2006-07-19

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai műsorunkban egy szellemi kirándulásra indulunk. Az út a Reformkorba vezet. Kalauzunk Kulin Ferenc, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja. Erre a különleges utazásra azért van szükség, mert amerre nézek, mindenki a maga látása szerint értelmezi azt, ami ma velünk történik. Nem tehetjük meg, hogy mi nem tesszük fel a kérdést, vajon az egyháznak van-e válasza a mai magyar valóságra. Mi is történik itt? Kulin Ferenc válasza, hogy a protestáns értékeket kellene egyre komolyabban vennünk. Az egyház hivatása, hogy mind hitelesebben képviselje ezt az üzenetet. Még akkor is, ha ez a Reformkor tájékán sem sikerült tökéletesen.

Kulin Ferenc: Nem úgy kell felfogni általában az egyház szerepét ezen belül a református egyház szerepét, hogy az mindig az integráció feladatát látta el, eközben pedig a politika és az állam folyamatosan a széthúzást erősítette. Valamilyen módon mindig lecsapódott az egyház életében, történelmében a világi történelem. Klasszikus példaként hadd említsem a 19. század végéről a kor egyik nagy drámáját, amely az egyik legnagyobb gondolkodó katolizálásával végződött: Bessenyei György otthagyta a református egyházat és átment a katolikusokhoz. Ez a dráma nem egyszerűen egy egyénnek a makacssága vagy hisztije, hanem nagyon jól kitapintható eszmei, politikai, gazdasági küzdelmeknek a végeredménye. Valamiért kivetik magukból, valamiért nem kell, valamiért az a fajta gondolkodásmód, amit fiatalon megpróbált képviselni nem kell az egyháznak. Hogy ebben mennyi a fiatal Bessenyeinek a tapasztalatok hiányából adódó gyarlósága, mennyi az egyházon belüli ellenfeleinek a csacsisága, az nem tisztázott. De ezek mögött mindig súlyos politikai küzdelmek is rejlettek.

Fekete Ágnes: Tehát van abban valami normális is, hogy az egyház leképezi a társadalmi folyamatokat, és nem csupán válaszol azokra?

Kulin Ferenc: Tudomásul kell venni, hogy ez a kétfajta szervezési mód áthatja egymást, legalábbis az újkortól kezdve. Soha nem tudjuk, hogy az egyház a spirituális értékeit képviselje teljességükben és tisztaságukban, mert valamilyen módon belekeveredik a világiság, és az adott nemzeti történelmi problematika. Ezen egyháztörténeti kalandok mögött ott az egész modernkor feszültsége. Ami velünk történik a 16. századtól kezdődően nem csak egymással párhuzamba állítható életsorsoknak, történelmi eseményeknek a sora, hanem egy egybetartozó, összefüggő, egységes folyamatnak a különböző részeit is jelenti. Azt értem ez alatt, hogy azok a dilemmák, amikkel mi, 2006-ban küszködünk, nem csak hasonlítanak a reformkori ember dilemmáihoz, hanem egyenesen ugyanazok a problémák. Nagy léptékkel mérve, ugyanannak a történelmi korszaknak a szereplői vagyunk, mint a 17-18. század embere volt. Hogy meddig mehetünk vissza időben, ez természetesen vitatható, de egy biztos, amikortól kezdve modernről beszélünk, az ember problémái lényegüket tekintve nagyon hasonlóak egymáshoz. Mert az általunk belátható történelmi időszakon belül a legnagyobb fordulat az emberiség történetében a modernséggel kezdődött. Bárhonnan is közelítünk, a modernkor embere kiszakadt a szakrális közegből, kiszakadt egy olyan társadalmi szerkezetből, amelyik nagyjából megbízhatóan jelölte ki az egyén számára evilági teendőit és meghatározta lényegileg a transzcendenshez való viszonyát. A modernkor embere nem tudja követhető minták szerint rendezni az életét, állandóan újra kell teremtenie személyes erőfeszítéssel az élethez való viszonyát. Neki kell eldöntenie, hogy a múltból milyen mintákat, milyen értékeket követ, neki kell eldöntenie, hogy mi akar lenni, neki kell eldöntenie, hogy vállalja-e a hit vagy a hitetlenség kockázatát. Ebből a nagy történelmi összefüggésből kiindulva minden nyomorúságunk, beleértve a gazdasági, politikai nyomorúságunkat is egy hosszú, több évszázados folyamatnak előrelátható eredménye. Pontosan láthatjuk azt, hogy a modern ember történetében egyszerre jelennek meg olyan vívmányok, amelyek azt a látszatot keltik, mintha az emberi történelem valami egyenes vonalú fejlődés útján haladna. És egyszerre jelennek meg azok a feloldhatatlan feszültségek, amelyek – ahogy az időben haladunk előre – egyre nagyobb erejű robbanásokhoz vezetnek. Egyfelől a gőzgéptől eljutunk az atomkorszakig, másfelől pedig a parasztfelkelésektől a világháborúkig. Ahogy haladunk előre az időben növekszik a robbanásoknak, a katasztrófáknak a pusztító hatása. Benne vagyunk egy olyan történelmi folyamatban, amely beláthatatlan irányba vezet. A mai embernek a döntései közé tartozik például, hogy mit tekint a saját életében inkább figyelemre méltónak. Azzal próbálja-e meg ámítani magát, hogy mindig volt valamiféle előrelépés, haladán. Én részese lehetek ennek a haladásnak, amelyek közbejöttek, azok apró intermezzóként értelmezhetőek: háborúk, forradalmak, lázadások, börtönök, pusztulások, amiket igyekszünk elfelejteni. Vagy pedig úgy viszonyulok az élethez, a közösségem életéhez is, az egyre nagyobb veszélyeket, kihívásokat jelentő történelmi folyamathoz, amellyel szemben nekem ki kell dolgoznom az egyéni stratégiámat, és meg kell próbálnom megszerveznem a közösségemben is az ellenállás stratégiáját.

