetelj! Együtt lépjünk! Ahogyan láttad is, itt mindenki felveszi a maga ritmusát, és úgy éli meg a szilenciumot. Senkinek nem mondjuk azt, hogy már pedig valakivel párban kell menni.

Fekete Ágnes: Mi az a szilencium?
Rácz Róbert: Csendben kell lenni. Nagyon-nagyon csendben kell lenni. Olyan igazán jól csendben kell lenni. Vegyük már tudomásul, hogy az Úristen palettáján jó, ha sok szín van. Énnekem az egy nagyon-nagyon fájdalmas dolog, amikor egyes teológiai irányzatok szép szürkére akarják befesteni az Úristen palettáját: Ezzel dolgozz, és mindenkinek olyannak kell lenni. Azt akarják, hogy a palettán csak az ő színük jelenjék meg, mert csak az az egyetlen és igaz. Egy-egy ilyen zarándoklat közössége, erőszakmentessége jól tudna működni talán nagyobb struktúrában is. A szilencium alatt, ha lát bennünket valaki, akkor elgondolkozhat: Vajon ezek kik lehetnek, akik szanaszét, három kilométeres távolságban gyalogolnak? Felül mindig van egy találkozási pont. Ott újra összefésülődik a csapat, hisz ugyanoda akarunk jutni.
Mindenki:
Simuljon lábunk alá az út,
Támogassa a szél a hátunkat,
Arcunkat fürössze fényében és melegében a nap,
Bő eső itassa szomjas földjeinket,
Amíg újból nem látjuk egymást.
Isten tartsa meg óvó tenyerén
Szállásadóinkat és szeretteinket!
Urunk, segítsd lépteinket!
Balogh Barna: Boldogan jöttem el. A feleségem, Enci nagyon vágyott és nagyon örültem, hogy igent mondott. A zarándokúton, amikor hullafáradtan beérünk a faluba, akkor egy bácsi elkiáltotta magát, hogy „segítsenek, segítsenek”! A bácsi mellett valaki lent volt a földön. Azt hittem elütötte az autó. Hirtelen azt hittem, hogy közülünk valaki.
Fekete Ágnes: Hol volt ez?
Balogh Barna: A vendéglő előtt. A néni az út szélén feküdt. A férje zavarában a telefont se tudta használni, nem tudta, hogy mit kell hívni. Mondtam, hogy a 112-t. A bácsi a feleségével ebédelni volt,és ott lett rosszul a vendéglő előtt. Én csak hályogkovácsként kezdtem el mesterséges légzést adni. Mondtam, hogy lazítsák ki a ruházatát és elkezdtem nyomkodni a mellkasát. Hívták közben a mentőt, és a mentős mondta, hogy hogyan alkalmazzuk a mesterséges légzést. Tizenöt perc múlva értek ki. A bácsi ott siránkozott, miközben imádkoztam, és próbáltam mindent a mentős utasítása szerint tenni.Amikor szembenéztem a nénivel látszott, hogy egyre jobban üvegesedik a tekintete, lilul el az arca. Akkor a férjet próbáltam nyugtatni, hogy valószínűleg el kell engedni, és közben mondtam az imádságot magamban. Előző este hallottuk, hogy „ha a halál árnyékának völgyében járok is, te velem vagy”. De nem gondoltam, hogy ez ennyire közel jön, hogy mi vagyunk azok, akik a zarándokút végén szembesülünk azzal, hogy itt van valaki, akin nem tudunk segíteni, és ennyire megéljük a határainkat. A huszonharmadik zsoltárra gondolok, és arra, hogy akkor,mit jelenthetett ennek a bácsinak a mi zarándokutunk vége? Szívesen megkérdezném, mert nagyon köszönte. Csodáltam az érzékenységét, amellyel azt mondta, „sajnálom, hogy most én elrontom az önök kirándulását.”
Fekete Ágnes: Ezt mondta?
