2005-05-11

Közeledik Pünkösd. Úgy hiszem, hogy a Lélek megújulásra hív bennünket, népét. Ezért – továbbgondolásra küldök el néhány sort, ezzel

KIVÁNUNK MINDENKINEK ÁLDOTT SZÉP PÜNKÖSDNEK JELES NAPJÁT!

Hét gondolat A LELKÉSZ-KÖZPONTÚSÁGRÓL

1. Nem a "szomszéd kertje zöldebb" életérzés mondatja ki velem, hanem konkrét megtapasztalások, hogy a római katolikus egyházban a paphiány miatt sokszor kisebb klerikalizmust tapasztalhatunk, mint a protestáns egyházakban. Egyik pap így mondta ezt: "tudod, mi a laikus mozgalmakat szeretjük, mert nem tudunk mindenhova lelkipásztort állítani." Ezt a mondatot nem tudom egy protestáns lelkész szájába helyezni. A katolikus pap sok esetben szakrális személy maradt, aki nem folyik bele mélyen a kismamakör, az építkezések csip-csup ügyeibe.

2. A háború előtti protestáns laikus mozgalmak valami miatt nem tudtak erővel újraéledni. Emlékezhetünk arra, amikor például lelkészek ráhatására a Refisz szövetség alapult meg, és nem a KIE és az SDG szárnyai alatt kezdődött meg a rendszerváltozás után az ifjúsági munka. Ugyanígy, a Bibliaszövetség lett hangsúlyossá, míg a Betánia és hasonló régi ébredési mozgalmak kevésbé váltak megmozgató erővé. Valójában nem találom a magyarázatot arra, hogy a katolikus egyházban miért éledt fel, és terjedt el számos mozgalom, a Regnum Marianum, Cursio, Házas hétvége, Schönstatt-Családmozgalom, Bokor, Kolping stb., míg nálunk csak a Bibliaszövetséget ismerik országszerte.

3. A református egyházban a presbiteri rendszer egyre kevésbé élő. Számos lelkészválasztás esetében az esperes vagy magasabb egyházi vezető olyan "hatalommal" ajánl egy-egy lelkészt, hogy a presbitérium nem akar vagy nem mer önállóan gondolkodni a lelkészjelölés kérdéséről. Nincsenek felkészülve, nem érzik a felelősséget, ami a vállukon van. A presbiteri rendszer formális, a döntéshozatal számos szintjén a dolgozó emberek nem tudnak részt venni. Nem is erre vannak szocializálva. Vannak persze kivételek. Számos esetben "világi" hitoktató nem kap. vagy csak időnként kap fizetést, ugyanazt a munkát pénzért végzi a lelkész. A teológia túlképzése miatt amúgy is egyre több lelkészi alkalmazott van, ami megint csak a világi alkalmazottak meghatározó szerepének rovására megy.

4. A református egyház és gyülekezeteinek egyetlen létező szerkezete koncentrikus körökre emlékeztet. Az a kimondatlan cél, hogy a lelkészhez minél közelebbi döntéshozó és tanácsadó körbe kerüljön be az az egyháztag, aki intenzív egyházi életet akar élni. A ritkán templomba-járókra, majd a különböző csoportokra, a presbitériumra, végül a szolgálók körére osztható a nagy gyülekezet. Hiányoznak más síkok, amelyeken hálószerűen is lehetne az egyházhoz tartozni. Ezek lehetnének a mozgalmak.

5. Kálvin tanítása szerint három nyomon ismerhető fel az igaz egyház, ezek: az igehirdetés, a szentségek és az egyházfegyelem. Úgy tartjuk, hogy ott van egyház, ahol igehirdetés van, amit a lelkész végez, és a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, ezt szintén a lelkész végzi, az egyházfegyelemről ne beszéljünk, mert morális fegyelem nincs.

6. A magyar reformátusság nehezen találta meg urbánus környezetben önmagát, talán ezért is kevésbé jellemző a mozgalmi élet. Ma a városokba koncentrálódik minden, és erre a változásra nem eredeti, református módon válaszolunk. Mintha csak a megszokott falusi környezetben "ülne" jól az, amit mi képviselünk. (Bár a háború előtt szép példák is voltak!) E hiány miatt is, talán melegágya vagyunk a szektásságnak. Ha az emberek nehezen tudják megkülönböztetni a különböző tanításokat, (ma ez valóban nagy kérdés) nyilván szükséges a lelkészek mind intenzívebb beleszólása a gyülekezeti életbe. Úgymond: övék a felelősség. 7. A gyülekezeti tagok a statiszta szerepéből sokszor végletesen igyekeznek kijönni. Egyszer hallottam azt a kifejezést, hogy "paptetű" – ez olyan emberekre vonatkozik, akik örökké okvetetlenkednek a lelkész körül. Az ilyen egyháztagok önálló akcióival szemben érthető módon a lelkész bekeményít, ott is ahol nem kellene. Általános tapasztalat, hogy egy ilyen lefojtott helyzetben a végletek törnek felszínre. Sokat segítene, ha ehelyett általános gondolkodás, beszélgetés indulna erről a témáról. Elemi szüksége lenne a magyar reformátusságnak működőképes országos mozgalmakra. (F.Á.)

