2009-01-21

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai műsorunkat az e héten folyó egyetemes imahétnek szenteljük. Szerte a világon a különböző felekezetek estéről estére együtt imádkoznak. Az imahét hangképeit hallhatják ma. Először azt kérdezte Vörös Virág a Kuna család minden tagjától, hogyan élik meg az ökumenét, a különböző felekezetűséget egy családon belül.

Kuna Zsófia: Amikor a legkisebb húgunk született, a középső húgunk megkérdezte, hogy mi lesz a kisbaba. Anya és apa először nem értették, hogy mire irányul ez a kérdés. Arra volt kíváncsi, hogy milyen vallású lesz. Ezt elmesélték a nőgyógyásznak is, aki nagyot nevetett ezen.

Kuna Ferencné: Egy átlagos vasárnap eléggé sűrű. Korán kelünk, hogy a család egyik fele időben odaérjen a fél 9-kor kezdődő misére. Miután a katolikusok elmennek, a lányommal elkészülünk, felkészülünk az istentiszteletre, ami nem helyben van, hanem két faluval arrébb. Fél 10-kor kezdődik, ezért 11 óra körül már újból otthon vagyunk, és be tudom fejezni a vasárnapi ebédet. Az ünnepek alkalmával igyekszünk elmenni egymás templomába, gyülekezetébe, alkalmaira. Ilyenkor mind az öten együtt vagyunk.

Kuna Ferenc: Ezt a gyakorlatot folytatjuk immár 21-22 éve. Próbálok a evangélikus alkalmakon is úgy részt venni, mint a katolikusokon, ott is Isten Igéjét hirdetik. Nem szokott zavarni, ha ott vagyunk.

Vörös Virág: Az elején sem volt furcsa?

Kuna Ferenc: De, az elején furcsa volt, de a hozzáállás akarat és elszánás kérdése.

Vörös Virág: A házasságkötésük előtt keltett a felekezeti különbség félelmet a kapcsolat jövőjére nézve? Már akkor gondolkodtak arról, hogy hogyan lesz ez később?

Kuna Ferenc: Igen, de persze az ember fiatalon hajlamos a nehézségek ellenére is beleugrani dolgokba, ráadásul sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy milyen nehézségek jöhetnek. Egy család számára biztos, hogy egyszerűbb és jobb, ha egy felekezethez tartoznak a tagjai. Mi egy kis faluból jöttünk, ahol három felekezet van, és nem számított ritkaságnak, hogy hívő emberek különböző felekezetből összeházasodtak. Aggályaink és fenntartásaink természetesen voltak, de igyekeztünk eloszlatni a fenntartásokat a gyülekezetekben is, hiszen ilyenkor óhatatlanul kialakul a gyanakvás az emberekben, hogy az egyik fél át akarja csábítani a másik felet a saját gyülekezetébe. Ez nem könnyű dolog, ehhez két ember kell. Fel kellett adni azt az ideát, hogy a család minden vasárnap egy padban ül a templomban. Nem tudtuk megoldani, hogy egy padban üljünk, de túltettük magunkat ezen. Soha nem folytattunk vallásháborút, sőt? Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindkettőnknek olyan papja volt, akik segítettek is bennünket a helyzet megoldásában, és nem idéztek elő olyan körülményt, ami miatt súrlódás alakulhatott volna ki.

Kuna Ferencné: Mivel mindketten keresztyén emberek vagyunk, ezért az a kérdés, hogy a hegy melyik oldalán indulunk el, nem olyan lényeges.

Kuna Zsófia: A család katolikus része nem vesz úrvacsorát az evangélikus istentiszteleten, és mi sem áldozunk a misén.

Kuna Ferencné: Amikor kicsik voltak a gyerekek, megtanítottam őket imádkozni, de az Üdvözlégy Máriát nem tanítottam meg a katolikus lányaimnak. Ez a nagymama feladata volt. A koruknak megfelelő bibliai ismereteket is minden probléma nélkül meg tudtuk beszélni. A házasságunk elején úgy döntöttünk a férjemmel, hogy az első gyermek a vele egynemű szülő vallását kapja majd, a második pedig nemétől függetlenül a másik felekezethez tartozik majd. Lett egy harmadik gyermekünk is, aki szintén katolikus lett. Három lányunk született, akik közül az első evangélikus lett, a másik kettő pedig katolikus.