Fekete Ágnes: Fejlődés és félelem, mint két érzés áll itt egymással szemben?

Kulin Ferenc: A naiv bizalom, a nem vallásos értelmű hit a fejlődésben, biztonságban a modern ember egyik ismérve. A másik oldalon pedig ennek az ellentéte: a nyugtalanság, a szorongás, a félelem és a hisztéria. Vagy ahogy Hamvas mondta: az őrjöngés. Az ember mind a két magatartásra találhat elég okot. Lehet úgy értelmezni egy életet, hogy azért csak megvolt minden, volt haladás, körülöttünk ugyan sok tragédia volt, de én és az én családom átéltük a dolgokat. Lehet úgy is közelíteni az élethez, hogy bennünket is elérhet az a fenyegetés, ami a környezetemben, az általam nem szívesen felidézett sorsokban már megtörtént. Azt kellene tudatosan keresnünk, hogy hogyan tudunk ezekkel a fenyegetésekkel szemben közösen cselekedjünk valamit. A lényeg az, hogy közösen tegyünk valamit.

Zene

Kulin Ferenc: Az emberek nagyon szeretik hallani, hogy igazából nincs nagy baj az életükben, jól haladnak a dolgok, apró igazításokkal az életünket rendben lehet tartani. Miután nagyon szeretnek ezekhez hasonlókat hallani, ezért olyan politikai erőt választanak maguknak, amelyik ezt meggyőzőbben tudja elhitetni velük. A másik oldalon viszont fennáll a veszélye annak, hogy aki viszont vesztese egy ilyen politikai folyamatnak, hajlamosabb arra, hogy ne lássa meg az életben azokat az adottságokat, amelyek tényleg valamiféle folytonosságot, biztonságot jelenthetnek. Szinte csak arra fogékonyak, hogy hogyan lehetne eljuttatni ezt a nyugtalanító állapotot valamilyen változáshoz.

Fekete Ágnes: Szóval, hogy az életnek ezt a nyugtalanító állapotát, ami egyébként igaz, ezt hangsúlyozzák.

