2005-02-23

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az apró dolgokra gyakran nem figyelünk. Ismertem egy értelmében sérült lányt, aki mindig apró kincseket gyűjtött. A legnagyobb bizalom jele volt, ha ágytakarója alá betekintést engedett valakinek, és a gyöngyöket, köveket, sztaniol papírkákat megmutatta. Sokat lehetett tőle tanulni arról, mit jelent az, ha az embernek igazán fontos valami. Mi csak bemegyünk az áruházba, és az ott begyűjtött tárgyakat előbb-utóbb a kukába tesszük. A legkisebb dolgok nyitják meg igazán a szívünket.

Az egyházi életben is igaz, hogy sokszor a legkisebb pont a legfontosabb. Az elmúlt héten konferenciát tartottak FILIA néven, a szórványkérdésről. Azokról a gyülekezetekről volt szó, ahol elnéptelenedett falvakban tartják fenn a lelkészek az egyházi életet, vagy ahol valamilyen oknál fogva kicsi közösségekben él a reformátusság. Egy hangképet hallhatunk a konferenciáról. Az összeállítás végén lévő a riportot Komjáthy Ágota készítette.

Bereczky Ildikó harkányi lelkipásztor vagyok, nyolc gyülekezetet gondozok. Ha eredményt akarsz elérni, olyanra vállalkozz, ami lehetetlen – mondta egy baranyai lelkipásztor, Kákicsi Kis Géza, a 30- as években. Úgy látta, hogy az elnéptelenedő ormánsági magyar református falvak sorsa, egyben az egész magyarság sorsa lesz ötven év múlva. Sok ponton beigazolódott ez a prófétai látás, éppen ezért mi a kései utódok újra csak azzal a hittel indulhatunk a – most már – szórványmisszióba, hogy a lehetetlenre vállalkozunk. Hiszen, ami lehetetlen, az kegyelem dolga. A döntő kérdés az, van-e látásunk a jövőről, vagy még mindig a múltat álmodjuk? Az elnéptelenedő gyülekezeteknek nem akkor van végük, amikor eltemetjük az utolsó reformátust, hanem amikor nem látjuk a jövőt. Egyház nem ott van, ahol papok, püspökök, intézmények vannak, akik egyik tevékenységükként vállalják a missziót is, hanem az egyház egyedül csak Krisztusban létezik. A kérdés, hogy megmaradnak-e Krisztusban? Azt őrizzük-e, ami ránk van bízva, az igazságot, vagy csak a múltat, amikor még voltunk valakik? Általános egyházi értelemben szórványnak nevezünk minden olyan területet, ahol kevés számú református él szétszórtan, tanyavilágban, kistelepüléseken, ahol – ahogy szoktuk mondani -, se templom, se imaház, se gyülekezet, se parókia, se lelkész, se harangozó, csak a nagy békesség honol, s ahova olykor-olykor vetődik csak el egy fáradt lelkész, istentiszteletet tartani egy konyhában. De ma már kimondhatjuk, hogy szórványhelyzet van kis- és nagyvárosainkban is, ahol a lakosság két-, három-, sőt tízszeresére is nőtt, s ezt a növekedést a misszió nem tudta követni. Az 1900-as évek elejéig a pécsi katolikus püspökség területén lévő kis falvak lakossága szín magyar, és református volt, általában két-, három-, maximum négyszáz lelket számláló falvak ezek. Aztán több okból fogyni kezdett a falu református magyarsága, majd egy részük a városba költözött. Mára falvaink szórványhelyzetbe kerülve sorra adják föl anyaegyházközség- jellegüket úgy, hogy közben épületeik megmaradtak. Éppen fordítva, mint a klasszikus értelemben vett szórványban. Csak éppen üres templomok, és épületek vannak gólyafészkekkel, gyöngybaglyokkal és galambokkal. Az egyházmegye térképét átrajzolta az idő. A református magyarság létszáma összességében ugyan nem lett sokkal kevesebb, de más elrendezésben él, mint a múltban, jóval kevesebb öntudattal. A 2001-es adatok szerint Baranyában 35436 fő vallotta magát reformátusnak, ebből 34% él Pécsett, 26% kisvárosokban, és 40% falun. A közel 100 egyházközség 30 anya- és társegyházközségbe bokrosodott, ahol 28 lelkész szolgál. A 30 egyházközség közül a nemrég készült díjlevelek alapján 10 gyülekezetben tudják biztosítani a lelkész javadalmát és járulékait, kilencben elégtelenek a feltételek. Már szolgálnak Nagykőrösön végzett református preoráns tanítók, akik elvégezték, vagy most végzik a teológiát. Megkérjük Németh Juditot, aki a kelet-ormánsági kilenc faluban szolgál, hogy mondja el nekünk röviden, mi a szerepük, munkájuk hogyan működik a szórványmisszió.

