2007-10-17

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az ’56-os októberi ünnep előtt ez az utolsó adásunk. Egy különösen közvetlen beszámolót hallhatunk Dr. Szűcs Zoltántól az 51 éve történt eseményekről. Ő amerikai református püspök volt. Nyugállományba vonulva Magyarországon és Felvidéken tanít teológiát. Tudom, hogy manapság nem divat hosszan beszélgetni emberekkel, most mégis ünnepeljünk azzal a tisztelettel, hogy még meghallgathatjuk a tanukat. Vörös Virág beszélget Szűcs Zoltánnal.

Dr. Szűcs Zoltán: Az egyik osztálytársamat elítélték, és mint kém az egyik újság címlapjára is került. Azzal vádolták, hogy információkat adott át az amerikaiaknak. Tudni lehetett, hogy a vádak koholtak, mert március 16-án, vasárnap délután, azon a napon, amikor a vád szerint a cselekményt elkövette, velem együtt focizott Pápán. Ha nem volt egy ikertestvére, akkor ezt nem tehette meg. Voltak olyan ismerőseim, akiket elvitt az ÁVO, és amikor visszajöttek, emberi roncsok voltak. Mindannyiunknak voltak ilyen élményei, és ezek is közrejátszottak abban, hogy végre valami történjen. Elhatároztuk, hogy tüntetni fogunk a lengyelekkel való szolidaritásunk kifejezéseképpen. Egy lengyel küldöttség érkezett Magyarországra, és kedd délelőttre engedélyezték is, hogy tüntessünk.

Vörös Virág: Mit akartak ezzel elérni?