Kuna Ferenc: A szüleinknek komoly fenntartásaik voltak, amelyeket mi mindenképpen el akartunk oszlatni, és a békesség kedvéért döntöttünk így a gyerekek felekezethez való tartozásáról. A család kívánt egysége érdekében határoztuk meg már előre, hogy hogyan fogjuk megkeresztelni a gyermekeinket. Szerintem, pontosan attól, hogy nem ugyanahhoz a felekezethez tartozunk, jobban oda is figyelünk a saját hitünkre.

Kuna Ferencné: Különlegesek az ünnepeink, különösen a Karácsony. Többet járunk a templomba, mert elmegyünk a másik felekezet alkalmaira is.

Kuna Zsófia: A protestáns vallás sokkal egyszerűbb. Nálunk nincs meg a szentek és Mária tisztelete, ami a katolikus vallásban megvan. Ezek a különbségek a családon belül is megmutatkoznak. Látom, hogy ők más dolgokban is hisznek. Kisgyerekkorunktól kezdve így nevelkedtünk.

Kuna Ági: Nekem mindig is furcsa lesz, ha keresztyén vallások vezetői vitáznak egymással. Ezekhez a vitákhoz sokszor nem tudok hozzászólni, mert a családon belül is más vallást képviselek, mint például az anyukám.

Kuna Eszter: Azt hiszem, hogy ez nem lehet akadály a végső cél elérésében, ami mindenki számára ugyanaz.

Fekete Ágnes: Most a pesthidegkúti ökumenikus iskolába látogatunk el, ahol megnyitották a környék egyházközségeinek imahetét. A helyi lelkészeket, Varga Jánost, Pásztor Antalt és Fodor Viktort faggattuk az ökumenéről, majd az iskola igazgatója Csere István mesélt intézményük küldetéséről.

Pásztor Antal: A papi szerepen lehetne vitatkozni, ha akarnánk. A római katolikus felfogás szerint csak a pap változtathatja át az ostyát Krisztus testévé a misén. A kérdés, hogy ha egy református lelkész úrvacsorát oszt, az ér-e annyit a katolikus hívek számára, mint az áldozásban való részvétel. Ez a holtpont. Van olyan barátom, aki rendkívül sarkosan tud fogalmazni: számára nem ugyanaz részt venni egy úrvacsorán, mint amikor egy katolikus pap kiosztja a megszentelt ostyát. Van ilyen, de mi megtaláltuk az együttműködés útjait. Hogy csak egyet említsek, a solymári karitászt közösen alapítottuk a katolikusokkal. A református templomban együtt tartjuk az istentiszteletet az evangélikusokkal. A nagy ünnepek második napján mindig van közös istentisztelet, ahol az úrvacsorát közösen ünnepeljük. Ezt kevés helyen teszik meg.

Fodor Viktor: Pesthidegkúton kibővült az imahét azzal, hogy Pünkösd utáni első csütörtökön és szeptember 3. csütörtökén is tartunk ökumenikus imaestet.

Varga János: Volt olyan, hogy egy vegyes-házasság kapcsán összeültünk, beszélgettünk, és a lelkész-kollégám mondta, hogy neki fáj, hogy nem vagyunk egységben a szentségek tekintetében, az istentiszteleten, az ünneplésben. Csak annyit tudtam mondani, hogy nekem is fáj. Ez az, ami közelebb hoz bennünket egymáshoz: egyet értünk benne, igyekszünk közelíteni egymáshoz az álláspontjainkat.

Vörös Virág: Úrvacsora vagy áldozás, a gyónás szentsége? Ezeken át lehet-e valamikor is lépni? Teológiai véleménykülönbség áll-e ezek mögött.

Fodor Viktor: Nálunk, evangélikusoknál személyes gyónásról beszélhetünk, ezt gyakoroljuk, ami nem szentség, de a gyónási titok engem ugyanúgy köt, mint a katolikus kollégáimat. Más a rendje, de személyes gyónásról van szó. Azt fontos megemlíteni, hogy Luther sokáig meg akarta tartani a gyónást szentségként testvérek vigasztalása cím alatt, de bizonyos okok miatt ez nem történt meg.

