2007-05-02

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A minap könyörületet szerettem volna gyerekeimből kicsikarni, és azt mondtam: "Nézzétek szét, milyen rettenetes rendetlenség van, segítsetek már egy kicsit!" Mire a nagyfiunk azt mondta: "De anya, ne itt nézz szét, hanem kint!" "Kint a lenyíratlan füvet lehet látni" – mondom én. "Nem jó felé nézel. Felfele kell! Nézd milyen szép az ég!" -hangzott a válasz. Persze volt némi munkakerülési vágy ezekben a válaszokban, mégis döbbenetes figyelmeztetés is. Annyira fel tudnak idegesíteni a dolgok, ha csak itt lent nézünk szét. Az ég szép, tiszta kék volt, érdemesebb volt benne gyönyörködni. Mai műsorunkkal szeretnénk az ég felé vonzani a tekinteteteket! Elsőként egy könyv megjelenéséről számolunk be.

Borzsák Sándor, egy nagyszerű ember, Pócsmegyeren volt lelkész. Lányai, Borzsák Lilla és Enikő, valamint utódja, Kovács Tamás rendeztek össze egy rendkívül értékes kötetet életéről. Először Borzsák Enikőt hallják.

Borzsák Enikő: A parókia ajtaja állandóan nyitva volt: bármikor bárki jöhetett, nem volt korlátozva a hivatali időre. Természetes volt, hogy bejártak hozzánk, egy nagy családként éltünk együtt a falubeliekkel. Soha senkiről semmi rosszat nem mondtak. Ha mégis, akkor is mentegették utána azt, akiről beszéltek, tompították az elmondottak élét. Tőlük tanultam meg, hogy nem kell mások hibáival annyit foglalkozni, és ez sokat jelent nekem.

A parókia a templommal szemben van Pócsmegyeren. A környéken lakók figyeltek egymásra is, nem csak a magukra. Kovács nénit például, aki már nyugdíjas volt, ha reggel nem látták a megszokott időben az udvaron, akkor Tóth néni már meg is érkezett, hogy utánajárjon annak, hogy minden rendben van-e. Kérdezte tőlünk, hogy láttuk-e már aznap, és apámmal együtt mentek át megnézni. Bárkivel történt valami, természetes volt, hogy segítenek egymásnak az emberek. Volt egy egyedülálló ember, akinek nem volt senkije, aki mosott vagy főzött volna rá: anyukám mindig úgy főzött, hogy Zsigmond Lalikának is jusson az ebédből. Anyukám Szentendrén dolgozott, és természetes volt az is, hogy a falubeliek megkérték, hogy a recepteket váltsa ki Szentendrén. Anyukám az ebédidőben kirohant a gyógyszertárban, este pedig hozta haza. Volt, hogy munka után is elment még beszerezni egy-két dolgot. A világ legtermészetesebb dolgának számított.

Fekete Ágnes: Ők egy összeillő pár voltak, ugye?

Borzsák Lilla: Ezt akartam a gondolatsor végére illeszteni: kiegészítették egymást. Anya is mindig azon gondolkodott, hogy a gyülekezet érdekében mire hívja fel még apa figyelmét. Apu délelőtt Leányfalun tartott istentiszteletet, ami után loholnia kellett, hogy elérje a révet. Mindig csak annyi idő maradt, hogy letette a kabátot, táskát, vette a palástot és a Bibliát, harangozták, és már menni is kellett. Ha közben történt valami, azt anyu már nem tudta elmondani, ezért vagy egy kis cetlire írta fel, vagy a lehető legrövidebben felvázolta az újdonságokat: például, hogy vendégek vannak "X"-éknél, köszönteni kell őket. Anyu akár háromszor körbebiciklizte a falut, hogy hívogassa az embereket. Karácsony előtt mindig színdarabbal készült. Ez is nagy példamutatás volt a számunkra is.

Fekete Ágnes: Ezt hogy bírta munka mellett? Mit dolgozott még ezen kívül?

Borzsák Enikő: Hát igen, hogy bírta?. Tanítóképzőt végzett, de végül is nem tanított, mert ahogy végzett, idekerültek apámmal lelkésznek, és az ötvenes években a lelkésznék nem taníthattak. Szentendrén dolgozott a műszaki osztályon.

