2004-02-04

Belterjesség

Néha használjuk a "belterjes" jelzőt arra, amikor egy közösség bezáródik. Ilyenkor számos esetben egymás között házasodnak az emberek, amiből bonyodalmak és betegségek születnek a következő nemzedékben.

Miért jut eszembe ez a kifejezés a KGRE hittudományi kara hallgatóinak nyilatkozata kapcsán, amelyben kiállnak dékánjuk és karuk mellett? (Lehet, hogy csak bennem vannak kérdések, csak az én látószögemből tűnik valami falsnak? Kérem, cáfoljon meg, aki másképpen látja az ügyet.)

Először is biztos vagyok abban, hogy a legtöbb hallgatót jó szándék vezérelte, amikor véleményének hangot adott. Kérdés azonban, jó eszközt választottak-e?

Ha valaki azt nyilatkozza ország-világ előtt, hogy a keresztyéneket ki kell irtani, és erre a keresztyén vezetők tiltakoznak, akkor ezt kétféleképpen fogadják az emberek. A vallásos emberekből jószerében semmit nem vált ki ez a nyilatkozat, hiszen ők maguk is így gondolkodnak. Ha egy nem vallásos ember hallja a tiltakozást, valami ilyesfélét gondolhat: No lám, féltik a bőrüket! Most megijedtek. Vagy: Persze féltik a pénzüket! De ha erre a nyilatkozatra vásárolnak egy szál virágot, és meghívnak 50 kamerát, elmennek egy Holocaust emlékműhöz, akkor az egész más színben fog tűnni. Főleg ha egy rövid mondatot közzé tesznek, mondjuk ezt: "Nem szeretnénk ha valaha még egyszer egy hitet vagy egy népet ki akarnának irtani." – akkor ezzel a virágszállal többet mondanak el mindennél, és kihúzzák a méregfogát a történetnek, még jó színben is tűnnek fel mindenki előtt.

A sajtóban nem csupán azt kell meggondolnunk, hogy igaz-e a szó, hanem azt is, hogy milyen hatása lehet. Ki mit ért a szavakon?

Azt tapasztalom, hogy a jelenlegi magyarországi kommunikáció afelé tart, hogy az egymással egyetértő emberek szinte nyilatkozatháborúkkal hergelik a velük amúgy is egyetértőket és így az egyetértés még nagyobb lesz. A valóságos párbeszéd ritka. Különösen az egyházra igaz ez a helyzetkép, hiszen egy zárt, kicsi közösségről van szó, amely sok támadásnak van kitéve, óhatatlanul is véd- és dacszövetségbe lép önmagával a túlélésért. Sokszor hirtelen kell reagálni egy-egy helyzetre, mint a fenti ügyben is, és a megtámadottság tudata felkorbácsolja az érzelmeket.

Nem akarok kibicként beszélni, hiszen magam is átéltem valami hasonlót. Telefonon értesültem róla, hogy az aznapi Népszabadságban egy oldalas cikk jelent meg rólam, amelyben akkori munkámról töménytelen sok hazugságot és rágalmat lehetett olvasni. Kapkodtam fűhöz-fához. Nagyon fájt az eset. Én is vártam, hogy valaki kiálljon mellettem. Nem így történt. Csak gondnokom jött el velem a püspökhöz és ezt mondta: Püspök Úr! Azt nem úgy kell, hogy kés a kézben, hanem kéz a kézben! Utólag úgy érzem, a csönd lett volna a legbeszédesebb. Azonban sajtóper lett belőle, amikor is egy újabb döbbenet ért: közölték, hogy a perirat 14 pontjában nincsen kereshetőségem, csupán egyben. Ez az egy pont aztán helyreigazításként meg is jelent a Népszabadság oldaljegyzetében imígyen: A reformátusok nem jártak kémkedni a garai fogyatékos otthonba. Érdekes tapasztalat volt. Árat is fizettem: a perköltséget. Át kellett élnem azt, hogy teljesen eszköztelenül állok az igazságommal és jószándékommal a falum népe mellett, a sajtómágnásokkal szemben – ha szélsőségesen fogalmazok.

