2004-06-16

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Mindig elgyönyörködöm a gyerekek nyelvújításain. Legkisebb fiunk mondta a minap: Anya, magasítsd le a hintát! Magasítsd le. Persze, mivel az ő perspektívájából minden túl magasan van. Fő meghatározója valaminek az, hogy magas. Ha jobban belegondolunk, mindannyiunknak van egy ilyen belső koordinátarendszere, csak nem valljuk be magunknak. Határtalan és korlátok nélküli világot álmodtatnak velünk, holott mindenki tudja gyermeki tapasztalataiból még, hogy ilyen nincsen. Mégis, mennyire nehéz médiavilágunkkal megértetni, hogy mindenkinek, de a gyerekeknek a legnagyobb szüksége van arra a rendszerre, amiben jól feltalálják magukat és adott esetben "lemagasítjuk a hintát". A következő riportunkban Zika Klára, a Duna Tv szerkesztője beszél arról, mekkora felelőssége van a sajtónak a gyermekek irányában. Örömhír címmel egy újságot is indítottak a kicsinyeknek. Zika Klára vall önmagáról, újságírói hitvallásáról és a gyerekek iránti elkötelezettségéről.

Zika Klára: Az, amit ma a gyerekeink kapnak a televízión, Interneten, videókon keresztül, az gyereklélek gyilkosság. Annak a gyilkosnak drukkolnak, aki főszereplője az akciófilmnek és drukkolnak, hogy megússza, nehogy a rendőrök elkapják. Még a kedves rajzfilmek is olyanok, hogy egyfolytában csak a földhöz vágás, falhoz csapás, leradírozom, megfojtom, megölöm megy. Ha itt sürgősen nem lesz változás az oktatásban, nevelésben és egyáltalán ebben a kulturális szennyáradatban, ami rázúdul most az ifjúságra, katasztrofális következményei lesznek.

Fekete Ágnes: Akkor ezek szerint az újságírónak ma mindebben különös felelőssége volna?

Zika Klára: A médiahatalom, az hatalom. Ma mindenki elismeri, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint ahogy normális lenne.

Fekete Ágnes: Hogyan kerültél az egyház közelébe?

Zika Klára: Húsz évvel ezelőtt egy szilveszter este, barátok hívására kerültem el a Torockó téri Református Gyülekezetbe. Kicsit furcsa is volt számomra, hogy szilveszter este mit keresek én ott, de akkor úgy alakult. Ez egy jópofa dolog volt. Az az igehirdetés annyira a szívemhez szólt és egyfolytában a barátnőimet gyanúsítottam, hogy a lelkészt tájékoztatták az én életemről, – gondolom, hogy már ezt sokan hasonlóan átélték és elmondták – ezért úgy éreztem, hogy személy szerint nekem szól minden. Nem voltam soha ateista. Református családból származom, illetve az apai ág katolikus volt, de az anyai ág, akik erdélyiek, reformátusok. Nekik köszönhetem Erdély iránti nagy érdeklődésemet. A családomat rendkívül megviselte a politika, ezért engem különösen foglalkoztatott, hogy hogy is van ez? Vannak véletlenek? Mit jelent az, hogy véletlen? Valakinek lenni kell, aki irányítja az emberek sorsát, életét, de az, hogy Jézus Krisztus személyes kapcsolatba léphet velem, illetve én vele, azért ezt nem tudtam elképzelni. Ezen a bizonyos szilveszteri estén elkezdett engem mágnesként vonzani. Minden alkalommal elmentem, habzsoltam a Bibliát és a magyarázó könyveket. Egy olyan elképesztően radikális változás játszódott le az életemben, hogy szinte mindent megváltoztattam. Volt egy pár hónap, amikor nem tudtam, hogy hogyan tovább. Minden eszembe jutott, hogy elmegyek misszióba, vagy elmegyek Erdélybe, vagy ezt csinálok, azt csinálok, végül visszaállított engem a sajtóba és ott kellett megállnom a helyemet.

