2005-03-02

Átsötétítés (Elhangzott 2005 február 28-án, Köpeczi Bócz Edit : Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége című könyvének bemutatásakor)

Zoszima sztarec ezt mondja a szerencsétlen férjgyilkos asszonynak a Karamazov testvérekben:

"Ne félj semmitől és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled! Akkor Isten megbocsát. Nincs, és nem lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg nem bocsátana az Úr, hogyha szívből megbánják.

Ne keseredj el az emberek miatt, és ne haragudj a sérelmekért. Az elhunytnak bocsásd meg szívedben mindazt, amivel megbántott, békélj meg vele őszintén. Ha megbánod a bűnödet, akkor szeretni tudsz. Eredj hát, és ne félj!"

Ezekkel a mondatokkal kezdem Köpeczi Bócz Edit könyvének bemutatását, mert ennek az igényes, esztétikus, jól kézbe vehető könyvnek az első nagy érdeme, hogy elkezd a félelemmel szemben gondolkodni. A bűn fogalmával nem tudunk mit kezdeni. Félünk tőle. Félünk kimondani, hogy voltak vétkesek, haszonélvezők, és voltak kárvallottak. Néha azt halljuk, hogy "őt is a szocializmus taníttatta", néha azt, hogy "mindannyian szenvedtünk". Köpeczi Bócz Edit meri ezeket a fejezetcímeket leírni – a borítón is látjuk -, haszonélvezők és kárvallottak. A bűnt szeretjük elkenni, elpusmogni, vagy farizeus módjára ujjal mutogatva, ítélettel másokra kenni. Jézus a bűnös asszony mellett a porba hajolva valószínűleg tételesen elkezdte leírni az ott ácsorgók bűnlajstromát.

Írni. Ez az első lépés. Leírni, számba venni azt, ami történt. Sírni és nevetni való egyszerre az ami történik: Egyesek úgy gondolják a múlt titkos sötétségének feltárását, hogy titkos és névtelen módon listákat tesznek közzé azért, hogy a titkos és névtelen embereket napvilágra hozzák. Az ügynöki kartonok világának sötétségét az internet "sötét világával" gondolják kifényesíteni. Különböző politikai szűrőkön történő átvilágítás helyett a kutatás szabatos és próbákkal teli útját választotta szerzőnk. Magam is úgy kerülök e bemutató megtiszteltető beszédébe, hogy elkezdtem feltárni azoknak a lelkészeknek az életét a Kossuth Rádió református műsorában, akik kiállásukkal példát adtak az elmúlt rendszerben. Köpeczi Bócz Edit ugyanilyen párbeszédek útján jutott el oda, hogy könyvet kell írni. Hiszen tapasztalta, ma is könnyek gyűlnek azoknak a szemében, akiket meghurcoltak, ma sem mernek sokszor beszélni, és ma is ugyanazzal a békével gondolnak ellenségeikre. Csak sajnos ezek a példák nem világítanak. Sajnos nem ezektől hangos a sajtó. Pedig még humort is olvashatunk írásaikban. Itt van például Vizaknai Tamás, aki egy kötetre való levelet írt Kádár Jánostól kezdve az

Állami Egyházügyi Hivatalon át a legutolsó párttitkárig. A kérés mindig ugyanaz, engedjék meg, hogy Komlón református istentiszteletet tartsanak:

"A visszautasítás nyomán engedje meg, hogy valamit a magyarszéki reformátusok gondolataiból papírra vessek. Az elvet tudjuk és elfogadjuk: itt szocializmus épül. De perünk van a gyakorlattal. Kijózanít bennünket az államhatalom helyi szerve: Ti reformátusok, részt vehettek ugyan a szocializmus építésében, de ha belegebedtek is, nem vagytok kedvesek az állam, és annak vezetői előtt"…Végül a 28 Csehszlovákiából kitelepítet család nevében ezt írja: "Röviden: A magyarszéki reformátusok magyarul beszélnek ugyan, de csehül állnak. Szeretettel üdvözli, Vizaknai Tamás református lelkész"

Voltak szabad emberek, akik ilyen humorral is képesek voltak az Állami Egyházügyi Hivatalhoz fordulni tucatnyi levelükkel.

Mert nem féltek. Nem arról van szó, hogy mellüket verve fitogtatták bátorságukat, hanem megértették: Az emberi bűn megoldása alapvetően a félelem nélküli területen lehetséges.