Németh Judit: Kinn lakunk egy-egy üresen maradt parókián, vagy egy iskolában, mert világos, hogy a jelenlét fontos, akkor is, ha nagyon kevesen vannak az istentiszteleteken. Ott vannak például a gyerekek, akik sóvárogva várják, hogy történjen végre valami, bármi. Fontosak a találkozások, a látogatások, a beszélgetések, s talán a legfontosabbak a temetések, mert ezekre az alkalmakra, mindenki eljön. Vannak nagy ünnepi, örömteli alkalmaink, például kapcsolódhatunk a körzetgondozó városi gyülekezetébe. Van egy kisbuszunk, amit édesapám vett arra a célra, hogy meg tudjunk mozdulni, és a fűtött, világos templomban, orgonával tudunk énekelni, ez nagy dolog. Tartunk úgynevezett vándor- bibliaórákat, ami azt jelenti, hogy minden héten másik faluban jövünk össze, kisbusszal gyűjtjük össze az embereket, közösen a katolikusokkal. A "sok falu – kevés ember" szituáció találékonyságra szorítja a szolgálókat. Megpróbáljuk kipuhatolni, mire hajlanak az emberek, mitől zárkóznak el. Ez mindenhol más. Megpróbáltuk az istentiszteleteket hétköznap estékre előrehozni azokban a falvakban, ahol ez lehetséges, hogy ne egy vasárnap kelljen százezer helyre menni. Tartunk zenés áhítatokat, ezekre is sok ember eljön, tanítók, hitoktatók, gyülekezetünk ifjai. Egyik héten egy alkalomra, megtelik a templom, de a jövő héten lehet, hogy hiába harangozunk be, mert senki sem jön. Nagyon fontos, hogy ezt ne egyedül hordozzuk, hanem közösségben.

Hajdú Zoltán Levente: Rengeteg nagyon-nagyon jó elméletet hallottam ebben a témában, csak azt nem látom, hogy működne is. Ez nem építhető fel úgy, hogy lelkesedem valamiért, aztán ha senki nem jön utánam, akkor én is hagyom az egészet, hanem egymásra épülő apró láncszemekből épül föl a munkánk.

Szomorú dolog, hogy a régió legnagyobb gyülekezetei, a városi gyülekezetek nem, vagy csak hézagosan csatlakoznak beszélgetésünkhöz. Ez mutatja leginkább, hogy ezt a konferenciát a kényszer szülte. Az a helyzet, hogy valamit tennünk kell, ha egyáltalán életben akarunk maradni. Azt tapasztalom, hogy amikor megelevenedik a gyülekezet, többen vannak, sokszor nem a tradicionális családokból jönnek. Jön olyan gyülekezeti tag, akinek semmi köze nem volt korábban, nem hogy a református egyházhoz, a hithez, az Istenhez sem. Eljön közénk, felnőttként konfirmál, és bekapcsolódik úgy a gyülekezetbe, hogy most már biztos jelölt lesz a presbiterválasztáson.

Hajdú Zoltán Levente vagyok, a Somogyi Egyházmegyéből. Szólád nevű picike faluban vagyok lelkész hét éve, ahol 180 egyháztag van. Tudatosan választottam egy pici falut, amikor végeztem a teológián.

Kósa István vagyok, Szankról jöttem, 12 éve vagyok ott Bács-Kiskun megye közepén, négy kis gyülekezet tartozik hozzám. Sokszoros kissebségben vagyunk ott.

Török Zoltán vagyok, Zalaegerszegről jöttem. Amikor az egyházközségünket alapították, Vas és Zala vármegye területén 180 település reformátussága alkotta egyházközségünket. Pillanatnyilag 97 településen élők közössége a mi egyházközségünk.