Varga János: Azáltal, hogy az egység megszűnt, bizonyos dolgok elkezdtek önálló életet élni. Ez az, ami a legjobban zavaró a számomra, és gondolom, hogy Luthert is ez zavarta vagy zavarná ma: amikor valaki jó szándékkal kívánja a változást, változtatást, de valami egészen más lesz belőle. Igyekszünk ragaszkodni ahhoz, ami az egyház ősi hagyománya volt, de lehet, hogy túl konzervatívan gondolkodom.

Varga János: Elfogadom, amit mondasz, mert tényleg nem mindig jó partizánakcióba kezdeni, de nagyon fontosnak tartom a helyi közösségek kezdeményezését és bátorságát, ami az egyházi vezetés felé is üzenet. Ahogy mi keressük, hogy miben tudunk egyek lenni, úgy kellene az egyházakat vezető grémiumoknak is.

Fodor Viktor: 10 évig dolgoztam kórházmisszióban országos egyházi megbízásból. Akkoriban nagyon jelentős katolikus, református és evangélikus erő volt jelen ebben a szférában. Elméleti szinten egy szobában, asztal mellett szépen mindent megbeszéltünk, de a gyakorlatban más valósult meg. A legfontosabb kérdés az volt, hogy a szerencsétlen, perifériára szoruló, elesett ember hogyan találja meg Jézusban a békéjét. A gyakorlati életben az elméleti kérdések eltörpülnek. Az előre felállított kereteket számtalanszor átléptük a beteg érdekében.

A nagy kérdés, hogy a felekezeti azonosságunk és értékeink megőrzésével miért ne lehetne egy közös utat találni. Mindenki adja bele azt, ami a sajátja és ami értékes! Éppen azt látom, hogy amilyen széthulló, atomizáló társadalomban élünk, az embereknek igényük van arra, hogy az önazonosságukat kifejezzék.

Pásztor Antal: Tényleg problémát okozna az, hogy hisszük-e, hogy Jézus valóságosan jelen van az ostyában vagy a kenyérben? Én azt mondom, hogy hiszem, hogy Jézus valóságosan jelen van az úrvacsorában.

Vörös Virág: Ön akkor részt venne az áldozásban?

Pásztor Antal: Minden további nélkül igen. Ha megnézzük az Újszövetség világát, a páli leveleket, észre kell vennünk, hogy akkor sem voltak egyformák a közösségek.

Zene

Csere István: 1990-ben jött létre az iskola, 18 évvel ezelőtt. Pesthidegkút akkor nem a mai arcát mutatta. Budapest külvárosa volt akkor, és nem csak földrajzi értelemben. A ?80-as években sokan költöztek ide, akik a város zajától menekültek, de az életvezetésük a városhoz kötötte őket. Ezek között több olyan család is volt, akik a gyermeküket keresztyén szellemben akarták nevelni és neveltetni. Ők nagy erőket mozgattak meg, az akkori kultuszminisztert is elérve ezzel, aki, amikor meglátta ennek a civil mozgalomnak az erejét, megakadályozta, hogy a tanács elódázza az iskolaalapítás ügyét. Ahol van egy valós igény, ott lépni kell, és erre akkor lett is lehetőség. A tanítás először egy napköziként használt régi épület hátsó részében indult el, három tanteremben. Két első és egy második osztály indult.

Vörös Virág: Miért jelent meg az az igény, hogy ökumenikus legyen?

Csere István: A magyarországi felekezeti arányok és az egyháztagok eloszlása szerint, a katolikus itt minden további nélkül tudtak volna egy felekezeti iskolát működtetni. A protestáns lakosság létszámarányaikat tekintve azonban nem tudott volna egy általános iskolát alapítani. A keresztény egyházakban közös az alap, és ha nem tudnak közösen működtetni egy iskolát, akkor ott hitelességi problémákat kell keresni. Ez a gondolat a mai napig megmaradt, az iskola pedig működőképes.