Mégis úgy gondolom, azóta a sajtóban dolgozva, hogy meg kell kísérelnünk jól kommunikálni magunkat.

Ha azt írjuk le, hogy mi kiállunk dékánunk mellett, a legtöbb ember ebből nem azt vonja le, hogy "lám, milyen derék diákok ezek!" – hanem azt, hogy " mi lehet ezen a teológián, hogy ott ennyi talpnyaló van". Hiszen az újságcikk nem a dékánnak szól, hanem azoknak az embereknek, akik el sem tudják képzelni azt a diák-tanár viszonyt, ami a református teológián van. Meggyőződésem, hogy a nyilatkozat nem azt a célt érte el, amit az írók gondoltak. Ha a dékánnak szerettek volna segíteni, akkor a folyósón kellett volna megszorítani a kezét. Ha a sajtóban szerettek volna segíteni, akkor azokat kellett volna megszólítani, akik egy egészen más világban élnek, mint mi, és a szavainkat is másként értik. Az ügyet csak nehezíti, hogyha megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy a politika hogyan használja ma az egyházakat. Úgy tűnik, a viták és csaták jól jönnek a hatalomnak. Provokálnak bennünket. El kellene kezdenünk végre komolyan gondolkodni azon, hogyan reagáljunk erre a helyzetre. Én nem tudom a receptet, csupán példákat tudok hozni arra, hogyan lehetne egy-egy helyzetben megszólalnunk vagy hallgatnunk. Legalább a gondolkodásunkat kellene jó irányba fordítanunk.

A teológusok nyilatkozata mögött – látásom szerint – nem politikai, hanem egyházi olvasatból egy szerepzavar áll. Az jutott eszembe, amikor a szülők válásánál megkérdezik a gyereket, hogy kinél szeretnének lakni. Persze ez egy helyes dolog, de azért a szülő-gyerek viszony lényegében nem alkalmas arra, hogy reálisan válaszoljon bárki erre a kérdésre. Bizonyos viszonyrendszerek nem alkalmasak arra, hogy a másikat megvédjük vagy oktassuk. Az egyházban folyamatosan találkozunk szerepzavarokkal. Kevesen vagyunk. Bizonyos szakterületeken alig van ember. Folytonosan több funkcióban és -szerepben kell helytállnunk. Ezért képtelenek vagyunk kívülről látni magunkat. Sőt néha gondolkodni is elfelejtünk… Ha egy tanár lelkigondozó is egyben, akkor ez a szerepkettősség magában hordja azt, hogy minden nehéz döntés el fog halasztódni amennyire csak lehet. Ilyenkor nehéz egy diáknak azt mondani: Nézd, beszédhibád van, mi szeretünk téged, de nem vagy alkalmas lelkésznek, nem vagy való a teológiára. Nyilván mindenki szánakozik, emberies érveket hoz fel, mert nem akar senkit megbántani. Aztán a túlzott tolerancia – ahogy ez lenni szokott – intoleranciába csap át. Ha egyszerre vagyunk lelkigondozói közösség és tanuló közösség, akkor ez az egész problémakör állandósulni fog. Elolvastam a Magyar Szókincstárban a belterjes szó jelentését. A következőre bukkantam: szakszerű, alapos, okszerű, beható, intenzív. A szó eredetileg az "intenzív gazdálkodás" rossz magyarításából ered. Egy kis közösségnek, mint a magyar reformátusság, egyetlen túlélési stratégiája az lehet, ha a belterjesség ilyen értelemben lesz igaz rá, a minőségre helyezi a hangsúlyt. PÉNZT ÉS ENERGIÁT SZÁN ARRA, HOGY A LÁTVÁNYOS, ANYAGI SZEMPONTOT FIGYELEMBE VEVŐ, GYORSAN MEGTÉRÜLŐ – ELV HELYETT A MINŐSÉGI ELV LEGYEN ÚRRÁ.