Fekete Ágnes: Ez nehezebb, mint messzire elutazni.

Zika Klára: Most már tudott, hogy sokkal-sokkal nehezebb, mert nagyítóval figyelik az embert, hogy él, hogyan viselkedik, mert csak akkor hiteles az, amit mondok, ha a napi együttlétben olyannak ismernek meg, akitől azután elfogadják már a szavakat is. A szerkesztőségben rajtam kívül nem volt hívő ember. Először is azt figyeltem meg, hogy pont azok, akik egyfolytában simfeltek mindent, amiben hittem, amikor bajba kerültek, mindig engem kerestek meg. Az embernek tényleg úgy kell viselkedni, hogy kialakuljon a kollégákban vagy a környezetében, hogy ő egy irtó furcsa alak, de mégis van benne valami, ami miatt ha bármi történik, hozzáfordulok. Nagyon sok alkoholista kollégám volt. A feleségek, gyerekek engem kerestek meg és tőlem kértek segítséget. Ez is egy érdekes dolog. Azután egy szép napon egyszercsak rájöttem arra, hogy ha ők a saját véleményüket egyfolytában rám akarják erőltetni, akkor én miért ne merjem a sajátomat vállalni. Adódott egy olyan alkalom – megint csak a homoszexualitás, meg a drogvita kapcsán -, hogy azt mondtam: Gyerekek, ne haragudjatok, ti egyfolytában elvárjátok tőlem, hogy én elfogadjam azt, amit ti mondtok és én miért nem várhatom el, hogy ti pedig tiszteletben tartsátok azt, amit meg én hiszek? Annyira meglepődtek, amikor ezt kijelentettem, hogy attól kezdve valahogy ez megtört. Most is ugyanezt csinálom. Rólam mindenki tudja, hogy mit hiszek és mi az értékrendem. Találkozom olyan kollégákkal, akikkel annak idején a kemény Kádár-időszakban újságíró kollégák voltunk. Mindenki olyan kedvesen szólít meg és az összes baját és problémáját rám zúdítja két perc múlva, mert úgy maradtam meg az emlékezetében. Rengeteg harc, rengeteg vihar volt az életemben. Különösen azért, mert a fiam, amikor megtértem, igazi kamaszkorát élte és egyáltalán nem volt lelkes ettől a változástól. Ez egy furcsa dolog. Hiába voltak ők istenhívő emberek, ezt a fajta radikalitást – ahogy ők nevezték -, hogy én mindent Isten parancsa szerint szeretnék az életemben megvalósítani, ezt nem tudták elfogadni. Azóta pedig olyan öröm ért, hogy keresztyén családként működnek ők is. Itt a menyem, a fiam és így nevelik a három unokámat. Ez egy óriási ajándék, én pedig gyönyörű szolgálatokat kaptam. Vasárnapi gyermek istentiszteletek tartásában veszek részt, ezen kívül van az Örömhír.

Fekete Ágnes: Itt van előttünk ez az Örömhír újság. Mióta és miként működik?

Zika Klára: 1990 óta, tehát ez a rendszerváltáshoz kapcsolódó dolog. Czövek Olivér református lelkész egy nagyon merész lépésre szánta el magát, mert családi kölcsönből, kölcsönpénzből indította el ezt a gyermeklapot. Abból indult ki, hogy a katolikusoknak remek gyermeklapjaik voltak akkor már és a protestánsoknak semmi. Talált egy remek grafikust, Gál Éva személyében, aki megtervezte az egészet. Engem kértek fel szerkesztőnek. Ez azért is nagyon nagy dolog szerintem, mert nemcsak a magyarországi gyerekekhez jut el, hanem a határontúli magyar közösségekhez, gyerekekhez is. Úgy érzem, hogy az is nagyon nagy eredmény, hogy Magyarországon ötezer előfizetője van ennek a kéthavonta megjelenő, 24 oldalas újságnak, ami általános iskoláskorú gyerekek részére készül tehát azoknak, akik olvasni már tudnak, de még nem kamaszok. Ennél a lapnál, amit egyébként a Vasárnapi Iskolai Szövetség ad ki, mint kiadó, vannak állandó rovataink: Napi áhítat, Olvasd el és válaszolj – amit Draskóczi Gábor ír, nagyon sok játék, Vitális Ilonának van egy sorozata "Gyere velünk a Biblia korába" címmel, rengeteg kivágós rejtvény és különböző jó történetek. Gál Éva átadta az illusztrálást Koltay Évának és azóta ő végzi ezt nagyon hűségesen.