Borzsák Lilla: Anyukám halála után néhány évvel cipőket vittem Szentendrére csináltatni. Amikor beadtam a cipőket, kérték a nevem, én pedig megmondtam. Visszakérdezett a nevemre, ezért még egyszer elismételtem. Elgondolkodott, majd megemlítette, hogy volt korábban egy nagyon kedves vendége, aki a tanácsnál dolgozott, és úgy hívták, hogy Borzsák Sándorné. Ez több évvel a halála után történt, és még így élt az emberek emlékeiben. Ő ilyen ember volt.

Fekete Ágnes: Sokszor megesett már, hogy kiderült egy lelkészről, aki igazán nagyszerű munkát végzett, hogy ez nem egyedül tőle függött, hanem ott állt mögötte a család végig.

Borzsák Enikő: Igen, ez így van. Apa az egész életével szolgált. Vasárnap prédikál a lelkész, de igazán az egész életével beszél a háttérben. Apu minden délelőtt a kertben dolgozott, egyszerű ruhában gyomlált, a virágokat ültette, locsolta őket.

Fekete Ágnes: Egy akart lenni az emberek közül.

Borzsák Enikő: Ha azzal kész volt, akkor végezte a többi feladatot: egyházi értekezletekre ment, hittant tartott, bibliaórára ment. Ez természetes volt, mint ahogy az is, hogy ha árvíz van, akkor ő is részt vesz a mentési munkálatokban. Ő maga is úgy érezte, hogy egy a gyülekezet tagjai közül.

Fekete Ágnes: Mesélne az árvíz idejéről?

Borzsák Enikő: A ’65-ös árvíz idején kitelepítették a falut Surányba, az üdülőkbe, és a szérűkbe. Apu naplót vezetett ebben az időben, de mi nem is tudtunk róla. Nagyon megviselték a látogatások ebben az időben, mert természetesen árvíz ide vagy oda, azok nem maradtak ki, sőt különösen szüksége volt az embereknek a vigasztaló szóra. Lelki fájdalom volt számára látni, hogy milyen körülmények között élnek az emberek. Nem volt ivóvíz, az állatok is egy fedél alatt laktak az emberekkel, mindenhol legyek voltak. Apu próbált szólni, intézkedni, hogy amint lehet, hadd jöjjenek haza. Istentiszteletet is tartott. Mivel máshogy közlekedni nem lehetett, gyalog járta végig az árvíz-sújtotta területeket.

Borzsák Lilla: Még most is megjelenik előttem az a mérhetetlenül sok víz. A parókia előtt még most is van egy zsilip. Reggel az zsilipnél a víz, még 10 cm-rel a zsilip alatt állt, két óra múlva kútgyűrűt kellett rá rakni, köré pedig 100 homokzsákot. A naplóból derül ki, hogy Kovács néni malacát a padlásra kellett felvinni, és ezt a Tóth gyerekekkel együtt tette meg apám.

Borzsák Enikő: Ezekről kár nekünk beszélni, mert olyan szépen leírta.

Borzsák Lilla: Igen, ez egy napló, a falu napi eseményeit mondja el.

Fekete Ágnes: Mint a gyermekeinek, nem volt ebből valami terhes? Hiszen a gyerekek is a részesei ennek a nagy nyitottságnak, akik nem feltétlen választják ezt az életet.

Borzsák Lilla: Nekünk ez annyira természetes volt.

Borzsák Lilla: Egyáltalán nem volt terhes, sőt, ma sokszor hiányzik ez a nyitottság az életemből.

Borzsák Enikő: A gyülekezettel tényleg úgy éltünk, mint egy nagy család. Nem éreztük ezt tehernek. Most is úgy érzem, hogy ez így volt jó, természetes, ettől volt szép és kerek.

Borzsák Lilla: Valami mérhetetlen szeretettel vettek bennünket körül, mert a szüleink is ugyanennyire szerették az egész falut, függetlenül attól, hogy ki milyen vallású volt, ezért nem éreztük mi ezt tehernek. Mi Felsőgödön lakunk jelenleg. Nem olyan régen lenn voltam a fiammal a Duna parton, és annyira fújt a szél, hogy a megyeri harang hangját hallottam. Olyan csodálatos érzés fogott el a harang hallatán.