Kulin Ferenc: Itt lehet azon gondolkodni, hogy kínál-e az előtörténetünk valami olyan példát, aminek a tudatosítása segíthet bennünket abban, hogy hogyan kezeljük a gondjainkat. Mi kellett ahhoz például, hogy egy 19. századi Reformkor néhány évtizedes súrlódás és viaskodás után eljusson egy nagy, nemzeti összefogásig, ami azelőtt és azóta is páratlan a magyar történelemben: a zsellérektől az arisztokratákig össze tudtak állni a közös ügy érdekében. Tudtak közösen képviselni egy hitet, egy akaratot. Mi volt ennek a titka? Ennek a kornak a szellemi alkata volt a legmeghatározóbb. A plebejus származású, radikális költő, mint Petőfi Sándor, vagy egy dúsgazdag arisztokrata, mint Széchenyi István, bármennyire eltérően ítélték meg a korabeli európai politikai helyzetet, bármennyire másképp gondolkodtak aktuális politikai kérdésekről, az élethez való viszonyukban volt valami közös nevező. Elfogadták, hogy az életnek a mindennapi, kézzelfogható értékeken túl vannak más pozítivumai is, és mindenféleképpen vannak olyan értékei, amelyekért kockázatot kell vállalni. Ez a fajta hit kimúlt, nem létezik. A mai ember minden helyzetben igyekszik elkerülni a végletes válaszoknak vagy döntéseknek a kockázatát. Igyekszik hinni abban, hogy az életünk lényegében valami szakadatlan fejlődés, valamilyen belső rendet kínáló dolog, amit meg kell hódítanunk az egyéni világunk számára is. Nem szabad kockáztatni holmi elvont politikai, eszmei célokért. Minél inkább igyekszik az ember kerülni a feszültségeknek tudatos vállalását és oldását, annál inkább sodródik egy olyan állapot felé, amikor már semmi módja nem lesz, hogy beleavatkozzék. Visszaidézhetjük az első világháború előtti hétköznapi ember közérzetét és gondolkodásmódját. Senkinek nem jutott eszébe egy-két prófétikus hajlamú költőn kívül, hogy itt valami rettenetes dolog történhet. Ha valakitől ezt hallották, akkor azt hajlamosak voltak őrültnek, izgága, lázító ügynöknek tekinteni. Senki nem gondolt a második világháború előtt sem arra, hogy benne vannak, a kellős közepén egy folyamatnak, ami katasztrófához vezethet. És amikor megtörtént a katasztrófa, jött a béke és a konszolidáció, az emberek megint igyekeztek úgy felfogni az életet, mint aminek mellékes, elhanyagolható, véletlenszerű eseménye lenne, hogy időnként tragédiák történnek. Nem így van. A mai zavarodottságunkban benne van ehhez a léttörvényhez való viszonyunknak a tisztázatlansága. Hogy normális emberi állapotokat fenntartani, fejleszteni csak folyamatos küzdelmekkel, erőszakos harcokkal lehet, de nem lehet megkerülni az ütközéseket, kikerülni a konfliktusokat. Arra próbál rávenni minket a média, a politikai élet, hogy elfogadjuk a nyomorult ürességében és tartalmatlanságában az életünket, mert ha teszünk ellene valamit, abból csak nagy bajunk, kárunk származhat. Nagyobb bajok elkerülése érdekében a hétköznapokban kell folyamatosan ütköznünk, súrlódnunk. Az értékeinknek meg nem felelő intézményekkel, személyekkel, politikusokkal, pártokkal, irányzatokkal.

Fekete Ágnes: A Reformkor előtt hogy nézett ki az ország, mi volt az, amit akkor össze kellett hozni étosznak?

Kulin Ferenc: Az alapkérdés hasonló volt a maihoz. Egy korszakváltást megélő társadalom milyen elvek szerint hajtja végre ezt a feladatot? Háromféle minta van: az egyik a francia forradalom mintája, ami azt sugallja, hogy tabula rasat kell teremteni, vérrel a múltat végképp eltörölni, és az ész törvényei szerint berendezni valamiféle tökéletes társadalmat. Ennek az ideológiának a fertőzését a magyar szellemi élet csodálatos magasságú teljesítményekkel kivédte. Volt egy másik példa, a Habsburg abszolutizmusé. Ők azt próbálták elhitetni, hogy ha megmaradsz abban a függőségben, amiben eddig voltál, akkor ránkbízhatod magad, majd mi megoldjuk. Nem lehetett ezt sem követni. És volt egy magyar irány, ez volt a magyar Reformkor lényege: van a múltunkban olyan minta, amelyet ha megújítunk, akkor abból egy magyar megoldás születhet. Mert az élet lényegéhez tartozik az ember közösségével való összetartozása, a saját identitásának a közösségi identitáshoz való viszonya, vagyis nem lehet egyetemes receptek szerint üdvözíteni az embereket: egy konkrét társadalomnak, konkrét történelme alapján lehet kiutat keresni mindenféle kátyúból.