Hogy ne legyen egyoldalúság, csatolom egy katolikus pap barátom gondolatait:

A lelkészközpontúság nálunk is ugyanúgy megvan. Ugyanis: – a legolcsóbb munkaerő a cölibátusban élő pap!!!

Ezért nem annyira "érdek" a (fizetett) laikusok bevonása. Másrészt a pap "mindig mindent jobban tud", mint a laikus!

És "mindenhez ért"! Harmadrészt vannak ún. teológiai okok is, mint pl., hogy felelős lelkész csak pap lehet egy közösségben. Vannak ugyan olyan plébániák, ahol laikus, sőt felszentelt diákonus, per absurdum még akár az is elképzelhető, hogy nő – a gyakorlati értelemben vett "lelkipásztor", de akkor is alá van rendelve egy szomszéd falubéli plébánosnak, mert plébános (értsd:felelős lelkész) – bárhol – csak felszentelt pap lehet!

Azután nemcsak a vezetés részéről áll csak az, hogy a pap = olcsó munkaerő, vagyis az anyagi érvelés, hanem a papok részéről is. Ugyanis – még ha ki is lehetne gazdálkodni a bérét egy laikusnak egy közösségben -, akkor sem nyerő a dolog a pap szemével nézve, mert az az ő jövedelmének a terhére történhet csak. Elég emberi dolog, nemde? Konkrétan: nemegyszer megtörténik, hogy egy pap inkább nyögi 4-6-8 falu terhét egyedül (attól függ a falvak száma, hogy pl. alföldi nagyfalvas vidék, vagy pl. baranyai aprófalvas, mert ott többet kap belőlük!), minthogy fizetett laikust alkalmazzon, mégha ki is tudná gazdálkodni. Persze, önkéntes munkát laikustól mindig szívesen fogadunk! Természetesen arra is van bőven példa, hogy ki sem tudná gazdálkodni egy közösség a laikus bérét. Beleszól ebbe a hívők részéről az idealizálás és a nosztalgia is. A pap = idealizált személy. Ahol pedig nincs, ott a nosztalgia az úr! És ha újra van rá mód, hogy legyen, akkor a laikus nemegyszer félre lesz állítva pillanatok alatt.

Másik érdekesség a klerikalizálódás pszichológiája. Ez nálunk a diákonusok esetével jól példázható. (A diákonus nálunk mást jelent, mint a református egyházban!) Még a puha diktatúra idején kezdődött, és a 90-es évek legelejétől már voltak diákonusaink. JA püspök nem is kívánja nagyon emelni létszámukat. Ami azonban szembetűnő: a diákonusok ca. 15 év leforgása alatt jobban klerikalizálódtak nálunk, mint maguk a papok!!! És ez számomra megdöbbentő! Pedig kezdetben nem így tűnt. Alulról jövő, karizmatikus kezdeményezésként indult, amire idővel az egyház vezetése áldását adta. Jelenleg az intézményessége erősebb mint a karizmatikussága, sajnos! Persze, itt is vannak kivételek, de ez inkább személyfüggő.

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Ezekben a napokban sokat gondolunk az ifjúságra, hiszen elmúltak a ballagások, tart még az érettségi vizsga időszaka, lassan a tanév vége közeleg. Vajon mit tervezhet a mai fiatal? Miféle célok motiválják? Erről beszélgetünk mai műsorunkban. Úgy tűnik, még a legvédettebb környezet sincs akkora hatással a fiatalokra, mint a média. Egy kerekasztalbeszélgetésen vehetünk részt Édes Árpád egyetemi lelkésszel, Miklós Ádám és Miklósné Sebestyén Katalin tatabányai lelkészekkel. Beszélgetésünk kezdetén egy riportösszeállítást hallgathatunk meg, a debreceni református tanítóképző főiskola diákjaival Katona Zoltán beszélgetett. Nagyon különböző stílusú diákokat fogunk hallani, akik mind arról vallanak, mi számukra az élet értelme.