Dr. Szűcs Zoltán: Ki akartuk fejezni a szolidaritásunkat, illetve végre egyszer valami olyan csináltunk, amit nem volt szabad. Benne van a magyar emberben a makacsság, de talán nem csak a magyarban. Aznap reggel Magócsi István, a szobatársam tartott áhítatot arról, hogy mindennek rendelt ideje van. A teológusok elhatározták, hogy elmennek tüntetni, de egy kicsit tartottunk Pap Lászlótól, az akkori dékántól, aki a mi szemünkben a Szentháromság személyei után az első volt. Dél körül bejött a teológiára, és összehívott bennünket a kapu alá. Azt mondta, hogy "mindent szabad nékünk, de nem minden használ", és a lelkünkre kötötte, hogy sose felejtsük el, hogy magyar, református teológusok vagyunk. Mielőtt az Isten elhívott volna teológusoknak bennünket, mondta ő, előtte jókedvében magyarnak teremtett. Kért, hogy ne hozzunk szégyent a magyarságra, illetve az egyházra. Végezetül mondott egy imát és megáldott bennünket, majd elénekeltük a 90. zsoltárt, és elbocsátott bennünket. "Menjetek fiaim, az Isten legyen veletek!" Úgy volt, hogy a Múzeumnál kezdődik a tüntetés, de a magyar szervezés értelmében legalább öt különböző helyen gyülekeztek emberek. Átmentünk a Rákóczi útra, ahol találkoztunk a Petőfi-körrel. Többen álltunk egy csoportban: Magócsi István, Baksa Csaba, és én. Odajött Juhász Ferenc. Csaba egyszer csak előhúzott egy piros-fehér-zöld kokárdát és kitűzte Juhász Ferenc mellére. Körbenézett, és mondta, hogy ideje elindulnunk. Maga elé terelt bennünket, ő pedig végig mögöttünk haladt. A Petőfi-kör előtt mentünk, és a menet egyre csak duzzadt. Népdalokat, ’48-as énekeket és kurucnótákat énekeltünk. Kezdetben ártalmatlan mondókákat ismételgettünk: Lengyel-magyar barátság, függetlenség, szabadság! Munkás, diák egyet akar, álljon közénk, aki magyar! Egyre komolyabbak lettek ezek a mondókák: Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán. Börtönöket megnyitni! Ruszkik haza! Az ember rettenetesen erősnek érzi magát, amikor negyed milliónál is több ember van a háta mögött. Egyszer jött valaki, aki a Stúdióhoz hívot t mindenkit, ahol éppen Gerő tartott beszédet, hogy "mit akarunk mi, magyarok, amikor a Szovjetunió mindent megad nekünk?!"Választottunk egy háromtagú bizottságot, aminek az volt a feladata, hogy felszólítsa Gerő urat arra, hogy hagyja abba a beszédet. A háromtagú bizottság nem jött vissza. Választottunk egy 12 tagú bizottságot, azt is beküldtük, de az sem jött vissza. A mentőautók közben folyamatosan jöttek a Bródy Sándor utca felől, és csak később derült ki, hogy az ÁVO embereit hozták. Jött egy ávós, akibe bele is rúgtak egy párat. A védelmembe vettem, mondván, hogy nem lehet csak úgy egy embert agyonverni, ő is magyar. Békén is hagyták, mire ő bement a kapun, és amikor bent volt, kinyúlt a kapu alól, és lelőtt egy asszonyt mellettem. A tömeg erre nekem esett, mindenfelől azt kiabálták, hogy én is egy áruló gazember vagyok. Magócsi Pista és Herczeg Lali odafutottak, és mindenkinek mondogatták, hogy én csak egy teológus vagyok, és nem hiszek abban, hogy egy embert agyon lehet verni. A végén megnyugodtak. A társaság elhatározta, hogy betörjük a kaput, mire bentről könnygázzal kezdtek el lőni. Mi visszadobáltuk bombákat, és szereztünk egy nagy rudat. A lökdösődésben valahogy előre kerültem. A kapu egyszer csak kinyílt, és tüzet nyitottak ránk. A jobb oldalon mindenki ott maradt, de nekem egy hajam szála sem görbült meg. Szétrohantunk, majd a munkások hoztak egy-két fegyvert a munkásőrségtől. Körülbelül negyven emberre jutott egy puska. Amikor valakit lelőttek, a következő felvette a fegyvert. Akkorra már átléptük azt a határt, ahol még meg lehet állni. Amikor gyerekek, asszonyok, fiatal emberek esnek áldozatul, akkor nem arról van már szó, hogy vannak, akik a békét szeretik, hanem arról, hogy ha nem veszi fel a küzdelmet, akkor nem ember, és a saját emberségét veszíti el. A levegőben benne volt, hogy inkább emberként halunk meg, mintsem hogy patkányként éljünk. Egyikünk sem számított arra, ami történt, pedig sejteni lehetett. Előtte már mindenk 6 pontban foglaltuk össze a követeléseinket. Az ’56-os forradalom ahhoz a helyzethez hasonló, amikor az ember beszorít egy macskát egy sarokba, és elkezdi verni, mire a macska egy idő után nekiugrik. Nem tud mást csinálni. Így tovább élni nem lehet, csak ez a magyarázata az eseményeknek. Én soha nem lőttem, de megbíztak azzal, hogy vigyek körbe lőszert. Már úgyis este volt. Éppen rohantam át egyik helyről a másikra, amikor valaki rám lőtt. A combomat találta el, de a golyó egészen a térdkalácsomig eljutott. Mintha az embert leütötték volna. Herczeg Lali osztálytársam odarohant hozzám, közben folyamatosan lőttek, de az aszfalt félig betakart. Csodálatos módon 30 méterről nem találtak el. Herczeg Lajos felkapott, és rohant velem. Nagyon féltem, hogy őt is eltalálják, de erre azt mondta, hogy én az ő helyében