Zene

Kulin Ferenc: Mertek frontális küzdelmeket vállalni, de úgy, hogy mindenki arról beszélt, amit gondolt. Aki a közügyekbe akart avatkozni egyszerre vállalt politikus és publicista szerepet. Tessék megnézni, hogy a legnagyobb politikusok egyben a legnagyobb publicisták. Ez így van már Kölcsey Ferenc és Eötvös József esetében, Kossuthnál, Széchenyinél, Deáknál, Kemény Zsigmondnál és sorolhatnám tovább.

Fekete Ágnes: Az ő cikkeikkel volt tele az újság akkor?

Kulin Ferenc: Volt víziójuk a világról, az országról, ezek egymással ütköztek, súrlódtak. Egymásnak címezve tudták megfogalmazni a saját ideájukat, és a másikénak a bírálatát. Egy nyílt, szellemi küzdelemben tudott kiforrni az a közszellem, ami egyben tudta tartani, össze tudta fogni a társadalmat. Kommunikáltak és harcoltak egymással, és ez a folyamatos, de nyílt küzdelem tudta megteremteni azt a légkört, amiben itt aztán nagy dolgok születhettek. Sok szó esik manapság a kommunikációról, a média hatalmáról. A magyar Reformkor kommunikációs állapota a maihoz viszonyítva sokkal tisztább, átláthatóbb, becsületesebb volt. Arról beszéltek, amit fontosnak tartottak. Ma minden politikai megnyilatkozás arra irányul, hogy hogyan lehet elrejteni a valóságos politikai akaratomat. Hogyan lehet megszólítani azokat a vágyakat, indulatokat, amelyek reményeink szerint majd a hatalomba segítenek engem? A reformkor politikusai modern, korszerű emberek voltak, fejlődést, ipart, kereskedelmet akartak. Az újkor istenéhez, a profithoz, a pénzhez való viszonya a kornak irigylésre méltóan morális alapokon nyugodott. Mit jelentett ez? A Reformkor embere pontosan tudta azt, hogy a tőkének, a piacgazdaságnak milyen irgalmatlan kockázatai vannak. Ügyet csinált magának abból, hogy ennek a tőkés rendszernek magyarországi változatát ezek nélkül a nyugaton riasztó mértékben növekvő kísérő jelenségek nélkül teremtsék meg. Eötvös József fontosnak érzi, hogy tanulmányt írjon az Írországi nyomorról. Ez a fajta tudatosság: úgy követni a nyugatot, úgy hozni be több tőkét, hitelt, hogy ugyanolyan fontos maradjon a munkavállaló magyar ember egészsége, jóléte, kulturális ellátottsága, mint a profit, ez kihalt. Megszűnt, legalábbis az uralkodó politikai állásfoglalás szerint. A társadalom érdekei a gazdaság érdekeivel azonosak. Amennyiben a gazdaság bajban van, a társadalom meg kell szorítsa magát. Érdekes módon nem halljuk azt a gondolatot, amit Kossuth kifejtett több vezércikkében: a gazdaság sem fejlődhet a társadalom rovására.

Fekete Ágnes: A református szellemiség adhat-e valamit ebben a helyzetben? Van-e kitörési pont?

Kulin Ferenc: Az európai keresztyén hagyományok jelentik a fogódzókat. Én azért emelném ki a protestáns hagyományt, mert a modernkor legnagyobb kihívására elsőként a reformáció tudott választ adni. Nem kell sem megtagadnod a testi mivoltodat, az anyagi érdekeidet, nem kell bűnnek tekinteni a profitot sem, még a kamat sem ördögtől való, csak az egyeztetéshez szigorú vallási és erkölcsi érdeket kell alkalmazni. Ezt a reformáció megteszi. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy hitnek és tudásnak, értelemnek és érzelemnek valamiféle egységét tudta létrehozni, hanem az ember egyfajta egységének, kétfajta szenvedélyének a szakításából tudta megmenteni az embert, tudott evilági, racionálisan gondolkodó, a természetet a javára fordítani tudó személyiséget nevelni, és tudott az emberből önmagához kritikusan viszonyuló, a bűntudat kényszerét el nem kerülő személyiségeket formálni. A javakra való törekvésnek és a helyes cselekvésnek dilemmája állandóan foglalkoztatta a protestáns embert és ez a gyakorlata a szellemi, vallásos életnek megújítandó és megújítható.