Fiú: Az talán a végső értelme az emberi létezésnek, ha ki tud teljesedni egy alkotásban, egy filmben. Értékeket mutattunk be, sorsokat, embereket, és ha ezzel tudtunk adni valamit, egy kicsit is megmozdul valami abban, aki nézi, akkor azt hiszem, hogy jó úton járunk afelé, hogy ne a pokolban végezzük. Boldogít-e a pénz? Ez kicsit hasonló számomra, mint hogy a ruha mennyire "teszi" az embert. Egyáltalán nem attól leszek értékes ember, ha jól vagyok felöltözve, ugyanakkor a öltözetünkkel is kifejezzük magunkat. Ahogy az ember elkezdi dicsőíteni az anyagot, és önmagát, abban látszik, hogy a föld, az emberiség degenerációjának a legmélyebb fokán vagyunk.

Lány: Tanulni próbálok, most ez a legfontosabb számomra. Az élet minden perce fontos, hiszen egyszer élünk, mégis legfontosabbnak a családot tartom, és azt hogy sikeres legyek a hivatásomban.

Fiú: Mindig örökmozgó voltam, ha vége az iskolának, akkor a legjobb barátommal elhagyjuk ezt az országot, mert több esélyt látunk arra, hogy a nagyvilágban érvényesüljünk, mint Magyarországon. Édesanyáméknak van ismerőse külföldön, ott szeretnénk majd a továbbiakban folytatni az életünket. A többség – az igazságot mondom most -, nem akar ezen a pályán maradni. A pénz nagy úr – azt mondják – , szeretnénk, ha az anyagi jólét biztosított lenne a következő években. Szerintem ezért sem akarnak erre a pályára jönni a diákok. Boldogok azok az emberek, akiknek nagyon sok pénzük van, de ha a betegséget is figyelembe veszem, akkor inkább legyek szegényen egészséges, mint gazdagon boldogtalan és beteg.

Fiú: Azt gondolom, hogy ez egy hivatás. Vagy ennek élünk, vagy nem. Az én igazi célom az, hogy magamat részekre szakítsam, újraépítsem, és ezekből a szilánkokból jutassak valamit a gyerekeknek. Nem egy tömeget akarok nevelni, hanem gondolkodó embereket. A hivatásnak maga a hivatás az, ami igazi fizetséget ad. Azoknak, akik itt vannak a főiskolán, akikkel együtt tanulok, sajnos azt kell mondjam, hogy a 80 %-a azért a papírért van itt, amit diplomának hívunk. Meg lehet érteni az ő álláspontjukat is. Mi már egy kicsit elátkozott generáció vagyunk, mert sokunk nem ismeri a boldogságot, az igazi boldogságot. Az van, amiben hiszünk, és a hit – Istenben, magunkban, a sorsban, vagy bármi másban, teljesen mindegy miben hiszünk -, ha szép, akkor a boldogság tulajdonosai vagyunk.

Lány: Nekem van egy határozott elképzelésem arról, hogy mit akarok csinálni, de a csoportom fele nem tudja még, hogy a közeljövőben mihez kezd, vagy mit ér el ezzel a diplomával. Most azért küzdök, hogy ne csak magamnak legyen jó a későbbiekben, hanem majd a gyerekeimnek, a családomnak is. Azt mondják, a pénz nem boldogít. De igen. Van, amihez igenis kell a pénz.

Lány: Többféle jövőkép is él bennem, bízom abban, hogy találok állást, és lehet mire alapozni családot. Ha esetleg nem sikerül a szakmámban elhelyezkednem, mert nem tudok megélni belőle, akkor inkább vállalok más munkát, ami jobban fizet. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha már pénzed nincs, legalább ismeretségeid legyenek, és olyanok, amikkel célt érhetsz.

Katona Zoltán: Említetted, hogy hitoktató szakot is hallgatsz. Milyen pluszt ad ez egy huszonéves fiatalnak?

Lány: Elsősorban biztonságot, menedéket. Amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, nagyon jó az, hogy van egy biztos pont az életedben, ahova mindig fordulhatsz, és aki soha nem fog elküldeni azzal, hogy most nem érek rá. Arról nem is beszélve, hogy azok az emberek, akik testvéreim a hitben, azok teljesen másképp látják a világot is. Nagyon sokat segítenek.

Fiú: A hitnek a mai világban nincs meghatározó szerepe. Az, hogy valaki elmegy a templomba és imádkozik, nem sokat változtat a világon, ezt csak a túlbuzgó papok gondolják másképp. Valószínűleg van valahol egy Isten, de…

Lány: Elmentem egy évre egy keresztény irodába dolgozni. Megerősödött bennem, hogy szükségem van Istenre, és talán az Ő segítségével Őt szolgálhatom majd.