Írta Fekete Ágnes

(A KGRE Hittudományi Kar hallgatóinak nyilatkozata elolvasható a Reformátusok Levele 75. számában)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

A minap hároméves kislányom odabújt hozzám, és azt mondta: – Anya, én imádlak téged! Az ember ettől a fokozott érzelemtől persze visszahőköl, és azt mondja, amit tanult: – Tudod kislányom, hogy az Istent imádjuk, egymást viszont nagyon szeretjük. Mire ő: – Én nem az Istent szeretem, hanem téged. Jó, jó, de hol lennék én, ha Isten nem teremtett volna meg? Akkor, nem lenne kit szeretni. Amikor a teremtésről igyekeztem beszélni, látszott, hogy elgondolkodott. Az első, mozgató ősi logikáját megértette, és végül azt mondta: – Jó, egy picit szeretem az Istent. Itt kifogytak az érveim, és csak azt tudtam mondani, hogy ő annak is örül. Csak, utóbb, ahogy végiggondoltam beszélgetésünket jöttem rá, milyen magvas gondolat volt ez. A jó Isten valóban mennyire egyszerű, emberei módon közelít az életünk felé, és biztosan örül annak is, ha csak egy embernyi távolságra vagyunk tőle. Hiszen, mindenki a maga képességeivel tud csak közeledni hozzá. A református vallásról sokan állítják, hogy nagyon szigorú, és a legkevésbé engedi be az emberi gyengédséget. Kálvinról is ez a kép alakult ki, pedig ő abban a korban, amikor elsősorban testi fenyítéssel neveltek, a szeretettel való intés híve volt. Többek között erről beszél most Kálvinról szóló sorozatunkban Németh Pál.

Németh Pál: A francia reformációnak a sorsát alapvetően meghatározta a királynak, I. Ferencnek a politikája. Az ő célja az volt, hogy Franciaországot egy egységes, erős hatalommá tegye. Rákészült arra, hogy a német fejedelmekkel jó kapcsolatokat ápoljon.

Fekete Ágnes: Végül is a protestantizmusnak ebben az esetben hasznára vált vagy éppen kárára?

Németh Pál: Is-is, mind a kettő. Melanchtont például odahívatja magához Párizsba egyházi tanácsadóul. Melanchton ismerte a német reformációt, a legnagyobb tekintélye volt. De igazában ez a francia reformációnak közvetlen hasznot nem hozott, a király a bizonytalankodása mindig megvolt. Egyrészt vigyázott, hogy a pápával ne kerüljön súlyos konfliktusba, ugyanakkor a német fejedelmek rokonszenvét is birtokolja. A király testvére, Margit pártfogolta a reformáció kezdeményeit.

Fekete Ágnes: Kálvin hol született?

Németh Pál: Kálvin Noyon-ban született 1509-ben. Édesapja Gerard Kohen, ebből van a Kálvinus humanista, latinizált név, amit Kálvin használt. Egy olyan nép körében született, amelyik – úgy mondják – eleve szerette a szabadságot. Az ő nagyapja kádár mester volt. Az édesapja már értelmiségi pozíciót töltött be, képzettséggel rendelkezett, noyoni püspöki titkár volt, jószágigazgató, mindenféle világi ügyintézést ő látott el. Ezért belelátott élesen az egyház ügyeibe. A tapasztalat azóta is mutatja, hogy az egyház anyagi és belső ügyeinek az ismerete nem pozitív érzelmeket kelt az emberben az egyház iránt. Később Kálvin édesapja ellentétbe is került a hatalommal.

Fekete Ágnes: Végül is ezért történt az, hogy nem papi, hanem jogi pályára tanácsolta fiát.

Németh Pál: Igen, azt mondják, bár az édesapa nem ezzel indokolta, hanem azzal, hogy a megélhetés jobb a jogi, mint a papi pályán. Eredetileg papnak szánta Kálvint és az egész taníttatását is úgy szervezte meg. Egy kiemelkedő tanára volt, akivel Kálvinnak később is komoly kapcsolata volt: Gaurdier. A tanítási módszere más, mint amilyent akkor megszoktak. A gyerekeket nagyon szigorúan nevelték és könnyen ütlegelték. A szeretettel való nevelés módszerét vezette be és érvelésében Jézus tanítási módszere volt a példa. Ez Kálvinra nagy benyomást tett. 1536-ban, amikor Genfbe került, őt hívja oda a kollégium vezetőjének.

