2004-06-30

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Emlékszem, egyszer énekkari próbán voltam az istentisztelet előtt, és behívtam az egyik kórustagot a templomba, aki egyáltalán nem szokott egyházi alkalmakra járni. Megdöbbentő élmény volt. Ahogy mellettem ült ez az ember, egyszerre egészen más füllel hallottam mindent. Pedig, semmi nem történt, semmit nem mondott, egyszerűen az a tény, hogy másként ültem, egy másik ember volt mellettem, egészen megváltoztatta gondolataimat. Ami addig olyan tetszetős prédikációfordulatnak tűnt, most semmitmondó részletnek hangzott és fordítva, ami addig közhelyszerű igazságnak tetszett, most maga a lényeg lett. Nagyon tanácsos, hogy különféle helyzetben, egészen más perspektívából lássuk a számunkra fontos dolgokat. Hiszen, ha valakinek el akarunk mondani fontos üzeneteket, akkor azt úgy kell tennünk, hogy az illető ezt képes legyen befogadni. Elvileg ezzel mindenki egyetért, mégis ritkán engedjük magunkat a másik ember életterébe. Mai műsorunkban többféleképpen is szó lesz erről, először egy házaspárt hallhatunk. Mindketten írók és szeretnének mai nyelven a szépirodalomban Istenről beszélni. Miklya Zsoltnak nemrég gyermek verseskötete jelent meg, Miklya Luzsányi Mónika pedig egy novelláskötetével több száz versenyző közül második lett a minisztérium Édes Anyanyelv pályázatán. Először pályájuk kezdetéről és a Református Egyházhoz való csatlakozásukról beszélnek.

Miklya Luzsányi Mónika: Amikor első gyermekünk született, akkor határozott választás volt, hogy reformátusnak kereszteltük. Többféle hatás ért minket, többek között Debrecenben végeztük a főiskolát. A keresztelés folyamán tettünk egy fogadalmat, hogy úgy neveljük, és úgy neveltetjük…, ettől kezdve a felelősség rajtunk volt. A gyermekünkön keresztül kerültünk a Református Egyházba.

Fekete Ágnes: Maga ez a tény, hogy született egy gyerek és….?

Miklya Luzsányi Mónika: Született egy gyerek. Mi pedagógusok vagyunk, és mint ifjú tanárok nagyon jó pedagógusoknak tartottuk magunkat. Tényleg nagyon szerettek minket a faluban, ahol tanítottunk, Ecsegfalván. Ez egy békés megyei 1200 lelkes pici falu. Azt hittük, hogy mindent tudunk – ahogy a kezdők szokták -, és akkor megszületett a gyerekünk, mi ott álltunk, hogy őt milyen értékek szerint kellene nevelni. Így indult el ez a kereső folyamat.

Miklya Zsolt: Talán azért is éppen a református hatások voltak mindig erősek, mert itt az első lépésnél is a szavunkat adtuk. A szó hatalma, a szó ereje valahogy mindig nagyon erősen alakított, formált olyan módon, ahogy mi nem is gondoltuk. Ha ezt előre tudom, akkor elkerültem volna ezeket a szavakat, de maguk a szavak megtaláltak és azóta is a szavakkal gyürkőzünk, tusakodunk Jákóbi módon. Nem véletlen, hogy a Református Egyház annyira az Ige egyháza tudott maradni, hogy az Ige hatalma érvényesül minden gyarlóság és minden nehézkedés ellenére.

Fekete Ágnes: Ez egy közös út volt?

Miklya Zsolt: Közös volt. Mi már az egymásra találásunkat is isteni keresésnek értékeljük utólag, valamiféle hatalom vezetett egymáshoz minket. Az élet legkülönbözőbb területein nagyon szinkronban tettük meg lépéseinket és ez nem egyfajta, "Anyukám, te hogy csinálod, vagy "Apukám, én most nem tudok mást…", hanem olyan borzongató, megfoghatatlan élmény, amikor hasonlóan észleltünk, rezonáltunk dolgokra, ez különösen meg is erősített bennünket egymás mellett. Ez a megtérés nem volt egy és egyszeri, azóta is tart és mindig csődök állnak be. Olyan krízisek, amelyek a saját létemet teljesen ellehetetlenítik, most megint eljutottál valahova és ez megint nem ér semmit. Pontosabban valamit ér, de már nem a tiéd, nem a birtokod, nem vagy azonos vele. Az írásnak is ez a motivációja, hogy elértem valamit, de azután nulla, megint semmi és akkor megint el kell kezdeni keresni újra.

