2005-09-14

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Ebben az évben sokat beszélünk a családról. Sajnos inkább csak beszélünk. Pedig érdekes lenne az élet legkülönbözőbb kérdéseit a család látcsövével nézni. Nem egy-egy embert kiragadva, elmélkedve, hanem ténylegesen az otthon színteréről. Mai műsorunkban erre teszünk kísérletet. A feltett kérdés pedig a drog. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy elképesztő mértékben nő a kábítószer-fogyasztás. Ennek egyik oka a családokban keresendő, de egyik legfőbb elszenvedője is a család. Mind a két oldalról lesz szó a következő összeállításunkban, amelyet a nemrégen indult Válaszút Misszió hozzátartozó csoportján készítettem. Nemrég egy számítógépes levelet kaptam egy apukától, akinek a fia kábítószer-túladagolásban halt meg, és egy filmmel járja az iskolákat. "Mosolygó kék szemek" a címe. Szeretne minél több fiatallal találkozni, hogy ők ne jussanak fia sorsára. Most néhány reményteli szülőt hallhatunk.

XY (nő): Egyik gyermekünk néhány évvel ezelőtt keveredett bele ebbe a problémába, és amikor már nem láttunk más megoldást, akkor a Lipótmezői Ideggyógyintézetben kaptuk ezt a címet azzal az ajánlással, hogy itt talán segíthetnek.

Fekete Ágnes: Most mi van a fiúkkal?

XY (nő): Jelenleg túl van két rehabilitációs programon, többé-kevésbé éli az életét, mi reménykedünk.

Fekete Ágnes: És hogy kezdődött, hány éves volt akkor?

XY (nő): 13 éves korában kezdte el, nagyon korán. Igazán mi sem tudjuk, hogy hogyan történhetett ez, sokszor magunkat okoljuk, azt kérdezzük, hogy hol rontottuk el, mit csináltunk rosszul. Biztos benne voltunk mi is. Négy gyermekünk van, nehéz egy gyermekkel teljesen máshogy foglalkozni.

Fekete Ágnes: Eleve más volt, mint a többiek?

XY (nő): Igen. Hiperaktív volt gyermekkorában, izgő-mozgó sajtkukacnak neveztük. 10 hónapos korában szétszedte a járókát és kimászott, mert nem bírta a bezártságot. Reggelente, még pizsamában felmászott a diófa tetejére és ott várta a reggelit.

Fekete Ágnes: És az iskola volt esetleg a következő közeg, ami ebbe az irányba mozdította el?

XY (nő): A tanítónő nagyon kedves volt, és mindig azt mondta, hogy abban lehet a hiba, hogy nem tudom a fiam figyelmét lekötni.

XY (férfi): Azért annyiban az iskola is szerepet játszott, hogy a fiunk az iskolatársaival együtt találkozott a droggal, mégpedig a német csereprogram kapcsán. A német diákok Bonnból jöttek, a magyar diákok pedig mentek Bonnba, évente felváltva. A német diákok megkérték őket, hogy szerezzenek marihuánát. És természetesen a legkisebb és legizgágább fiú, a mi fiunk, készségesen pattant és szerzett nekik. Ezzel megtörtént az első találkozás, az első slukk, az első cigi. Mi pedig ott vétkeztünk a legsúlyosabban, hogy kamaszos túlkapásoknak gondoltuk az első indulatkitöréseket, az első jeleket: szétszórtság, nem tanult…stb., számunkra csak azt jelentették, hogy az átlagnál kamaszabb.

Fekete Ágnes: Tehát nem tűnt fel otthon, hogy ő drogozik?

XY (férfi): Azért is nem tűnt fel, mert gyerekként én sem voltam sokkal jobb. Azt a gondolatot én tápláltam elsősorban, hogy kamasz és ráadásul fiú. Két nővére van.

XY (nő): Az első két élménye a droggal kapcsolatban, ahogyan ő elmesélte, halálfélelmet okozott számára. Azt hitte, hogy ott fog meghalni, ennek ellenére mégis folytatta.