Fekete Ágnes: Hogy találkozott végül is a protestantizmus, az evangélium ügyével Kálvin?

Németh Pál: Amikor beiratkozik az orleani egyetemre, és jogot tanul, találkozik olyan emberekkel, akik már az evangéliumi tanításokat képviselik. Vallási kérdésekkel volt átitatva az egész társadalom. Az igehirdetés meghallgatása, a prédikáció meghallgatása társadalmi esemény volt. A pap nem feltétlenül templomban prédikált, hanem házi összejöveteleken, vagy klubszerű alkalmakon. Nem volt feltétlen papi munka az igehirdetés. Nagyon érdekes, hogy az édesapja halála után szabaddá válik az apa akaratával szemben, nem marad meg a jogi pályán, de nem is teológiát kezd el tanulni, hanem humanista tanulmányokat folytat. Átmegy Párizsba, a Sorbonne Egyetemre, amelyik skolasztika szigorú egyházi tanításait képviseli és teljesen ellenreformációs jellegű. I. Ferenc létesít királyi akadémiát, ott királyi lektorok adtak elő. Kálvin itt tanul. Ez az az időszak, amikor komolyabbá veszi a reformáció tanításait.

Fekete Ágnes: Hogyan kell elképzelni azt, amikor elkezdte valaki a reformáció tanát követni? Volt a katolikus egyház és klubszerűen összejöttek ezek az emberek?

Németh Pál: A katolikus egyház életén belül jelentek meg a reformációs gondolatok. A katolikus egyházon belül terjedt több központtal. Személyeket üldöztek, akik lutheranizmus gyanújába keveredtek. Kigyulladtak a máglyák, eretnek-perek formájában folyt az üldözés, nem globális üldözés. Ekkor jelenik meg híres könyve, Seneca kommentárja. Mi ez a mű? Nero császárnak írta. Seneca a kegyelmességről ír Neronak. Megdicséri benne azt, ami már nincs meg benne, hogy észre térítse. Sokan gondolják azt – és nem alaptalanul -, hogy Kálvin is figyelmeztetni akar ezzel a művel. Aki ezt elolvassa, okuljon abból, hogy van kegyelmesség, és nem kell kegyetlenül üldözni azokat, akik más vallási állásponton vannak. Ez figyelemfelkeltés a királynak arra, hogy kegyelmet is lehet gyakorolni.

Fekete Ágnes: Közismert tanítása Kálvinnak, hogy a hit hétköznapi munkában való megjelenését hangsúlyozta. Isten dicsősége nemcsak a papi szolgálatban, hanem mindenfajta foglalatosságban megjelenhet. Most két olyan ember hallhatunk, akik a filmművészetben szeretnék Istent dicsőíteni. Először a most tartott Magyar Filmszemlén bemutatott két filmjükről kérdeztem M. Karácsonyi Violetta előadóművészt és Martinidesz László rendezőt.

Martinidesz László: Volt egy dokumentumfilmünk, egy védőnőről szólt, aki különböző missziókban dolgozik: családvédelemben, öregek, betegek, cigányok között. Ez egy kecskeméti hölgy, aki egyben az Alfa Szövetségben a Magzatvédő Szövetség munkatársa. Ezt anyagi szolgáltatás nélkül teszi. A film az ő életét mutatja be. A másik egy játékfilm volt, amelynek voltak önéletrajzi elemei. Én azt hiszem, a rendről szól. Egy hívő rendezőnek a rendkeresése, aki egy film készítése során találkozott egy szeretővel, aki állami gondozott és nehéz sorsú fiatalember volt. Ebben a szerepben meghalt, a rendező számot vet arról, van-e rend a saját életében. Rendezőként tudott-e rendet tenni ennek a rendezetlen életű fiatalembernek az életében. Az a címe a filmnek, hogy "Átváltozások, labirintusszerelem", a rendezőnek egy labirintusjárása tulajdonképpen ez a film. Tudjuk, hogy a labirintusból a kijáratot csak akkor látjuk, ha egy isteni magaslatból nézzük. Tehát, a rendező, amikor Istenre rátalált és megtalálta azt a látószöget, ahonnan a kiút is megvan, akkor talált példaképre, és akkor talált ki a labirintusból.