Fekete Ágnes: Úgy látja, hogy az egyházban létezik egy olyan erő, ami kitörés?

Kulin Ferenc: Tudatosan nem egyházról beszéltem, hanem keresztyénségről, reformációról, protestantizmusról, hitről beszéltem. Hogy az egyház ezeket az értékeket mikor milyen mértékben képes úgy képviselni, hogy azzal kifelé is hatni tudjon, ami által a politikai közösség számára is tudhat hasznosan cselekedni, e tekintetben a mai egyházak, beleértve a református egyházat is nem jeleskednek. Az igazi válságokból nagy dolgok születhetnek és én úgy fogom fel a 21. század egyházi válságait is, mint amelyekben benne van egy nagy megújulásnak a lehetősége. Döntő szerepe lehet annak, hogy meg tudjuk- e ragadni a kommunikáció, az emberekhez való szólás azon lehetőségeit, amelyek kizárólag ennek a kornak az adottságai. Ma már a szellemi világban nem lehet hitértékeket, teológiai igazságokat képviselni anélkül, hogy ne kerüljünk vitahelyzetbe. Ahhoz, hogy állni tudjuk a vitát, egyetemi szintű képzettségre, műveltségre van szükség, és nem csak a teológiában.

Fekete Ágnes: Többet kell tanulni.

Kulin Ferenc: Többet kell tanulni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéluma 23. részének 13. verséből:
”Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyek országát bezárjátok az emberek elől, mivel ti nem mentek be abba.”

Ez a fájdalmas kiáltás egyike a 8 jajnak, amit Jézus a farizeusokról mondott. A farizeus szó manapság tulajdonságot jelent, amit soha nem alkalmazunk magunkra. Még nem hallottam senkitől, hogy én farizeus vagyok. Nagyon sötét, képmutató képet festenénk magunkról. Pedig a farizeusok eredetileg nem voltak rossz emberek. A szó eredeti értelme szerint azt lehetne mondani, ők voltak a szétválasztók. Ők voltak azok, akik megőrozték az Úrba vetett hitet a beolvadástól. Amikor a zsidó nép visszatért a babiloni fogságból, óriási veszélye volt annak, hogy hitük beolvad a kánaániták hitébe. Amit ma szinkretizmusnak hívunk, hogy egy kicsit valaki ebből a hitből is, egy kicsit abból is merít, akkor pontosan ilyen reális veszély volt. A farizeusok voltak , akik azt mondták: nem, válasszuk szét a dolgokat. Mi az a nép vagyunk, akit az Úr kihozott Egyiptomból, és nem imádunk más istent. A farizeus volt az az ember, aki nem a maga érdekét nézte, hanem a népét. Éppen ezért nagy tisztelet övezte őket, felnéztek rájuk, mert kitartóak és hűségesek voltak a hitben. Mégis Jézus korára ezeknek az emberek az utódai már csak formailag tartották meg ezt a hűséget. Kitartottak a külsőségek mellett, de már nem volt igazán mi ellen küzdeni. A láng ellobbant, maradt a külsőségekhez való hűség. Vajon Jézus miért foglalkozott ezekkel az emberekkel? Ha ilyen negatív személyiségek, miért pazarol rájuk hosszú oldalakat a Szentírás? Éppen ez a dolgok lényege. Én, ha tehetem, elkerülöm azokat, akiket farizeusnak tartok. Igyekszem nem foglalkozni velük. Főjenek a maguk levében gondolom magamban. A mai világ erre ösztökél bennünket, ahogyan ez el is hagngzott: ne foglalkozz azzal, aki nagyon más, mint te. Ne állj le vitatkozni, úgy sem érdemes! Hiába érvelsz, hiába fárasztod magad, meggyőzni senkit nem lehet. Jézus mondataiban az a döbbenetes, hogy ő pontosan ugyanezt mondhatta volna. Mit pazarlod az erődet a farizeusokra! Ez egy bebetonozott szellemi rendszer. Minden mondatra pontosan tudják a választ, reménytelen őket kimozdítani biztosnak hitt ideáikból! Jézus mégis, ha úgy tetszik pazarolja szavait, idejét rájuk. Nem mond le a képmutatókról. Ő a tékozló fiú atyja, aki kimegy az idősebb fiú elé, és beszélget vele. Ő az, akinek mindenki fontos!
Ámen