Fekete Ágnes: Tele van illusztrációval. Igyekszik nem drágán – nincsen nagyon sok szín benne -, de mégis képesen megjelenni a gyerekek között.

Zika Klára: Igen. Kétszín nyomással készül, tovább nem is tudunk lépni, mert tudjuk, hogy előfizetésből nem lehet fenntartani ilyen postaköltségek és nyomdai költségek mellett. 150,- Ft most egy darab. Ezt is most emeltük csak. Szerintem kéthavonta ez nem egy összeg. A támogatóink a hollandok és a svájciak azt mondták, hogy most már annyi év eltelt a rendszerváltozás óta, hogy talán a magyarországi egyházak is tudják ezt támogatni. Erről szó sincs, mi nem kapunk egyházi támogatást. Remélem, hogy azért Isten továbbra is megtámogat minket, mint ahogy ezt végig éreztük.

Fekete Ágnes: Úgy, mint újságíró került ehhez a kis folyóiratocskához?

Zika Klára: Meg kell mondanom, hogy ma már nem mondom, amikor megkérdezik, hogy mi a foglalkozásom, nem szeretem ezt mondani, mert sajnos a szakmánk nagyon lezüllött. Amikor én kezdtem, akkor még nagyon komoly morális elvárások voltak egy újságíróval szemben, annak ellenére, hogy ez a Kádár-rendszerben volt. Nem fordulhatott olyan elő, hogy egy interjút úgy adjunk le, hogy az érintettel ne hagyassuk jóvá. Az ami most zajlik újságírás címén, azt én nem vállalom, azzal már nem tudok közösséget vállalni. Mindig a magyar történelem, a magyar irodalom és a magyar kultúra, a művelődéstörténet érdekelt, mert olyan nagy értékeink vannak… Rettenetesen sajnálom, hogy valahogy ez úgy háttérbe szorul. Minden másról szó van ma a sajtóban, a közvéleményben, csak arról nem, hogy a történelmünkben, az építészetben, zenében, képzőművészetben – a népi hagyományainkról nem is beszélve -, hogy milyen értékeket produkált ez a nép, ez most valahogy nem érdekes. Ha bennem belül rend van, akkor már egészen másként közelítek és nem gondolom azt, hogy én mindennek tudója vagyok és kinyilatkoztatok. Szóhoz engedem azt a másik embert, nem vágok állandóan a szavába, mert ugyanezzel az erővel ő a szépet, a jót, az értéket is fel tudná mutatni, de nem ezt teszi.

Fekete Ágnes: Akik gyerekekkel foglalkoznak, tudják, hogy talán még nehezebb a nevelés ott, ahol hátrányos, nyomorúságos körülmények között élnek a családok. Orián Géza már egy évtizede végez cigánymissziót Budapesten a Ferencvárosban, a Józsefvárosban és ahol teheti. Egyik munkatársával az integrációról, a nyári táborokra való készülődésükről beszélnek.