Fekete Ágnes: Ezeket teljesen kimondta a filmben: a megtérés, az Isten hit, minden? Nem megszokott dolog ez a mai filmiparban.

Martinidesz László: Remélem, kimondtam, de nagyon fontos a filmben az az irodalmiság, amit Pilinszky János megfogalmaz pontokról, labirintusokról, utakról, útvesztőkről, útkereszteződésekről. Tehát az ő szimbolikájában kifejeződik.

Fekete Ágnes: Milyen szerepet játszott?

M. Karácsonyi Violetta: Könnyű feladatom volt, mert a film szól a rendező feleségéről is, és én az életben is a rendező felesége vagyok. De, szól arról a hölgyről is, aki egy étteremben pincérnő és kicsit azért szemezget az én férjemmel. Az volt a jó, hogy ezt a hölgyet is én játszottam, parókában és így az egyik pillanatban szőke lehettem, a másik pillanatban barna. Szépen összerakták, hogy egységet alkosson.

Fekete Ágnes: Nem furcsa többféle személyiséget eljátszani? Én mindig elgondolkodom, hogy a színészek ezt, hogy élik meg.

M. Karácsonyi Violetta: Külön-külön nem furcsa, de így a filmen belül kicsit az volt. Segít, ha felteszem a parókát, és egész más környezetben vagyok. Egy nagy előny is, mert a színészi munkában is öröm.

Fekete Ágnes: Milyen érzés saját magából, vagy akár a rossz szerepből kivetkőzni?

M. Karácsonyi Violetta: Azt hiszem, hogy ilyenkor nem gondolok arra, hogy ez rossz, mert annyira átélem a szerepet, amit játszom, és a hölgy abban a filmben nem tudta, hogy ez rossz. Valójában az egy kedves mosoly is lehetett, amit a férfiak esetleg félreértenek. Ez a probléma az életben is sokszor, azon indul el a rossz, amit először az ember nem gondol annak.

Fekete Ágnes: Akkor még jobban átjön az, hogy nincs kikristályosodott rossz.

M. Karácsonyi Violetta: Az emberek jót szeretnének, és nem veszik észre, hogy rabjai esetleg egy más szellemiségnek.

Fekete Ágnes: Végül is így még jobban megéli ezt az egész emberi valóságot.

M. Karácsonyi Violetta: Igen. Ez segítség, mert több emberi szívet megérthetek. Ez a pályának az érdekessége.

Fekete Ágnes: Hogy jutottak el ide, hogy a hit megjelenik, mint vízualitás, mint film?

Martinidesz László: Volt egy pillanat, amikor megtaláltuk a rendet. Ezt mondjuk, magamra mondom. Rendetlen filmes életet éltem, ami terhére volt a családomnak, a környezetemnek, saját magamnak és volt egy pillanat, amikor ez élet-halál kérdésévé vált. Egy öngyilkossági kísérlet során, amiben biztosra mentem, másnap, mintha mi sem történt volna felébredtem, és egy csodálatos igét olvastam. Ami a Római levélben van, és aminek az a tartalma, hogy szánjátok oda életeteket az Istennek, mint akik a halálból életre keltetetek. Ez hajszálpontos útbaigazítás volt. Minden más szónak nincs értelme, hogy ha egy igei veretesség, egy igei üzenet nincs benne. Tehát, nekem szolgálnom kell, mint művésznek és ami művészetet én létrehozok, az tulajdonképpen egy szép keret annak a gondolatnak, amit Isten rám bíz.