Fekete Ágnes: Nemrég egyik könyved valamilyen díjat kapott.

Miklya Luzsányi Mónika: A Kulturális Minisztérium hirdetett meg tavaly szeptemberben egy pályázatot. Erősen meg is kavarta az irodalmi életet ez az Édes Anyanyelvünk pályázat. Novella kategóriában a második díjat nyertem, ez nagyon komoly megmérettetés volt.

Fekete Ágnes: Miről szól a kötet?

Miklya Luzsányi Mónika: Hat novella van benne, leredukálhatjuk arra, hogy különböző emberek különböző sorsa. Emberi sorsok, de igazán mindig az Istennel való viszony, az Isten hiány, a hiátus az, amit próbálunk kitölteni. A II világháborútól napjainkig hogyan lehet emberként élni, nem élni. Igazán nem az események a fontosak, nem a sztori a fontos hanem, hogy ugyanazt a szituációt több szereplő hogyan éli meg belülről. Hogyan látom én, hogyan látja ő és a harmadik, meg a negyedik.

Fekete Ágnes: Van esetleg ilyen tapasztalatod, hogy egy-egy helyzetet mennyire másképp élnek meg az emberek?

Miklya Luzsányi Mónika: Az ősélmény megint csak Ecsegfalvára vezethető vissza, arra az időre, amikor kijöttünk a főiskoláról tanítani. Arra döbbentünk rá, hogy az alapvető pedagógiai szakfogalmaink sem azonosak. Például, amikor én azt mondom, hogy motiváció, akkor a kolléga egészen mást ért rajta, mint amit én. Mi lehet annak a másik embernek a fejében, hogy ha – úgymond – még a tudományos fogalmaink is egészen mást fednek? Ez volt az indító, valahogy így élem az életem, hogy minden szituációt egyszerre több nézőpontból élek meg. Tényleg minden kegyelem, az is, hogy megláthatom azt, amit a másik ember gondol. Az, ahogy leülök a számítógéphez és megkapom a szavakat, ez mind kegyelemből van, mind Istentől fakad.

Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött az írói munkád?

Miklya Luzsányi Mónika: Minden közösen kezdődött. Elkezdtünk tanítani és – mint említettem – nagyon tanítottunk, sok munkafüzetet, munkalapot írtunk a gyerekeknek. Pedagógiai anyagokból születtek az első írásaink. Öt olvasónapolót adott ki a Mozaik Kiadó – ez is egy pályázaton nyert, ez is egy minisztériumi kiírás volt. Ezeket ma is használják az általános iskolákban. Ez volt az első, utána a Parakletos Kiadóval dolgoztunk együtt. Akkor kész volt Zsoltnak egy hitoktatói segédanyaga: "Milyen vagy Istenem?" Ez volt az első Parakletos kiadású munkánk. Ezeket a pedagógiai anyagokat írtuk, én akkor még otthon voltam kismamaként a gyermekeinkkel. Roppant módon irritált, hogy olvassuk az evangéliumi gyermekkönyveket és német, holland, angol, amerikai meg mindenféle gyerekről szó van benne, és tudjuk, hogyan eszik a hamburgert. Felmerül a kérdés, hol vannak a magyar gyerekek? Nem tudok egy olyan könyvet a gyerekem kezébe adni, ami a magyar közegben élő magyar gyerekek magyar problémáiról szólna és evangéliumi. Az első gyerekeknek szóló regényem a "Csili" című gyermekregény, ami egy mai kislány életéről szól. Mindazokat a problémákat felveti, ami egy nyolc-tíz éves gyereknek gond; kistestvére születik, meghal a nagymama, szegénységgel találkozik. Magyar közeg, magyar gyülekezet, olyat akartam, ami róluk szól. Ez volt az első, a Csili és utána jött a többi.