Mi a dolgunk ma? Az, amit Köpeczi Bócz Edit példaadóan elkezdett: felkeresni azokat az embereket, akiknek az élete világít és világított. Ha az emberi elismeréstől ma is elzárt területen, mégis Isten országának a fényét képviselik. Rajtunk is áll, hogy ne csak a sötétségbe burkolózó gondolatok terjedjenek. Szörnyű hallani azokat az embereket, akik a legharsányabban beszélnek az elmúlt rendszer visszásságairól, holott, ők is a haszonélvezők voltak. Minden szó olyan összekuszálódott. Szinte lehetetlen már erről beszélni. Azonban a vallomás ma is élő szó. Az embert igazán csak az tudja megmozgatni, amikor valakiről lehullik minden álarc és megvallja vétkét és életét. Minekünk van hitünk a megbocsátásról. Tudjuk, hogy más útja nincs a megtisztulásnak. A vallomások tétele, a meghallgatás az egyetlen járható út. Éppen összefutottam egy kollegával, aki azt mondta, ő tudja, hogy mennyi visszásság van ezekben a listákban. Mégis, ha ő képes volt egyenes úton járni, és hitét megtartani a 70-es években is, akkor igenis, minél több ügynök nevét szeretné látni. Amellett, hogy megértem ezt a vágyat, mégis éreznünk kell ha beleszippantunk bárhol a levegőbe: nem lesz ebben az országban tisztességes lista, mert alapvetően nincs a közéletben tisztesség. Mégis marad a vallomáson túl még egy lehetőség: az alapos kutatás. Köszönjük Köpeczi Bócz Editnek, hogy fogta a tarisznyáját, beült a levéltárakba, szakmailag nagyon alapos kutatást végzett, dokumentumok százait tárta elénk: Megtudhatjuk, hogyan és miért alapult az Állami Egyházi Hivatal az ÁVH segédszervezeteként és hogyan élte még azt is túl, egészen 1989-ig. Megtudhatjuk, hogy milyen alapos, mindenhova eljutó hálót építettek ki, hogy a papi békemozgalmat hogyan kényszeríttették rá erőnek erejével még a vatikáni politikai nyomás ellenére is az egyházakra. Olvashatunk például jegyzőkönyveket a béke-gyűlésekről. Végül a megszűnéssel kapcsolatos dokumentáció is napvilágot lát ebben a kötetben.

Végre egy másik út! Az ismeretek szerzésének egy korrekt útja. Túlságosan sokszor tapasztaltuk, az egyházvezetés zsonglőrködését. Hitünknek és gondolkodásunknak új mértéket ad az emberi energia, amit e könyv mögött tudhatunk.

S ha már azt mondtam vallomás… Úgy kerültem e történetbe, hogy egyik kollegámat a hatályos törvények átvilágíttatták. Mindenki szűkölt, mindenki viszonyult, kérdezgetett, pusmogott, álarcokat húzott és vádolt vagy felmentett. Nekem önmagából a jelenségből elegem lett. Éheztem a tiszta szót. De nem jött el. Nem azt éreztem, hogy én vagyok a tiszta, míg mások bűnösök. Ellenkezőleg! Az a kérdés tört föl belőlem: Te Jóságos Ég, hol éltem én tudtomon kívül? Hiszen én is elsétáltam a papi békegyűlésekre a teológusokkal, én is levizsgáztam jókislány módjára a félmarxista tárgyakból, fecsegtem a besúgóknak, nem tudtam kik ők. Így utólag belegondolva bajt is okoztam másoknak a szájammal. Nem vagyok vétek nélküli. Sőt, cinkos vagyok tudatlanságom okán. Hiszen fogalmam sem volt korosztályom nagy részével együtt arról, hogy a színfalak mögött mi zajlott.

Ezért kell ez a könyv. Megtudhatjuk, hol éltünk: Milyen rendszernek az utódintézményei vesznek körül bennünket? Köszönjük a tényeket, köszönjük a hitet, a félelem nélküli gondolatokat!

(Fekete Ágnes)

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényében, egy szerencsétlen férjgyilkosnak mondja Zoszima sztarec: "Ne félj semmit, és ne búsulj. Csak a bűnbánat ne apadjon ki belőled – akkor Isten mindent megbocsát. Nincs, és nem is lehet olyan bűn az egész világon, amelyet meg ne bocsátana az Úr." E böjti időben, a magyar közállapotokat tekintve is a legélesebb szavak ezek. Ha Istenhez szeretnénk közelíteni, nem búsonganunk kell és nem félnünk. Ezek az érzések önmagunkba zárnak. Még nem tapasztaltam az emberekben ekkora éhséget, mint ma arra, hogy félelem nélkül és tisztán a mennyei bocsánat tapasztalatát átéljék. Mert más megoldás nincs az emberi bűnre, arra a mérhetetlen szennyre, amivel fertőzzük egymást, mint Jézus szeretetszava. Sok ember van, aki szerencsére rá mer lépni erre az útra. Becsönget egy templomba, és kéri: kereszteljenek meg, vagy: szeretném elmondani az életemet. Következő beszámolónk egy ilyen kereső körben készül, a budapesti rákosligeti gyülekezetben. Hét felnőtt embert hallanak, akik felnőtt korukban erőt vettek, becsöngettek a templom ajtaján, és beültek a konfirmandusok padsorába, mert úgy érezték, ezt a kérdést rendezniük kell életükben. A felnőttkonfirmációs órán jártam.