Fekete Ágnes: De mi vonzotta mégis ehhez?

XY (férfi): Kalandvágy és beilleszkedési kényszer. Ez belülről fakadt, nem akart kilógni a sorból. Ezt el is mondta egy alkalommal. Rettegett attól, hogy kilóg a sorból. Mindig idősebbekkel barátkozott. Mit csinált az idősebb? Cigarettázott. Akkor ő is cigarettázott. Mit csinált az idősebb? Marihuanázott. Akkor ő is marihuanázott.

Fekete Ágnes: A marihuanáról azt szokták mondani, hogy nem visz tovább.

XY (nő): A mi tapasztalatunk az, ha "csak" marihuanát szív a gyerek, az olyan személyiságtorzulásokat okoz, hogy már nem kell tovább menni. Ő továbbment, de a heroinig már nem jutott el, igaz ezen kívül mindent kipróbált.

XY (férfi): Amit mi hallottunk és tudunk, az az, hogy a marihuána nem okoz élettani függőséget. Ami egyébként igaz is, hiszen nincsenek elvonási tünetek, de pszichés károkat okoz. És ezzel együtt jár egy szociális leépülés.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig tartott ez a titkolózás?

XY (nő): Egy pár évig, és a furcsa az, hogy a testvérei korábban megtudták, mint mi, de nem szóltak, mert védeni akarták az öccsüket, nem akartál beárulni. Utána megbeszéltük, hogy ez az az eset, amikor nem árulkodásról van szó, hanem a testvérük életéről. Akkor már otthon is füvezett, a szagát is lehetett érezni, a vízipipa és a hozzá való kellékek megvoltak. Orvoshoz szaladtam, mert nem tudtam, hogy mi történik. Akkor ő különféle tanácsokat adott. Ne engedjem be a lakásba, csak akkor, ha tiszta. Követeljem meg, hogy tartsa be a játékszabályokat. Ha nyolc órakor nincs otthon, akkor maradjon az utcán, akár -20 fokban is. Én ezt nehezen értettem meg. Úgy gondoltam, hogy fiatalkorú és mi vagyunk a felelősek érte, nem zárhatjuk ki a házból. De utólag úgy gondolom, hogy teljesen igaza volt.

Fekete Ágnes: Többször mondják, hogy nagyon fontos ez az egyértelmű lezárás a szülő és gyerek között. Ez nagyon furcsán hangzik.

XY (férfi): Nálunk egyértelműen ez hozta meg a fordulatot. Ugyanis, amíg szülői támogatást érez a gyerek a háta mögött, addig nyugodtan éli az életét, járja a hamis utat. De attól kezdve, amikor ez a támogatás kétségessé válik, amikor űrt érez a háta mögött, nagyon elbizonytalanodik. Megijed, elkezd félni, és rájön arra, hogy ez így nem megy.

XY (nő): Hipotoxiológia, utcáról szedték össze, mentők vitték be, mi szaladtunk, nem tudtuk mi van vele, rendőrségi ügyei voltak, egy pár év még így telt el. Aztán betelt a pohár. Van három testvére, és mi azt mondtuk, hogy "elég". Elköltöztettük otthonról. Ekkor kezdett el arról gondolkodni, hogy mi történik vele, ekkor kezdtünk el beszélgetni egymással. Korábban mindig hárított, nyilván lelkiismeret furdalása volt, félt, ha többet mond, akkor mindazt megtudjuk, amit egyébként már réges-régen tudtunk. Attól kezdve tehát, hogy elköltözött, jókat beszélgettünk. Elkezdtünk egymáshoz közelebb kerülni. Ráckeresztúron volt, nagyon érzékeny gyerek, de azt hiszem, hogy ezt minden szülő elmondhatja itt a gyerekéről. Az átlagnál sokkal érzékenyebbek és sok szempontból tehetségesebbek.

Fekete Ágnes: Ez a kör itt segít?