biztosan ugyanezt tenném. Ezzel el volt intézve. A gyáva ezerszer hal meg, a bátor csak egyszer. A Szent István kórházba kerültem, ahol egy sebész dolgozott csak. Én voltam sorban a 9. beteg, akit akkor bevittek. Az orvos rám nézett, és azt mondta az ápolónak: "Tisztítsa ki a sebeit, kösse be, adjon neki ennyi és ennyi streptomicint, két óra múlva pedig penicillint!" Voltak nálam sokkal súlyosabban sérültek: volt, akit a fejénél találtak el, volt, akinek karja, lába hiányzott, vagy aki teljesen tele volt golyókkal. Egy csepeli vasmunkás feküdt mellettem, akit én borotváltam, mert a kezeim épek voltak. Három golyót kapott a hasába. Beküldtek egy negyedéves orvostanhallgatót, vörös keresztes kocsival mentek ki Pestről, kinyitották a kocsiajtót az orosz katonák, és géppisztollyal lemészárolták azokat, akik benn voltak. Később ő is meghalt. El kell képzelni, hogy a Szent István kórház alagsorában a halottak ajtómagasságig feküdtek. Akinél voltak papírok, annak egy cédulát kötöttek a kezére, amin a neve állt. Október 29-én, a születésnapomon nagy ajándékot kaptunk, a szovjetek kivonultak Budapestről. Volt a kórházban egy hatéves, gyönyörű kisgyerek, akinek az apja megpróbált egy ov-koktéllal. Közben lelőtték. A gyerek kezébe nyomták a bombát, és mondták, hogy dobja rá a tankra. Ő meg is tette, de közben súlyos égési sérüléseket szerzett, igaz a tank is kiégett. November 4-én visszajöttek a szovjet csapatok, sajnos. November 14-e körül a sebész közölte velünk, hogy el kell hagynunk az országot, mert az ÁVO-nál vannak az adataink. Bepakolt 11 beteget a Volkswagenjébe, hogy mentse őket. Én a szüleimhez mentem Györkönybe. Pécsett még folytak a harcok, oda vittem élelmiszert. Ott kaptak el, bevittek az ÁVO irodájába, de nem tudom, hogy mi történt, mert annyira összevertek, hogy elájultam. A mieink meg kiszabadítottak. Édesapámmal megbeszéltem, hogy elhagyom az országot. Apám összegyűjtötte a család összes pénzét, körülbelül 6000 Ft-ot, és Isten áldásával utamra bocsátott. Megígértem, hogy valahogy megpróbálok üzenetet küldeni, talán egy rádióadón keresztül úgy, hogy egy előre megbeszélt dalt küldök nekik: "Ez a föld az enyém, itt élt apám, itt tanított nótaszóra drága, jó anyám." Korábban vallást oktattunk gyerekeknek, és amikor menekülnöm kellett, akkor felkerestem az egyik testvérpár édesapját, aki a Vörös Hadseregnek volt tisztje. Felajánlotta a segítségét: mint katonaszökevényeket el tudott vinni engem és még két teológustársamat, akik szintén szökni akartak, Győrig vonaton. Győrben aztán azt mondta, hogy elvisz bennünket Mosonmagyaróvárig. Ott megegyeztünk egy emberrel, hogy átvisz bennünket a határon éjszaka. A magyar határőrök nem lőttek rá a magyar menekültekre, de ha oroszokkal találkozott az ember, ők habozás nélkül lőttek. Éppen akkor irányítottak oda egy csomó orosz katonát, mire az emberünk vissza akart lépni, mert úgy gondolta, hogy nem fog sikerülni. Kértem, hogy legalább a határt rajzolja le, és ezt meg is tette. Három napig tartott, mire átjutottunk. Végül is hatan mentünk át a határon, és napokon át kazlakban aludtunk. Amikor megérkeztünk egy lakott településhez, odalopakodtunk a házakhoz, és az ablakokon kukucskáltunk befelé. Az emberek már fent voltak, beszélgettek. Azt akartuk megtudni, hogy átjutottunk-e egyáltalán a határon. Gondoltuk, hogy ha értjük a beszédet, akkor rossz helyen vagyunk, ha nem, akkor jó helyen. Nem értettük, és ekkor bekopogtunk. Elvittek bennünket egy gyűjtőhelyre, ahol száraz ruhát kaptunk, aztán pedig tovább szállítottak bennünket az ország belső része felé. A menekülttáborban meglehetősen furcsa szabályokat állapítottak meg. Nem lehetett például hat óra után kimenni a táborból, illetve cigarettázni sem lehetett. Egy komoly összeütközésre is sor került az osztrák rendőrség és a Lager között, ahol több mint húszezren laktunk. A rendőrség benyomult az épületbe, mi pedig vizes lavórokkal igyekeztünk visszatartani őket. Nyomorult helyzet volt, körülbelül harmincan éltünk egy szobában. Ezek a táborok korábban amerikai katonai táborok voltak, emeletes ágyakkal rendezték be őket. A lőtt seben újra és újra begyulladt, be is lázasodtam. Az osztrák evangélikus egyház irodájának volt azon a helyen egy vend ott laktunk, és közben menekültszolgálatot láttunk el, a táborokban istentiszteleteket tartottunk, és ez nagy segítség volt, mert kevés volt a pap. Az Egyházak Világtanácsa vett Steinbachban egy villát, és ott szállásolta el azokat a gyerekeket, akiknek a szülei nem jutottak át a határon. Ez egy menekültotthon volt tehát gyerekek számára. Dán, holland, angol és amerikai önkéntesek nevelték őket. 97 gyermek élt ott, a legkisebb 2 éves volt, de voltak huszonévesek is. Szeptembertől Bécsben folytattam a teológiát. 1958. augusztus 8-án kaptam meg az engedélyt, hogy az Egyesült Államokba utazzam. Angolul nem tudtam szinte egy szót sem.