Balogh Barna: Igen. Mondtam neki, hogy nem tetszett elrontani, mi zarándokok vagyunk, és szembesülünk ezzel. Szembesülünk azzal, hogy próbák vannak, és veszítünk. Csak egy pár mondat volt, megjött a mentő, és átvették. Ezután kiment belőlem az erő, egyszerűen remegni kezdtem, és elkezdett patakzani a könnyem. Így magamhoz tértem. Mit tudjak én tenni? Hiszen annyira tehetetlen az ember! Egy vigasztalhatatlan, összeomlott férj, és ott haldoklik a felsége mellette az utcán, nem volt könnyű ezt látni. Láttam a többieket is, akik szinte teljesen lemerevedtek, lebénultak, alig tudták megnézni, hogy van-e reflexe a néninek. De mégis kaptunk erőt, és tudtunk segíteni ennek a bácsinak.Láttam, hogy a néninek ez az utolsó pillanata, a lélek és az élet távozik. És ebben a pillanatban ennek a bácsinak ez a pár zarándok a legtöbbet, az erőforrást jelentette, amit csak mi tudtunk nyújtani neki. Az imádság lelkülete is vezérelte azokat, akik melléhajoltak, vagy akik csak tehetetlenül, lezsibbadva néztek. Négyen vagy öten maradtunk ott, akik hátul voltunk. Azzal szembesültünk ennek az esetnek a kapcsán, hogy „sem a napot, sem az órát nem tudjátok, mely órában szólít el a ti uratok”. Ma reggel pedig az helyrerakott, hogy mindez a völgyben történt, ahol a halál árnyékának völgyében jártunk, de most az egyik kedves zsoltáromat olvastuk: „Szemeimet a hegyekre emelem, honnan jön az én segítségem?” Ekkor felemelt az Úristen abból az állapotból egészen magára emelte a tekintetemet, hogy most a völgyből fel a hegyre kell nézni, és ez olyan sokat jelentett. Összeértek ezek az Igék bennem, a szó szoros értelmében összeértek, mint amikor összeérnek az ízek. Nagyon sokat jelentett nekem ez is. Azon gondolkozom, hogy a kollégák közül kiket tudnék arra biztatni, hogy úgy jöjjön el, hogy ne okozzon neki csalódást. Nem adódtak nagyon szép gondolataim, de jó itt együtt lenni a többiekkel. Ezt nagyon sok gyülekezetben kellene csinálni.
Fekete Ágnes: Ma nagyon szép időben voltunk együtt.
Rácz Róbert: Az időjárás nagyon sokat segít a hangulatunkon. Jó érzés, ha jó idő van, bár tudjuk, hogy a zarándok nem fog jelzőket használni. Inkább olyanok vagyunk, mint a vadászok, akik azt szokták mondani, hogy nincs jó idő és rossz idő, csak jó, és jobb. Az idő van, amelyben nekem jelen kell lennem, és az teljesen mindegy, hogy szélfújással, esővel vagy napsütéssel jön el. Amikor a teremtett világnak éppen arra van szüksége, hogy essen az eső, akkor én miért ne legyek megázva? Napsütésre is szüksége van a teremtett világnak, hogy növekedjék. Mi azt is megkapjuk.
Nagyon jó a jelzőkkel való élet – minden bizonnyal – a szép beszédhez, meg az irodalomhoz, de jelzők nélkül leélni egy napot, az valami hihetetlen. Nem önmagam képére akarom formálni, mert a jelzős szerkezetek mindig arról szólnak, hogy nekem milyen. Ez mindig szubjektív. El kell tudni engedni a dolgokat. Éppen a jelzős szerkezeteknek a hiányával fogom tudni, hogy ne úgy nézzem a dolgokat, ahogy én akarom látni őket, hanem elkezdem látni úgy, mint teremtettség.