XY (nő): Mindenképpen nagyon fontos, mert sorstársak vagyunk. Itt nyugodtan beszélhet mindenki mindenről, nem kell attól tartani, hogy leköpnek azért, mert drogos a gyermekem. Amikor legelőször kerültünk be egy szülőcsoportba, akkor döbbentünk rá sok dologra. Lehet, hogy nem veszítette el a személyi igazolványát a gyerek, hanem eladta…

XY (férfi): Merthogy azt mondta egyszer, hogy elveszítette.

XY (nő): Okosodtunk.

XY (férfi): Az ember egyszer eléri azt a pillanatot, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás. Amikor Lajos visszajött hozzánk, elmondta, hogy ez az a pillanat, amikor az embernek döntenie kell. És ha a szülő nem tud a beteg gyermekén segíteni, akkor el kell engednie, ez az egyetlen, amit tehet. A szülő pedig kezdi magát másképp felépíteni, ehhez nyújt ez a szülőcsoport segítséget. Segít egy másfajta életet élni.

XY (nő): Illetve, hogy visszanyerje azt az erőt, ami régebben benne volt.

XY (férfi): Szerintem ez sajnos csak illúzió.

XY (nő): Valamennyire mégis, mert rádöbben arra, hogy egészen idáig elhanyagolta a családját, senki mással nem foglalkozott a beteg gyerekén kívül, elhanyagolta a munkáját, barátait, saját magát. Csak akkor tud segíteni a szülő, ha stabil.

Fekete Ágnes: Vajon szerepet játszik-e a hit ebben az egész történetben?

XY (nő): Valakinél igen, másnál nem. Itt nagyon természetesnek fogadja el a hívő és a nem hívő is.

XY (nő): Fontos szerepet játszhat a gyógyulásukban a hit. Nagyon sok fiút ismerek, aki gyógyultnak tekinthető. Legtöbben hívőként hagyták el Keresztúrt és azok is maradtak.

Ének

Selmeczi Lajos: Selmeczi Lajos vagyok, a Válaszút Misszió vezetője. Egy drogkonzultációs irodát működtetünk itt, a Csaba u. 3. és a Krisztina körút 5. sarkán. Működik nálunk elő-, illetve utógondozás.

Fekete Ágnes: Tehát itt nem rehabilitáció folyik, mint az eddig már létrehozott intézményekben.

Selmeczi Lajos: Így van. Azok számára, akik kikerülnek a rehabilitációról, működtetünk egy utógondozói programot, amelynek egyik része egy önsegítő csoport, ami a németajkú gyülekezetben működik, a Hold utcában, péntekenként. Utána ugyanott van filmklub. Élménytúrákat szervezünk, nyáron szerveztünk egy kenutúrát hozzátartozókkal, 6 napon át, klassz volt. Az előgondozás pedig azok számára áll rendelkezésre, aki be szeretne kerülni egy terápiás otthonba. Mi felmérjük a motivációjukat, motiváltságukat, elmondjuk nekik, hogyan működik egy ilyen otthon, hogy ne ismeretlen helyre kerüljenek. Segítünk nekik abban, hogy a különböző szűréseken áteshessenek.

Fekete Ágnes: Akarnak idejönni? Gyakorlatilag drogfüggő fiatalok is jöhetnek.

Selmeczi Lajos: Akarnak, de nem elegen. Működnek ezt helyettesítő kezelések, amik arról szólnak, hogy a terápiás otthon nem szükséges, nem kell elmenni több hónapra. Hallottam konkrétan egy klienstől, hogy ő igazából tiszta, holott napi vagy heti rendszerességgel járt be drogambulanciára helyettesítő gyógyszerért. Metadonért.

Fekete Ágnes: És nem tiszta?

Selmeczi Lajos: Ez a szer ópiátot tartalmaz, hogy lenne tiszta? Csak kontrollált módon, orvostól kapja. Ez nem végcél. Az én hitvallásom arról szól, hogy lehet az életet tisztán, szermentesen élni. Számtalan példa van rá, boldog, ún. örömszerző életet élnek. Ez a cél. Persze megmagyarázható, hogy a Metadon miért működik, csak sok drogos számára végcéllá válik. Ha bekerül egy "metadon-programba", megoldottnak látja a problémát, holott ez nem teljesen így van. Ennek nagy a divatja.