M. Karácsonyi Violetta:

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség… Óh, hogy ha a szív oly tiszta lenne, mint hegyi víz, könnyű, mint vers, ami rímre megy és egyszerű, mint az egyszeregy!…

Fa vagyok, lábam sárban áll, ezer álmom vétkes kört csinál s lelkemben úgy eltéved a fény, mint egy labirintus ösvényén.

Tán zöld bozót, gazos labirint, talán csupa kőfal, kacskaring; mélyén, hova Röntgen-láng sem ér, mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad… Fond, Ariadném, szent fonalad, és ahová sem igen, se nem, tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát, ha az ég nem küld feléje sugárt? Fa vagyok, lábam a sárba tapadt, de karjaimat már vonja a nap…

(zene)

M. Karácsonyi Violetta: Lacit én csak egy-két évvel később ismertem meg. Mind a ketten külön krízist éltünk meg, én először színházban dolgoztam színésznőként. Az után, hogy együtt jártunk a gyülekezetbe, kezdtünk el együtt dolgozni, illetve azt hiszem, inkább már csak a házasságban.

Martinidesz László: Egyik barátom egy előadásra vitt a Toroczkó térre. Az valószínűleg mézes madzag volt, hogy ott van egy lelkész, aki bizonyos dolgokról nagyon jól tud beszélni. Ő Cseri Kálmán volt, és ahova vitt, az nem előadás volt, hanem az első bibliaóra, ahol, részt vettem, és azután ott ragadtam.

Fekete Ágnes: Ugyanez az út?

M. Karácsonyi Violetta: Nem. Amikor megszülettem, akkor evangélikusnak kereszteltek. A református gyülekezetben konfirmáltam.

Fekete Ágnes: Hogy történt, hogy közelebb került az ügyhöz, az evangéliumhoz?

M. Karácsonyi Violetta: Úgy, hogy a kezembe kaptam a Bibliát és kaptam útmutatást. Ne úgy olvassam, ahogy régen gimnazista koromban megpróbáltam, hogy elkezdem az elején, hanem úgy olvassam, mint Isten szavát és az élő Isten meg tudja velem értetni.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy valahogy összefüggésben lehetett az egész történet a színházi élettel, nem?

M. Karácsonyi Violetta: Így van. Istenre bíztam azt is, hogyan dolgozzam tovább. A színházi világban sok mindent láttam már, amit nem szívesen tettem. Például flörtölési jeleneteket, vagy csak annyi, hogy Isten szavát hiába a számra venni egy színpadi előadáson, ha a rendező ezt kérte. Ezek a dolgok számomra már mind jelzések voltak, hogy nem biztos, hogy ez az utam. Volt egy beszélgetés, amikor először nem jutottam szóhoz, mert rögtön kezdték a jövő évi terveket, feladatokat elém tárni. Akkor mondtam, hogy: bocsánat, de én most másképp döntöttem. Azt felelték erre, hogy irigyelnek ezért a hitért, és akkor mondtam, nektek is megadathat. Egy kicsit nehéz volt, akkor még nem tudtam, hogyan tovább. Akkor megismerkedtem a férjemmel, és először hittan műsorokban dolgoztunk együtt. Most pedig filmeket is készíthetünk, verses kazetta összeállítást, amely magyar költők művei alapján feldolgozza Jézus útját. Kezdődik Babits Mihály: Karácsony című versével, különböző költők verseiből válogathattam, így készült el az összeállítás.

Babits Mihály:

Hogyan támadjak föl Jézus, hogyha nem éltem soha. Föltámadni csak az tud aki élt és meghalt valah. Én csak sírok és nem égek, mint a hitvány tűzifa. Lélek mondja: Sírjál és ne hajts a szóra, hogy sírni se szabad már. Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb halljon magadnál. Ez is élet. Ó bár minden ember helyett sírhatnál.

(zene)

Fekete Ágnes: Amúgy sem lehet könnyű megtalálni ezt a hangot, ebben a szakmában, most itt, Magyarországon.