Lány: Azt szokták mondani, hogy ember tervez, Isten végez. Ezzel a kérdéssel úgy vagyok, hogy teljesen rábízom magam. Ha Ő nem azt az állást, nem azt a pályát szánja nekem, amit én elképzeltem, akkor felesleges erőltetni, mert úgysem fog sikerülni. Biztonságot is jelent ez nekem, hogy tudom, hogy van valaki ott fent, aki figyel rám, aki segít nekem.

Fekete Ágnes: Nagyon sokféle, itt-ott megdöbbentő vallomást hallhattunk. Világmegváltó tervektől a leghétköznapibb és anyagias megfogalmazásokig mindent. Kérdezem vendégeinket, Édes Árpádot, Miklós Ádámot és Sebestyén Katalint, vajon jellemzőnek mondható-e e néhány fiatal vallomása?

Miklós Ádám: Teljesen reális képet mutatott a riport. Emlékeztem a húsz évvel ezelőtti önmagamra, és visszacsengtek gondolatok családról, hivatásról, munkáról, na és persze a pénzről. Gyülekezeten belüli fiatalok is sokszor ilyen értékelveket vallanak.

Fekete Ágnes: Mi változott?

Miklós Ádám: Én ezelőtt húsz évvel, éppen egyetemre jelentkeztem, és a középiskola és egyetem közötti időszakban egyáltalán nem jártam templomba, a tájára sem mentem, most pedig már lelkészként élem az életemet. Az elmúlt húsz év azt hozta, hogy többet kívánhatnak és láthatnak az emberek, de én úgy érzem, hogy húsz évvel ezelőtt nagyjából ugyanezeket válaszolták volna.

Édes Árpád: Nyilvánvaló, hogy nem úgy látják Magyarországot, mint a lehetőségek földjét. Még aki olyan egyháziasan és egyfajta tiszteletreméltó hitből nyilatkozott, az ő gondolkodásában is inkább lezárt sorsnak tűnt a jövő.

Fekete Ágnes: Elhangzott egy elég megdöbbentő tétel, hogy elátkozott nemzedék vagyunk.

Édes Árpád: Igen. Mintha ránk is ez a fajta életérzés lett volna jellemző, és még most is egy kicsit ez vesz körül bennünket.

Miklósné Sebestyén Katalin: Nekem az volt megdöbbentő, amit én ilyen idős koromban nem éltem át, hogy valaki azt mondta, hogy ezzel a diplomával nem is lehet mit kezdeni. És többen utaltak arra, hogy nem ezzel a diplomával fognak elhelyezkedni. Részt vesznek egy képzésben huszonévesen, fogékonyan, nyitottan a világra, az értékekre, a belső érzésekre, és közben azt élik meg, hogy ez értelmetlen.

Fekete Ágnes: A pesszimizmusuknak ez is része lehet.

Miklósné Sebestyén Katalin: Pontosan. Arról persze lehet vitatkozni, hogy mi kell a megélhetéshez, mennyi az elég, ezt mennyire határozom meg én, vagy mennyire nyomja rám a média vagy a korszellem. De azért ma Magyarországon mégiscsak drága az élet, ezt saját bőrünkön tapasztaljuk.

Fekete Ágnes: Akkor ez normális, hogy a pénz ennyire központi téma?

Miklósné Sebestyén Katalin: Egy olyan világban élünk, ahol a pénz nagy úr. Nekem ez nem szimpatikus, azt gondolom, hogy ennél sokkal nagyobb ura van ennek a világnak, de a mai generációk ezt tapasztalják maguk körül, hogy pénzért sok minden van. Ezt nem tagadhatjuk, még akkor sem, ha nem szeretjük, hogy ez így van. Ezért nagyon fontos végiggondolni, hogy ez világ – amiben élünk – ilyen, de nem vagyunk ennek feltétlenül kiszolgáltatva. Tehát, én döntöm el, hogy mire van szükségem. Akarom-e ezt a világot szolgálni? Ebben a rendszerben tudom csak elképzelni az életemet, vagy látom, hogy ennek a világnak más ura van, aki az én uram is. Ez egy más szemléletet, más vonatkoztatási rendszert jelent számomra.

Fekete Ágnes: Az számomra a legérdekesebb momentum, ahogy a földöntúli dolgok kérdését kezelték: sok esetben ez fel sem merült, és amikor felmerült, akkor is nagyon szokatlan módon.