Fekete Ágnes: A világ is egy kicsit erről szól, nem? Depressziós vagyok, beszedem a pirulákat, álmos vagyok, iszok egy kávét.

Selmeczi Lajos: Így van. "Szűntesd meg a tünetet!" Ne azzal foglalkozz, hogy stresszes az életed, hanem szűntesd meg a következményeit. Van olyan helyzet, amikor a tünetet nagyon fontos kezelni, ez kétségtelen. Meg kell keresni a kapcsolódási pontot. Meg kell győzni arról, hogy ez csak részmegoldás.

Fekete Ágnes: Egy szülőcsoportban voltunk. A drogtörténetek általában családtörténetek.

Selmeczi Lajos: Így van. Senki sem lesz szenvedélybeteg egy csapásra, hanem azzá válik, és egy környezetben válik szenvedélybeteggé. Tehát egyrészt okként is, óvatosan mondom ezt, nem úgy, hogy mindent a családra akarok fogni. De vannak a családban olyan történések, amelyek meghatározzák egy gyerek történetét, és néha szenvedélybeteggé teszik. Szülői példa: "kémiai szerekkel oldom meg a feszültségemet". A diszfunkcionális család úgy működik, hogy az érzéseket nem kommunikálják, nem élik meg. Ebben a gyerek felnövekedve – sajnos – sokszor ilyen eszközökhöz nyúl, hogy az életével valamit kezdjen. Másrészt pedig, ha valaki szenvedélybeteg lesz, az hat a családra. Megtapasztalja a család, hogy a gyermek kezd kicsúszni a kézből, elhord dolgokat. Ez a családban is elindít egy folyamatot, ezért indítottuk ezt a hozzátartozói csoportot. A gyerek sokszor a család problémájának tünetét hordozza. Amikor a szenvedélybeteg kikerül a terápiáról, olyan közegre van szüksége, ami megfelelően tud vele kommunikálni. Vannak olyan helyzetek, amikor a szülőnek éppen az a feladata, hogy elengedje végre a gyermekét. A fiatal még huszonévesen is olyan státuszban van, mint egy kisgyerek. Szó szerint hallottam ilyen mondatot: "Ez legalább az én döntésem volt." "Ezt nem az anyámék kényszerítették rám."

Fekete Ágnes: Érdekes volt, hogy minden anyuka azt mondta, hogy saját magát kell újraépíteni. Hogy az a fontos, hogy egy új történet induljon el, és legyen elég erő nekikezdeni. Nagyon kiszívta őket ez a történet.

Selmeczi Lajos: Saját történetemet én gyerekként éltem át. Nem szenvedélybetegként, hanem lakótelepi zsivány gyerekként, aki miatt mindig menni kellett a rendőrségre, ki kellett váltani. A szülőnek nem könnyű azzal szembesülni, hogy megy a gyerek a saját útján. Kétségbeesetten tenne valamit, de nincs eszköz, tehetetlen. Ha pedig valamit tesz, akkor később sokszor szembesül azzal, hogy talán még hozzá is segítette a gyerekét. Megint ilyen játszmákra utalok gyerek és szülők között: megzsarolják a szülőt, beleviszik egy szituációba, a szülő megijed, mindenáron óvni szeretné a gyermekét, megteszi, amit a gyerek kér. Ez egy kudarcélmény a szülőnek és ebből kell felállnia. Állandóan ott a kérdés, hogy csak belőle származik-e ez. Bár hallottam olyat is szülőtől, hogy elváltak, amikor a gyerek ennyi idős volt, de ő ebből semmit nem érzett meg. Hát ezt nem tudom elképzelni. Hogyne érezné a gyerek meg, hogy az édesanyja és az édesapja, számára a legbiztonságosabb pontok, elválik. Ezt nem lehet nem érezni. Ez a feltételezés önmagában érdekes dolog. Egészen durván fogalmazva, a családból nőtt ki a gyermek. Idáig kell eljutnia a szülőnek, önmagával kell kezdenie valamit. Ezt nagyon sokan elhárítják. Leadják a gyereket a rehabilitáción, fizetik a zsebpénzét, leküldenek neki cigarettát… Nyilván belefáradt, megkeseredett, elfogyott a türelme és nehéz azzal szembesülni, hogy a gyerek hordoz belőle valamit, a neveléséből, a viszonyulásából, a gyerek a szülő története igazából. És ezt nehéz kimondani. Nagyon jó, ha el tudnak jutni erre, és azt tapasztalják meg, hogy tényleg elindul valami. A másik embert nem tudja ő megváltoztatni, de ő tud változni, ami aztán hatással van a másik emberre.