Kósa István: Kis gyülekezetekben is lehetnek csodálatos élményeink. Vannak számszerű sikereink is, gyarapodás, építkezések, például Jászszentlászlón, ott, ahol ezelőtt semmi nem volt. Másrészt érdekes dolog a lelki dimenzió, hogy néhány fős istentiszteleten is lehet az embernek Isten-élménye. Nagyon-nagyon fontos dolog pici településeken is fenntartani a lelki életet.

Török Zoltán: Egy olyan településen szerveztünk újra istentiszteletet, ahol több mint, harminc éve már nem volt. A község vezetői is támogattak bennünket ebben, heten, nyolcan, tízen vagyunk egy-egy istentiszteleten.

Hajdú Zoltán Levente: A dél-balatoni régióban is van olyan település, ahol visszaemlékezések szerint soha nem volt református istentisztelet korábban. Merenyéről van szó, ahol az utóbbi hónapokban elindult – komoly látogató munka után – egy kis gyülekezet. Ott tartanak, hogy már imaházat szeretnének építeni. Tehát, nem csak arról van szó manapság, amiről divatos beszélni, hogy leépül, elfogy, megszűnik az egyház, vannak olyan területek, ahol azt látni, hogy indul a lelki épülés. Érdemes ezeket is észrevenni, amikor az egyház egészét szemléljük. Azt érzékelem, hogy valamikor egy komoly, nagyobb méretű gyülekezet lassan-lassan elvesztette a reménységét, elvesztette a taglétszámát, és az önállósága is kérdés volt már. Az utóbbi években viszont, a környező gyülekezetekkel összefogva, regionális együttműködésben kezdtünk közösen dolgozni, és ahogy tapasztaltuk, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, újra megerősödtünk, elkezdődött a megéledés, az ébredés folyamata.

Komjáthy Ágota: Megvannak-e az alapvető feltételek a lelkipásztori munkához?

Hajdú Zoltán Levente: Nincsenek, de éppen így szép csinálni az egészet.

Török Zoltán: Ez az a terület, ahol rutinból nem lehet szolgálni. Az új lehetőségeket kell felfedezni, és az új munkatársakat.

Kósa István: Mindegyik gyülekezet más és más eset. Vannak olyan gyülekezetek, ahol önállóan dolgoznak, vannak olyan helyek, ahol sajnos még mindig a lelkész egyszemélyes küszködése, a lelki élet.

Hajdú Zoltán Levente: Számomra a jövőkép egy önállósodó gyülekezetet takar, amely nem azért működik, mert a lelkész működteti, hanem azért működik, mert gyülekezet.

Török Zoltán: Mózesre gondolok, aki úgy állt a Mindenható elé, hogy ez mégiscsak a Te néped, mégiscsak az Isten országának az építése, és Tőle való bölcsességgel kell ezt csinálni. Ez a jövőkép.

Fekete Ágnes: Találkozóról szól következő összeállításunk is. A gödi református gyülekezet kórusa húsz éves. Az Érd-Parkvárosi Gyülekezetben énekeltek egy hete. A következő riport a kórustagokkal és Szotyori Nagy Gábor lelkésszel akkor készült, amikor a műsor után éppen teáztak, és süteményt ettek a gyülekezetben.

Szotyori Nagy Gábor: A szerepem csupán annyi, hogy én vagyok a lelkész, és örömmel konstatálom, hogy van egyáltalán kórus, és saját maguk csinálnak mindent. A szívük-lelkük nem csupán az énekben az Istené, hanem a mindennapi életben is, úgyhogy ilyen kórussal öröm együtt élni.

Fekete Ágnes: Hogyan szokott egy ilyen szolgálat, vagy fellépés létrejönni?

Szotyori Nagy Gábor: Kicsit szomorúak vagyunk, mert sokszor nem igazán szívesen fogadnak bennünket.

Fekete Ágnes: Miért?

Szotyori Nagy Gábor: Nem tudom. Talán azért, mert kicsit közömbösebb a református egyház a muzsika iránt. Azért nem csüggedünk el, próbálkozunk mindig és mindenhol, a gyülekezetekben, és ha van lehetőség szolgálatra, akkor mindig van készen ének, amit viszünk magunkkal. Utána Igéket olvasunk, és énekelünk. A kettő együtt beszél mindarról, ami bennünk is történt, és reménységünk szerint abban a gyülekezetben is megtörténik emberekben, ahol hallgatnak bennünket.