Miklós Ádám: A pénzről egy kicsit ilyen megadóan gondolkodtak, hogy ez kikerülhetetlen, és ebben valóban sok igazság van. Én is kaptam most egy BKV bérletet, és ez a lehetőségek kulcsa itt Budapesten. Apró anyagi értékeknek én is tudok örülni, tehát nem tudom teljesen elítélni ezért őket. Véleményem szerint pozitív volt, amikor arra utaltak, hogy szükség van egy belső iránytűre, hitre, és egész komoly megfogalmazásokat is hallottunk például a hivatás kapcsán: a pedagógus embernek magát szét kell osztania, és belehalnia kicsit a munkájába, utána várni az eredményt. Nagyon kell értékelni, hogy az igény, vagy a hiány ott van ebben a gondolatban, és ez egy óriási felismerés. Talán ettől a korszaktól nem is kell többet várni, minthogy valaminek a hiánya megfogalmazódjon az emberben a húszas évei elején, és ebbe a vákuumba aztán beszippanthasson valami valóban értékeset. Ez szerintem nem reménytelen, a nagy kérdés számunkra az, hogy mennyiben tudunk mi segíteni abban, hogy tartalmat kapjon ez a vágy, ez a hiány.

Fekete Ágnes: Tehát, akkor ez az összkép, amelyet kaptunk, nem tipikus egyházi kép, hanem inkább az iskolákra igaz.

Miklósné Sebestyén Katalin: Az egyik hozzászóló azt mondta, hogy a hit az plusz adalék az élethez. Igen, lehet így értelmezni valóban a hitet, és akkor kereshetjük benne a biztonságot, a megnyugvást. Utaltak is erre, hogy az Isten mindig talál ránk időt, ezeket nem csak itt, de gyülekezeten belül, és a nem szorosan odatartozóktól is hallhatjuk. A hit valami plusz, hab a tortán, ami nélkül azért meg lehetne lenni. Egészen addig, amíg a hitről így gondolkodunk, addig sok minden más is eltalál bennünket. Nem tudja még igazán az ember húsz-huszonkét évesen, hogy hol is horgonyozzon le. Mi is az a központi érték, vagy kicsoda az a központi érték, akihez odaláncolja az életét. És sok minden forrong még bennünk ilyenkor. Talán van arra is esély, bár lehet, hogy ez irreális gondolat, hogy a diplomával együtt egy egyházi iskolában egyfajta érettebb hitre is jutna az ember. Az Úr Isten meg beérlel bennünket valamikor.

Édes Árpád: Hadd mondjam el az iskolák védelmében, hogy lehet, hogy eleve nem is erre találták ki őket. Nyilván ott tud felragyogni Jézus Krisztus, ahol személyesek a viszonyok, és ahol van közösség. Például ez a hitoktató lány megemlítette, hogy milyen jó, hogy vannak itt társak, akik megerősítik. Ezt nyilván nem lehet intézményesen generálni. Az előszobájában vannak annak, hogy ezekkel a gondolatokkal találkozva elinduljanak egy személyes keresés irányába. Ez rajtuk is múlik, és azon is, hogy van-e olyan közösség, ahol ez megélhető. Ezért az intézmények mellett mindenképpen szükséges, hogy legyenek ilyen személyes közösségek, ahol megtörténhet a találkozás. Ebben a korszakban ez kikerülhetetlen. Az egyház alapvetően közösség kell, hogy legyen. Egy ilyen pillanatkép alapján igazságtalan ítélni, majd néhány évtized múlva kiderül, hogy mit adott ez az iskola, meg a többi egyházi iskola.

Fekete Ágnes: Nem tudunk más nyelven beszélni, mint ezen, ha nekik ez a nyelvük.

Miklósné Sebestyén Katalin: Van egyfajta igény, várják az egyháztól, az Istennel való kapcsolattól a biztonságot, a megnyugvást. Az iránymutatás is szóba került. Nekem tizen-, huszonéves koromban nagyon sokat segített a bibliaolvasás, az igehirdetésekben való részvétel, hogy érett felnőtté váljak. Tehát, hogy kész legyek arra, hogy majdan adni tudjak mindabból, amim van, vagy amit az Istentől kaptam. Hogy ne csak mindig várjak valamit az egyháztól, vagy az Istentől. Én azt kaptam Istentől a biztonság, a béke, és egyebek mellett, hogy közben felnőhettem. Egyfajta félelmet érzek ezek mögött a megszólalások mögött, ami tulajdonképpen a felnőttségtől való szorongás, ezt én magam is átéltem. Pontosan ezt kaptam az Istentől, hogy ettől nem kell félni.

Miklós Ádám: Az az elvárás, hogy az egyházban biztonságot, nyugalmat találjanak jól tükrözi azt, ahogy saját gyülekezeti tagjaink gondolkoznak az egyház lényegéről. Ezt meg is kaphatják. De ha eljönnek, akkor esély van arra, hogy többet is kapjanak.