Fekete Ágnes: A legtöbb történet esetében azt hallottam, hogy a szülő nem vette észre, hogy a gyereke drogfogyasztó. Ez hogy létezik? Ez azt mutatja, hogy sok esetben nincs a családokban bizalmi légkör vagy ez egy normális dolog?

Selmeczi Lajos: A saját gyerekkel kapcsolatban a szülő szeretne pozitívan látni. Ha észre is vesz valamilyen tünetet, hajlamos elfogadni, hogy a gyerek igazából csak fáradt, hozzájárul ahhoz, hogy a probléma rejtve marad. A szülő szeretné úgy látni, hogy nincs probléma. Az első reakció a pánik.: "A gyerek drogos, most mit csináljunk?" Sokszor rossz a reakció, tiltás, fenyegetés, nem pedig meghallgatása annak, hogy hogyan is jutott odáig a gyerek. Félelem alakul ki, és a félelem arra készteti a szülőt, hogy lezárjon dolgokat, forrásokat, megtiltson valamit. Anélkül, hogy a valós helyzetet ismerné, megértené. Ez a család titkává is válik, közösségi élményt is teremt, mert csak a családtagok tudják, senki más. Nem olyan régen volt itt egy szülő a gyermekével és mondta, hogy néha füvezget a gyerek. Aztán a beszélgetés során kiderült, hogy nem erről van szó, hanem használ anfetamint is nagy rendszerességgel. A szülő valamit sejtett, megtudott, talált nyomokat, de még mindig mérföldekkel járt a valóságtól.

Fekete Ágnes: Az ember azt szeretné hinni, érezni, hogy a hite megvédi ebben a történetben. Nagyon jó lenne az az érzés, hogy meg tudjuk védeni a szeretteinket. A másik az a közösség, amibe próbáljuk beleplántálni őket, ahol talán védettebbek. Igaz ez, van ilyen?

Selmeczi Lajos: Én is hiszek ebben. A keresztény hitről beszélünk, nem a hiszékenységről. Értéket közvetítünk a gyermekeinknek, hiszen ez az élet élhető. Azt adjuk a tudtukra, hogy ebben a világban van helye, van szerepe. Ezt én is megpróbálom átadni a gyermekemnek. Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez mit jelent.

Fekete Ágnes: Hogyan tapasztaltad meg?

Selmeczi Lajos: Zsivány voltam, fiatalkorúként büntetve voltam. Azt mondtam, hogy bizonyos dolgokat szeretnék elérni, és azt elértem: lakásom, kocsim, egzisztenciám, mindenem megvolt, persze zsiványkodásból. Azt kérdeztem magamtól, hogy valóban csak ennyi az élet? Hogy még 15 év múlva is lopnom kell? Azt gondoltam, hogy ennél többnek kell lenni, mert ez olyan karcsú. Így kerültem egy református gyülekezetbe, az Újpest-Belsővárosiba, és ott megragadott az a légkör, az a közösség, aminek egy üzenete volt. Néhány hónap múlva én magam is, a Szentírást olvasva, egyéb dolgokat megtapasztalva, átélve, szembesülve, hitre jutottam. És akkor megértettem magamból valamit. Ez nekem nagyon sok dolgot adott, ezért járok börtönbe, mert ahogy mondtam, végigjártam egy ilyen utat. Ez a legfontosabb dolog az életemben, és ezt adom át a gyermekemnek. A többi pedig úgy jön. Ha ez már a tiéd, akkor ezek megadják azt az élményt, ami miatt már nem a drogban keresed az önmagadhoz való utat, a reményt, nem a kábítószer adja a transzcendenshez vezető utat. Rájön az ember, hogy ez egy zsákutca.