Molnár Péterné vagyok. Gyermekkoromban a testvéremmel nem voltunk megkeresztelve, csak névadónk volt.

Lány: Én vagyok a testvére. Egy kis faluban éltünk, anyukám bírónő volt, édesapám főkönyvelő. Elképzelhetetlen volt, hogy templomba menjünk. A templombajárás akkor kezdődött, amikor a nagymamánk meghalt. Ekkor történt a keresztelő is, egy kis idő után elkezdtünk templomba járni.

Lány: Én azt hiszem, igazán most jutottam el oda mindenféle szempontból, hogy úgy érzem, erre van szükségem.

Lány: Én már konfirmáltam korábban, még egyetemista koromban, de annyira tetszett itt a légkör, hogy nem tudtam kihagyni. Most újra járok az előkészítőre.

Asszony: A szomszédasszonyom református, a két kisebbik gyereket elvitte karácsonykor az istentiszteletre. Megépült Keresztúron a református templom, akkor tartottak egy koncertet, amire meghívtak minket is. A két kisfiammal mentem el. Az egyiknek a főorvos úr kezelte a fogát, aki ott meglátta őt, a gyereknek felcsillant a szeme, mert jó barátságban voltak. Aztán két évvel ezelőtt, amikor Noémiék lettek itt lelkészek mi is elkezdtünk járni.

Engem Boros Viktornak hívnak, elég nehéz megszólalnom, mert alapvetően érzelmi dolgokról kellene beszélni. Az én helyzetem annyiban más, hogy nekem semmiféle gyökerem, múltam, kapcsolódásom nem volt, nemcsak a református egyházhoz, de egyáltalán a valláshoz sem. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik még nem kaptak semmilyen hitoktatást az iskolában, családomban sem voltak olyanok, akik gyakorolták volna a vallásukat, ha egyáltalán hittek volna. Úgyhogy az én történetem harc saját magammal, folyamatos fejlődés, progresszió. 35 éves létemre sikerült végülis idetalálnom. A saját határaimat tapasztaltam meg, ahogy haladtam előre a korban, úgy jöttem rá, hogy mennyire keveset tudok a világról, és mennyire kevés vagyok ezen a világon. Aztán ahogy megismertem a saját határaimat, rájöttem arra, hogy valamilyen formában szeretném megtalálni az Istenhez vezető utat. Egy laikusnak elég sok akadállyal kell megküzdeni, mert nem beszéli ezt a nyelvet, egyáltalán nem ismeri a liturgiát, a szokásokat. Kicsit olyan ez – egy hasonlattal élve -, mintha egy írástudatlan meg akarna tanulni írni, csak éppen nem tudná elolvasni a táblát, hogy "iskola", ahova be kellene iratkoznia. Ha nincs az embernek semmilyen gyökere, nehezen találja meg, hogy igazából kikkel és hova érdemes fordulni a problémáival. Sőt, én azzal is küszködtem egy ideig, hogy bizonyos szégyenérzet is volt bennem, mert nem rendelkezem az alapvető lexikális tudással sem. Nem tudom, hogy lehet megszólítani a tiszteletest, vagy a lelkészt, a lelkésznőt, hova érdemes elmenni, mikor lehet megkeresni. Ráadásul rengeteg irányzat is van, az egyházak mellett szekták is, az útkeresés még kifejezetten bonyolult volt. Az apropót végül is az adta, hogy született egy kisfiam kilenc hónappal ezelőtt, és mindenképpen szerettem volna, ha ő nem járja ezt végig, hanem egy gyülekezethez tud majd tartozni, és szerettem volna, ha megkeresztelik. Szerencsére a lakóhelyemhez legközelebb eső gyülekezetbe, a lehető legjobb helyre kerültem. Így utólag könnyű már válaszolni, nagyon örülök, hogy ide kerültem, mert itt remek emberek vannak és nagyon jó hangulat. Ezen az úton ugyan most kezdtem járni, de remélem, ha a végére jutok, megtalálom, amit kerestem.

Fekete Ágnes: Emlékszel arra, hogy volt, mikor először bekopogtattatok a pici babával?

Boros Viktor: Igen. Bejöttem, három- vagy négyféle köszönést is elrebegtem, mert nem tudtam, itt mit kell mondani. Jó estét, áldás békesség, majd megismételtem ezt, és próbáltam valami fél-tegezésbe is belemenni, miután láttam, hogy nagyjából az én generációm van itt. Teljesen lehetetlen helyzetbe csöppentem, nem tudtam, hogyan kell viselkedni. Ez annak a következménye, hogy nem tanultam meg, nem kaphattam meg az alapokat. Nem volt keresztanyám, csak névadó-anyám, szüleim sem gyakorolják vallásukat. A legfontosabb az volt, hogy nyitottan, és abszolút közvetlenül fogadtak, a napi dolgokról is el tudtam beszélgetni Noémival és Lajossal is. A szimpátia volt a legfontosabb, mert a lelki dolgok bizalomra épülnek. Utána már nagyon könnyű volt eljönni, itt remek emberek vesznek körül, ennek kifejezetten örülök.

