2006-07-26

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Ebben az évben számos megemlékezés lesz 1956-ról, és az azt megelőző időszakról. Ez a korszak túlságosan közel van ahhoz, hogy képesek legyünk megérteni. Ahány érdek, annyi visszaemlékezés, és megannyi elfelejtett ember. Most egy fiatalon, titokzatos körülmények között elhunyt tehetségről lesz szó. Földvári Antal református lelkész volt egy eldugott, vidéki parókián, mégis máig használatos Augustinus fordításokat adott közre. A Kairosz kiadó jelenteti meg ezeket a kiadásokat. Aki most róla megemlékezik, sajnos már nem él. Bán István, 1956 után hosszas ideig börtönt szenvedett lelkész, nemrég fejezte be földi útját, melynek végén döbbenetes egyháztörténeti kutatásokat végzett, és hagyott sajnos félbe. Számomra ez a félbehagyott történelemkönyv egy kicsit jelképes is. Talán ilyen a mi mai magyar sorsunk. Földvári Antalról több hónappal ezelőtt mesélt, amikor még nem gondoltunk arra, hogy Bán István ilyen gyorsan elmegy közülünk.

Földvári Antal története

Bán István: Egy dunántúli jegyző árvája volt. Két éves korában az édesapja az olasz fronton hősi halált halt. Egy darabig az állam gondoskodott a családról, ő pedig bekerült a kecskeméti gimnáziumba, ahol – azt hiszem -, ingyenes helyet kapott hadi árvasága okán, valamint azért, mert kitűnő tanuló volt. Amikor kitűnőre leérettségizett, a teológia nyílt ki előtte. Nagyon felkészült fiú volt, aki már akkor foglalkozott Augustinus fordításokkal. Legfőképpen a "De civitate Dei" foglalkoztatta, úgyhogy amikor végzett, Sebestyén, az igazgató és dogmatikus, nagyon megbecsülte. Felajánlották neki az Első Hadsereg Honvédkórházának a lelkészi állását. Tehát az első papi vizsga után rögtön ilyen nem mindennapi helyet kapott. De a betegekkel való foglalkozás mellett az időt nagyon jól kihasználta, és Debrecenben erről a témáról értekezett, és lett belőle teológiai és filozófiai doktor. Az egészen furcsa lehetett, hogy Pestre visszakerül egy segédlelkész, akit már 24 éves korában doktorrá avattak. Maga Ravasz László is rosszallhatta, hogy ilyen fiatalon máris doktor, úgyhogy attól kezdve 1942- ig, tehát négy éven keresztül, szinte minden gyülekezetben megfordult, mint segédlelkész. Ott hagyták 8-10 hónapig egy településen, utána elebrudalták egy másikba. 1942-ben, amikor nagyon kényessé vált a délvidéki helyzet, Ravasz László azt mondta, hogy menjen ki az ottani vészterületre, és ott végezze a szolgálatait.

Ennek több előnye volt Ravasz László számára: hiszen a délvidéki vérengzésekről így pontos képet kaphatott. Az új állomás a Duna és Dráva összefolyásának szögében, Kölkeden volt. Nyilván az egész egyházmegye rámozdult, mert egyre-másra tartotta a jobb és jobb előadásokat. Ezekből készítettem magamnak másolatokat azért, hogy annak idején majd róla összefoglaló iratot adjak. Elérkezett a második hulláma a támadásoknak, főként román és szerb csapatok jöttek, de ezeket túlélte, és nem bántotta senki. Utána jött egy új korszak, amikor Tito-t "láncos kutyaként" kezdték el emlegetni, de őt a politikai élet akkor is fenntartotta, szóval nem vált ellenséggé. Szabó Imrének volt egy nagy szervezete, ez pedig az ORLE. Tartományi konferenciákat szervezett. Sebestyént kérték fel, hogy Debrecenben, 1949 augusztusában tartson három előadást Jézus Krisztus hármas tisztéről. Igy történt, hogy felkérte az egyik legjobb tanítványát, Földvárit, arra, hogy Debrecenben, a tiszántúli ORLE számára tartsa meg az előadását. Elfogadta a megbízást, elindult Pestre. Akkor már leadta a harmadik kötetre való anyagot, a negyedik kötet fordítását is megkezdte, mivel az Egyház biztatta, kiadják az írásait, ám ezen kívül még számtalan művön dolgozott, többek között Kempis Tamásnak a Krisztus követését is lefordította, és kiadta. Az egyházi megbízás ügyében ment el Péter Jánoshoz, aki akkor már, ’49 lévén a konventre került, a Sajtó- és a Külügyi Osztály vezetőjeként. Mint régi ismerőst és segédlelkésztársat köszöntötték egymást: dr. Földvári és Péter János – doktori cím nélkül. Akkor már országosan beszéltek arról, hogy Péter János debreceni püspök akar lenni, és semmi kétség nem volt felőle, hogy meg fogja ezt a tisztet pályázni. Földvári azzal a kérdéssel állított be hozzá, hogy mi van a könyvével. Péter János nyugtatgatta őt, és azzal biztatta, hogy még abban az évben, karácsony tájékán megjelenik. Földvári ezután azt ajánlotta Péter Jánosnak, hogy végérvényesen vesse el azt a gondolatot, hogy ő legyen a debreceni püspök, mert semmi tudományos fokozata nincs, nem teológiai tanár, nincs 15 éves parokiális gyakorlata, alkalmatlan a törvény szerint arra, hogy ezt a pályázatot benyújtsa. Igy történt meg ez a különös beszélgetés.