Czinege Edit: Ebben a zarándoklatban egymásra épül minden. Megnézzük magunk körül a világot, de hogy tudatában legyünk most éppen ennek a percnek. Mi utat keresünk. Mennyivel könnyebb úgy járni egy új úton, hogy fizikailag is végigjárjuk. Lehet,hogy ha csak ülnénk, akkor sok minden elárasztaná a lelkünket. Sok érzelem elárasztja az embert, és egy kicsit bele is lehet kavarodni ebbe, néha nem jó dolgok sülnek ki belőle. Az egyensúlyt is igyekszünk ezzel a fizikai gyaloglással megtartani: Ebbe be kell gyakorolnunk magunkat. Ebédeltünk és kisütött a nap. Majd amikor elindultunk beborult: Észrevesszük és örülünk neki. A szakadó esőben is annyira örültünk, és különleges volt a sok ázott ember összekuporodva, esőkabát alatt is szétázva. Eleve mókás látvány így a jelenben lenni.
Pálinkás Gyula: Az ember megszokja azt, hogy lelkipásztorként szolgáltat. Állandóan szolgáltat, annyi mindent csinálunk! Nem tudom szebben mondani: mi is besokallunk. Ma is megdöbbentem azon, hogy végtelenül egyszerű építőkövekből lehet nagyszerű dolgot létrehozni egy zarándoklaton. Hiszen mit csinálunk? Felkelünk reggel, kicsit tornázunk, imádkozunk. Végtelenül egyszerű zsoltárokat éneklünk. Sétálunk. Nem rohanunk, nem fényképezünk. Nem kapunk feladatokat, nem kell semmit megoldani. Nem kell semmit agyalni, nem kell gondolkodni szebbnél szebb kifejezéseken. Tulajdonképpen elcsendesedünk. Nem a külső zajt zárjuk ki, hanem a belső zajt, ami a fejünkben van. A képnek is van zaja. Ez egy fotós kifejezés, hogy beszennyeződik különböző zavaró tényezőkkel, ami foltossá, homályossá teszi a képet. Nem kell róla beszélni, hogy milyen szép volt az a száguldó kis levél, azt ajándékba kapom, az az enyém.
Rácz Róbert: Számomra döbbenetes volt, hogy például a Sting koncerten a közönség harminc százaléka azzal bajlódott, hogy fölvegye. Nemhogy átélné azt a pillanatot, hogy ott neki játszik élőben, hanem hogy elmondhassa, hogy ott volt! De részese volt? Nem volt részese, csak azt fogja hazudni, hogy részese volt.
Pálinkás Gyula: Sok szempontból nagyon szemérmesek tudunk lenni. Ha segítséget kellene kérnünk, még akkor is nehezen tudjuk megtenni, hiszen a lelkipásztor az az ember, aki majdnem tökéletes. Igaz, hogy csak majdnem. Soha nem lehet semmiféle problémája, nem lehet semmilyen baja, a másokét hallgatja meg. Ettől sürgősen el kell szakadni.
Révész Judit: Nagyon különleges emlékem az, hogy gimnazista koromban a szobatársaim készítettek egy kis forgatható táblát ezzel a felirattal: Révész benn van, Révész nincs benn. Ugyanis zavarta őket, hogy állandóan keres valaki. Valaki mindig jönni akart hozzám beszélgetni. Teológushallgatóként is ez a terület érdekelt leginkább. A beszélgetés: a kulcs. Most Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs Intézetének vagyok munkatársa. Szinte folyamatosan folynak a beszélgetések, meg csoportos munkák. Reméljük, hogy most már nagyon is tudott, hogy lehet keresni ezt az intézetet. Hogyha segítséget kér egy lelkész, az teljesen normális dolog. Ezt egyébként a lelkészek nem így élik meg. Úgy érzik, hogy nekik mindent meg kell tudni oldaniuk. Nagyon-nagyon nehezen vallják be, még maguknak is, hogy segítségre volna szükségük. Nem szeretik úgy érezni, hogy kiskorúként kezelik őket. Extrán nehezített pálya megtalálni annak a módját, hogy hogyan lehet úgy megszólítani lelki vezetőket, hogy ők azt elfogadhatónak érezzék, akarjanak bármi alkalmon részt venni, amit felajánlunk akár egy ilyen zarándoklaton is.
Fekete Ágnes: Most itt munkatársként vagy zarándoklóként vagy jelen?
Révész Judit: Is-is. Eleinte, csak Józsán kezdtük. Meglepő volt az alternatív liturgia az úrvacsoránál. Ma is olyan megható volt számomra, ahogyan a szemembe néztél közben. Annyira összeszorult a szívem, milyen különleges dolog ez! Ez például az egyik legnagyobb ajándéka a zarándoklatoknak, hogy megtanulunk megint rácsodálkozni! Nagyon magasan van ma már az emberek ingerküszöbe, ezért kell nekik mindenféle extrém műsor, meg attrakció. A csendben sokkal könnyebb megtanulni megint a rácsodálkozást. Ott egyszerűen minden a helyére kerül.
Gacsályi Zsolt: Ez a darab kenyér, amelyet a kezedben tartasz, az életadó földről mesél neked. A nap meleg sugarairól és a hűvös eső érintéséről, a búzatáblákat megtépázó kegyetlen szélről, aranyló búzakalászról, amely megérett rá, hogy lisztté őröljék. Egy szőlőfürt hever előttem. Szemei hívogatnak. A szőlő az élet szimbóluma. A növekedésről és az érésről mesél nekem. Több mint táplálék. A fürtök növekednek és fejlődnek, de mindig kapcsolatban maradnak a tőkével. Hiszen Jézus ezt mondta, aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz.