Fekete Ágnes: Megvolt a keresztelő?

Boros Viktor: Igen, eléggé féltem, mert nem tudtam a liturgia, hogy fog menni. Kaptam egy felkészítő írást, azt lelkesen bifláztam, nehogy felsüljek. Még így is voltak kisebb-nagyobb gubancok, de alapvetően csodálatos élmény volt. Úrvacsora volt. Pont úgy ültünk, hogy a szigorúan fegyelmezett padsorok kivonultak, én meg az utolsók között voltam. Negyed óráig azon gondolkodtam, ki kell mennem, nem kell kimennem, mit kell tennem. A gyülekezethez tartozom-e már, vagy csak mint egy pogány apuka vagyok jelen, aki majd akar konfirmálni, meg ide akar tartozni… Kivárni ezt a tizenöt percet borzalmas volt. Az volt a szerencsém, hogy a sógorom, aki gyakorolja a vallását, azt mondta, hogy ez saját magadból jövő érzésen kell, hogy alapuljon, hogy akarsz- e úrvacsorát venni. Ha nem vagy megkeresztelve, és még nem konfirmáltál, ezt nem kell megtenned, ill. nem teheted meg. Végülis gyönyörű élmény volt, bár a félelem egy kicsit ott is áthatott, hogy ne csináljak valami galibát.

Fekete Ágnes: Aztán miért döntöttél úgy, hogy konfirmálni kellene? Evidens folytatása volt a keresztelőnek?

Boros Viktor: Először azért akartam eljönni, hogy megismerjem és megtapasztaljam, megtanuljam, hogy mi is ez valójában. Itt nagyon jó az emberi közösség, öröm eljönni. Én úgy jöttem ide az első alkalmakkor, hogy a végén fogom megmondani, szeretnék-e egyáltalán konfirmálni. Úgy gondoltam, pusztán formaságból, vagy szokásból megtenni nem etikus, nem elfogadható számomra. Ez hitbeli dolog, el kell jutni oda, hogy belülről jöjjön, akarjam, és saját egyéni meggyőződésem legyen. A tanulási folyamat a lexikális tudás megszerzése is. Úgy érzem, a lelki folyamatnak abban a stációjában vagyok, hogy szeretnék eljutni oda, hogy konfirmálhassak, és szeretnék ehhez a gyülekezethez tartozni.

Dávid Anna vagyok. A templommal a Liszt Ferenc énekkaron keresztül kerültem kapcsolatba. Gyakran fellépett itt a kerületi kórus. Közben született egy kisfiam, akit ajándéknak tekintettem. Egyházi iskolát választott, úgy gondoltam, ha már ő egyházi nevelést kap, és ez nekem kimaradt az életemből, szeretnék a Bibliáról többet tudni. Noémi bíztatására elkezdtem a konfirmációs tanfolyamot.

Fekete Ágnes: Mit szólt ehhez a család? Mennyire követik a változást? A gyerek ezek szerint egyházi iskolába jár.

Dávid Anna: Hát, szemlélik. Igyekszünk a nagymamát is elcsalni magunkkal időnként.

Ildikó vagyok. Én vagyok a családomban az egyetlen, akit nem kereszteltek meg. Úgy gondolták a szüleim, mivel ők nem jártak templomba abban az időszakban – nekem névadóm volt -, rám bízzák, hogy majd én eldönthessem, melyik vallást fogom választani. A szüleim evangélikusok voltak. Apukám időközben meghalt, anyukám a református templomot részesítette előnybe és családom másik része, az unokatestvérek, rokonok szintén. Igazán az tartott leginkább vissza, hogy nem tudtam, melyik templomba menjek. Az egyiket túl "csicsásnak" találtam, a másikat túl egyszerűnek, és nem is volt, aki kifejezetten lökdösött volna, egyedül, pedig elég nehéz. Most aztán jött egy fontos esemény, az unokatestvéremnek megszületett a hatodik kisfia, és szerették volna, ha én lennék a keresztanyukája, mivel nem vagyok megkeresztelve, úgy gondoltam, eljövök erre az előkészítőre.

Attila vagyok, nekem egy kicsit könnyebb dolgom van, mert a Viktor nagyon sok dolgot elmondott, ami párhuzamos az én helyzetemmel. Talán annyi a különbség, hogy édesanyám református, és egy bizonyos időszakban gyakorolta is a vallását. Volt benne elhatározás, hogy megint el fog járni templomba, ez pont akkor jött, amikor én is "szembenézés-időszakba" kerültem magammal. Az ember elkezdi elemezni, hogy mi az, ami történt eddig az életében, mi az, amit elért, mi az, amit nem. Ez vezetett végül ahhoz, hogy rájöjjek, kevés vagyok ahhoz, hogy azokat a dolgokat, amiket el szeretnék érni, önmagam meg tudjam tenni. Egyszer – azt hiszem – Geszti Péter nyilatkozta, hogy egészen más egy gyereknek a hite, ha gyerekként kezd el valaki hinni, mintha felnőttként. Számomra ez a nehéz, ez a hitbeli bizonytalanság.