Vörös Virág: Az ökumené hogyan jelenik meg az iskola mindennapjaiban?

Csere István: A legmarkánsabban a bibliaismeret-etika tárgyak keretében. Az iskolánkban nem felekezeti hittanoktatás folyik, hanem ökumenikus bibliaismeretet tanulnak a gyerekek. Ezen felül a gyerekek persze járnak felekezeti hittanra is. Az iskola tehát azokat a feladatokat vállalja, amelyeket jól tud működtetni: ismeretátadást. Egy másik példa a hétköznapi életünkből: az ebéd előtti fohász után a katolikus gyerekek keresztet vetnek, a protestánsok nem vetnek keresztet. Amikor református istentiszteletet ünneplünk, a katolikus gyerekek részt vesznek azon katolikusként, fordított helyzetben pedig úgyszintén. Nagyon fontos, hogy megismerik egymás liturgiáját. Az iskolánkba járó gyerekek számára ez abszolút természetes.

A felekezeti identitás megerősítésére mindenkinek a saját gyülekezetében van lehetősége.

Hétfőnként áhítattal kezdjük a tanítási hetet, amelyeken felváltva szolgál a római katolikus, a református és az evangélikus lelkész, illetve rendszeresen vesznek részt vendég-igehirdetők vagy a tanári karból kollégák ebben a szolgálatban. Az ökumené a mi esetünkben nem dogmatikai, hanem hitelességi kérdés.

Az, hogy ez az iskola keresztyén értékrend alapján áll, abban mutatkozik meg, hogy bizonyos kifejezések alatt azonos tartalmat értünk. A keresztyén értékrend adta fogalmi rendszer egységes ebben az iskolában. Ha valamire azt mondjuk, hogy rossz, azt mindenki meg fogja érteni, tudni fogja, hogy miért rossz. A relativizált világban ez nem mindig van így. Ez sok fáradtságtól és energiaveszteségtől megkímél bennünket. Azok a gyerekek, akik ebből az iskolából kerülnek ki, nagyságrendekkel toleránsabban viszonyulnak mindenhez, nem csak vallási kérdésekhez.

Vörös Virág: Soha nincs konfliktus?

Csere István: Nem tudok ilyet mondani. Beszólogatások persze előfordulnak a gyerekek részéről, de ezek mindig ártalmatlanok. Viszont a szülőkről gyakran kiderül, hogy a gyerekeken keresztül ők is nyitottabbak lettek.

Fekete Ágnes: Az ökumené, a többi felekezet felé való nyitottság mindig is jelen volt a gondolkodás történetében, búvópatakként előjött itt is, ott is. A Reformáció előtt például Assisi Szent Ferenc volt egy ilyen ember. A magyar ferencesek tartományi vezetője, Magyar Gergely beszél arról, miként tanulgatja Szent Ferenc nyitottságát.

Magyar Gergely: Felfoghatatlan, hogy abban az időben, a 13. század elején, amikor a mohamedánok a keresztyének ellen és viszont a Szentföldért vívták a harcot, akkor Szent Ferenc Európából, ahol akkor még béke és nyugalom uralkodott, elment keletre, hogy a szultánnal találkozzon. A történészek még ma is vitatják ennek az eseménynek a megtörténtét, mert annyira valószerűtlenül hangzik, és az egyháztörténet-szigorlaton ki is nevettek, mert én ezt elhittem, pedig ez történelmi tény. Ez nem egy udvariassági látogatás volt, hanem Szent Ferenc és a szultán komolyan elbeszélgettek a hit kérdéséről. Persze a szultán nem lett keresztyénné, de mély nyomot hagyott benne ez a beszélgetés. A mohamedán világban mind a mai napig él Szent Ferencről ez a kép.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez.? Én ezt úgy is értem, hogy nekünk, ferenceseknek lenne a dolgunk, hogy nyissunk és menjünk. Ha az evangéliumot komolyan vesszük, akkor nem téphetjük egymás haját a hitünk különbségei miatt. Vitatkozni persze lehet, de egymást gyűlölni azért, mert másképp értelmezzük a hitünket vagy az evangéliumot, elképzelhetetlen. Nagyon megrázott, amikor novemberben felhívták a figyelmemet egy felvételre, amely azt mutatta, hogy a Szentföldön, Jeruzsálemben, a Szent Sír Bazilikában egy ortodox és kopt szerzetes összeverekedett. Tömegverekedés alakult ki, aminek a jeruzsálemi rendőrség vetett véget. Katasztrófa, hogy a 21. század elején két keresztyén a füstölővel veri egymást. Számomra hátborzongató volt. Ilyen történetet persze máshonnan is ismerhetünk, más szereplőkkel, voltak a történelmünknek olyan pillanatai, amikor vérre ment a vita. Ez nem krisztusi.