Fekete Ágnes: Ahogy olvasom a verseket is, az biztos, hogy ezek nagyon természetes képek – nyilván mivel saját gyermekeitek vannak, nem is lehet művi, amit írtok.

Miklya Zsolt: Emellett mi is gyerekek vagyunk. Ez nagyon fontos. Az egyik legnehezebb dolog volt lépésről-lépésre azzal szembesülni, hogy mint tanító bácsi, mint pedagógus, amit csinálok, az nem jó, mert túlságosan felnőtt szerep, beleragad a felnőttségbe. A felnőttek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem olyan régen még ők is gyerekek voltak. Amiről itt az előbb szó volt, a gyerekperspektíváról, a gyerek nézőpontról, a gyerek Lóciságáról, alacsonyabb szintjéről, – de ezt az alacsonyabb szintet úgy értem csak, mint az íróasztalhoz képest alacsonyabb szintjéről – megfeledkeznek a felnőttek és elkezdenek tanítani. Nagyon okos dolgokat mondanak, nagyon következetesek, precízek. Nekem szerencsés alkatom van, Móninak is, hogy én egyszerre vagyok gyerek és felnőtt. Bennem ez a gyerek fellázadt olyan mértékben, hogy nagyon megkérdőjelezte saját felnőttségemet. Nem hagyja, hogy beleringatózzak egy felnőtt idillbe. Nekem van önazonosságom, a gyereknek nincs, mert mindig keresi, mindig folyamatban van… Az írói-alkotói munkának mindig egyik kulcsa az, hogy tud-e az ember valamilyen mértékben gyerek lenni vagy maradni, illetve azért nyilván felnőtt is, tehát a kettőnek van valamiféle feszültsége, és ennek jó esetben inspiráló a hatása.

Fekete Ágnes: Erre a nemrég megjelent két gyerekkötetre, mindenképpen igaz az, amit most hallottunk.

Miklya Zsolt: Mind a kettő nálunk, a Parakletos Kiadónál jelent meg. Az egyik az "Ezüstszín fonál", ami olyan gyerekverseket gyűjtött össze, amit már nagyon régóta dúdolgattam. Ezek inkább dúdolgatott versek. A másik pedig a "Pityu azt mondja" Ezek inkább monológszerű, beszélgetett versek. Az is az alcíme, hogy beszélgetős versek. A magyar gyermekköltészetben nagyon markánsan megvan ez a két irány, egyik a Weöres Sándor-féle verstípus, ami nagyon zenei. Találkoztunk egy zenetanár házaspárral és családjukkal, ők nagyon sok verset megzenésítettek. Szinte hozta a dallamát, a zenéjét maga a vers. Amit Paulikék csináltak a versekkel, az tényleg színvonalas és ajánlható. A másik verstípus szintén erőteljesen jelen van a magyar gyermekköltészetben; a svéd gyermekversek típusa. Ez volt az első idegen nyelvből fordított kötet, ami áttörést hozott és nagyon sok ilyan prózai vers jelent meg. A gyerekeknek nagyon fontos, hogy beszélhessenek. Gyakorlatilag a gyerek mondja, a gyerek nevében, a gyerek szerepében, helyében mondja el a költő azokat a dolgokat, amiket a gyerek gondol, érez, tapasztal. Nálunk az öt gyerekkel a legnagyobb probléma az, hogy nem jut mindenki szóhoz. Nem az, hogy egyszerre, hanem olyan mértékben, amennyire számára az fontos. Ez a nem kapok szót, nem tudok mindent elmondani, általában a gyerekek számára nagyon nagy probléma. Már az is egy evangéliumi cselekedet, ha őket meghallgatjuk vagy engedjük beszélni.