Kovács Tamás: Egy egészen különlegesen melegszívű ember volt. Borzsák Sándor, előttem szolgált a Pócsmegyer-Leányfalui Társegyházközségben. Azt a sorsot kapta, amit a XX. századi kortársai is kaptak. A háború idején lelkészként szolgált, orosz fogságba került, 1952-ben került ebbe a faluba. Amikor a beiktatási szolgálatra mentek a templomba a palástos lelkészek, a tanácsházáról kijöttek az emberek, és valaki jó hangosan megjegyezte, hogy most kellene közéjük dobni egy gránátot. Ennél jobban ezt a kort nem lehet leírni. Ez a falu a hitét, magyarságát erősen tartó közösség volt. Sándor bácsi sokáig szinte teli templomban prédikált, viszont az anyagi helyzet rettenetes volt akkoriban faluszerte. A félelemtől és a szegénységtől átitatott közösségben kellett munkálkodnia, és beérnie nagyon szerény fizetéssel. Ennek ellenére vagy ezzel együtt örömmel vállalta ezt a szolgálatot. Feleségét, Anikó nénit meg kell említeni, aki Tiszi néniként neveztetik még mindig a faluban. Rendkívüli szervezőkészséggel megáldott személy volt. Ők ketten vezették a nyájat a szó legteljesebb értelmében. Sándor bácsi különösen jó lelkigondozó volt. Nagyon alaposan vezette a születésnapokat, névnapokat, családi dátumokat, eseményeket jegyzett fel. Ha valahova véletlenül nem tudott eljutni, egy képeslapot mindenképpen küldött. Őt mindig várták az ünnepekre, a névnap és születésnap ezért is fontos volt. Sokat emlegetik, hogy 37 esztendőn át volt a faluban. Valójában hosszabb ideig, hiszen még nyugdíjasként is besegített a szolgálatba. Ő jelentette a kapcsolatot Ravasz László püspök úr számára. Ő mondott el mindent, ő számolt be neki mindenről, ami az egyházban történik.

Fekete Ágnes: Ravasz László Leányfalun élt, amikor már nem lehetett püspök.

Kovács Tamás: Így van. A falut engedély nélkül el sem hagyhatta, kontroll alatt élt, nem is prédikálhatott. Borzsák tiszteletes úr azért mindig talált módot arra, hogy Igét magyarázhasson. Idén ünnepeljük Ravasz László születésének 125. évfordulóját. Ennek alkalmából az Egyházkerület és a gyülekezetünk közösen ad ki egy kötetet, amely el nem mondott prédikációkat tartalmaz. Sajnos ilyenek is vannak: az asztalfióknak íródtak.

Elmesélek egy emlékezetes történetet. Hamar Norbert, a leányfalubeli gyülekezet gondnoka, amikor rájött, hogy hiába várja a gyülekezet a lelkészt, már nem tud jönni, mert zajlik a Duna, megkérte az ott szintén az igehirdetésre várakozó Ravasz Lászlót, hogy tartsa meg a szolgálatot. A püspök úr diplomatikusan jelezte, hogy neki nem szabad egyébként, de a helyzetre való tekintettel úgy gondolja, hogy most mégis szabad szólnia. Elmondott egy prédikációt, ami nem egy régről előszedett gondolat volt, ami már elhangzott egy másik gyülekezetben. Ő minden vasárnapra készült igehirdetéssel, lett volna még mondanivalója, ha lett volna egy szószék a számára, ahol beszélhet. Ezek megható történetek.

Amikor elhunyt a püspök úr, Bibó István telefonált, és ezt mondta: "Apuka meghalt." A család úgy döntött, hogy Sándor bácsit kérik fel a szolgálatra. Valóban Sándor bácsi volt a leginkább méltó erre 1975-ben. Minden szava hiteles lehetett.

Ebben a kötetben van egy megdöbbentő fénykép. Azok látszanak rajta, akik részt vettek Ravasz László temetésén. Összesen öt palástos lelkész volt csak jelen. Szívszorító. Persze több lelkész is ott volt, de csak öten vállalták a palástot. Fiatal lelkészként nincs jogom erről véleményt formálni. Két lelkészt nem tudtunk beazonosítani, úgyhogy ha valaki megveszi ezt a könyvet, és felismeri a lelkészeket, akkor jelentkezzen, és mi nagyon meg fogjuk köszönni a pontos információt.