Martinidesz László: Igen, viszont vannak azért olyan témák, amikről beszéltünk az elején, a megalázott, megszomorított embereknek az élete, amiből sajnos egyre több van. Ezeket bemutatni és úgy bemutatni, hogy abban ne csak a szenzációt hajtó üzenetsallang legyen benne, hanem a reménység is. Mi így szerkesztjük, így rendezzük, így dolgozzuk ki ezeket a témákat. Nem vallási műsorokat készítünk, de gyakran belekerül az evangélium akaratunk ellenére is. Isten nem kivenni akar a világból, hanem megtartani a gonosztól, nekünk dolgunk van az emberek, a kollegák között. Egy néprajzi filmet forgattunk egyszer Erdélyben, Violettának volt egy kis szerepe. Sokszor nem kellett neki semmit tennie, és harmadnap már ott térdeltek körülötte a megtört, elszegényedett, alkoholista férjektől menekülő asszonyok. Egy héten három napot dolgozott, a többi napon, pedig evangelizált. Így például nagy világosságot tudott vinni ezek közé a magyar emberek közé.

Fekete Ágnes: Sok ötlet van a talonban, ami még megvalósításra vár?

Martinidesz László: Sok ötlet van, de a világban már nem szeretik az evangéliumi, a vallási témákat. Okosnak kell lenni, mint a kígyó, hogy az örömüzenet valamilyen módon bekerüljön egy filmbe. Főleg portréfilmeket, szociográfiákat készítünk, nem az a dolgunk, hogy folyamatosan vallási, evangelizált filmet forgassunk, hanem hogy a lélek benne legyen. Direktben nem lehet már, egyre kevésbé lehet. Örülni kell minden szónak, ami Istenre mutat, és kimondhatjuk.

Fekete Ágnes: Akkor inkább indirekt módon jelenik meg egyre inkább az evangélium a filmekben?

Martinidesz László: A szerkesztés, a struktúra, az maga a tartalom.

Fekete Ágnes: Esetleg ebből a filmből lehet egy példát mondani, hogy milyen illusztráció vagy formai elem van, ami mégis tartalmivá válik?

Martinidesz László: Például, beleépítettük ebbe a filmbe a mennyegzőnket, amit felvett valaki. Kísérletezgettünk különböző filmes formanyelveken. Úgy építettük be az esküvőt, a zenei illusztrációval, mintha ez a kis mennyegző a bárány mennyegzője lenne. Kicsit lelassítottuk.

M. Karácsonyi Violetta: Úgy is indult a kép, hogy tulajdonképpen felülről lehet látni egy szép templomot, és azután jön a mennyegző, a vacsora, a bárány mennyegzője.

Fekete Ágnes: Az elkövetkező szombaton, délelőtt 11 órakor búcsúzunk Dobos Károly földi poraitól a Budapesti Fasori Templomban. Kevés lelkész van, aki 101 évet élt és ilyen mozgalmas szolgálatot végzett, mint ő. Volt ifjúsági KIE-titkár, fasori lelkész, kitették Móricgálpusztára, ahol szinte a semmiből templomot építtetett, majd Pesthidegkúti lelkészként megszervezte az ökomenikus kirándulók összejövetelét, mert ilyen fedőnéven lehetett akkor találkozni. Élete utolsó aktív korszakában, pedig a Lepra Misszió magyarországi vezetőjeként ismerték nagyon sokan, akik kötötték a fáslikat országszerte. 100. születésnapja után, 2002 decemberében Farkas Orsolya beszélgetett vele.

Károly bácsi: A móricgálpusztai templom az egyetlen templom, amit a kommunisták engedélyével készült. Istennek az ügye vészen, viharon, ellenségen keresztül minden megy előre.

Fakras Orsolya: Most lesz Károly bácsi 100 éves, december 8-án. Én úgy hallottam, hogy a mai napig tornászik. Igaz-e ez?

Károly bácsi: Egy kis gyenge szobatorna. Itt elég nagy kert van, és az ad annyi szükséges mozgást is, kertészkedést. Nem tespedtem el és mind a mai napig itt vagyok bizonyságtevően annak, hogy érdemes Jézus Krisztus követőjének lenni már ifjúkorunktól fogva. Ha most kezdeném az ifjúságomat, most sem találnék különb utat.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János Apostol első levelének 4. részéből.