Fekete Ágnes: Tudjuk, hogy nagy zenerajongó. Sokszor hirdetjük is a rádióban a gödi koncerteket. Honnan ered ez a szerelem?

Szotyori Nagy Gábor: Gyerekkoromból, talán a Salétrom utcai református templomból, ahol Alföldy- Boruss István és Kovács Endre orgonáltak, és énekelt a kórus. Innen indult, ami az ember szívét megfogta. Én magamtól tanultam a zenét, mindent, ami ehhez tartozik, a technikáját, zeneirodalmat, zenetörténetet. Agustinusnak a mondatát hordozom magamban: Aki énekel, kétszeresen imádkozik. Szöveggel, dallammal. Hát, akkor mért fognánk vissza magunkat e tekintetben?

Fekete Ágnes: Egyébként inkább a klasszikus zenéhez, az orgonához vonzódik. Ez viszont egészen más stílus, amerikai énekek hangzottak el. Hogyan él a kettő együtt? Nem mindenki tudja ezt elfogadni.

Szotyori Nagy Gábor: Én úgy hiszem, hogy két féle zene van: jó és rossz. A jó zenébe beletartozik a klasszikus zene, (a klasszikus zenének is megannyi darabja könnyűzene volt hajdanában), és megfér ez a muzsika is. Ez más rétegeket szólít meg, másnak okoz örömet.

Fekete Ágnes: Erre a kórusra jellemző, hogy hangulatot teremt.

Jámbor Zsolt: Próbálunk nem "vigyázzban állva" énekelni, keressük a szemkontaktust a közönséggel. A kórus neve Egykortizenhárom.

Fekete Ágnes: Furcsa név.

Stygar Laszló: Kimondani bonyolult kicsit, de nekünk segít jobban megélni a Szeretet himnuszát. Nem tudom, érződik-e ez az éneklésben, de igyekszünk. Húsz éves lesz idén a kórus. Már a léte is egyfajta bizonyságtétel.

Részlet a zenés istentiszteletből: ének és beszámoló a kórus történetéről

Gondolom, látszik rajtam, hogy kellően lámpalázas vagyok. El kell mondanom, első eset, hogy a gyülekezet kérésére, néhány szót kell mondanom magamról. A gimnáziumban kezdődött a történet. Egy holland kórus érkezett Dunakeszire – sokunknak ismerős lehet a neve, Shirchadasj-nak hívják őket. Nagyon szépen, lendületesen énekeltek, 1985-ben volt. Mi is elkezdtünk énekelni. Az éneklés nagyon szép dolog, de valami másról is szól ez a kórus. Végül kikötöttünk a református gyülekezetben, hála Istennek, azóta együtt éneklünk. Jelenleg van egy tizenhárom főből álló kiskórusunk is, akik közül most nincs itt senki, a legnagyobb nyolc éves, ők a kórus gyermekei, és már második éve énekelnek. Épp Barnabás mondta, hogy össze kell szednünk magunkat zeneileg, mert olyan ügyesek a kicsik, hogy leköröznek. Valaki egyszer azt mondta, nyugdíjas korotokig kiszolgál benneteket ez a kórus. Remélem, ti is visztek haza valamit, amire majd szívesen emlékeztek, mert erről kellene, hogy szóljon az életünk. Ha ezt egy kicsit sikerült megélnünk, akkor ma már nem keltünk fel hiába. Ennyit szerettem volna mondani. (Taps)

(Zene: Ó, Jézus árva csandben…)

Fekete Ágnes: Mai adásunk a hónap utolsó szerdája. Szokásunkhoz híven egy templomi istentiszteletre látogatunk el. Most a szegedi Honvéd téri lelkipásztor, Kereskényi Sándor fogja magyarázni János evangéliuma 10. részének 9. versét:

”Jézus mondja: Én vagyok az ajtó. Ha valaki én rajtam megy be, megtartatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál.”