Fekete Ágnes: A kötetet Borzsák Sándorról Pócsmegyeren lehet megrendelni a Bocskai tér 6. szám alatt. Továbbiakban is a nyomtatott világban maradunk. Két mai, fiataloknak szóló újságot mutatunk be. Az első az "Új Gáspár", a Károli Egyetem Bölcsészkarának diáklapja, amelyet nemrég a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete az év újságának minősített. Győrösi Zsófiát és Vörös Virágot hallják.

Vörös Virág: Gyakorlatilag szerelemből csinálja az ember.

Fekete Ágnes: Olvassák is az újságot?

Győrösi Zsófia: Vannak nagyon pozitív visszajelzések, és annak külön örültünk, amikor levelet kaptunk. Ez éppen akkor volt, amikor Virág rovatát elindítottuk.

Fekete Ágnes: Ez milyen rovat?

Vörös Virág: Budapesti Napló. Ezt a címet adtuk neki. Úton-útfélen megfigyelt történeteket írok le röviden. Nagyon szeretem az élet apró mozzanatait megfigyelni.

Fekete Ágnes: Tudnál egy példát mondani?

Vörös Virág: Egy barátnőm utazott a buszon, amikor felszállt egy öreg néni, át akarta adni a helyét, de amíg ezen ügyeskedett (odament a nénihez, segített neki a helyig elmenni), addig egy lány leült a helyre. Megkérte a lányt, hogy álljon fel a helyről, hiszen ő is azért állt fel, hogy a néni leülhessen, de a lány erre nem volt hajlandó. Vita kerekedett, amire az összes utas felfigyelt, és a barátnőmet támogatták ebben a kérdésben, mire a másik lány nem tehetett mást, mint hogy felállt, de bosszúból adott neki egy pofont. Ez olyan, mint egy filmjelenet. Elmesélve nincs olyan íze, mint írásban.

Győrösi Zsófia: De nagyon szeretik, a visszajelzések azt mutatják, hogy nagyon kedvelt műfaj ez.

Fekete Ágnes: Mi volt az a verseny, amiből győztesen került ki az Új Gáspár?

Győrösi Zsófia: Minden évben megrendezik a felsőoktatási média-konferenciát, aminek a keretében több díjat kiosztanak. Ezekre a díjakra pályázni lehet. Azt a díjat, amit mi nyertünk, azok kapják, akik magukhoz képest a legtöbbet fejlődtek egy év alatt. A Magyar Egyetemi és Főiskolai Sajtóegyesület adta ki ezt a díjat egy szakmai zsűri döntése alapján.

Fekete Ágnes: A díj neve tehát Pro sperare.

Győrösi Zsófia: Ezt tehát azért kaptunk, mert a körülményeinkhez képest mi hoztuk ki a legtöbbet az elmúlt évben az újságból.

Fekete Ágnes: Aki hallja ezt a műsort, nem tudja, hogy milyen körülmények között vagyunk itt.

Vörös Virág: Egy 2X2 méteres irodában ülünk, amit mi egymás között lyuknak hívunk. Két szék, egy asztal és két számítógép fér be ebbe a szobába, és talán két ember, de annál több biztos nem.

Győrösi Zsófia: De azért nagyon jól érezzük magunkat, ez nem olyan nagy gond. Ráadásul egész sok ember szokott gyülekezni: kinyitjuk az ajtót és a folyosón állva beszélgetünk.

Fekete Ágnes: Milyen céljaitok vannak az újsággal?

Vörös Virág: A Károli Gáspár Református Egyetem diákjai vagyunk, a lap pedig az egyetem diákjaink lapja. Bizonyos erkölcsi értékeket is közvetítenünk kell.

Fekete Ágnes: Kell?

Vörös Virág: Igen, úgy érezzük, hogy ez szükséges. Aki azzal keres meg bennünket, hogy írni szeretne az újságba, akkor teret kap az önkifejezésre.

Fekete Ágnes: Hányan írtok?

Vörös Virág: A kemény mag elég kevés.

Fekete Ágnes: Hány fő tartozik hozzá?

Vörös Virág: Négy. Az az igazság, hogy elég nagy az érdektelenség. Ezt most nem csak az újságírásra értem. Kevés olyan diák található, aki azon túl, ami a saját érdekét szolgálja, még tesz valamit. Ez sajnos mindenütt így van.

Fekete Ágnes: A károlis diákok írnak verseket?

Vörös Virág: Persze, hiszen ez bölcsész kar.