Fekete Ágnes: Híreink élén Závodi Emesét hallják, aki az Önkéntes Diakóniai Év mozgalmának koordinátora, vezetője a kezdetektől fogva.

Závodi Emese: Most ünnepeltük,november 8-án a Ráday Kollégium dísztermében,a húsz éves jubileumot. Száznyolcan voltunk. Nagyon sok önkéntes eljött. Jelen volt Fekete Károly püspök úr, illetve azok, akik az Ökumenikus Diakóniai Év Egyesület konferenciájára jöttek. Szándékosan szerveztük egybe a két alkalmat, hogy az ünnepségen ők is jelen tudjanak lenni. Voltak itt Angliából, Ukrajnából, Dániából, Olaszországból, Franciaországból, Csehországból, Lengyelországból. Huszonöt partnerszervezet képviselői osztoztak az örömünkben. A volt önkéntesek is bizonyságot tettek. Meghívtam egy kárpátaljai származású cigányfiút, aki itt volt önkéntes a Tisztáshelyen. Azt mondta el, hogy neki az volt a legnagyobb élménye, hogy itt teljesen elfogadták, befogadták, megtalálta magát. Az önbizalma erősödött, és el tudta fogadni saját magát. Másvalaki így fogalmazott, aki Franciaországban volt korábban önkéntes: Aki egyszer önkéntes volt, az mindig önkéntes marad. Aki az önkéntesség kultúráját, attitűdjét hozta magával, most már nem tud leállni.
Fekete Ágnes: Segíteni kell valahol!
Závodi Emese: Milyen jó dolog adni, mert ezáltal nagyon sokat kap vissza az ember.
Fekete Ágnes: Ha valaki szeretne jelentkezni, hogyan teheti meg?
Závodi Emese: Január 31-ig lehet nálunk jelentkezni. Van egy honlapunk:
www.odeprogramiroda.hu A jelentkezés címszó alatt lehet német, angol, francia, magyar nyelvű jelentkezési lapokat találni, a megfelelőt ki kell tölteni, és beküldeni. Február végén lesz egy felvételi beszélgetés, amelyre mindenkit meg szoktunk hívni.
Fekete Ágnes: Mi a feltétele a jelentkezésnek?
Závodi Emese: Tizennyolc- és harminc év közötti fiatalnak kell lenni és motiváltnak. Ha valaki erre adja a szívét-lelkét, tudnia kell, hogy ez nem munkavállalás, hanem valóban önkéntes szolgálat, és segítés, ahol az önkéntesek ugyan kapnak szállást, étkezést, egy pici kis zsebpénzt, de ez valójában szolgálat. Az ötvenes években Németországból indult el ez a mozgalom, amelynek a jelmondata: Egy év Krisztusért!