Orián Géza: Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor elvisszük a cigánygyerekeket táborozni, akkor nemcsak hogy ingyen jön a táborba, hanem még én veszek nekik tornacipőt, tornanadrágot, pólót, hogy egyformák legyenek. Például a focicsapatnál ez fontos. Két csapat van, az egyiknek sárga pólója, a másiknak fehér pólója van. Ebben az évben olyan tábort szeretnék szervezni, ahol különböző tájegységeken élő cigánygyerekeket gyűjtenék össze; kárpátaljai, dél-baranyai és budapesti: józsefvárosi, ferencvárosi gyerekeket. Rájöttem, hogy a cigányok inkább cigányoknak hisznek és a nyírségi, kárpátaljai cigányok tisztábbak, szorgalmasabbak sok esetben és más a gondolkodásuk, mint a pestieknek. Én a Ferencvárosban, Józsefvárosban küszködök olyan cigánygyerekekkel, akik hol be vannak füvezve, hol a részeg apukájuk agyba-főbe veri az anyukájukat, akiknek igazából nincs hova elmenni szórakozni, csak diszkóba, ahol megkínálják őket a dílerek. Igazából az elmúlt tíz évben nem nagyon kaptam segítséget a munkámhoz. Önkéntesként dolgozom a református egyháznak, van, aki a saját fizetéséből, nyugdíjából támogat. Ez a szeretet, ez a megértés, ez az összefogás az, ami erőt ad még nekem.

Fekete Ágnes: Milyen irányban sikerült fejleszteni mégis ilyen keretek között a missziót? Ezt azért kérdezem, mert itt van mellettünk a jövő munkatársa.

Orián Géza: Igen, itt van mellettem Bona Imre, akit már sok-sok éve ismerek, de tegnap mondta azt, hogy szívesen dolgozna a cigánymissziónak. Azon gondolkodom már évek óta, hogy miért úgy missziózunk mi, hogy elsősorban lelkésznek kell lenni a misszióvezetőnek, hogy nincs cigány munkatársunk. Itt a dzsumbujban van egy családsegítő és csak a takarítónők cigányok. Miért van az a gőg bennünk, magyarokban, hogy majd mi segítünk a cigányokon, de cigányok nélkül.

Fekete Ágnes: Mégis, miből állna ez a segítség?

Bona Imre: Bármi, amiben a Gézának segítséget tudok nyújtani, abban én segítek.

Fekete Ágnes: Például, mondjuk egy táborban?

Bona Imre: A gyerekeket reggelente megtornáztatni, vagy focimeccseket csinálni.

Orián Géza: Hadd mondjam el, hogy már tavaly nyáron is velem volt Imre. Lenn Dél-Baranyában, ahol a falu lakosságának már 60%-a cigány, a gyerekek majdnem mind cigánygyerekek, mégis a templomban öt vagy hat öreg néni ül. Ott nőnek fel ezek a cigánygyerekek és a lelkipásztor fél tőlük.

Fekete Ágnes: Mostanában nagyon sok szó esik arról, hogy – lehet így fogalmazni – tilos a cigányok és magyarok külön oktatása, mégis úgy tűnik, hogy nem mindenki ért ezzel egyet. Mi a véleménye erről?

Orián Géza: A kérdés nekem húsomba vág, mert a ferencvárosi polgármestertől kapom a fizetésem, – igazából a Józsefvárosban is dolgozom, ott fizetés nélkül -; a Dugovics utcai Iskolába ma már szinte csak cigánygyerekek járnak. Nem azért, mert ők így akarják, hanem azért, mert a magyar szülők kivették a gyerekeiket. Van erre egyébként példa vidéken is, Dél-Baranyában. Egy szín magyar faluban egy szín magyar iskola volt és oda tették be kisebbségben a cigánygyerekeket, a magyar szülők pedig elvitték onnan a gyerekeiket. Most teljesen cigányiskola lett ebből az iskolából. Ezt erőszakkal nem lehet rákényszeríteni olyan magyar szülőkre, akik félnek a cigányoktól, féltik a gyerekeiket.

Fekete Ágnes: Milyen iskolába járt?

Bona Imre: Én a Lenhossékba jártam, az iskolának 70%-a cigány. Nagyon jól megvoltunk a magyar gyerekekkel. Fociztunk együtt, akármit meg tudtunk csinálni együtt, megértés volt köztünk.