Édes Árpád: A pásztorálás a szükségeknek a kielégítése. Egy közös beszélgetés során, amikor egymás történeteit meghallgatjuk, akkor kiderül az, ami rejtve van. Amikor Pálnak megjelenik a macedón férfi álmában, és kétségbeesetten hívja Pált, aki el is megy Filippibe, egy jól menő nagyvárosba érkezik, és sehol nem találkozik a kétségbeesésnek a jeleivel. A mosolyok mögött, a magabiztosság, vagy az anyagiasság mögött elrejtőző kétségbeesés az, amire reagálni kell, és hirdetni kell ebben az összefüggésben az evangéliumot. Az európai kultúrára kicsit mindig jellemző volt, hogy más a felszín, és más az, ami a mélyen van. De hogy ott van az igazi szükség, afelől nincs kétségem, és afelől sincs kétségem, hogy a válasznak köze van Jézus Krisztushoz.

(Ének: Mikor a Messiás miköztünk lakozik…)

Fekete Ágnes: Vannak ilyen tapasztalatok az egyetemi gyülekezetben?

Édes Árpád: Szerintem nem reprezentatív a mi gyülekezetünk ilyen szempontból. Túl jó gyerekek járnak oda, ami kicsit lehet, hogy baj is. Kapcsolópontokat kell keresni a fiatalok felé, és helyzeteket teremteni.

Fekete Ágnes: Mik lehetnek a kapcsolódó pontok?

Édes Árpád: Általában ezek érzelmi dolgok lehetnek, és talán kevésbé az, hogy mindent megértsenek. Igazából a probléma az, hogy a saját gyerekeinkben, akik az egyházban nőttek fel, (és nagyon kiválónak tartom őket,) van egy nagyon erős vágy, hogy az identitásukban megerősítsék őket. Azt pedig, aki kívülről jön, kevésbé izgatja az identitásunk. Ő a személyes élet kérdéseire keres választ, és ezt a kétféle igényt együtt kielégíteni, ez nem mindig olyan egyszerű.

Miklósné Sebestyén Katalin: Mi is küzdünk ezzel a problémával, mert pont ez a generáció nincs ott a városban. Elmennek máshová tanulni, és máshol élik meg a közösségi életet.

Miklós Ádám: A külvilág előtt úgy jelenik meg a legtöbbször az egyházunk, mint ahol elvárások vannak. Tehát, ide lehet jönni, mi szívesen várunk bárkit, legyen akár fiatal, öreg vagy gyerek, és lehet hogy nem szavakkal, de egész megjelenésünkkel nagyon sokszor azt üzenjük, hogy itt meg kell felelni. Gyere be nyugodtan, de alkalmazkodjál! Ezt a képet nagyon jó lenne megváltoztatni. Más esélyünk nekünk nincs, mint hogy ott a városban megpróbáljuk elhitetni mindenkivel, hogy ide tényleg lehet jönni, figyelünk rájuk, és igyekszünk őket elfogadni. Akár Katalin, akár én, igyekszünk nyitottan fogadni mindenkit, akármilyen gonddal, élethelyzettel jön. Örömmel tapasztaljuk, hogy át is élhetik nálunk azt, hogy nem azért vagyunk mi elfogadók, mert mi olyan jó fejek vagyunk, hanem az Isten elfogadó.

Fekete Ágnes: Az elfogadás lehet a kapcsolódó pont?

Miklós Ádám: Mindenképpen ez a kapcsolódó pont, de ez gondot jelent az egész egyházon belül. A közösségben sem olyan biztos, hogy a szavakon túl tényleg örülnek a bejövő embereknek.

Fekete Ágnes: Az idősebb generáció és a már begyökeresedett református emberek egészen mást várnak, mint azok, akik most kopogtatnak.

Miklós Ádám: Igen, igen. Kimondva, vagy kimondatlanul nagyon sokszor találkozunk azzal a hozzáállással, hogy persze jöjjenek, és csinálják ugyanúgy, mint mi. És hogyha mindenben hasonulnak hozzánk, akkor menni fog tovább a gyülekezet.

Miklósné Sebestyén Katalin: Ez az elvárás nem tudatos, csupán annyit jelenít meg a gyülekezet, hogy mi ilyenek vagyunk, nálunk ez így szokás, ahhoz hogy ez a hagyomány fennmaradjon, ezt mindenkinek így kell folytatni. Tehát, jöjjenek az emberek, az nagyon jó, de ne változzon semmi. Ez így nem működik. Attól hogy egy ember bejön a gyülekezetbe, és ott akar maradni, attól változik a gyülekezet. Egy rendkívül gyorsan változó, idegesítő, kiszámíthatatlan, bizonytalan világban élünk. Muszály, hogy legyen benne biztos pont. Én is úgy gondolom, hogy az én életemben is a hitem, vagy a Jézussal való kapcsolatom az, ami biztos, de ez is dinamikus. Ha ez kimerevedik, mint egy filmkocka, és változatlan marad, akkor elveszítem a kapcsolatot mind Istennel, mind önmagammal, mind a körülöttem levő világgal, és csak bizonytalanabb lesz a helyzet.