Fekete Ágnes: Amit itt használnak, az nem egy ösztönös nyelv. Nyilván aki gyerekként kezdi, annak olyan, mint mikor hazamegy.

Attila: Igen, amikor idejöttem, rendkívül szimpatikus volt a környezet. Ha már elkezdtem járni, akkor érdemes a konfirmációt is letenni. Gyakorlatilag ezen keresztül jutottam ide, és itt olyan élmények értek, amelyek tényleg segítenek, hogy az ember lelkileg is felkészüljön erre az eseményre, és megerősítse a hitét is. Valahol van egy központi mag, ami az Istenhez való viszonyt testesíti meg, egy kicsit másképp tudja az ember az egész életet nézni.

Fekete Ágnes: A templom számos esetben okoz kommunikációs nehézséget az embereknek. Nem csak a köszönést nem tudják, de a zene, az éneklés, minden olyan idegen. Fülünk egy kicsit eltompult. Ugyanakkor sok ember vágyik olyan istentiszteletre, ahol nem csak prédikációt hall, hanem a racionalitáson túl, istenélményben lehet része. A budafoki gyülekezet egy újfajta istentiszteleti formát kezdett el, vesperást énekelnek minden hónap első szombatján. Papp Anettet az éneklés vezetőjét, a Zeneakadémia Egyházzenei tanszakának tanárát kérdeztem arról, van-e református gyökere ennek a fajta istentiszteletnek.

Papp Anette: Az egyház ősidők óta két istentiszteleti formában él. Az egyiket mindenki nagyon jól ismeri, ez az, amit mi protestánsok úgy hívunk, hogy istentisztelet, vasárnapi úrvacsorás, vagy fő istentisztelet. A másik formát az egyház ugyanúgy ősidőktől fogva gyakorolta, ezt hívják úgy, hogy zsolozsma, vagy offícium. Ősidők óta, ezt hangsúlyozom, a teljes intézmény rendszere a zsolozsmának, ami nyolc imaórából álló imafüzér egy napra elosztva, a IV. századra kialakult. Mind a keleti, mind a nyugati egyház élt ezzel az istentiszteleti formával. Tényleg közösnek nevezhető, nemcsak azért, mert kelet és nyugat, hanem, mert a protestánsok is nagyon fontosnak tartották ezt az istentiszteleti formát. A XVI. században Magyarországon prima és vespera néven élt ez az istentiszteleti forma, de említhetnénk a német egyházakat, ahol mette és vesper néven, vagy az anglikán területet, ahol matins és evensong néven ugyanezt a zsoltáros istentiszteleti formát használják és ismerik.

Fekete Ágnes: Valóban igaz, hogy ez a református egyháztól nem idegen? Furcsa protestáns füllel hallgatni, mindenki azt gondolja, a zsolozsmázás, katolikus dolog.

Papp Anette: Azért nem gondolom, hogy katolikus dolognak kéne lennie, mert a zsolozsma gerincét a zsoltár-imádság, a zsoltár-éneklés adja, és ha ezt kimondom, akkor máris tudjuk, miért nem idegen a protestáns egyházaktól. Akár, ha Kálvinra gondolunk, milyen szerepet töltött be nála a zsoltáréneklés.

Fekete Ágnes: Kálvin is alkalmazta? Voltak nála is zsolozsmák?

Papp Anette: Kálvin énekeltette folyamatosan a 150 zsoltárt, ő nem zsolozsmázott, Luther igen. A magyar reformáció másként alakult, mint a genfi. Kálvin fél év alatt elénekeltette mind a 150 genfi zsoltárt.

Fekete Ágnes: Akkor nagyon sokat énekeltek.

Papp Anette: Én nem tartom soknak, csak rendszeresen énekeltek. Ez azt jelenti, hogy huszonöt héten keresztül énekeltek vasárnap két alkalommal zsoltárt, a harangszó után, az istentisztelet elején, az igehirdetés előtt, és az igehirdetés után. Ugyanez szerdán megismételve, nem olyan rengeteg.

Fekete Ágnes: Ezek szerint Magyarországon nem a genfi, hanem a kálvini zsoltárénekléses hagyomány lett honos.

Papp Anette: A magyar reformáció – bátran mondhatjuk -, énekes reformáció maradt.

Fekete Ágnes: Mit jelent ez?