Hírek
A Magyar Szórvány Napja címmel rendeznek találkozót november 18-án, szombaton 17 órától Monoron a Vigadó Kulturális és Civil Központ Dísztermében. A rendezvény helyszínén megtekinthető a Budapesti Reménység Szigete Erdélyi Gyülekezet fényképkiállítása.

Ábrám Noémi, Találkozás Istennel és emberekkel valamint Ábrám Zoltán, Az Ige testté lett című könyvének bemutatóját tartják és megnyitják Az erdélyi református élet jelképei című fotókiállítást november 19-én, vasárnap a 10 órakor kezdődő istentisztelet után Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református gyülekezeti nagyteremben.

A Hirdesd az Igét! programsorozat keretében Anyaszentnyelvünk bölcsője a Biblia címmel rendeznek kistérségi találkozót november 18-án, szombaton 10 órától Nyíregyházán, a Continental Arénában.

A református pedagógiai és teológiai alapvetésekről rendeznek konferenciát november 17-én és 18-án, pénteken és szombaton Miskolcon, a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthonban.

A bibliai ünnepekről tartanak bibliatanulmányozó napot november 18-án, szombaton 9 órától Faddon, a Béri Balogh Ádám Művelődési Házban.

A Kárpát-medencei református egyházak közös képviseleti testülete, a Generális Konvent november 16-án, csütörtökön Rimaszombatban. Ugyanott november 17-én 10 órától tartja a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház a reformáció 500 évfordulójáról központi megemlékezését.

Hörömpő Gergely egykori református lelkész tiszteletére Igehirdető poéta és poéta igehirdető címmel tartanak megemlékezést november 19-én, vasárnap 16 órakor a váci Madách Imre Művelődési Központban.

Emléktáblát avatnak Hegedűs Sándor volt kereskedelmi miniszter és református egyházkerületi főgondnok emlékére november 21-én, kedden 15 órakor Budapesten, a VI. kerületi Hunyadi tér 12. szám alatt.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a Hospice Házért november 18-án, szombaton 14 órakor Majosházán, a Zrínyi utcai intézményben.

Kiállok érted! címmel tartanak ifjúsági színházi előadást tabutémáról november 16-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Gazdagréti református gyülekezetben a Rétköz utca 41. szám alatt.

A reformáció zenei örökségét bemutató emlékévet záró ünnepi hangversenyt tartanak november 18-án, szombaton 18 óra 30 perctől Budakeszin, a református templomban.

Lemezbemutató koncertet tart az Anima Soni együttes november 20-án, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Nagy Győry István utca 4-6. szám alatti Csili Művelődési Központban.

A Tabulatúra Régizene Együttes következő összejövetelén dr. Szabados György történész tart előadást Szent László lovag királyról november 20-án, hétfőn Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Debreczeni Tibor tart színházi előadást Pál apostol életéről november 16-án, csütörtökön 18 órakor Magyaralmáson, a református templomban.

Ünnepi ötletbörzét tartanak a Református Pedagógiai Intézet és a Dunántúli Református Egyházkerület szervezésében november 17-én és 18-án, pénteken és szombaton a Pápai Református Teológiai Akadémián.

Öregdiák találkozót tart november 17-én, pénteken a Sárospataki Református Teológiai Akadémia.