Édes Árpád: Van egy érdekes tapasztalata a Közös Pont Missziónak, ami egy fesztivál misszió. A történelmi felekezetek fiataljai mennek ki egy közös sátorba a fesztiválokra, és ott tapasztaljuk nagyon gyakran, hogy fiatalok, akik nyilvánvaló szükségből fabrikálnak maguknak valamiféle hitet, néha sokkal kitartóbban ragaszkodnak ezekhez az elképzelésekhez, mint mi a saját hitelveinkhez. Nyilván ez abből a görcsös alaphelyzetből adódik, hogy egy kaotikus világban próbál magának ösvényt vágni. Ilyenkor a legrosszabb az, amikor mi is görcsösek vagyunk. Valahogyan azt kell megélni, hogy a bizalom szabadságában élő emberek vagyunk, akik nem elvekhez ragaszkodnak, hanem egy személyes hit alkotja egész lényüknek a középpontját.

Miklósné Sebestyén Katalin: Azt mondta az egyik lány, hogy jó tudni, hogy van odafent valaki, aki figyel rám. Én meg azt élem meg, hogy jó azt átélni, hogy van velem, jön mellettem az én utamon valaki. Nem csupán figyel rám, hanem néha egyek vagyunk, néha nem – lehet, hogy nagyon misztikusan hangzik, amit most mondok -, de ez egy szoros kapcsolat. Dinamikus és életre való kapcsolat.

Fekete Ágnes: Istent úgy képzelik el, mint aki parancsokat osztogat, teljesen távol, az Olimposz tetején él.

Édes Árpád: Igen, ez mindenképpen ott van a közgondolkodásban. Akinek ebből sikerül egy kicsit kijönni, az maga is gyógyulásként éli ezt meg. Az engedelmesség nagy lehetőség: valamit az Isten adott beléd, és azt úgy élheted meg, hogy nagybetűs élet legyen.

Miklós Ádám: Ha jól imádkozol, akkor tudod, hogy merre kell menni, és célba érsz. Őszintén szólva én nehezen tudok ezzel mit kezdeni, de igyekszem felmutatni azt az Istent, azt a Krisztust, akiben szabadságunk van.

Édes Árpád: Azt kellene felmutatni, hogy az Istennel lehet párbeszédet folytatni. Őneki is vannak gondolatai a mi életünk felől, de nekünk is lehet, még akár ellenvéleményünk is, és ezt vele meg lehet beszélni, ez oda-vissza hat egymásra.

Miklósné Sebestyén Katalin: Érzékelem azt, hogy a fiataloknak is szükségük van arra, hogy tudják, lássák azt, hogy van egyfajta világot rendező elv. Fontos, hogy legyen egy ilyen közepe a történelemnek, az időnek, az eseményeknek. Szerintem nem baj, sőt akkor kerül talán egyensúlyba az egész, ha mindeközben érezzük, hogy Ő olyan Isten, aki emberré lett értem. Nem rajtam kívül, tőlem távol, valahol a világ túlsó végén megmondja, hogy mit tegyek és merre menjek, hanem velem van. Az Isten nem erőszakolja ránk az ő tervét, de megengedi, hogy felismerjük

Fekete Ágnes: Édes Árpád, Miklós Ádám és Miklósné Sebestyén Katalin lelkészek beszélgettek.

Fekete Ágnes: Így szól hozzánk Isten szava az első Korunthusi levél 2. fejezetének 9. versétől:

"Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek. Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által. Mert a Lélek mindent megvizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van. Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti meg senki, ami Istenben van, csak az Isten lelke."

Hetek óta úgy igyekszem megérteni a Biblia mondatait, hogy mellettem van egy gyerekünk rajza. Most is itt egy kép. Egy ház van rajta, egy tó, egy rét, az égen a nap, és egy tündérszekér. A legérdekesebb az, hogy nagyon sok dimenzió és idősík mosódik egybe ezen a papíron. A házak például mindig nyitottak, áttetszőek, de a tó határa is a vízből látható, nem beszélve a tündérszekérről, amely átröpül a házon. Még a kisiskolás gyerekek is, akik pedig már tudják, hogy a falakon nem lehet átlátni, rajzaikon áttetszőnek festenek mindent. Mintha a mi életünkből vett képe lenne ez annak, ahogyan a Lélek mindent megvizsgál. Az Isten Lelke számára pontosan ilyen a világ, mint a gyerekrajzokon. Vannak csukott ajtók, mégis látszik az ágy, az asztal, az emberek és minden a házban. Egyszerre van kint és bent. Egyszerre vagyok egy fa és egy madár, de a házban is én lakom. Mintha az életnek valamiféle keresztmetszetét látnánk ezeken az áttetsző képeken. Még a szójáték is ezt mutatja: áttetszik a ház, a keresztmetszetben.