Papp Anette: Mindig azt gondoljuk, a reformáció egyetlen újdonsága az éneklésben az, hogy a népénekeket istentiszteleti rangra emeli, beemeli az istentiszteletbe. Nagy hatású, új énekköltés kezdődött, akár ha Magyarországra gondolunk, itt is. De emellett nagyon fontos talán azt is tudnunk, hogy a gregorián örökség ápolását épp olyan fontosnak tartották. A diákjaimnak szoktam mondani, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a reformáció nem a semmiből indult. Nem egy új egyház, kezdett valami új dolgot csinálni. A reformáció alatt azt értjük, hogy az egyház helyreállít valamit, megtisztít, újragondol, de nem azt jelenti, hogy mindent elvet. Ami jó, azt igenis megtartja, és ez nagyon helyes. Ugyanígy megtartja a gregorián örökségnek azt a részét, ami vállalható, és neki is fontos. Ezeket természetesen magyarra fordítja, alkotó módon újragondolja. Beszélhetünk protestáns alkotásokról, gregorián zenéről, amik protestáns alkotások – nagyon furcsán hangzik, de így van.

Fekete Ágnes: Milyen bizonyítékai vannak, hogy valóban bevett gyakorlat volt, hogy zsolozsmáztak a reformátusok.

Papp Anette: A protestánsok igazán kettőt vettek át a nyolc alkalomból, méghozzá a két sarokpontját, a reggeli, hajnali és az esti alkalmat, amit laudesnek és vesperának hívnak. Nagy számú forrásunk van, ami ezt az anyagot megőrizte. Ezeket a forrásokat úgy hívjuk, hogy graduál könyvek.

(Ének: Ó, Isten, figyelmezzél…)

Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy a rendes református istentisztelet egyik típusa volt, hogy gregorián stílusban énekeltek zsoltárt?

Papp Anette: Igen, igen. Azért állt olyan közel ez a másik forma a református egyházhoz is, mert elsősorban, mi kellett hozzá? Egy kórus, ami, ha működött egy iskola, adott volt. És a nap kezdetén, zárásképpen, akár egy iskolai nap kezdetén és végén is elhangozhat az ének.

Fekete Ágnes: Mért van az, hogy ma erről még csak emlékünk sincs. Mindenkinek furcsa, ha arról hall, hogy zsolozsmás istentiszteletet tartunk.

Papp Anette: Arról nagyon sok emlékünk van, hogy a XVII. század közepéig biztosan nagyon erősen élt ez a tradíció. Általában ennek a kultúrának a hanyatlását és háttérbe szorulását az ellenreformáció előretörésével szokták magyarázni. Ez a sokk. Mindattól messze távol akart kerülni az egyház, ami bármilyen közös gyökerekre, vagy közös útra emlékeztetne minket. Ezt ma mégiscsak újragondolhatjuk.

Fekete Ágnes: Ráadásul a mai ember tényleg borzasztóan vágyik mindenre, ami nem racionális. A szó annyira devalválódott, hogy nagyon sokan küzdenek is azzal, hogy a csak prédikációra épülő istentisztelet, ebben a korban elég-e.

Papp Anette: Gondolkodtam azon, egy református gyülekezet hogyan fogadja ezt. Én is látom, hogy agymosás történt, a legjobban képzett gyülekezeti tagok sem biztos, hogy hallottak erről az örökségről. Nem vett soha benne részt, de már ellenségként viselkedik, hogy ez csak katolikus lehet. Én is látom, hallom, és nyilván számolni kellett azzal is, mi lesz akkor, ha olyan kérdéseket tesznek fel, hogy mit akarok én itt ezzel. Minden hónap első szombatján énekelünk egy vesperást, éppen az adott liturgikus időszaknak megfelelőt, volt adventi, vízkereszti (pont január 8-a volt szombat 6-ához közel), volt böjt előtti, a következő vesperásunk böjti lesz. Jó lenne abban gondolkodni, hogy ezt most elkezdjük, egy öt éves sorozatot végigcsinálunk, utána leülhetünk gondolkodni, hogy ez jó, vagy nem. Mi az, amin esetleg változtatni kellene. Én nem szeretem azt, amikor belefogunk valamibe, lemegy négy-öt alkalom, azután azt mondjuk, ez rossz, nem éri meg csinálni. Nincs jogunk ezt mondani. Van egy nagyon lelkes mag Budafokon, nem kell nagyon sok emberre gondolni, ez harminc fő. Hihetetlen jól énekel a gyülekezet. A legelső alkalomtól kezdve azt hallom, és azt látom, hogy otthon érzi magát benne. Mert ez nagyon ősi tapasztalat, amiben az ember ráismer saját magára, a saját gyökereire, egy egyetemes gyökérre is, és ebbe a lehető legkisebb gond nélkül be tud kapcsolódni. Nagyon sokan mondták, hogy mekkora élmény, hogy leülök, és végigmondok egy zsoltárt.

Fekete Ágnes: A gyülekezet többi tagja mit szól hozzá? Milyen hangok hallatszanak?

Papp Anette: Olyannal nem találkoztam, aki eljött, és azt mondta, hogy na, köszönöm szépen, én ide többet nem jövök. Este hét órakor kezdünk. Már volt hallgatóim is énekelnek a kórusban. Jelenlegi hallgatóim olyan gyerekek, akik szívesen vállalták ezt a havi egy alkalmat. Eljönnek Budafokra, és közösen énekelünk. Otthon kell magunkat érezni ebben a fajta éneklésben, ez nagyon fontos.