”Testvéreim, ne minden léleknek higgyetek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok Istentől valók-e?”

Tudjuk, hogy a szarvasgombát nem képes az ember megtalálni, mert a föld alatt nő. Csak az állati ösztön bukkanhat nyomára. Nem tudjuk pontosan azokat a képességeket, amivel az állat, ahogyan magyar szavunk is mondja – vizslatja a természet dolgait, inkább csodálkozunk azon, ahogyan képes ezer kilométerekről pontosan megtalálni a fészkét, vagy egy kikötőt. Valami belső képesség képes szétválasztani az otthont a nem otthontól, az ehetőt a nem ehetőtől bennük. Mi emberek, sajnos, nem nagyon rendelkezünk már ilyen szétválasztási képességekkel, pedig egyre nagyobb szükségünk lenne rá. Hiszen, egy olyan korban élünk, ahol számos, szép szót az ellenkezőjére fordít a mindenkit befolyásoló hírközlés. Bemocskolnak embereket, de nem tudjuk pontosan, ki és miért sarazza be éppen az egyiket, míg a másik talán eltűnik valahol. Minden olyan kétes lett, és nem tudjuk, kiben miféle élet lakik. A Biblia azt mondja, hogy a lelket csak Isten, maga képes megvizsgálni. Ő előtte olyanok vagyunk, mint egy nyitott könyv. Isten szava elhat a lélek megoszlásáig. Mi, emberek csak tapogatózva kérdezhetjük, miféle lélek lakik itt? Sokszor azt érezzük belépve egy- egy hajlékba, nem jó itt a levegő. Máskor, pedig azt érezzük, mintha valami melegség övezne körül bennünket egy-egy ember közelében. Ki fejti meg ezt a titkot? A Biblia szerint Isten ajándéka az, amikor valaki képes a lélek megítélésére. Nemrég még milyen középkori gondolatnak tűnt ez, hogy lelkek vannak, és azokat szétválasztja valaki. Talán, eretneküldözésre, is gondolhattak sokan, de ma, úgy gondolom, teljesen érthető és aktuális ez a kifejezés a lelkek megítélésének ajándéka. Szinte ömlik ránk a sajtóból egy olyan lélek, amely bomlaszt, amely elbizonytalanít, félelmet kelt kétségbe ejt. Ugyanakkor most ez a szó is ugyanazon rádió hullámain jut tovább. Ki tudja már, kire hallgassunk? A televízió csatornái között tucatszám vannak evangelizátorok és álevangelizátorok. Melyik az igazi? János Apostol azt írja, hogy: aki tűzön-vízen át, akár a mártírhalálban is vallja, hogy Jézus a Krisztus, aki testben eljött erre a földre, abban Isten lelke lakik. Nehéz mai nyelvre lefordítani ezt az üzenetet. Talán gondolhatunk az átvilágításra is. Ki, és miképpen dönti el, hogy miért tett vallomást valaki és miért nem. Sőt, mi egy olyan korban nőttünk fel, ahol esetleg valaki megvallotta a Krisztust és közben besúgott másokat. Nem tudjuk a receptet. A lelkek megítélése nem egy leírható folyamat, ez egy ajándék. De nem olyan ajándék, ami a karácsonyfa alatt hever, hanem olyan, amiért meg is kell küzdenünk, hiszen a vizsgálódás mindig hosszú és szívós munka eredménye. A lelkeket nem lehet lefényképezni, tesztelni, csak vizsgálni. Csak akkor kapunk eredményt, ha magunk is valamilyen lélekhez tartozunk. Nem kívánom senkinek, hogy átélje a gonoszság rezonanciáját, amikor egyik félelem a másikra talál, akár vallásos köntösben is. Viszont, kívánom mindenkinek, hogy Isten adja meg azt a képességet, hogy meghallja Isten lelkének szavát, képes legyen megkülönböztetni ezt a szót minden mástól és követni.
Ámen