Az édesanyjával folytatott levelezést is lemásoltam. Azt írja az egyikben, hogy különösen keserű volt az a kávé, amivel Péter János megkínálta. "Ennek a különös fekete kávénak az izével érkeztem Debrecenbe. Én nem sok fekete kávét ittam életemben, de ez különösen más ízű volt." Az első előadását zavartalanul megtartotta, a harmadik előadásán azonban már nagyon gyenge volt, és csorgott róla a víz. 34 éves volt mindösszesen ekkor. Látták, hogy baj van, és ahogy lejött a pulpitusról, rögtön beszállították a megyei kórházba, vagyis a régi Horthy-kórházba. Amikor megvizsgálták, azonnal az elkülönítőbe küldték, mint ragályos betegségben szenvedőt. A betegség, a még hátralevő 7-8 nap alatt kitudódott, tífusza volt. Honnan szedte fel ezt a tífuszt? Azt írta édesanyjának, hogy gőze sincs róla, mert sem Kölkeden, sem a vonaton, sem Pesten nem volt ilyen beteg, és csak annyira állt meg, hogy Péter Jánossal beszéljen. A kollégiumban sem volt senki tífuszos, tehát ez a betegség nem fordult elő, nem értette, hogy honnan származik. Az én kombinációm az, hogy a Berija-féle dolgok a korabeli eseményekben jól tükröződnek. Azokat a nagy pártvezéreket, akik Berija szerint alkalmatlanok, likvidálták. A "gyógykezelés" során, nem gyógyulnak meg: ez volt a "Berija-módszer". Valahogy így vehette ezt át Péter János is, mert neki tűzön-vízen keresztül püspökké kellett lennie. Már nem is annyira Rákosi parancsára, hanem sokkal inkább a nagyvezér, Sztálin parancsára. Erre vonatkozóan találtam számtalan levelet. Fekete Sándor például azt írta a korabeli gencsi esperesnek és másoknak, hogy ha Péter János nem lesz püspök, abból nagy baj lesz.

Fekete Ágnes: Dokumentálta azt is, hogy Péter János 1949-ben a Kommunista Párt tagja volt.

Bán István: Hogyne. Amikor az Országos Levéltárba kerültem, a pártarchívumba is kértem betekintést. Kádár személyesen állt ki Péter János mellett 1957-ben, szerinte ugyanis kiválóan alkalmas a külügyminiszteri tisztbe, ám Rákosi elvtárs nem engedte a külügyminisztériumba, gondolván arra, hogy valami baja lesz. Úgy látszik, hogy magasabb rendű utasításra őt az egyházi szolgálatba rendelte vissza.

Fekete Ágnes: Tehát Rákosi rendelte Pétert egyházi szolgálatba?