(Ének az "Új világosság jelenék" dallamára)

Fekete Ágnes: A vesperás istentisztelet most szombaton, este 7 órakor kezdődik a budafoki templomban.

Fekete Ágnes: Most egy újonnan megjelent protestáns folyóiratot szeretnénk bemutatni, stúdiónk vendége Kocsev Márton, a Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium és szellemi műhely titkára – jól mondom?

Kocsev Márton: Jelenleg ilyen igazgatói funkcióban működöm.

Fekete Ágnes: ProPer a kiadvány címe. Miért ezt a nevet választották?

Kocsev Márton: A választásunk hátterében két dolog áll, először is egy latin-angol eredet: pontos, odavaló, megfelelő. Azt hiszem, hogy egy ilyen periodikának van pontos helye a mai magyar tudományos és egyházi közéletben egyaránt.

Fekete Ágnes: Mért volt szükség arra, hogy a társadalomtudománnyal egy, ilyenfajta párbeszéd elinduljon?

Kocsev Márton: Legelőször is azért, mert az egyház, mint intézmény, mint szervezet a társadalomban találja magát.

Fekete Ágnes: Úgy tűnik, létezik egy ilyen párbeszéd, a társadalomtudósok és a lelkészek között.

Kocsev Márton: Igen, és ez a most megjelent periodika éppen ennek szeretne további fórumot adni.

Fekete Ágnes: Mit találunk ebben a számban?

Kocsev Márton: Nagyon röviden két témakört szeretnék kiemelni, az egyik a Bauer Béla féle cikk mely egyetemistákkal kapcsolatos, a vallásos és ateista egyetemisták véleménye a nyilvánosság tereiről. A másik témakör, ami különösen szignifikáns az első számban, az a cigányságkutatás, a cigánymisszió. Cikkeket olvashatunk Hadházi Antaltól a református cigánymisszió kezdeteiről, eredetéről, illetve a jelenlegi cigánymisszió működéséről.

Fekete Ágnes: És hadd fűzzem hozzá, hogy nagyon érdekes szociofotók is találhatók benne.

Kocsev Márton: Így van. Nagy örömünkre szolgál, hogy az egyik köszöntőt Bölcskei Gusztáv püspök úr írta.

Fekete Ágnes: Hol lehet beszerezni az újságot?

Kocsev Márton: Protestáns könyvesboltokban, az Írók Boltjában megvásárolható, ezen kívül megtalálható a nagyobb protestáns tudományos gyűjteményekben, illetve megrendelhető az egyesület címén.

[email protected].

(Zene: Mint a szép híves patakra…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 42. szoltárból:

"Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez!"

Sokáig nem értettem, miért van ilyen kitüntetett, jelképes szerepe a szarvasnak. Már Apolló kedvese is szarvassá változott. A magyarok ismert Csodaszarvasa után a Cantata Profana kilenc ifja is az erdőbe szaladt. A tisztaság utáni szomjúság van ott mindig e kép mögött, de miért? Az értetlenségre megint csak egy otthon született gyermekrajz volt a válasz: A szarvas agancsai úgy kerültek a rajzlapra, mint valamiféle antennák. A házak tetején megszokott eget kémlelő vasrudak mintájára került az állat fejére is a korona. Milyen ősi kép ez: az állat megszemélyesíti az embert, akinek szüksége van valamiféle antennára, valami csápra, amivel az Úr Istent megközelítheti. Elemi és ősi vágyunk, hogy közelebb kerüljünk a mennyei világhoz. Szükség van antennára. Úgy gondolom, valami ilyenfajta csodát, csápot láttak az emberek a szarvas fejét ékesítő agancsban. De mi az antenna? Mi az bennünk, ami közelebb vihet Istenhez? A szomjúság. Nem szeretünk híjával lenni valaminek. Nem szeretünk éhezni, nem szeretünk rossz ruhában járni, nem szeretünk szomjazni. Pedig, ez az antenna. Ha nem lenne meg az a képességünk, hogy hiányok között is tudunk létezni, soha nem találnánk rá Istenre. Szükségünk van a szomjúságra, mert ez vezet minket a vízhez! Szükségünk van lelkünk éhségére is, mert ez vezet el az Élet Kenyeréhez! Ne akarjuk tehát magunktól ellökni éppen azt a képességet, ami a jó felé vezet. Ne akarjuk megszüntetni a hiányt! Ez is a böjt lényege. Nincs olyan könnyhullatás, csüggedés – erről szól a zsoltár -, amely ne űzne bennünket, mint szarvast az Élet Forrása felé. A Biblia sem egy olyan könyv, amely csupa elmélyült, tökéletes ember elmélkedését tartalmazza. Szomjazó, Isten után vágyódó emberek sokaságával találkozhatunk lapjain, akik az emberi történelem hányattatásaiban találkoztak a Mennyei Atyával. Miért gondoljuk azt, hogy nekünk a tökéletes környezet, jó körülmények, szerető emberek társasága, mindenfajta szomjúság megszűnése jót tenne? Nem csapásnak adta Isten a szomjazás képességét, azt, hogy elvágyódunk életünk sokszor elsivatagosodott pusztájából. Ez a képesség lehetőség arra, hogy elinduljunk Jézus nyomdokaiban.