Fekete Ágnes: Ez biztos. De ezekben talán nem is a hitünk játssza a fő szerepet, hanem az emberi gyengeségeink, felülírt tények. Ezekben az esetekben nem a lényegről van szó, és pont ez a baj: nem a lényegről van szó.

Magyar Gergely: Igen. Amikor vallásháborúkról beszélünk, annak általában semmi köze a valláshoz, hithez. Politikához, gazdasághoz, emberi érdekekhez biztosan van köze, és az emberi gyengeségekhez mindenképpen. Nagyon sokat tanultam a tanítványaimtól, akik között voltak evangélikusok és reformátusok is.

Fekete Ágnes: Ez hol volt?

Magyar Gergely: Szentendrén, a ferences gimnáziumban. Egy római katolikus iskolában természetes volt és ma is természetes, hogy más felekezethez tartozó gyerekeket is felveszünk. Jó volt megtanulni tőlük és miattuk azt, hogy soha nem beszélhetek úgy, hogy bárkit is bántsak a hitében, illetve a gyermeki hitükben meglássam a szépséget és a fejlődést. Őket is ugyanazokon az evangéliumi emlőkön kellett nevelni, mint a többi tanítványt. Ezzel nem váltak katolikussá, és nem hódoltak be, nem nekem akartak tetszeni. Egy evangélium van, egy Krisztus van és egy megváltás van.

Fekete Ágnes: Amikor elkezdtünk beszélgetni, arról volt szó, hogy nem egy könnyű korszak előtt élünk. Ezt lehet gazdasági válságnak is hívni, vagy bármi másnak, a lényeg, hogy egy nehéz korszak előtt állunk, amiben nagyobb szerep jut majd az összefogásnak.

Magyar Gergely: Októberben olvastam egy tanulmányt erről, ami megdöbbentett. A korszak nehézsége valóban összefügg a gazdasági válsággal és az energiahordozók szűkösségével is. Arra jutottam, hogy az önkéntes szegénység, amit a szerzetesek vállalnak, nagyon fontos mondanivalója lehet az előttünk álló időszaknak. Jelen korunkban túlságosan pazarlóan élünk, és már észre sem vesszük, hogy mennyi mindent elhasználunk, ami felesleges. Már bele sem gondolunk, hogy egyszerűbben is lehetne élni. A lelkembe villant Árpádházi Szent Erzsébet élete: ő királylányi gazdagságból és méltóságból ismerte fel, hogy ez semmit nem számít, felesleges. Amikor mellette emberek nyomorogtak, éheztek, nem tudott jólétben és gazdagságban élni. Botrányos módon rúgta fel azokat az udvari szabályokat, amelyek megakadályozták, hogy úgy éljen, ahogy azt jónak látta, hogy a szegényeken segítsen. Nekünk, keresztyéneknek, az előttünk álló nehéz időszakot nem gazdasági és politikai szempontból kellene megközelíteni, hanem abba az irányba kellene tudatosan lépni, hogy az egyszerűséget felvállaljuk. Ezzel azoknak is sokat tudunk mondani, akik az evangéliumról nem is hallottak.

Fekete Ágnes: Ezt csak úgy lehet, hogy egyre inkább megfogjuk egymás kezét.