Bán István: Igen. A debreceni Révész Imre helyett püspöki állásra Rákosi rendelte. Maga Rákosi vette fel a Magyar Dolgozók Pártjának "T" tagjának. A "T" betű ebben az esetben nem tiszteletbeli, hanem titkos… Szóval Rákosinak joga volt rendelkezni Péter szolgálataival. Nagy Barna professzorral is jó barátságban voltam. Igy jutottam hozzá 1956-ban ahhoz az információhoz, amelyet Tildy Zoltán mondott el, mint kis fullajtárnak, nekem is; amikor 1948-ban lemondásra kényszeríttették, kötelezték arra, hogy menjen el Sztálinhoz, tisztelgő búcsúlátogatásra. Igy is tett, mást nem is tehetett volna: repülőre ültették, kivitték Moszkvába. Ám elkísérte őt a személyi titkára, Péter János is, aki akkor már jól beszélt oroszul, így közvetlen beszélgetést tudott folytatni Sztálinnal. Mintha csak erre készült volna. Tildy fogadása nem tartott tovább 10 percnél. Sztálin udvariasan megkérdezte, hogy megy a sora, utána pedig Péter János kihallgatása következett, ami közel 70 percig tartott. Péter János később elmesélte Tildynek, hogy Sztálinon kívül Berija is jelen volt, és meggyőzték arról, hogy a következő szolgálati ideje feltétlenül a béke-szolgálat legyen. Ők garantálják a megfelelő tisztet ahhoz, hogy a betöltendő béke-szolgálatot megfelelőképpen tudja véghezvinni. Feltételezhető, hogy Tildy semmit sem tudott a beszélgetés témájáról. Csak hozzá kell illeszteni az Evenstone-i útjuk során tapasztalt eseményeket. 1954 őszén, amikor Péter János megérkezett Amerikába, a borotvaszappanát kettévágták, a borotvapamacsát szétcsavarták, a cipősarkát lecsavarozták, hogy biztosak legyenek abban, hogy nincs benne mikrofilm. Úgy jártak el az Egyesült Államok biztonsági szervei, mint egy nagytekintélyű kém esetében.

Élőlánc

Fekete Ágnes: Mivel az elhangzott történelmi szörnyűségek elkenését éljük át évtizedek óta, sajnos nem csoda, hogy ezeket a kuszaságokat, erkölcsi össze-visszaságokat megtapasztalhatjuk az élet minden területén. Debrecenben diákok alkottak élőláncot, hogy kifejezzék összetartozásukat, a lelki értékekbe vetett hitüket. Karcsai Nagy Éva interjúját hallják.

Karcsai Nagy Éva: A debreceni Nagytemplom harangja szól, amikor a Magyar Református Középiskolák XI. találkozójának résztvevői élőláncot alkotnak a Nagytemplom és környéke körüli területen.

Erdei József: A Magyar Református Középiskolák XI. találkozójának a Kárpát-medence 35 iskolájából érkezett résztvevői, valamint Debrecen városa hozzánk csatlakozott polgárai 2006. július 8-án, az ősi Debreceni Református Kollégium és Nagytemplom között összegyülekezve a következő nyilatkozatot tesszük. "Kinyilvánítjuk, hogy a gyermeket és a megfogant magzatot Isten ajándékának tekintjük. Elutasítjuk a művi meddővé tétel liberalizálására tett kísérleteket. Kinyilvánítjuk, hogy a református kollégiumok sok évszázados hagyományaihoz hűen, az anyanyelven történő tanulást minden fiatal elidegeníthetetlen jogának tartjuk. Elutasítjuk a felsőoktatási tandíj bevezetésére tett lépéseket. Elutasítjuk a magyar nemzetrészek közötti feszültségkeltés minden formáját. Támogatjuk a határon túli magyarok személyi és kulturális autonómia-törekvéseit.

Karcsai Nagy Éva: Erdei József olvasta fel a nyilatkozatot, aki maga is a Debreceni Református Kollégium diákja volt.

Erdei József: Egy olyan munkába fogtunk most bele az aláírásgyűjtéssel és élőlánc- mozgalommal, amely az egyházi iskolák és a magyar élet továbbélésével kapcsolatos intézkedéseket kívánja elősegíteni, sürgetni.

Karcsai Nagy Éva: A nézelődőket kérdezem, hogy mit szólnak ahhoz, hogy a magyar református középiskolások tiltakoznak.

Egy debreceni hölgy: Egyet értünk. Baj, hogy ilyen erkölcsi nihil van az országban. Szükség van az egyházakra ahhoz, hogy az erkölcs, a kapcsolatteremtés teljesen más szemléletűvé váljon.