A szirének éneke is csábít, féktelen szomjúságot okoz, de ez a szomj felemészt, egy pillanatig tart, azután örvényként magába zárja a vágyakozót. Isten nem ezt a fajta kívánságot ültette belénk, amikor a szarvas képében az imádkozó embert láttatja. Mindenki érezheti magában a különbséget aközött, amikor a mámor vágya itatja vele az egyre több és több alkoholt, és aközött a vágy között, amikor betelik a pohár, és szeretne elindulni, tiszta forrást keresni. Az egyik vágy spirálszerűen húz, a másik előre hajt. Semmi többet nem kínál, mint tiszta forrásvizet, de ebben mindent magunkhoz vehetünk. Eszünkbe juthat még Jézus utolsó szava: Szomjúhozom! Mintha minden ember könnyét magával ragadta volna, mintha minden ember helyett azt mondta volna: szomjazom! Egyedül vagyok! Nincs mit magamhoz vennem. Ő ezt értünk mondta, hogy ebből a szomjúságból, elhagyatottságból most táplálkozhassunk. Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, úgy engedjünk teret lelkünk szomjúságának, engedjük, hogy ez a szomj elhajtson minket az Élő Istenhez!
Ámen

Énekajánló – Böjt 5. vasárnapja

2005. március 13. Nagyböjt 5. vasárnapja

A böjti idő 5. vasárnapja Dominica Passionis – Szenvedés vasárnapja néven is ismert, de sokhelyütt Feketevasárnap a neve. Kezdőéneke a 43. zsoltár verseit tartalmazza: Judica me, Deus… "Ítélj meg engem, ó Isten! és oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen; az álnok és hamis embertől szabadíts meg engem. Hiszen te vagy oltalmam Istene… Küldd el világosságodat és igaságodat, azok vezessenek engem: vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba."

Tudjuk, hogy Jézus a kereszten a 22. zsoltár szavaival imádkozott, ez a zsoltárrészlet pedig mintha az igazságtalan megítéltetésre előretekintő Megváltó szavai lennének. De nemcsak Nagycsütörtök éjszakáján kellett elviselnie a hamis vádaskodásokat Jézusnak: a vasárnapi evangéliumi szakasz épp egy ilyen esetet hoz elénk a János 8,46-59-ből. A zsidók izzó szenvedélyű vádaskodásával és kődobálásba torkolló gyűlöletével éles ellentétben állnak Jézus tiszta szavai. Az emberi értelem és okoskodás ma is éppilyen értetlenül, botrányt kiáltva áll a megváltás titka előtt. Ez a titok, a Nagypéntek lényegi tartalma szólal meg az epistolában (Zsidók 9,11-15.): a Főpap megjelent, hogy a világ bűnéért bemutassa az áldozatot.

Ez a vasárnap tehát figyelmünket már egyértelműen a keresztre irányítja, ideje elővenni a nagyheti énekeket, a passiótörténetet, vagy annak számos zenei feldolgozását.

Mivel a 43. zsoltár meglehetősen ismeretlen ének, a tartalmilag hasonló, szintén zsoltáralapú – a 27. zsoltár alapján készült – 240. dicséret két versét ajánljuk. A főének a szenvedéstörténetet felidéző 440. dicséret első fele (melynek második fele nagyon alkalmas úrvacsorai éneknek, mivel szépen fejti ki annak lényegét), vagy a gyülekezetekben egykor közismert nagyheti ének, a 335. dicséret. Záróénekként az Ézsaiás 53. alapján íródott 336. dicséretet ajánljuk az ott megjelölt 415. dicséret, vagy a jóval ismertebb és éppúgy alkalmas 500. (Krisztus ki vagy nap és világ) dallamára.

Énekek Nagyböjt 5. vasárnapjára:

Fennálló ének: 43,1,3. Ítélj meg engemet, Úr Isten / Igazságodat add értenem, vagy 26,1,3. Légy ítélőm, Uram / Látom szemem előtt… vagy 240,1,4. Ó én két szemeim / Ó mennybéli Isten

Fő (derekas) ének: 440,1-7. Jer, lássuk az Úr keresztjét Vagy 335. Ó ártatlanság Báránya

Igehirdetés előtt: 333,1. Buzdítsd fel Uram, lelkemet Vagy 380,7. Siess most mihozzánk…

Ráfelelő ének: 295, Jézusom, ki árva lelkem

Záró ének: 336. (1-9,15. vagy 1,10-15.) Dicsérd lelkem, Istenedet (énekelhető az 500. dics. dallamára is)

(További vasárnapok: www.egyhazzene.hu)