Orián Géza: Itt az Imréék iskolájában, a Lenhossék utcai iskolában többségében cigánygyerekek vannak és köztük magyar gyerekek is. Ez működik. Például Szolnokon, a Roma Esély Középiskolában is többségben vannak a cigánygyerekek, de vannak magyar gyerekek is, hogy szokják egymást. A magyar gyerekek is tanulják a cigányok történelmét, a cigánygyerekek tanulják a magyarok történelmét. Ott van baj, amikor sok magyar gyerek közé beraknak néhány cigánygyereket, vagy ami most a Dugovics utcai iskolánál felmerült, hogy a szegregációra hivatkozva megszüntetik ezt az iskolát. Az iskolaépületet eladják, az iskolába járó cigánygyerekeket négy különböző iskolába szétrakják. Az itt a gond, hogy ezek a gyerekek okosak, de nagyon rosszak. A kerület legproblémásabb cigánygyerekei jártak a Dugovics utcai Iskolába. A pedagógusok erre felkészültek, továbbképezték magukat és egy olyan pedagógiai műhelyt hoztak létre, hogy tudnak mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. Van egy nagyon jól működő zenekaruk, tánckaruk. A gyerekek szeretnek bemenni az iskolába, ezért fáj egy kicsit a szívem, hogy ezt az iskolát most megszüntetik. A roma elnök azt mondta nekem, hogy a cigánygyerekeknek joga van magyarok közé járni. No, most én a cigánygyerekek között élek. Én nem vagyok cigány származású, de azt mondják, hogy Géza bácsi olyan, mintha cigány lenne. Ők ott lemaradva érzik magukat, mert nincs olyan nagy tudásuk. Másrészt pedig félnek attól, hogy ha magyar gyerekek közé kerülnek, akkor a magyarok félni fognak tőlük. Azt mondani, hogy ez nem igaz, nem helyes. Én ez ellen harcolok. Én magyarok között tartok előadásokat a cigánygyerekek közötti munkámról azért, hogy oldódjon a félelmük. A cigánygyerekek között pedig szoktam mesélni a többségi társadalomról, arról például, hogy mi adózunk. Ha én tízezer forintot keresek, abból négyezer forintot befizetek adóba azért, hogy ők segélyt kaphassanak. Ezen mindig nagyon megdöbbennek. Azt mondják, hogy nem is gondoltuk volna, hogy Géza bácsi fizetéséből levonnak azért, hogy mi kaphassunk segélyt.

Fekete Ágnes: A különböző emberek nézeteit nehéz összehangolni, nemcsak Magyarországon – másutt is. Hollandiában nemrég egyesült három protestáns egyház. Úgy gondolták, mennyire szép az, ha a keresztyének az egység felé tehetnek lépéseket. Még egy év sem telt el, új problémák adódtak. Most egy holland református lelkészt hallhatnak, aki azért tölt el Budapesten három hónapot, mert úgy gondolja, a magyar püspöki rendszer talán segíthetne az egység megteremtésében.

Wijnand Sonnenberg: Wijnand Sonnenberg a nevem, Hollandiában vagyok lelkész és egyházlátogató. Magyarországon azért tartózkodom, mert minden öt évben egyszer három hónap tanulmányi szabadságot kapunk. Mivel nagyon szeretem Magyarországot, én ezt itt töltöttem és azt kutattam, milyen szerepe van a püspöki tisztnek az itteni református egyház életében.

Fekete Ágnes: Vajon miért kutatja ezt ma egy holland lelkész?

Wijnand Sonnenberg: A múltban számos olyan ember volt egyházunkban, aki azt mondta: szükségünk volna püspökre, mivel az ökumenikus hagyományok alapján ez összekötne a többi egyházzal. Magam is azok közé az emberek közé tartozom, akik azt gondolják, túlságosan sok egyház létezik. Túlságosan sok szakadás van a keresztyénségben. Talán egy püspök segítene bennünket abban, hogy kevesebb feszültség legyen közöttünk.