Győrösi Zsófia: A következő számban a műfordító szeminárium diákjainak munkái jelennek majd meg. Mindig vannak olyanok, akik beküldik a verseiket és ezekből válogatunk. Rengetegen vannak, aki verset írnak a bölcsészkarokon.

Vörös Virág: Egy-két évvel ezelőtt kiadtunk egy antológiát. A szerkesztőségi ülésen beszéljük meg azt, hogy ki miről ír a következő számban, így alakulnak ki a témák.

Fekete Ágnes: A következő újság az El Mondo, a Magyar Evangéliumi Keresztény Szövetségé. Schwab Zoltánt és Gyura Gábort hallják.

Schwab Zoltán: Volt egy Hírmondó nevű hírlevelünk, de arra többen panaszkodtak, nem voltak megelégedve a minőségével, nem elég mélyenszántóak a cikkek. Ennek hatására határoztuk el, hogy megpróbálunk egy izgalmasabb újságot szerkeszteni. A hírmondó szóval játszottunk, és így alakult ki az új nevünk: El Mondo. Azért is tetszett meg nekünk, mert ez a szó a kevert olasz-spanyol nyelvben azt jelenti, hogy "világ". Arra jutottunk, hogy a világ szónak pejoratív csengése van keresztyéni körökben. De ez a sötét, bibliai értelemben vett világ a hívő szubkultúrában is meghúzódik. Nyitni szerettünk volna a világra, és azt szerettük volna, hogy legyen átjárás a "világ" és az "egyházi körök" között. Az a cél, hogy meghallgassuk egymást, hogy beszéljünk egymással.

Gyura Gábor: A társadalom rovat megpróbál az újság legaktuálisabb része lenni. Legutóbb azzal foglalkoztunk, hogy az a szakadék, ami a legtöbb országban a jobb és a baloldal között meghúzódik, és amiről úgy tűnik, hogy áthidalhatatlan, mennyire törvényszerű, mi lehet az, ami ezt felválthatja. A következő számunkban az egészségügyi reformmal is szeretnénk foglalkozni. Sokszor egyértelműnek tűnő keresztyén válaszokat újra meg lehet vizsgálni.

Fekete Ágnes: Az utolsó számot nagyon érdekesnek találtam.

Gyura Gábor: Volt egy olyan része, amelyben az általunk megkérdezett hazai gondolkodók válaszoltak arra, hogy mi következhet a baloldal és a jobboldal után. De idéztünk külföldi véleményeket is, amelyekben a pesszimizmus erősebb volt. Az csengett ki belőlük, hogy nehéz megmondani, hogy mi lesz, de valószínűleg az rosszabb lesz. Ami kidomborodott a leírtakból az az, hogy a vallás szerepe talán újra lesz értékelve. Az új törésvonal lehet akár a szekularizmus és az egyházak, a vallások mentén. Sokféle válasz született.

Azzal, hogy azt keressük, hogy mik lehetnek ezek a törésvonalak, elindulhat egy párbeszéd. Pont ez viheti előre a társadalmat.

Schwab Zoltán:[/b Nem hallgatjuk meg a másikat. Mindenki imamalomként mondogatja a saját mondókáját anélkül, hogy meghallgatná, hogy a másik mit mond. Fontos lenne elgondolkodni a másik véleményén és arra reflektálni, válaszolni.

Fekete Ágnes: Ennek az az oka, hogy itt egy olyan morális szakadék van, amit nem lehet átugrani.

Schwab Zoltán:[/b Valószínűleg, mint minden szakadékon, ezen is csak átmászni lehet, és mint minden mászás, ez is izzadtságszagú.

Fekete Ágnes: Érdekes vállalkozás volt megszólaltatni egy olyan írót, aki rendszeresen a keresztyénség ellen ír.

Gyura Gábor: Számunkra is nagyon érdekes volt. Meglepődtünk, hogy miután megnézte az újságunkat, azt mondta, hogy szívesen ír nekünk. "Ez egy értelmes újság, ebbe írok." Elismerés volt a számunkra, hogy valaki, aki nagyon máshogy gondolkozik, mint mi, szóba áll velünk.

Fekete Ágnes: Ez az újság a MEKDSZ-é, ugye?

Gyura Gábor: A MEKDSZ indította el.

Fekete Ágnes: Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség.