Karcsai Nagy Éva: Győri Józsefhez csatlakoztam itt a sorban. Most a Nagytemplomtól vonultunk vissza. Merre?

Győri József: Vissza a Kollégium irányába, ahol a következő előadásunk lesz. Ezt Balogh Zoltán fogja tartani: Esélyt az életnek, esélyt a jövőnek címmel. Ami elhangzott az élőláncban, azt próbáljuk meg kibontani a diákok számára is, hogy megértsék, hogy mit jelent ez a gyakorlatban.

Karcsai Nagy Éva: Az élet különös módon rendezte ezt az élőláncot, a demonstrációt. Amikor a Kollégiumtól a Nagytemplom elé jöttünk, akkor éppen egy ifjú pár jött ki a templomból.

Egy debreceni férfi: Az is érdekes volt, hogy a találkozó résztvevői azonnal köszöntötték az ifjú párt. A lánc jelképes, amely továbbmegy a határokon túlra, reméljük, hogy sok emberhez elérkeznek ezek a gondolatok.

Karcsai Nagy Éva: Nagyberegről érkeztek a fiatalok. Milyen érzés volt élőláncot alkotni?

Az élőlánc egy férfi tagja: Furcsa volt, ilyenben még nem vettünk részt. Teljes mértékben egyetértünk azzal a nyilatkozattal, amit felolvastak.

Az élőlánc egy hölgy tagja: Egy 18 éves lány még nem tudja megfogalmazni magának, hogy mit szeretne. Én mindenféleképpen elítélem ezt a káros döntést.

Az élőlánc egy másik hölgy tagja: Egyáltalán, hogy ez 18 évesen kérdés lehet. Hogy lehet az kérdés, hogy valaki akar-e édesanya lenni, vagy sem. Nem lett volna szabad felmerülnie ennek a gondolatnak.

Fekete Ágnes: Ma a hónap utolsó szerdája van, ezért egy istentiszteletre látogatunk el. A helyszín nem megszokott, mert a budapesti teológusok számára tartott istentisztelet hangfelvételéből hallhatunk részleteket. Az igehirdető Bölcsföldi András. Pál apostol II. Korinthusi levelének 12. fejezetéből a 9. verset magyarázza.
"Hogy a kijelentés nagysága miatt el ne bizakodjak, tövis adatott a testembe, a sátán angyala, hogy gyötörjön engem. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el tőlem, és ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz".

Bölcsföldi András: Ilyesmiket mondunk egymásnak: le vagyok eresztve, üresnek érzem magam, kiürültem, megfáradtam és elfáradtam. Szó szerint azt mondjuk, hogy nehéz élni, pedig tudjuk azt, hogy sok embernek sokkal nehezebb, mint nekünk. Persze megnyugtató, hogy nem csak mi vagyunk így ezzel. Nem kell másra gondolni, mint néhány bibliai személyre, akár Illésre, aki a Karmell-hegyi istenítélet után elfárad fizikailag, lelkileg kimerül, belefárad a prófétaságba, erőtlenül roskad le egy rekettyebokor alá, és azt mondja, hogy elég. Isten pedig fizikailag és lelkileg is megerősíti, és erején felül megy 40 napig, egészen a Hóreb hegyig. Vagy Pál apostol, aki magáról írja a korinthusiaknak még sokkal korábban: erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. És végig ez jellemzi a munkáját: erőtlen vagyok, és Isten folyamatosan megerősít engem. És ebben a részben kimondja: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." Hogyan jut el eddig a mondatig Pál apostol?

Két dolog feszül egymásnak. Isten olyan dolgot mutat meg Pálnak, ami egyáltalán nem volt jellemző akkor, és azóta sem. Beavatja egy titokba, ami mindmáig, bármennyire is kutatjuk, kicsit misztikus marad. Nem tudjuk mindmáig, hogy miről ír pontosan Pál apostol: látomásban Pál elragadtatik, átéli az Isten közelségét, jelenvalóságát. Már az elbeszélés is kicsit furcsa a számunkra, hiszen Pál apostol, a megszokott egyes szám első személyből harmadik személybe vált, mintha kívül lenne az eseményeken, mintha abban a pillanatban valaki mássá vált volna ő maga is. Még a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy neki bármi része is lenne ebben. Elragadtatásról beszél, ami a népi nyelven, különösen a mi népünk nyelvén az elrejtezés szóval adható vissza. Olyan történik, amit racionálisan nem lehet megmagyarázni. Valahol az Isten közelébe jut és talán más ez, mint az a teofánia, amit a megtérésekor él át. A másik pedig, amit megtudunk Pálról a mennyei magasságok után, legalább ennyire talányos. Legalább is bibliakutatók régóta keresik ennek az értelmét: tövis adatott a testébe. Ha nagyon plasztikusan fogjuk fel ezt a képet, mint ahogyan gyermekkoromban én is tettem, akkor olyasmi lehetne ez, mintha egy éles tárgy lenne belénk szúrva, amelyet minden mozdulatnál érzünk, egy nyílvesszőnek, egy lándzsának a hegye.