Fekete Ágnes: Most két jótékonysági koncertre hívjuk fel figyelmüket. Az első egy most építendő, kolozsvári öregotthonért lesz, holnap este a Zeneakadémia Nagytermében, fél nyolckor. Balázs Attila lelkészt hallhatják.

Balázs Attila: Erdélyből a fiatalok évtizedek óta elvándorolnak. Munkahelyet keresnek máshol, hiszen elég korlátozott lehetőségekkel számolhatnak otthon. Az idős emberek pedig otthon maradnak, akikről a fiatalok sok esetben megfeledkeznek. Gyülekezetünk próbál segíteni egyedül maradt, kisnyugdíjas embereken. Tavaly fejeztünk be egy felmérést, amelyből kiderült, hogy gyülekezetünk 60 %-a olyan idős ember, aki nyugdíjból él. Ehhez tudni kell, hogy Erdélyben a nyugdíj kevesebb a létminimumnál. Évek óta folytatunk jótékonysági programokat, ezekből havonta 150 élelmiszercsomagot osztunk szét, ez azonban nagyon kevés ahhoz képest, amennyien segítségre szorulnának. Ezért döntöttünk úgy, hogy jó lenne egy öregotthont, szeretetotthont létrehozni, ahol egy helyen tudjuk őket gondozni.

Fekete Ágnes: Egyébként milyen ott az öregotthoni ellátás?

Balázs Attila: Jelenleg Kolozsváron két, egyház által működtetett öregotthon létezik, ezeken kívül van állami öregotthon. Utóbbi embertelen körülményeket biztosít.

Fekete Ágnes: Gondolom olyasmi, amit mi Magyarországon elfekvőnek nevezünk.

Balázs Attila: Igen. A két egyházi öregotthonban 22 fő kap helyet.

Fekete Ágnes: Ez elképesztően kevés.

Balázs Attila: Végtelen várakozó listát tartanak fenn. 45-50 fős öregotthont terveztettünk, örömmel mondhatom el, hogy a tervek elkészültek, jelenleg az engedélyekre várunk, hogy megkezdhessük a munkálatokat. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Dunamelléki Református Egyházkerület is felajánlotta a segítségét a koncert megszervezésében. A koncertre szeptember 15-én kerül sor, este fél nyolckor a Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagytermében. A Magyar Rádió Szimfónikus Zenekara fog Beethoven estet tartani.

Fekete Ágnes: Ez akkor egyébként is nagyon szép koncert lesz.

Balázs Attila: Szeretettel várjuk az érdeklődőket és a segíteni vágyókat. A helyszínen lehet támogatni adományokkal az öregotthon építését. Reményeim szerint eljut az információ olyan emberekhez, akik Erdélyből származtak el, és akik megfeledkeztek a gyökereikről, az otthon maradt idős szülőkről, hozzátartozókról. Remélem, hogy sikerül hozzájuk is eljuttatni a felhívást, és megmozgatjuk az ő lelkiismeretüket is!

Fekete Ágnes: Aki szeretne segíteni, holnap este fél nyolcra menjen Budapestre, a Zeneakadémiára. A következő koncert szeptember 26-án, este 8 órakor lesz a Vakok Intézetében, egy kolozsvári iskola javára. Viski Saroltát hallhatják.