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten egy érdekes tábor volt Dunaújváros mellett. Nyolc fiatal arra vállalkozott, hogy felkeresi a Rácalmáson élő reformátusokat. Erre azért került sor, mert a népszámlálás vallási adataiból kiderült, sokkal több református él ott, mint akit ismernek. A lelkésznek viszont sajnos nincs arra ideje, hogy minden házba bekopogtasson. Ezért egy falumissziós tábor keretében tették ezt meg a fiatalok. Kóré Zsuzsával, a tábor egyik résztvevőjével vasárnap, az istentisztelet után beszélgettem.

Kóré Zsuzsa: Hét órától nyolc óráig a boltok, illetve a pékségek előtt két csoportra osztva zenéltünk, eközben osztottuk szét a meghívót azoknak, akik arra jártak. Elmondtuk, hogy kik vagyunk, hogy mit szeretnénk, nehogy félreértsék. Ezután elmentünk reggelizni. A lelkész úr kilenc órakor áhítatot tartott nekünk, hogy valami töltettel induljunk útnak és akkor felosztottuk a területet. Mindenki két-három utcát kapott, általában kettesével jártuk az utcákat. Akkor elindultutnk, egy órakor volt az ebéd és délután azt folytattuk, amire nem jutott idő, illetve aki végzett, az újabb utcákat kapott.

Fekete Ágnes: Aki nem volt ott, az csak egy szórólapot kapott?

Kóré Zsuzsa: Neki bedobtuk a postaládájába, hogy tudja ott jártunk. Volt olyan, hogy felhívták a polgármestert, tudja-e, hogy járják az utcákat ilyen fiatalok, és szórólapot osztogatnak. Persze, tudott rólunk. Aki nem nyitott ajtót, az is megkapta a szórólapot. Fekete Ágnes: Gondolom, nem könnyű megszólítani egy embert, vagy felkészülni arra, hogy odamegyek, mit mondok először?

Kóré Zsuzsa: Nagyon meg voltam ijedve az elején, hogy ezt most hogy kell csinálni, és ha elutasítanak, mi történik. Az első csengetés után már automatikusan jött. Amint kinézett valaki, kételkedően azzal kezdtük, hogy csak egy meghívást szeretnénk átnyújtani, nem vagyunk házalók, nem szeretnénk meggyőzni semmiről, és nem szeretnénk eladni semmit. Mikor meghallotta azt a szót, hogy meghívás, egyből kijött. Felcsillant a szeme, hogy mire?

Fekete Ágnes: Mi volt a legjobb?

Kóré Zsuzsa: Talán az, amikor egy katolikus nénihez csengettünk be, mondtuk, hogy kik vagyunk, és lelkesen mondta, hogy ő katolikus, de el szokott jönni a reformátusokhoz, a barátnője meg el szokott menni hozzájuk katolikusokhoz és nagyon örül, nagyon köszöni, megpróbál eljönni. Ugyan nem jött el este, de másnap odajött az iskolához, ahol megszálltunk és beállított egy tálca süteménnyel és mondta, hogy nem tudott eljönni, de ezt nagyon nagy szeretettel nekünk adja.

Fekete Ágnes: Nem furcsa, egy egészen más világból, más településről odamenni egy faluba, és az emberekhez úgy közeledni, hogy igazából nem az enyém az a hely?

Kóré Zsuzsa: Furcsa volt, mert egészen más mentalitású emberekkel találkoztunk. Ahol én lakom Zalaegerszegen, nem ilyen ipari város és itt szembesülni kellett vele, hogy az idős ember az nem úgy öregedett meg, ahogy – mondjuk – az én nagymamám, hanem a gyárakban. Azt a keserűséget, ami az arcára kiült, meg kellett először érteni. Ami kevésbé ment könnyen, az a nagy, szép házaknál volt, ahol nagyobb volt a kutya, mint a kerítés, a postaládához sem lehetett bedobni semmit és nem volt csengő a kerítésen, hogy véletlenül se csöngessen be valaki. Ha ki is nyitották az ajtót, egyből becsukták. Ki volt írva az ajtóra, hogy kamerával őrzött ház, az embernek kedve sem volt próbálkozni. Persze megtettük, de félve, hogy no, most mit kapunk? De általában nem nyitottak ajtót. Ez egy kicsit nehéz volt. Nem voltunk sokan, de akik voltak azok lelkesen tették a dolguk, és azt hiszem, ez volt az, ami segített abban, hogy egy elutasítás után ne mondjuk azt, hogy föladjuk.