Fekete Ágnes áhítata:

„Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.” 23. zsoltár

Ez az egyik legismertebb képe, zsoltára a Bibliának. Millió ájtatosabbnál ájtatosabb képet találhatunk a világhálón, amikor egy pásztor áll a mezőn, kezében bárányka. Ő Jézus. De a természetben egészen megelevenedett ez a kép. Viccesen mondtuk egymásnak, miután felolvastuk a zsoltár végét: Asztalt készítesz ellenségeim szeme láttára… De itt milyet? Talán valakinek a hátizsákjában van egy kinyitható kempingasztal? Olyan idegen az asztal képe a réttől, a világ természetes állapotától. A hegyre, hátizsákban nem viszünk ilyesmit. Nem véletlen ez a furcsaság. Isten gondviselése, hogy épített tér van a fejünk fölött, hogy nem fázunk ruhátlanul, hogy nem bogyókat gyűjtögetünk az éhhalál ellen: ezek közül egyik sem természetes. A normális kerékvágásból kilógó tapasztalatai ezek az életnek.
A pásztor világában egyszerre megjelenik a kézműves világ. A zsoltár szövegében bot, a vessző természetes óvása után az asztal és a hajlék. Ez az iparos világ védelmét jelenti, mert az asztalt nem azért kezdték el gyártani, hogy a magányos ember leüljön mellé. Arra jó egy kődarab is! A régiek sokszor leterített állatbőrön ettek. De az asztal köré odaülnek többen is, és étkezésük szent cselekedet is egyben. Hiszen az asztal az Istennek adott áldozat helye. Vallástörténeti ismereteink szerint először épültek az asztalok, az oltárok, és csak utána az épületek. És ezek az építések mind éppé akarták tenni a világot. (Kemény Katalin: A Ház ismerője / Kortárs, 2006. 168.o.) Nem azért épített az ember eredetileg, hogy kivegye magát a teremtett világból, hanem hogy összekösse magát vele, éppé tegye azt, ami összetört. Mind érezzük a szívünk mélyén, hogy sajnos most már kicsit idegen gyermekei vagyunk a teremtett világnak. Ezért az ellenség előtti asztal azt jelenti, hogy Isten egybevon, áldozatának részesévé tesz mindenkit.
„Asztal terítesz ellenségeim szeme láttára”– olvassuk. Az ellenség hamarabb megijedne a fegyver, a csata, a győzelem szavak hallatán, mint azon, hogy asztalterítés van. Isten mégis úgy találta jónak, hogy az étkezés, a gondviselés jelképe legyen az, ami minden ellenségeskedést megold. Gondoljunk arra a pillanatra, amikor Jézus tanítványaival az asztalhoz telepedett. Jézus felemelte a kenyeret, és azt mondta, ez az én testem, amely a tiétek most már. Az az asztal igazán az ellenség szeme láttára lett, hiszen Jézus, a Pásztor önmagát adta oda kenyérként azokért, akik gyilkosaivá lettek. Ez az asztal ugyancsak közösséget teremt: Hirtelen megjelenik a világ rétjén, és amikor senki se várná, összeköt mindenkit, ellenséget és jóbarátot.
Nem távoli, ájtatos, pásztorjátékos romantika tehát az, hogy Jézus a jó pásztor. Ő összegyűjt minket, és asztalához ültet az Ő országában. Nem kivon a világból, hanem egybeköti az Ő világát a miénkkel.
Sosem felejtem el, amikor úgy húszévesen egyik barátom elvitt egy vidéki kisváros putri-negyedébe. Azt mondta mi most misszióban vagyunk, bármit adnak, azt megesszük. Akkor volt egy svájci barátnőm is, ő is velünk jött. El lehet képzelni azt a földes házat, áporodott illatot: egy lelkész, egy fiatal magyar lány és egy svájci. Az asztal közepén egy kopott zománcos tál, benne csirkepaprikás. Mindenki kapott kanalat, és együtt ettünk belőle. Az ott valódi közösség volt!
Adja Isten, hogy bárhol leülünk egy asztal mellé, érzékeljük, hogy az mindig a nagy összekötés helyszíne, ahol éppé lehetünk mi emberek, akik a föld, a por és az Isten gyermekei vagyunk. Ámen.