Vörös Virág: Nem félt?

Dr. Szűcs Zoltán: Nem volt vesztenivalóm. Új életet kellett teremteni.

Vörös Virág: Hogy lehet ennyi viszontagságot ép lélekkel túlélni? Soha nem rendült meg a hite?

Dr. Szűcs Zoltán: Én komolyan meg vagyok győződve, hogy a Mindenható Isten velem kapcsolatban túlórázik. Életemben legalább egy tucatszor előfordult, hogy meg kellett volna halnom. Csempészként embereket vittem át az Ipolyon, ami a kertünk alatt folyt. A határőrök persze felfedeztek bennünket, és tüzet nyitottak ránk. Én megbotlottam egy ágban, elvágódtam, lekaszabolták felettem a bokrokat úgy, hogy azok betakartak engem. Életben maradtam. ’56-ban amikor a stúdió előtt ott feküdtem a betonon, és úgy lőttek, hogy felszántotta az aszfaltot mellettem, de engem egy golyó sem talált el, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy az Istennek van valamilyen szándéka velem, úgyhogy jobb, ha kötélnek állok, mert itt nincs mese.

Vörös Virág: Miben találta meg a feladatát?

Dr. Szűcs Zoltán: Meg voltam győződve arról, hogy az Isten akarata, hogy a szolgálatába álljak. Attól kezdve soha nem akartam más lenni. Nem tudok más lenni, mint magyar, református pap.

Vörös Virág: És kint, Amerikában?

Dr. Szűcs Zoltán: Nézze, Amerikában sincs a kerítés kolbászból, és nem is gondoltam soha azt, hogy abból van. Elmentem Princetonba minden papír nélkül. Amikor eljöttem Magyarországról egy ballonkabát volt rajtam: az egyik zsebében egy pisztoly volt, a másikban egy Biblia. A pisztolyt a határon eldobtam, a Bibliát soha. Az egyetemen, Princetonban azt mondta a dékán, hogy írjam fel, hogy milyen tárgyakat vettem fel, kik voltak a professzoraim, milyen jegyeket kaptam. A jegy nem volt probléma, mert mindenből kitűnő voltam. Írtak Pestre, és Pap László egy képeslapon válaszolt. Egy budapesti képeslap volt, amire angolul írta a következőket: "az egyik legtöbbet ígérő diákom". Ennek alapján regisztráltak a princetoni teológián.

Vörös Virág: A kérdés, hogy az ember hol érzi otthon magát. Ön hol érezte otthon magát?