Magyar Gergely: Így van. A következő idők nem egy-egy ember erőfeszítésén fognak múlni. Egymásrautaltságunknak kell erősödnie, mert a mai kornak éppen az a betegsége, hogy mindenképpen önálló életet akarunk élni, ami az elmagányosodással és a természet kizsákmányolásával jár együtt. Mindezt a boldogság hajszolása miatt tesszük, de ez a boldogság sajnos csak látszólagos. Ez elmúlik majd, és mint egy luftballon, kipukkad. Jobban járunk, ha kézen fogva, egymást támogatva jutunk előbbre. Én nagyon hiszek abban, hogy a világ tele van jó emberekkel, akik jót akarnak. A realitás persze az, hogy nem csak ilyen emberek vannak a világban, de csak akkor éljük túl és éljük át ezt az életet jól, ha egymást segítjük.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Királyok első könyvének 3. fejezetéből, válogatott verseket.

Abban az időben jött Salamon királyhoz két asszony. És ezt monda: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem ő nála abban a házban. És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, és azt maga mellé fekteté, míg az ő meghalt fiát én mellém fektette. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, aki él. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak. Ekkor monda az az asszony, akié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult a szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. Akkor felelt a király: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja. És látták, hogy Isten bölcsessége van Salamon szívében az ítélettételben.

Az egész életünk arról szól, hogy az igazság és a szeretet csatázik bennünk. Számos helyzetben az igazságnak kell győznie. Nyilván elkényeztetett ficsúr lesz az a gyermek, akinek a nevelésében csak a szeretet elve volt jelen. Lelkünk védelmét, az igazság iránti készségünket ösztönösen éljük, és tanítjuk egymásnak. Gyerekeink így kapnak hajba napról napra egy-egy golyóbis vagy ceruza miatt, vagy éppen, azért mert mindenki anya mellett szeretne ülni az asztalnál. Ahogy a gyerekek, úgy a felnőttek is elveszítik a lényeget harcukban. Küzdenek, de már maguk sem tudják miért. Tények és törvények bozótosában elveszítjük az igazságot. Történetünkben is a két asszony szépen megadja a tényállást. Szó van ott gyerekhalálról, szó van elhelyezkedésről, alvásról, jogviszonyról, mindenféle tényről, és ennek a tükrében remélnek valami megnyugtató megoldást. De a tények nem vezetnek az igazsághoz. Magunk gyártotta aktáink, titkos iratok felfedezése, vallási követelések, gondolataink még pontosabb megfogalmazása, jogaink megnevezése és mindaz, amiről mindenünnen hallunk, nem vezet soha az igazsághoz. Az igazsághoz az egyetlen valós út a szeretet. ?Megindult a szíve? a valódi anyának – olvassuk. Ez a teljesen szubjektív és jog által leírhatatlan érzés vezetett el az igazsághoz. Ha nem ezt az utat járjuk, akkor az emberiség örök zsákutcájába megyünk, az igazság nevében követjük el a legnagyobb igazságtalanságokat. Tesszük ezt a családban, ahol mindenki követeli magának a testi és lelki jussot, a törődést, az odafigyelést. ?Azért ez mégiscsak jár nekem!? És mindig egyre igazságtalanabb csatákat vívunk a nagy igazságharc mezején. Egyetlen esélyünk az, hogy a szeretet legyőzi a szívünket. Egyetlen esélye az életnek, hogy megindul a szívünk, mint ennek az asszonynak, hogy valami benső kötődés fölülír mindenféle harcot, és leteszünk akár a gyerekünkhöz való jogunkról is. Iszonyatosan nehéz átengednünk magunkat ennek az elengedő szeretetnek. De ez az egyetlen esélyünk. Ha nem a szeretet kapuján lépünk be az igazság várába, végünk van.

Jézus tökéletessége ebben tapintható ki a legjobban. Ő a teljes szeretettel, élete odaszánásával adta nekünk az igazságot. Nem ítélte meg a bal latort, hanem a megtérő jobb latort magához hívta országába. Hallgatott Pilátus előtt az igazságról, és hallgatott annyiszor, amikor mi beszélnénk, mert osztanánk az igazságot. Ő csakis a szeretetben megközelíthető igazságot kereste. Mi találkozunk fojtogató, préselő szeretettel, találkozunk hadakozással az igazság nevében, ő viszont megfeszítettként vár ránk, adja nekünk igazságát és szeretetét egyszerre.
Ámen