Viski Sarolta: 2000-ben, amikor az iskola indult, magániskolaként indulhattunk, de mivel keresztény iskola szerettünk volna lenni, kellet a gyülekezeti háttér, és így a Tóvidéki Református Gyülekezet iskolája lettünk, de önfenntartók vagyunk. Romániában nincs állami támogatás magániskolák, ill. egyházi iskolák számára. Az egyházi iskola fogalom tavaly óta létezik. Költségvetésünk egyharmada szülői hozzájárulásokból van, másik harmada svájci, illetve amerikai alapítványok támogatásából, néha magánemberek is támogatnak minket, a harmadik harmad pedig a Gondviselőre van bízva. Ez nem könnyű dolog. Tavaly ősszel Hegedűs Endre, Liszt Ferenc díjas zongoraművész Kolozsváron járt, és felajánlotta, hogy jótékonysági koncertet szervez Budapesten. Most azért is vagyok itt, hogy embereket toborozzak a koncertre. A Genesius Társaság klubos munkája nyomán volt egy meghívottunk, akit Nádori Gergelynek hívnak. Ő tanulmányozta a Montessori pedagógiát. Montessori egy katolikus ember volt, sajátos adottságai voltak Istentől, egyrészről mérnöki elme volt, másrészről pedagógus tehetség. Egy olyan sajátos eszköztárat fejlesztett ki, ami alkalmas fogyatékos gyermekek oktatására, illetve kiváló eredményeket produkált az egyéni fejlesztés területén is. Az ezen az alapon működő iskolák úgy ismertek, mint az elitképzés iskolái, de számos olyan iskola is van soraikban, amelyek utcagyerekekkel foglalkoznak. Ez fantasztikus dolog, nem gondoltuk, hogy mi, egy kis közösség tagjai, utcagyerekeket fogunk misszionálni, de kapcsolatba kerültünk az Erdélyi Református Egyházkerület Szövetségének utcagyerek missziós munkájával, és onnan is fogadunk gyerekeket. Van egy óvodánk is, már óvodás kórtól integráljuk a gyerekeket. Létezik egy Diakóniai Keresztény Alapítvány, melynek van cigánymissziós munkája Mérában. Felkértek bennünket arra, hogy azokat a cigánygyerekeket, akik valóban tanulni szeretnének, fogadjuk be. A tantestület igent mondott, és most már ez a sajátos színezetünk is lesz.

Fekete Ágnes: Akkor ez egy integráló iskola, ha lehet így nevezni. Tehát a gyerekek többsége normális háttérrel rendelkezik és integrálódnak utcagyerekek.

Viski Sarolta: Igen, ez így adódott, érkeztek a megkeresések, és mi nagyon örülünk, hogy ezt a módszert választottuk.

Fekete Ágnes: Hány gyerek jár az iskolába?

Viski Sarolta: 49 gyerekünk van az iskolában és az óvodában 25, ami egy hónap alatt fel szokott menni 30-ra, kb. 70-79 gyerek. Nem magas a létszám, mert a hely sem sok, 3 osztály működik egy térben. Nagyon örülünk, hogy egy ilyen igényes módszert választottunk, de a világ felé is egy bizonyság, hogy egy református iskola milyen elvek szerint tanít. A koncert a Vakok Intézetében lesz, a Nádor teremben, szeptember 26-án fél 8-kor. Szeretettel várunk mindenkit, aki úgy gondolja, hogy az erdélyi oktatásért egy estét oda tud szánni. Jegyeket lehet venni, vagy pedig adakozás lesz. A belépés ingyenes és adományokat lehet elhelyezni egy dobozban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 121. Zsoltárból.
"Szemem a hegyekre emelem, honnan jön az én segítségem?"