Fekete Ágnes: Minden este többen jöttek el?

Kóré Zsuzsa: A várakozáshoz képest sokan voltak.

Fekete Ágnes: A végén megteltek a padok.

Kóré Zsuzsa: Igen, ma délelőtt meglepően sokan érkeztek. Középkorú házaspárok és idősebbek is, akik unokákkal jöttek, minden korosztály képviseltette magát. Nagyon sokan hozták vissza a szórólapot azzal a kéréssel, hogy szeretnék, ha névsorba vennénk és meglátogatnánk őket.

Fekete Ágnes: A mai szerda a hónap utolsó adása. Ilyenkor egy istentiszteletre szoktunk ellátogatni. Most Szabó Imre nyugalmazott lelkész, a háború utáni ébredési mozgalom egyik jelentős lelki vezetője magyarázza Pál Apostol Első Korinthusi levelének a következő szakaszát az I. fejezetből.

"Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nemde bolondsággá tette Isten a világ bölcsességét, miután Isten bölcsessége úgy rendelte, hogy ez a világ a maga bölcsessége miatt ne ismerje meg az Isten bölcsességét. Jónak látta Isten, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket."

Szabó Imre: Nálunk is gyakran szól a telefon. Különösen akkor örülök nagyon, ha valaki így szól, Imre, vagy Imre bácsi, mondjál nekem valami jót! Vagy egyenesen azt mondja, van egy jó igéd, mondjál nekem egy igét! Az is nagy öröm, amikor nekem mond valaki valami jót. Pál Apostol idejében két nagy szellemi áramkör töltötte el ezt a világot: az egyik a zsidóság volt – a judaizmus -, a másik pedig a görög filozófia. A zsidóság a keresztyénséget, az Evangéliumot botránynak tekintette, botránkozásnak, megütközésnek, a görög gondolkodás pedig egyszerűen bolondságnak. Még pedig azért kedves Testvérek, mert a zsidó gondolkodás egy teljesen lineáris, történelmi gondolkodás volt. Előre nézett, fejlődést várt, egészen odáig, hogy várta a Messiást, mely majd egy teljesen új rendet cselekszik. A zsidóság gondolkodása eredetileg politikai és hatalmi gondolkodás volt. Ezért volt az, hogy Jézustól állandóan jelet vártak. Van-e neki hatalma arra, hogy megvalósítsa Isten országát? Csodát követeltek. A görögök pedig a gondolkodásba merültek el, ismerjük Platont, Arisztoteleszt, Szokrateszt… A görög gondolkodásban született meg az a filozófia, amely végigment a keresztyénségen is, megszületett a tudomány, és a tudomány pedig megteremtette ezt a civilizációt – a telefonnal kezdtem, itt van a mobil. Megyek az utcán, megcsendül a mobil – nekem ugyan nincsen – és az Amerikában, Kaliforniában élő szerb iskolatársam megszólal és beszélünk. Sőt már olyan is van, hogy még látom is. Csodálatos fejlődés! – de számára az Evangélium bolondságot jelentett. Mi volt Isten válasza az Evangélium elutasítására? Kedves Testvérek, Isten mindig válaszol minden emberi magatartásra. Azt mondja az Úr, "Elvesztem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem" – különben ezek idézetek Ézsaiás Próféta könyvéből. Pál Apostol hozzáteszi: nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? És ha ma, Kedves Testvérek, végigtekintünk a világon, akkor méginkább nekünk is azt kell mondani, hogy Isten bolondsággá tette ennek a világnak a bölcsességét és okosságát, mert amikor szétnézünk, azt látjuk, hogy az ember jóformán már mindent tud; végignézhetjük tévén a készüléket, amely kutatja a Mars bolygót, hogy van-e ott víz. Fantasztikus dolgok! De, ugyanakkor, Drága Testvérek, amikor az ember szinte már mindent tud, egyet nem tud. Nem tud magával mit kezdeni. Mindent tud az ember, csak élni nem tud. Ha végig nézünk ezen a mai világon, ezt egy az egyen láthatjuk, az a bizonyos átkozott vagy áldott tévé, odaprodukálja nekünk képben. De amikor én látok egy két méteres megtermett fiatalembert, aki a szakállát három csimbókban leeresztette, és minden szakállra ráakaszt valamit, a fülébe karikákat tesz, az orrába szintén, sőt már a nyelvére is tesz valamit, a hajának egyik fele sárga, a másik pedig piros, akkor én nem esem extázisba, hogy milyen csodálatos az ember. "Az emberi nagykorúság" – 40 évig a kommunizmusban ezt hallottuk, most már nem beszélnek róla. Jelszó volt, hogy elérkeztünk az emberi nagykorúságba. Fülep Lajosról, a volt zengővárkonyi lelkészről olvastam el először két nagy kötetet: Kétezer este Fülep Lajossal. Ő írta az első megrendítő könyvet a baranyai egykéről. Ott kezdődött, hogy a baranyai paraszt feltalálta a spanyolviaszt, – a kétszer