Fekete Ágnes: Jelenleg Hollandiában mindenképpen él az a tendencia, hogy az egyházakat egyesíteni kellene.

Wijnand Sonnenberg: Igen. Ebben az évben három egyház egyesült Hollandiában: a Lutheránus Egyház, a Református Egyház (ez volt az államegyház) és a megújított, Szigorú Református Egyház, amely 1892- ben jött létre. Ez a másik református egyház azért jött létre, mert túlságosan megerősödött a liberális teológia a 19. század végén. Némelyek kiléptek az államegyházból, megalapították a Gereformeerde Kerk – újrarefolmált egyházat. Ez a három egyház ma egy. PKN a neve, azaz Hollandiai Protestáns Egyház.

Fekete Ágnes: Mondana néhány gondolatot erről a harmadik, újrareformált egyházról? Úgy tudom, hogy ez egy szigorú közösség volt.

Wijnand Sonnenberg: Ez így volt a múltban. Minden gyülekezeti tag jelen volt a templomi közösségben és nem keresztelték meg, csak azoknak a családoknak a gyerekeit, akik ténylegesen a gyülekezet tagjai voltak. Mára ez ott sem így van. A tényleges egyházi gyakorlat közel hasonló a volt államegyházéhoz.

Fekete Ágnes: Akkor végül is a liberalizmus előretörése van az egyházak egyesülési szándéka mögött.

Wijnand Sonnenberg: Sokan ezt mondják. Ezek az emberek nem értenek egyet az egyházak egyesülésével. Két konkrét kérdésben nem értenek egyet. Az első, hogy a református hitvallások mellett új vallási iratokat, a lutheri hitvallásokat is el kell fogadni. De, az igazán kényes pont az, hogy ebben az új egyházban engedélyezik homoszexuális párok házasságkötésének megáldását. Nagyon sok ember nem ért ezzel egyet. Most 160 lelkész, 30 segédlelkész ki szeretne lépni a született egységből. Az új egyházi vezetők mondhatták volna, hogy nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, de a Lutheránus Egyház nyomására a Zsinat többsége így szavazott. A lelkészeknek nem kötelező, de joguk van megáldani a melegek házasságát.

Fekete Ágnes: Mit gondol ön erről?

Wijnand Sonnenberg: Úgy szoktam mondani, hogy ez egy lehetetlen lehetőség. Önellentmondás számomra a melegek házassága. Magyarországon egészen más a helyzet, mert itt az egyházakban egyáltalán nem voltak viták – amennyire hallottam. Nálunk nagyon sokszor és sokat gondolkodtunk a homoszexualitás kérdéséről. Véleményem szerint elsősorban lelkigondozói oldalról kell megközelíteni őket, mint embereket. Azonban a házasság egy nehéz pont. Ez egy olyan híd, amin így nem lehet átmenni – úgy gondolom. A nagy egyházból mégsem megyek el amiatt, hogy ezt a kérdést másként látom. Egészen addig, amíg Krisztusról lehet prédikálni, nem megyek el. Régen sem hagytuk el az egyházat a liberális emberek miatt, most sem. A többiek most egy új egyház megalapításán dolgoznak. Úgy azonban, hogy azt mondják ők a régi egyház és a PKN az új. Ez azért súlyos kérdés, mert most állunk az előtt a jogi tárgyalássorozat előtt, amely eldönti majd, hogy kié legyen a templom. 1892-ben azt mondták, hogy az államegyházé a templom. Most azonban éppen az európai joggyakorlat miatt, egyáltalán nem biztos, hogy ez a döntés születik. Lehetséges, hogy előáll egy olyan helyzet, hogy egy faluban egyetlen ember sem válik ki az egyházból, a templom mégsem lesz az övé.

Fekete Ágnes: Sok lelkész gondolkodik úgy, mint ön? Azokra gondolok, akik nem értenek egyet sok mindennel az új egyházban, mégsem lépnek ki.