Dr. Szűcs Zoltán: Palócországban, Felvidéken. Ott születtem, az volt az igazi otthonom.

Vörös Virág: Amerikában nem lelt otthonra?

Dr. Szűcs Zoltán: De igen, csakhogy én egy átplántált virág vagyok, a gyökereim nem ott vannak. Apám is Pápán végzett, a bátyám is, én is. "Istennek, hazának, tudománynak" – ebben a szellemben nevelkedtem. Hazája csak egy van az embernek. Tisztelem Amerikát, amiért befogadtak, otthont adtak. Amikor a II. Református Világtalálkozó volt Debrecenben, történt, hogy anyámat vezettem felfelé a lépcsőn, és az egyik rendező kiáltott nekem, hogy be szeretne mutatni valakinek. Én anyámat kísértem, de egyre csak kérlelt, hogy menjek vele, mert be akar mutatni a köztársasági elnöknek. Én erre azt feleltem, hogy köztársasági elnökök jönnek és mennek, de anyja csak egy van az embernek.

Vörös Virág: Hány évet töltött Amerikában?

Dr. Szűcs Zoltán: 42 évet.

Vörös Virág: Hazalátogatott közben?

Dr. Szűcs Zoltán: 1967 óta rendszeresen. Igyekeztem minden évben egyszer eljönni. A határon persze mindig feltartóztattak, és legalább 6-8 órát kellett várnom, mire bejöhettem az országba. Az ördög ellen úgy lehet harcolni, ha kinevetjük.

Vörös Virág: A sok viszontagság, amin keresztül ment, megerősítette a hitben?

Dr. Szűcs Zoltán: Igen, határozottan. Nem a halál a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet.

Vörös Virág: Mi a legrosszabb dolog?

Dr. Szűcs Zoltán: Az, ha valaki elveszíti a becsületét, ha árulóvá válik, az sokkal rosszabb, mint a halál. Teher alatt nő a pálma. Meg vagyok győződve arról, hogy az Isten arca a magyarban a Rákóczi szabadságharc alatt, 1848-ban, 1956-ban formálódott ki, akkor lett láthatóvá. Ezekben az időkben segítette az egyik magyar a másikat. Mi nagyon jól tudunk magyarok lenni a végveszélyben, csak akkor felejtünk el magyarok lenni, amikor szabadságban élünk.

Vörös Virág: Mi a véleménye az egy évvel ezelőtti zavargásokról?

Dr. Szűcs Zoltán: Részt vettem Bécsben a háború befejezésének 50. évfordulóján, amikor is egy méterről néztem szembe a bécsi rendőrséggel, akik szintén pajzzsal és egyebekkel fel voltak szerelve, de az egy abszolút fegyelmezett és békés tüntetetés és rendőrség volt. Akkor is nagyon féltem. Tavaly a Ferenciek terén voltam, és láttam egy fiút, aki magyar zászlót tartott. Egy rendőr hasba verte, aztán elesett, és akkor megrugdosták. Pillanatok alatt körbe vették, hogy ne lássa a tömeg, hogy mit csinálnak vele. Ez nem jogállam. Írtunk egy tiltakozó levelet a miniszterelnöknek. Olyanok írták alá, akiknek neve volt külföldön. Az aláírásommal tiltakoztam a rendőrség brutalitása ellen, aminek szemtanúja voltam. A Nemzetközi Bíróság elmarasztalta a magyar államot. Nekem vannak nagyon közeli, jó barátaim, lelkészek is, akik baloldaliak. Német Balázs bécsi pap például, aki szerint a baloldalisággal nehezen összeegyeztethető az, hogy az ország leggazdagabb emberei közül négy részt vesz a párt irányításában. A kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint az ördögnek és a szenteltvíznek! Én nem azért gyűlölöm a kommunizmust, mert Magyarországot gazdaságilag tönkretették. Tönkretette azt a tatár, a török, az osztrák, a német, a szovjet. Azt nem szeretem, hogy kivették a magyar emberekből a gerincet, a tartást, a becsület iránti elkötelezettséget. Ezt utálom a kommunizmusban.