Mindannyiunknak szüksége van ilyen metszetekre. Nincs élet anélkül, hogy az ember ne kerülne egy kicsit kívül önmagán, jó értelemben extázisba, olyan állapotba, amikor nem önmaga a középpont. Ma minden arról szól, hogy az életed fókusza minél inkább saját magad legyél. Az a jó, ha kiéled vágyaidat, az a jó, ha megvalósítod azt, ami vagy, mert te vagy a jó. Biztosan igaz, hogy mi magunk az Isten egyszeri ajándékai vagyunk. Ez az egyszeriség azonban eszköz, és nem cél. Ha nem tudok önmagamon kívül kerülni, akkor az életem önmagába süpped. Miközben az egyediséget hangsúlyozzuk, nevetséges utánzókká válunk.

Közeledik Pünkösd, a Lélek ünnepe. A Lélek az a láthatatlan, leírhatatlan, mégis ható erő, amelyik kiemel minket önmagunkból. A Lélek láttatja keresztmetszetében életünket. A Lélek képes megvizsgálni mindent, még az Isten mélységeit is. Ő adja meg ezt a látást, amivel áttetsző lesz a világ. Hiszen sok minden lakhat egy házban, sokféle erő lakhat egy emberben, magunktól nem látjuk ezeket. Ha csak a magunk lelkét érzékeljük, akkor rövidlátók, majdnem vakok leszünk, akkor csak az orrunkig érzékeljük a világot. Ha valami finom, megeszem. Ha éget, elfutok. Bár a gyerekeket hisszük ilyeneknek, valójában ők sokkal többet érzékelnek, mint gondolnánk, például a lélek nyugalmát. Isten Lelke még sokkal finomabb műszer, mint a gyermeki érzések. Isten Lelke bennünk és közöttünk utat mutat, erőt ad, elvezet a veszély forrásától. Senki és semmi nem segíthet bennünket életünk vezetésében úgy, mint az, ha ki tudjuk mondani ezt az imádságot: Isten Lelke, jöjj és mutass utat! Sokan beszámolhatunk arról, hogy egy-egy ilyen imádság után megértettünk valami nagyon fontosat. Nem azt, amit az ösztöneink vagy a szemünk, a környezetünk diktált, hanem valami sokkal mélyebbet és igazabbat.

A Léleknek ez a vezetése azonban nem a levegőben történik. Ahogyan a rajzhoz papír és ceruza kell, ugyanúgy van szüksége a Léleknek a Bibliára és az emberek közösségére. A gyerekrajzokban is mindig keresik egymást a vonalak, gyakran párosával jelennek meg az emberek, állatok, mert belülről vezetve érzik, hogy egyedül semmi sem áll meg. A Lélek Pünkösdkor Jóel próféta könyvét nyittatta ki, ma más és más könyveket hoz elő, de Isten régi szavát eleveníti meg mindig. Pünkösdkor az emberi kezeket egymásba illesztette a Lélek, és ma is ezt teszi.

Adja meg a Teremtő Lélek, hogy az ő metszetében láthassuk a világot, és tapasztalhassuk azt, amit szem nem látott, fül nem halott, ember szíve meg sem sejtett!
Ámen

(Ének: A Pünkösdnek jeles napja…)

Énekajánló – Szentháromság vasárnapja

Szentháromság ünnepének evangéliumi szakasza (János 3,1-15.) Jézus és Nikodémus beszélgetésén keresztül a Szentlélektől születésről szólva szinte beletorkollik a János 3,16-ba, mely Pünkösd-hétfőn olvastatott fel. A másik ige (Róma 11,33-36.) Isten megváltási művének dicsőítése, melyet ő évenként az üdvtörténeti ünnepek sorában elénk tár és amely Pünkösd csodájával beteljesülve ezen a vasárnapon ünnepélyes lezárást kap. Az ünnep fő gondolata tehát a dicsőítés, hálaadás zsoltárokkal, a Szentháromságot magasztaló dicséretekkel és a Te Deummal, ezzel a IV. században született ősi magasztaló himnusszal.

Énekek Szentháromság vasárnapjára:

Fennálló ének: 8,1. Ó felséges Úr

Fő (derekas) ének: 242. Téged Úr Isten

Igehirdetés előtt: 246,4. Ó Szentlélek, kérünk tégedet

Ráfelelő ének: 241. Szent vagy örökké

Záró ének: 245. Dicséret a Szentháromságnak