Mi is volt az, ami Pál apostolt ennyire gyötörte. Krónikus betegség lehetett? Vannak, akik szerint epilepszia. A mai kor tudománya azt mondja, hogy esetleg endogén depresszió. Vagy esetleg valamilyen szembetegség? Mások szerint ez lehetett egyfajta lelki betegség is, lelki erőtlenség, hiszen a sátán angyala kifejezés erre utal. Látjuk ezt a kétféle világot: az elragadtatásét, a Menny világát, a kibeszélhetetlen titkokat, másfelől látjuk a földi világot, a sátán angyalának ökölcsapását. Móricz híres regényében, a Fáklyában is ezt a kettőséget éli át a lelkész, amikor szárnyal, és nagy örömmel prédikál a beiktatásán, és azt érzi, hogy mindazt, amit a teológián tanult, most végre egy gyülekezetben használhatja. És azután az istentisztelet és a szeretetvendégség elmúltával rájön az emberi kicsinyességre, a gyülekezeti tagok, a gondnok másságára, hiszen már a beiktatását követő ebédet is a saját fizetéséből adta. Mennyei magasság a beiktatáson a templomban, aztán az emberi mélység. Az egyik teológusnapon beszélgettünk egy helyi lelkipásztorral, és valaki megjegyezte, hogy két-három év múlva esetleg elfogy az üzenet. Mit csinál egy lelkész olyankor? Már a templomban is megvan egy kicsit ez a kettőség, ha lehet igy mondani, hiszen emberközelinek kell lenni akkor, amikor az ember az Úr asztalától köszönti a gyülekezetet, valamit kér, elmondja a hirdetéseket, megszólítja az embereket. És mennyire más az, amikor a szószéken áll, és Isten igéjét hirdeti, amikor Istent képviseli esetleg prófétai szó által. Fent a szószéken és lenn, pedig egy épületben vagyunk ugyanazzal a céllal. S itt Pál nem csak ennek a kettőnek a feszültségét írja le, hanem mint egy fokozatot tárja elénk, kicsit furcsa módon is a mai ember számára.

Először beismeri, hogy nagyon erőtlen, testi megjelenése és szava is. Aztán egy fokozattal tovább megy, és azt mondja, hogy ezzel ő dicsekszik. Harmadszor már azt írja, még fokozottabban, hogy öröme telik a szenvedésekben. Talán azt gondoljuk a 21. század elején, hogy Pál elveszítette a józanságát, eltévesztette a mértéket, mert addig mi is eljutunk, hogy elismerjük az erőtlenséget, ezt nem nehéz, de hogy ezzel még dicsekedjünk is, sőt örüljünk az erőtlenségnek, ez a mai embertől nagyon távol van. Pedig Pál ezt nagyon őszintén írja, és nem csak írja, hanem nagyon őszintén meg is éli. Testi gyöngesége hozzátartozik eszközi mivoltához. Az erőtlenségben igy helyezkedik el és hat Isten Igéje. És ez a Keresztelő Jánostól származó gondolat: Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom, járja át Pált is. Akkor munkálkodhat igazán Isten, ha mi a háttérben maradunk. Röviden megfogalmazva: az ügy fontosabb, mint mi. Ezt írja József Attila A Dunánál című versben. "Megszólítanak, mert ők én vagyok már, gyenge létemre, igy vagyok erős." Erőtlenségeimmel dicsekszem. Mi következik mindebből? Szeretnék három dolgot mondani. Az egyik az, hogy ismerjük fel és ismerjük be a gyengeségeinket. Azok, akik nagyon erősnek látszanak, sokszor sokkal gyengébbek, mint mások. A mi füleinknek furcsa, hogy ezt valaki el is mondja. A hitünkhöz, és egy kapcsolatnak az őszinteségéhez is hozzátartozik az, hogy valaki meg merje mutatni a gyengeségeit is. És ha megfigyelitek, a saját életetekben is igy van, hogy akkor kezd mélyülni a kapcsolat, amikor a másikban észreveszed a gyengeséget, amikor erről már mersz beszélni.