Vörös Virág: Mit lehet tenni konkrétan?

Dr. Szűcs Zoltán: Összefogni és kimondani dolgokat, mert most már nem végeznek ki Magyarországon senkit azért, mert elmondja a véleményét. Nem kell már meghúzódni a sarokban, mint egy kis nyuszinak.

Vörös Virág: Elég az, hogy kimondjuk az igazságot?

Dr. Szűcs Zoltán: Mindig elég az, hogy kimondjuk az igazságot. Az igazság szavát le lehet halkítani, el lehet némítani, de mindig gyűrűzni fog a felszínen. Ha már az egyház sem meri megmondani az igazat, akkor ki mondja meg?

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Római levél 5. fejezetéből!
”Hiszen még az igazért is aligha vállalja valaki a halált, bár a jóért talán még vállalja valaki. Isten azonban abban mutatta meg szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”

Manapság senki sem hisz annak, ha valami ingyen van. "Biztosan át akarnak verni." Az egyházban is tapasztaljuk, hogy ami ingyen van, azt nem veszik komolyan. Ha valami drága, akkor úgy érzik, hogy az szellemileg is fontos. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy micsoda ördögi kör ez. Azt hiszik, hogy mindent ki lehet pénzben fejezni. Pedig minden valódi kincs, ami fontos, az egyszerre drága és ingyenes. Isten kegyelme nagyon drága, Jézus életébe került, de ingyenes, mert nekünk csak el kell fogadnunk. Bármely földi szeretetkapcsolatra igaz, hogy rettenetesen sokat kell küzdeni azért, hogy hűségben megmaradjon. Nincs magától semmi, de kifizetni mégsem lehet a hűséget semmivel, mert a szeretet lényege, hogy önmagamat adom, és nem valamit. Sokszorosan így van ez Isten kegyelmével: ingyen adja, de nem olcsón. Mi szeretjük lealkudni a dolgok árát. Luther azért küzdött a bűnbocsátó cédulák ellen, mert nem lehet olcsó pénzen megvenni Isten kegyelmét, vele nem lehet alkudozni. Mégis a mai napig várjuk az olcsó kegyelmet, hogy bűneinket valaki visszaigazolja, hogy valaki bocsássa meg azt, amit nem sirattunk meg, hogy engedelmesség nélkül hadd hihessünk Istenben. Hány embert ismerek, aki a rendszer-változáskor komolyan átgondolta az életét, és Isten útjára lépett. De hány embert ismerek, aki olcsó módon fordult Istenhez anélkül, hogy a bűneit akár csak egyszer is végiggondolta volna. Isten kegyelme nagyon drága. Jézus életébe került. Valakinek a keresztet kellett hordoznia érte, valakit kiszögeztek, valakit gúnyoltak, valaki meghalt. Ez volt az ára a bűnünknek. Isten országa olyan, mint a szántóföldben elrejtett kincs. Azért nem kellett dolgozni, ott volt a földben, de annak, aki megtalálta, mindenét el kellett adnia, hogy övé lehessen. Ez a Krisztus királysága. A kegyelem nagyon drága, mert azt kérdezi, hogy "Követsz engem?". A kegyelem elkötelez, a kegyelem iga, amelyet magunkra vállalunk. Egy hang a szívünk mélyén, amely soha nem hagy békén. A kegyelem drága, drágább a színaranynál. A Mansfeld Péterről szóló film nagy hatással volt rám. Óriási ereje van annak, ahogy az orvostól elköszön a kivégzés előtt. "Viszontlátásra!" Ez egy egyszerű hitvallás a feltámadásról. Ha ma Magyarországon körülnézünk, megkérdezhetjük, hogy volt-e értelme ennek a halálnak. A mártírok vére jó földbe hullott? Erre jön ez a szép válasz: viszontlátásra. A kegyelem olyan erő, olyan kincs, amelyet újra és újra viszontláthatunk. Ezt adja meg Isten!
Ámen