Kereskényi Sándor: Életünk nagy részét azzal töltjük el, hogy ajtókon járkálunk ki és be. Ajtót, vagy kaput nyitva hagyjuk el otthonainkat, autó, villamos, autóbusz ajtaja nyílik előttünk. Iroda, üzem, könyvtár, rendelő, bolt, állomás, műhely, lakás kilincsét nyomjuk le naponta, ki tudja hányszor? – össze sem tudnánk számlálni. A számlálhatatlanul sok nyitogatás zajában lecsendesít bennünket ma délelőtt Isten Igéje, és azt kéri, hogy amikor hazamegyünk majd innen, és újra belevetjük magunkat a nyílászárókkal való foglalatosságok világába, figyeljünk oda egy-két részletre! A csengőszó utáni másodpercekben gondoljuk végig, hová is akarunk most belépni, illetve – az ajtó másik oldalán állva – gondoljuk át egy pillanatra, kit készülünk beengedni? Nem csak az előszobába, a nappalinkba, a hálószobánkba, hanem az elménkbe, a terveinkbe, a szívünkbe. Most, ebben a pillanatban nyissunk meg magunkban egy ajtót! Tudjátok nagyon jól, arról a belső ajtóról beszélek, melyen keresztül – ha csak egyetlen üzenet erejéig is -, de Jézus már kézbesített nektek valamit, amire nem is számítottatok akkor, mégis gyökeres változást hozott a mindennapjaitokba! És ennek érdekében a megszokottól eltérően, most azt kérem tőletek, hogy hajtsátok meg a fejeteket, és mondjunk egy imát!

Olyan csodálatos volt átérezni, hogy minden egyszerűvé vált. Békességet kaptam tőled. Ajándékozz meg vele, hogy amíg most reád figyelek, semmit el ne veszítsek belőle, hadd vigyem magammal haza. Ámen.

Tudjátok, mit tettünk most? Beengedtük Jézust a bensőnkbe. Abba a titkos kamrába, melyben csalódásainkat, szégyeneinket, és imáinkat is őrizzük. Beengedtük Jézust, Ő, pedig azonnal nekiáll takarítani. Most pedig kérdez. Ki szokott hozzád becsöngetni? Erre a legkönnyebb válaszolni. Egy hétre visszagondolva, pontosan tudjuk, hogy ki állt a lakásunk, a munkahelyünk bejárata előtt. Örömmel, vagy szorongással fogadtuk a közeledőket. Ki kopog az ajtón? Ez az első kérdés. Amikor annak a bizonyos hétközi futásnak a szünetében, az akkor beálló pillanatnyi csendben zörgettek, ott belül, tudtad-e, hogy Jézus az? Az ember, e mással össze nem téveszthető érzés birtokában, lassan odalép a lelki kukucskálója elé, és félve néz ki rajta. Tényleg, te vagy az, Uram? Te kopogtál? Hozzám jössz, aki már régóta nem hívtalak? Itt állsz az ajtóm előtt megint? Hozzám jöttél, aki néha félek tőled, mert tudom, hogy magával a jelenléteddel már kérdéseket teszel fel nekem? Néha félek. Halkan, néha szomorúan, de mindig úgy állsz meg itt a bensőmben, az ajtónál, olyan hatalommal, mely elől nem lehet kitérni. Ilyen határozottan hangzik a jó pásztor példázatából a következő kérdés is: Kit engedünk be, ha meghallottuk a zörgetést? Ó, de sokszor és milyen sokan besurrannak hozzánk! Tolvajok, akik nem ékszerre, pénzre, műszaki cikkre és egyéb, rozsdának való holmira vágynak, hanem legféltettebb tulajdonunkra: a lelkünkre. A család elől elhívó állásajánlattal, titkos kikapcsolódást kínáló csábítással, vagy templom közeléből elhúzó, burkolt fenyegetéssel: majd megmondom én, mi lesz, ha oda jársz. Az unoka csak legyint egyet, ha néha veszed a bátorságot és mondasz neki valamit Jézusról. Lányod és vejed, vagy fordítva, fiad és menyed összenéznek, gyorsan másra terelik a szót. Lelked tolvajai kifosztottak, magadra hagytak, mert nem figyeltél a hangjukra. Erről beszél Jézus. Nem "testvér"-nek hívtak, hanem "úr"- nak, "nagyságosnak", esetleg "elvtársnak".

Ma is lopnak, ölnek, úgy, ahogy Jézus megmondta róluk. Nem zörgetnek, hanem dörömbölnek, berúgják érzéseid ablakát, még mielőtt magadhoz térnél, már ott van náluk a pénzed, az időd, és a tehetséged. Mert aki nem az ajtón jön be, az nem árulja el magáról, hogy mit akar veled tenni, és egyetlen egy dologra van kiképezve, arra hogy tönkre tegye, amit Jézus felépített benned.