kettő négyet, vagy négy mínusz kettő az kettő, kettő mínusz egy az egy – azt mondta, hogy van egy gyerekem. No, most elvegyen egy lányt, akit szeret, de kódis? Nem. Nem a kódis Juliskát veszi el, hanem a gazdag Sárikát és akkor nem az lesz, hogy egy szegényből még csináljak kettőt, hanem az lesz, hogy két szegényből csinálok egy gazdagot. Pofon egyszerű gondolkodás. Így leszünk gazdagok, így fogunk fölfelé haladni. Ez ment tovább, és elharapózott. Fülep Lajostól elkezdve minden riasztó szó a semmibe hullott. Én is prédikáltam az egyke ellen, de majdnem úgy jártam, mint az egyszeri pap, akinek Ravasz László elrendelte, hogy muszáj az egykéről prédikálni. Amikor kijöttek a templomból, azt mondta a pap a presbitereknek, "Hallották, ezt a püspök úr rendelte el – mert félt különben. Hát, – mondta a kurátor – majd meglátjuk nagytiszteletű úr, maga megtartja-e? Azután pár év múlva, amikor már négy-öt gyereke volt a papnak, eszébe jutott az eset és, amikor kimentek a templom elé (az volt a szokás, hogy a presbiterek még egy kicsit ott álltak) odaszólt a presbiterek felé: – Emlékszik kurátor úr, mit mondott nekem akkor? No, itt vannak a gyerekek, nézze! Erre azt mondta a kurátor: – Könnyű a nagytiszteletű úrnak, ezeket is az eklézsia tartja el. Eddig valahogy humor szintjén vagy csak egyszerű riasztás maradt ez a dolog. De most, Kedves Testvéreim, hadd mondjam el őszintén, hogy sokszor megrezdülök, amikor bemegyek a faluba, és már Sárbogárd is – pedig az egy nagy falu, szinte város – hézagos. Nem tudok jobb szót használni, nincsenek emberek. Olyan kevesen közlekednek az utcán, kevesebben járnak iskolába. Az, hogy napszámost kapjon az ember a kertjébe, ilyen nincsen! És most kezdenek eszmélni az emberek. A múltkor egy tanító nénivel beszélgettem, akinek van egy kislánya és mondta, hogy nagyon komoly pedagógiai érzéke van a kislánynak és szeretné is, ha tanítónő lenne belőle, de most kezd rájönni arra, hogy ha a lánya pedagógus lesz, ki fog tanítani? Most kezdenek az emberek ere rájönni. Itt van az, hogy "elvesztem a bölcsek bölcsességét". Nem bolondsággá tette-e Isten a világ bölcsességét? – hát ezt a magyar ember elmondhatja. Én nem érzek ebből egy isteni irigységet vagy egy isteni gonoszságot hogy, hát csakazértis lerombolom a te okosságodat, hanem azt érzem, hogy vannak örök törvények, szabályok és ha az ember ezt nem tartja meg, az okossága semmivé válik. A keresztről szóló beszéd arról szól, hogy Jézus Krisztus a kereszten megszerezte számunkra bűneink bocsánatát és ez, nagyon nagy dolog. Erre most kezd rájönni a világ, és ha őszinte volna, akkor többet beszélne róla, csak ezen lehet keresni, hogy valaki bajban van, mert nincsen feloldozása és lehet egy életen keresztül kezelni. A múlt héten beszélgettem egy fiatal férfival, aki elmondta, hogy feleségével együtt pszichiátriai kezelés alatt állnak és kilószámra írják nekik az orvosságokat és nincs is reményük arra, hogy talpra állhatnak. Ezt egyetlen szóval az Evangélium megoldja. Mi eszköze is akartunk lenni az Úrnak és rögtön feloldoztuk a beteget az Úr Jézus Krisztus nevében. Jézus Krisztus keresztje azt jelenti, hogy újjáteremtő Szent Lelket is nyerünk, mert újjászületünk, ha befogadjuk Őt. Nem angyallá születünk egyik pillanatról a másikra, de igenis elkezdődik az az új. Igenis más vagyok és mások vagyunk, akármilyen gyarlók is vagyunk, újjászülettünk. Azzal fejezem be Kedves Testvérek, hogy próbáljunk egy kicsit bolondabbakká lenni. Az a bajunk, hogy túl erősek, túl okos keresztyének vagyunk. Volt egy Naszreddin hodzsa. Észreveszi az egyik ember, hogy Naszreddin hodzsa az ő zsákjából lopja a lisztet és tömi a magáéba. Megkérdezi Naszreddin hodzsát: Te ezt miért csinálod? Mire a másik: Hát, nem tudod, hogy én bolond vagyok, azért csinálom. Ha bolond vagy, akkor miért nem fordítva rakod, miért nem a te zsákodból teszed a lisztet az enyémbe? Erre mit mond Naszreddin hodzsa? Azért akkora bolond nem vagyok. Valahogy így vagyunk mi is, keresztyének, hogy jól van, tudjuk, hogy bolondnak kell lenni, de álljunk meg: Azért akkora bolond nem vagyok! Ki csinálja igazán? Körülnézünk, csak én legyek bolond? És, az Úr azt mondja, ha egyedül is, de te légy az a bolond és te légy az az erőtlen, mert akkor megtapasztalod az Isten erejét és az Isten bölcsességét.
Ámen