Nyáron sokat kirándultunk. Azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek jobban szeretnek fölfelé menni, mint lefele. Hiába volt izzasztó, valahogy vonzotta őket a magasság, az, hogy a gyökerekbe lehet kapaszkodni. Lefele viszont unatkoztak és nyüglődtek. A hegy az egyik alapszimbóluma az életnek. A Bibliában az isteni és az istenellenes erőknek is jelképe. Érdekes félreértett fordítása ennek a zsoltárnak, hogy "Szemem a hegyekre emelem, onnan jön segítségem." Holott itt egy kérdés van: honnan jön segítségem? Mert nem a hegyekről jön, nem azokról a halmokról, amiken a kánaániták áldozóhalmokat építettek. Nem a magaslatokban van az erő, hanem Istenben, aki az eget és a földet teremtette. "Minden hegy és halom alászálljon" – írja Ézsaiás. Az ördög is egy magas hegyre vitte Jézust és ott adta volna át neki a világ uralmát. A hegy nagy erő, elhiteti velünk, hogy ő az úr. A hegy jelképezi a világ összes erejét, és könnyen elhisszük, hogy ők a legnagyobbak. Hiszen Izrael népe is elhitte a kánaániaknak, hogy "…ezen a földön már nem a pásztorkodás istene, nem a ti Istenetek segít, itt más a rend". Az áldozóhalmokon néha még embervért is kell hullatni, hogy legyen termés. Itt a hegyek az urak. Gyakran gondolkodunk mi is ilyen istenváltó módon. Itt a tudás az úr, amott a hatalom vagy a kapcsolatok. Ezeket a hiteket mindig a félelem hajtja. Ha képesek vagyunk eloldódni eredendő rettegésünktől, képesek vagyunk nem félni a világ elemeitől, akkor a hegy megmutatja a másik arcát is. Meglátjuk a zsoltárossal, hogy szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye. Ahol Isten minden népnek lakodalmat szerez, Ézsaiás szerint. A hegy oltalmazó ereje látszik azon a gyerekrajzon is, amit ma magammal hoztam. A picik szeretnek hegyet rajzolni, ott el lehet bújni. Itt egy ház épült a csúcsra, sárga kapuja, mintha a fénybe engedne bennünket. Ide elhozhatjuk szorongásainkat, mert a fák nagyon félősen állnak a papíron. Mintha az örömhírmondók lábait látnánk. Akik bíznak az Úrban, olyanok mint a Sion hegye, akik Istenben biztonságot találtak, akiknek van hegyük, ahova elmenekülhetnek, azok maguk is menedékek. Ehhez az kell, hogy szemünk ne tapadjon le a félelmekkel terhelt völgyben. Érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon látjuk-e a hegy két arcát. A hegy nem Isten, sőt ledönthető földi magaslat. Hitünk megóvhat minket attól, hogy bármilyen földi képződmény erőforrásunk legyen. Ugyanakkor azt olvassuk, hogy van szent hegy, ott lakik Isten. Vannak a földön is helyek, amelyek biztos fogódzók lehetnek. Van egy templom, vagy bármi más hely, ami az erőmerítés helye. Ha kitekintünk a természetbe, elgyönyörködünk Isten magaslatain, lelkünk megérezheti a földi szépségekben azt, amit Isten nekünk ebben a világban, az otthonunkban adott. Adja Isten, hogy ezekbe a biztos érzésekbe és helyekbe bele tudjunk kapaszkodni!
Ámen

Énekajánló – 2005. szeptember 25.

A Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap igéi (Máté 22,34-46. és 1. Korinthus 1,4-9.) az előző vasárnap üzenetének – Krisztusban való egység – folytatásaképpen a Krisztusban való szeretetről tanítanak. Az evangélium témája a nagy parancsolat, az epistolában pedig Pál apostol fejezi ki a korinthusiak irányában érzett önzetlen szeretetét. Kommentárként csak annyit jegyzünk meg, hogy a ráfelelő éneket (234,3.) J. S. Bach nyomán választottuk, aki e vasárnapra készült (169. számú) kantátájának zárótételeként alkalmazta ez énekverset.

Énekrend a Szentháromság utáni 18. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 119,1. Az oly emberek nyilván boldogok, vagy vagy 32,1. Ó mely boldog az oly ember éltében

Derekas (fő) ének: 492. Felséges Atya Úr Isten (énekelhető a 301. dallamára is), vagy vagy 211. Meghagytad nékünk, Úr Isten

Igehirdetés előtti ének: 154. Úr Jézus, mely igen drága

Ráfelelő ének: 234,3. Ó Szeretet, áraszd ránk meleged

Záró ének: 289,1,6-7,10-11. Zengj nyelvem ékesen, vagy vagy 490. Igaz Bíró, nagy Úr Isten (énekelhető a 301. vagy a 233. dallamára is)