Hajlandó vagyok-e magamban olyan körülményeket teremteni, melyek között meg lehet hallani Jézus hangját? "Ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót…" Bocsánatkérésemmel lehalkítom-e vádlóimat, vagy csak olajat öntök a tűzre, a parázsra? Csendesítem-e a bennem dúló indulatokat? Ezek nélkül képtelenség meghallani, hogy az Úr halkan zörget. Annak híján, pedig késik, vagy be sem következik az ajtónyitás. És ha Ő nem jön be, bár kérések, nyafogások, könyörgések, követelések halmaza vehet körül, nem fogom hallani, nem fogom tudni, hogy kinek kell engednem, kinek kell engedned, mit kell tenned. Túl sok lesz a hívatlan látogató itt bent. Egymás szavába vágnak, már azt sem tudjuk, melyik mit akar. Ezért kérdezi az Ige: tudjuk-e, mit akar tőlünk az, aki betör a magán-, a közösségi-, sőt nemzeti életünkbe, a házasság, a család, az egyház, az ország aklába?

Szemet vet a báránykákra. A legkisebbekre, a legsebezhetőbbekre. Őket lehet igazán formálni; csak tűnjenek el a közelükből a felnőttek! Dobnak nekik valami szellemi tartósítószerrel dúsított tápot; amíg ők azt eszik, a tolvaj összetöri a kicsinyeket. Ezek a kis báránykák magukba szívják az eledelt, amelynek készítője nem a Szent Lélek, hanem a nyáj-szellem. Az akol ajtaján belépő Jó Pásztor, Jézus persze továbbra is kínálja az igazi, egészséges táplálékot, de kinek kell az már akkor? A felnőtt birkák örülnek, hogy valaki lecsendesítette a kicsiket, nem kell velük annyit törődni, annyi időt eltölteni. Már azzal sem törődnek, ha a nyakába akasztja a rabló a vezér birkának járó kolompot. Mennek a Jézust nem ismerők, mert hajtják őket. Életbevágóan fontos hát okosan és józanul megválaszolni a kérdést: Hová visz engem az, aki kérte, hogy eresszem be az ajtómon? A Jó Pásztor, vezeti juhait. Nem hajtja, hanem vezeti! Előttük jár és nem mögöttük. Elsőként vállalja a nehézséget, az útakadályokat, a veszélyes fordulókat. Kitapossa az ösvényt az övéi előtt. Nem azt mondja: próbáljátok ki, ha nem esik bajotok, akkor utánatok megyek én is, hanem: gyertek, nem könnyű, de én már végigjártam, és ha figyeltek rám, ígérem, hogy elérkezünk együtt oda, ahová mindig készültetek, az örök életre buzgó víz forrásához.

Azt mondja Jézus: "én vagyok a juhok ajtaja… ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál."
Ámen

Énekajánló – Böjt 3. és 4. vasárnapja

Nagyböjt 3. vasárnapja

Nagyböjt harmadik vasárnapjának neve is a 25. zsoltárból, annak 15. verséből származik: Oculi mei semper ad Dominum… Szemeim mindenha az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat. Tekints reám és könyörülj rajtam, mert árva és szegény vagyok. A genfi zsoltárok versbe szedésekor strófa közepére került ez a szöveg, ezért nehezebb rálelni, mindenesetre az énekeskönyvi zsoltár 1. és 7. verse legyen fennálló ének!

Mint a két héttel korábbi Invocabit vasárnap, az evangéliumi rész itt is Jézus és a Sátán közötti harcról beszél. A Lukács 11,14-28. szakaszt megelőzően Jézus ördögöt űz ki a némából, ami kapcsán ördögi hatalommal vádolják meg némelyek. Ennek kapcsán fejti ki Jézus, hogy ő erősebb az "erős fegyveres"-nél is. Ismét csak harcról szól tehát az ige: a sötétség és a világosság közötti harcról, amelyben Krisztus megváltottainak a világosság fiaiként kell járniuk. Az Efézus 5,1-9. szól erről, mely egyben saját önvizsgálatunk alapja is lehet e vasárnap.

A választott 161. dicséret jól ismert ének, Tinódi Dávidról és Góliátról megverselt históriás éneke, az énekeskönyvbe csak a keretversek kerültek be, így általános érvényű az Isten melletti harcról, küzdelemről szóló szöveg.