"Ízetlen tréfa"

Töprengve ülök itt két világ határán. Fejemben még a vasárnapi prédikáció néhány csiszolt gondolatának visszhangszerű zengése, előttem a hétfő reggeli újság (Magyar Nemzet) vezércikkének nyitó mondata: "Történelmi döntés, jó megállapodás, siker – így értékelték az Európai Unió első alkotmányának elfogadását szombatra virradóra az EU vezető politikusai"

Én nem tudom, hogy egy alkotmánynak mi mindent kell tartalmaznia. Úgy gondolom, egy emelkedett, ünnepélyes, normákról és értékekről szóló közmegegyezés, amely magába foglal "múltat és jövendőt" eleve magával ragadó és hogy nagy szót mondjak "fennkölt" dokumentum, amit eleve úgy fogalmaznak, hogy történelmi időket átívelő legyen. E helyett azt olvasom "a legkényesebb kérdés a döntéshozatali eljárásokban alkalmazandó szavazási rendszer meghatározása" volt. Emelkedettség, ünnepélyesség, normák és értékek helyett "piti-(áner)" alkudozás: kinek mennyit ér(jen) a szava(zata)? Időtállóság helyett, kérészéletű, pillanatnyi érdekek. Nem hiába, a "Tisza virágzása" idején íródott.