Gyura Gábor: Az egyetemi misszióval foglalkozunk elsősorban, az egyetemeken jelenünk meg. Keresztyén diákköröket tartunk fenn, és ezeken keresztül próbáljuk az Örömhírt eljuttatni a diákokhoz. Ezzel a céllal adtuk ki a János evangéliumát is. A szöveg maga a szokásos újfordítás. Egy iparművész lányt kértünk meg, hogy készítse elő megjelentetésre ezt a kötetet. Nagyon tehetséges, többszörösen díjazott fiatal művészről van szó. Nagyon színvonalas lett a kivitelezés is: fiatalos, de nem tingli-tangli. Van ereje. Arra számítunk, hogy olyan emberek kezébe kerül, akik nem szoktak Bibliát olvasni, és a legalapvetőbb dolgokkal nincsenek tisztában. Egy-két dolgot kommentálunk is. Megkérdeztünk híres közéleti személyiségeket, az íróktól kezdve a popénekesekig, hogy mit gondolnak az evangéliumról. Több ezer egyetemistához eljutott, és úgy tűnik, hogy élvezettel olvassák, betölti tehát a rendeltetését.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliumának 15. fejezetéből, a tékozló fiú történetéből:

"Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta közöttük a vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba?."

Jól ismerjük a tékozló fiú történetét. Nemrég egy kisebb összezörrenés történt a nagyobb családban. Azt hiszem, mindenütt vannak ilyen történetek. A beszélgetés után azt éreztem, olyanok vagyunk, mint egy gyönyörű festmény rettenetes utánzatai. Mintha a Tékozló történetét élnénk meg újra és újra, csak sokkal gyengébben. Mert ma is úgy van, hogy a messze élő ember mindig kedvesebb, hogy megszépülnek a dolgok a családban, amikor térben eltávolodunk. Sokszor ott gondozza anyját az egyik fiú, mégis a másik, a messze földön élő az, akit örökké emleget, bár az mit sem törődik vele.

Ma is kétféleképpen válaszolunk a kihívásokra, vagy becsapjuk az ajtót, és messzire vágyunk, kiabálással, nagy hanggal igyekszünk teret szerezni magunknak a döntésekben, vagy pedig csendesebb intrikákkal, időzített szúrós megjegyzéssel, belülről éppen csak feltörő haragos szóval, mint az idősebb fiú. Szinte mindenki megkapja a maga nem túl hízelgő szerepét a családban. Ezek sajnos ősminták, amelyek bennünk élnek, és a testvérek, de bármely hasonló emberi közösségben az emberek előbb-utóbb maguktól osztják be magukat a két fiú szerepébe.

Mi a megoldás? A mai pszichológia, és minden ehhez hasonló tudomány azt vallja, hogy az önismeret a kiút. Bizonyára sok igazság lapul e gondolat mögött. A tékozló fiú atyja is igyekszik önmaguk helyzetével megismertetni a fiúkat. A történet mégsem ebben látja a megoldást. Ismerjük azt a helyzetet, amikor minden elveszíti természetességét. Minden gyanússá, zavarttá, hátsó gondolattal telivé válik. Még a legkisebb mozdulatot is mérlegelni kell. Ez a példázat nem az önismeretet tartja kulcsnak.

A példázat csúcsa az ünnep. A dolgok ott fordulnak meg, hogy az apa ráhúzza a gyűrűt a fiú ujjára, hogy ünnepel, és ebből az ünnepből senkit nem akar kihagyni.

Anyák napja lesz. Ünnep. Különböző egymástól szerzett zúzódásokkal, de együtt ünnepeljük édesanyánkat. Ki a temetőben, ki otthon. Az ünnep azért fényes, mert mindig fölfelé mutat, mert van benne valami a mennyei világosságból. Önmagunkon túl vezet. Ahogy a Tékozló Fiúnak át kellett alakítania szenvedélyét, és összekapcsolnia az engedelmességgel, az idősebb fiúnak pedig át kellett alakítania az engedelmességét, és összekötni a szenvedéllyel. Az Atya szeretetében, az önfeledt ünnepben lehetséges ez. Az otthon attól otthon, hogy tágas, hogy van hely benne a számomra, és isteni fény érkezik bele. Magunktól nem tudjuk megoldani az életünket, a sötétség magától nem hoz megoldást. Isten fényének kell átvilágítania otthonainkat, és akkor igazi otthonok lesznek. A család önmaga fölé emelkedve Isten visszfényévé válik. Ezt adja meg a Mindenható anyák ünnepén is.
Ámen