A 482. dicséret az Úri imádság (Miatyánk) egyik parafrázisa, versbe szedett formája.

Énekek Nagyböjt 3. vasárnapjára:

Fennálló ének: 25,1. és 7. Szívemet hozzád emelem/Az igaz istenfélőknek

Fő (derekas) ének: 161. Siess keresztyén

Igehirdetés előtt: 151. Uram Isten, siess

Ráfelelő ének: 239,5. Nagy harcban, ellenkezésben

Záró ének: 482. Mi kegyes Atyánk, kit vallunk hitünkben

Nagyböjt 4. vasárnapja

Nagyböjt első három vasárnapjának áttekintése után a 4. vasárnap több meglepetéssel is szolgál. Először: nem zsoltárból, hanem Ézsaiás 66,10-11. verseiből származik az introitus (kezdőének) szövege: Laetare Jerusalem: et conventum facite omnes qui diligitis eam… "Örüljetek Jeruzsálemmel és örüljetek felette mind, akik őt szeretitek; vigadjatok vele örvendezéssel mindnyájan, akik gyászoltatok miatta!" Az ének középső része már a zsoltárok könyvéből, mégpedig a 122-ből idéz: "Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!" A két igerész ismét egymásra utal, mintegy dramatikus párbeszédet jelenít meg az istentisztelet kezdetén.

Másodszor: meglepetésként hatnak a böjt közepén az örüljetek és örvendezek szavak – de nem a böjti vándorlás ért véget, csak a mennyei cél ragyog fel a fáradt zarándok előtt. Az előbb említett ézsaiási idézeten kívül a vasárnaphoz tartozó, elsőnek olvasott igeszakasz (Galata 4,21-31.) is a "magasságos Jeruzsálem"-et említi, amely "mindnyájunknak anyja". Igen, ez az anyaszentegyház – a mennyei Jeruzsálem földi képe – és én ennek egyik gyülekezetébe, az Úrnak házába indulhatok örömmel mindig, ha eljön az idő. (Így van-e? Ott van-e a helyem? Otthonom-e a mennyei Jeruzsálemnek ez a kis földi szelete?)

A vasárnap evangéliuma (János 6,1-15.) Jézus Krisztusról szól, aki – a csodálatos kenyérszaporítás üzenete szerint – betölti az övéinek testi és lelki szükségét. Ő az élet kenyere, akinek – hogy valóban életet adhasson az övéinek – előbb búzamagként meg kellett halnia. (János 12,24.)

A kezdő igékhez talán legjobban illeszkedik a 65. zsoltár 1. és 3. versével, de alkalmasak a 122. vagy a 84. zsoltár megfelelő versei is.

A 337. dicséret első kettő és néhány utolsó versével előre mutat a Nagyhétre, egyszersmind Jézusra, aki – igei hasonlat szerint – nemcsak élő kenyér, hanem élő fa is. Ugyancsak Jézusra és az őbenne való megelégedésre mutat Clairvbaux-i Bernát himnusza, melyet Ráday Pál költött át. (452.)

A német evangélikus énekeskönyv erre a napra a Jézus vígasságom koráléneket ajánlja, melyet akár mindhárom versével énekelhetünk igehirdetés előtti fohászkodásként.

Mind a 23. zsoltár, mind a 450. dicséret szerepel a régi énekajánlásokban.

Ez utóbbi ének záró verse visszautal a kezdő igére, hálaadó keretbe foglalván az istentiszteletet: "Dicsérd azért Jeruzsálem, Uradat! Áldjad, Sion, mennyei királyodat"

Énekek Nagyböjt 4. vasárnapjára:

Fennálló ének: 65,1,3. A Sionnak hegyén / Javaival a te házadnak vagy 122,1. Örülök az én szívemben, vagy 84,1,3. Ó Seregeknek Istene / Ó boldog az ember nyilván

Fő (derekas) ének: 337,1-2, 12-15. Paradicsomnak te szép élő fája vagy 451. Jézus édes emlékezet

Igehirdetés előtt: 294,1. (2-3.) Jézus, vígasságom

Ráfelelő ének: 23,1. (2-3) Az Úr énnékem őriző pásztorom

Záró ének: 450. Drága dolog az Úr Istent dicsérni