Amikor el tudjuk mondani, hogy nem baj, hogy gyengék vagyunk, sőt lehet, hogy jobban szeretlek. A különös az, hogy Isten világosan látja az életünket, Ő jobban látja az erőtlenségeket, mint mi magunk. Azért próbál meg bennünket, mert ezzel jobban magához köt és megerősít. Lehet ez fizikai hozzákötés is: testi baj, betegség és lehet lelki is. Az első üzenete ennek az igének számomra az, hogy fel kell ismerni a gyengeségeinket. A másik üzenete, hogy ezt az erőtlenséget ki is lehet használni. Hiszen Isten ilyenkor, mi legalábbis úgy érezzük, közelebb van hozzánk. Talán azokban a pillanatokban, amikor erőtlenek vagyunk, azt érezzük, hogy távol van, pedig ilyenkor Ő ott van a közvetlen közelünkben. Sokszor használjuk Ady Endre egyik verssorát: "Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten." Talán mindenki úgy érti ezt a versszakot, hogy ha mélységekben vagyok, szomorúságokban, erőtlen vagyok, akkor Isten, mint egy jó barát, odajön és átölel, esetleg mások által is. Mi az átölelésre tesszük a hangsúlyt, pedig ebben a versben a csöndességen és a váratlanságon van a hangsúly. Miért váratlan? Az az igazi erőtlenség, amikor valaki nem is várja Isten segítségét. Ez az erőtlenség mögötti erőtlenség. Ezt talán még szebben fogalmazza meg Eliot Sarolta éneke, az énekes könyvünknek egy külön kincse: Amint vagyok, …, nem várva, hogy lelkemnek terhe, szennye fogy. Valaki oda eljut, hogy nem is várja. Váratlanul ölel át az Isten. Használjuk ki azt, hogy az Isten velünk van, hogy Ő egészen közel jött hozzánk Jézus Krisztusban. És végül fogadjuk el azt is, hogy Ő megerősít.

Sokszor nagy dolgokat várunk, ahogy Pál apostol is leírja kalandos életét, gyakori megveretését, börtönben eltöltött napjait. Lehet, hogy ránk is vár ilyen egyszer. Fogadjuk el azt is, hogy az is eredmény, ha nem omlunk össze. Reményik Sándor ezt úgy fogalmazta meg, hogy a "magától" kegyelem. Az a kicsi, ami megment bennünket az összeomlástól. Amikor sodródunk a szakadék széle felé, és mégsem esünk le, az a néhány centiméter, ami megóv minket a leeséstől az a kegyelem. Az a néhány perc, amit valaki ránk szán, ami megment a megsemmisüléstől bennünket. Sokszor voltunk úton az elmúlt félévben, és néha elgondolkodtam azon, hogy néhány centiméter választ el bennünket a megsemmisüléstől. És ez a kicsi, ami megment bennünket attól, hogy egészen erőtlenek legyünk, ez a kegyelem. Azt is fogadjuk el, hogy ha nem történik semmi extra dolog az életünkben, nem élünk át nagy dolgot, de mégis megmaradunk és egészségesek vagyunk, tanulhatunk és készülhetünk, akkor Isten megtölt azzal az erővel, amiről Pál beszél. Elég neked az én kegyelmem. Nem kell több. Te talán többet szeretnél, még több embert, még több segítséget, még több lelki gondozást, még több imádságot. És Pál azt mondja: Isten ennyit mond, elég neked az én kegyelmem. Higgyük el, hogy ez működik, hogy Isten ebben megerősít bennünket, és ha néhány hét múlva eszünkbe jut, amikor úgy érezzük, hogy a hullámok átcsapnak rajtunk, elmerülünk, tényleg összeesünk, akkor gondoljunk arra, amit Pál átélt: elég volt neki Isten kegyelme.
Ámen