Wijnand Sonnenberg: Legalább a lelkészek harmada. A mi országainkban a szekularizáció a legnagyobb probléma. Kár, hogy belső egyházi kérdések felülírják a valódi gondokat. Egyébként a holland sajtó nagyon korrekt módon számolt be az ügy elején a tényekről, de egyáltalán nem fújták fel. Sőt, mostanában nem is beszélnek róla, úgyhogy ebben az ügyben helyes etikai elvek alapján működtek.

Fekete Ágnes: Gondolja, hogy a püspöki tiszt segítené ebben a helyzetben?

Wijnand Sonnenberg: Én úgy látom. A püspöknek egyrészt autoritása lenne, hiszen a mi egyházunkban az emberek nagyon szabadok. Minden egyházközség a maga útján halad, az Evangélium pedig egy. Krisztus üzenete egyetlen, tehát nekünk is egynek kell lennünk, hogy mindenkinek hirdethessük az Evangéliumot.

Fekete Ágnes: A mai naptól egy bibliai sorozatot kezdünk el. A szabadság jelentését szeretnénk kikutatni. Manapság mindenfelé beszélnek megszabadulásról, felszabadulásról… és így tovább. Kutassuk fel a Bibliában, mit is gondolhatunk erről a szóról: szabadság.

Pál Apostol Rómabeliekhez írott levelének 8. fejezetében olvassuk:
"A Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított a bűn törvényétől."

Ha megkérdeznénk sok-sok embert, mit értenek azon a szón: szabadság, a legtöbben tagadó mondattal felelnének. Meghatározottságtól való mentesség, kényszer vagy megalkuvás nélküli élet… és így tovább. Valóban, a szabadság ilyen képzetként él bennünk: kívül esni minden függőségen, sőt, akkor érezzük magunkat igazán szabadnak, amikor semmi közünk nincsen a függővé tevő hatalmakhoz. Még kompromisszumot sem kell kötnünk. Függünk attól a dologtól, amely szükséges függetlenül akaratunktól, vagy legalábbis álláspontunkat megelőzve úgy jelentkezik, mint aminek meg kell lennie. Az emberi megismerés is úgy történik, hogy egy előzőleg megadott kategóriába soroljuk az új jelenséget. Ez a logikus gondolkodás alapja. A megismerés is függést jelent szükségszerű tényektől. Ezért nem lehet a szabadságot pozitív módon meghatározni, hogy ezt jelenti, vagy azt. Az abszolút, teljes szabadság olyan, mint a vákuum. A minden törvényszerűségtől mentesség a nem létet, a nem gondolkodást jelenti. Bibó István híres meghatározása még a Biblia alapján is nagyon találó: "A szabadság az idegen törvényszerűségektől való mentesség". A bibliai bűn szó jelenti az idegen törvényt, amitől megszabadulva Krisztus szabadsága lehet a mienk. Nagy becsapása a mindenütt feltűnő szlogeneknek, amikor arra hívnak bennünket, hogy szabaduljunk fel, érezzük a kötetlenség örömét, mert nem viszonyrendszerbe helyezi bele a szabadságot, csak úgy, mintha röpülnénk, mintha lebegnénk. Nem lehet szabad az, aki tudatlanul él, teljesen saját uralma alatt, önmaga határozza meg magát, de ő nem tud erről. Egy elfekvő beteg esetében, aki elvesztette tudatát, nem beszélhetünk szabadságról, mert neki nincs mihez viszonyítania gondolatait, életét. Csak az lehet szabad, aki gondolkodik, aki értékeli mindazt, ami körülötte van.

Mi tehát a járható út, ha a szabadságot keressük? Csak az, hogy megkeressük az idegen törvényszerűségeket, amelyekhez képest szabadok lehetünk. Adja Isten, hogy a kapott, a ránk mért törvényszerűséget felismerjük és el tudjuk utasítani mindazt, ami idegen.
Ámen