Eközben Európa "váltólázban" ég. Alig rajzolódtak ki a választási láz érdektelenségtől igen meggyötört görbéi, máris egy másik (futball) láz döntötte fotelba az Ókontinens lakosságának meghatározó részét, nemtől, kortól, nemzettől függetlenül. Nemrég egyik nagy bevásárló központban vettünk egy sajtot. Forma és egyéb külső meghatározók tekintetében nem tért el a többiektől. Érzelmi okokból döntöttünk mellette, mert a címkén egy villásszarvú szürke marha volt. Odahaza megszegve, reggeli közben tüzetesen elolvasva a hátoldalán feltüntetetteket derült ki, hogy, az, amit mi sajtnak hittünk az valójában és hivatalosan az "ömlesztett élelmiszeripari termék" nevet viseli. Összetevői között – több helyen is feltüntetve az "E…" számú állományjavítót. Lehet, hogy nem is Európa az, amit így, "lázasan" akarnak nekünk eladni? (Sóznak a nyakunkba?) Hanem valami ömlesztett…, …ipari termék? Ahova mi, csak "E…" állományjavítóként kellünk? És pillanatnyi vezetőink mindent el is követnek annak érdekében, hogy csak állományjavítóként kerüljünk be(ljebb) és ne meghatározó ízként?! Jézus annak idején "hegyi beszédében" azt mondta övéinek (tanítványainak): "Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. (Máté ev. 5,13). Az azóta eltelt embert próbáló időkben, most vagy ízünket veszítettük el, vagy Mesterünket. Úgy tűnik, máris kidobtak bennünket és tapodnak rajtunk az emberek. Útalap lettünk, egyéni hivatalnoki karrierek gyorsforgalmi sávjai futnak rajtunk, szédítő, csalóka magasságokba. Igaz, keresztyének nem sokan vagyunk, de Jézus nem is arról beszélt, hogy tömegünkkel kell, hogy hassunk, hanem hogy életünket feloldva a világba; értékeinkkel, normáinkkal, ízünkkel, egyszóval sóként adva önmagunkat… Kétezer éve így értelmeztük, értelmezzük, hittük és hirdettük, hisszük és hirdetjük, hogy velünk, hogy általunk, jobb, élvezhetőbb lesz a világ. Tévedtünk volna…? Az, hogy kimaradtunk ennek a "történelmi döntésnek" és "jó megállapodásnak" nevezett "Európai Alkotmányból", azaz, hogy minden igyekezetünk ellenére kihagytak minket belőle, nem minket keresztyéneket minősít elsősorban, hanem magát az Európai Unió alkotmányát, amelyről "fogyasztás" közben (reméljük) előbb-utóbb kiderül (sótlan) ízetlen tréfa az egész. Merjük remélni!

Göncző Sándor református lelkész Sárkeresztes

Énekajánló – Szentháromság utáni negyedik vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnapot az irgalmasság vasárnapjának is nevezték. A két irányadó igéből (Lukács 6,36-42. és Róma 8,18-23.) többek között megérthetjük, hogy mindannyian – hívők és hitetlenek – Isten megváltó és megtartó irgalmára szorulunk e földi és örök életünket tekintve egyaránt. Ezt az isteni irgalmasságot kell gyakorolnunk egymás felé is, ezt kívánja tőlünk, gyermekeitől mennyei Atyánk. Az ehhez a témakörhöz tartozó sok igeszakaszból két zsoltárhelyre utalunk: a 119 zsoltár 156. és környező verseire és a 103. zsoltár 8. és környező verseire, melyek bevezető igének is alkalmasak. Énekeskönyvünk e témájú énekeit alapvetően két részre oszthatjuk: irgalomért könyörgő és az isteni irgalmat dicsőítő énekekre, melyekből a régi énekrepertoár legszebb, legtartalmasabb példáit ajánljuk az alábbiakban.

Énekrend a Szentháromság utáni 4. vasárnap igéihez: Fennálló ének: 259,1-2. Benned bíztam, Uram Isten (lehetőleg a 146. zsoltár dallamára) Derekas (fő) ének: 273,1-6. Az Úr Istent magasztalom Igehirdetés előtti ének: 478,1. Ó irgalmas Isten Ráfelelő ének: 264,2. Áldjad őt, mert az Úr… Záró ének: 495. Hálát adok néked, mennybéli Isten