2003-06-25

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor majdnem elütött egy autó, majdnem leestünk valahonnan, majdnem valami nagy baj történt. Számos esetben nehéz ezeket a figyelmeztetéseket értelmeznünk. Az ember gondolata elsiklik ezek fölött az események fölött, pedig az élet igazi valóságára ilyenkor érzünk rá: amikor bemegyünk egy kórházba, amikor a járás, a levegővétel, az élet legtermészetesebb dolgai – mind ajándékoknak tűnnek.

Most egy betegségéből felépülő asszonyt, Gyimesiné Zoltán Szemerkét hallanak, akivel kórházban találkoztam. Súlyos agyműtétek, a beszéd és járási képességek teljes elvesztése után ma arról tud beszélni, Isten ajándéka az élet. Pedig hallani fogják, a felállás is nehéz volt.

Fekete Ágnes: – Sikerül felállni? Segítsek?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Ez nem nagy dolog annak, aki nem volt ilyen helyzetben.

Fekete Ágnes: – Hopp, majdnem sikerült elesni! Hogyan került ide?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Nagy-nagy fejfájás jelentkezett, hányingerrel, de főleg a fejfájás volt az erős.

Fekete Ágnes: – Akkor ment a rohanás, nem volt idő orvoshoz menni?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Nem volt semmire sem idő. Én egyenes következményeket látok ezek között a dolgok között. Az előző időszakban rengeteget dolgoztam, 16 órákat, szabadságra idő nem volt. Ezt a típusú életmódot meg kellett valahogyan szakítani. Önkéntelen nem sikerült, így betegség által történt. Annyira féltjük a mai világban a munkánkat, hogy ilyenkor mindent megelőz a munka érdeke. Ez csupán csak a munkahely féltése miatt volt. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a túlzott lelkiismeretesség bűn. Minden túlzott erény bűnné válik egy idő után.

Fekete Ágnes: – Ezt hogy értsem?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Túlzásba vittem azzal, hogy mindent a legjobban akartam megcsinálni. A családnak a problémái, a munkahely problémái után következtek. Ez bizony visszaütött. Én mindig kérem, hogy Istenem egyszer jelenítse meg nekem, hogy mi az amiért ezt tette, mi az az új feladat, amit a vállaimra helyez?

Fekete Ágnes: – Az agyműtét után mozogni sem tudott.

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Majdnem három hónapig ágyhoz kötött, beszélni nem tudó ember voltam. Gégemetszést is végre kellett hajtani, tele vagyok sebbel, Ágnes! Mindenütt van egy kis nyom. Nem is tudom, hogy mi minden volt, mert én nem voltam mindig tudatomnál. Hála Istennek! Azt mindig éreztem, hogy a gyülekezet imádkozik, segítséget kapok. Amikor azt hittem, hogy nem kapok levegőt, akkor is kaptam, mert mindig jött valami segítség. Egy ilyen betegségnél, a bizalmi légkör, ami a családtól, a gyülekezettől és az ápoló személyzetből árad, az nélkülözhetetlen.

Fekete Ágnes: – Eleiben az sem volt biztos, hogy egyáltalán még lábra fog tudni állni?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Nem, sokáig nem volt ez bizonyos. Külön kegyelem, hogy újra megtanultam beszélni, olvasni, és számítógépen írni és sétálni tudok kerettel. Az Istennel való személyes kapcsolatomban is változás történt. Minden napot azzal kezdek, hogy igazán hittel és teljes szívemmel hálát adok azért, hogy megvirradt. Kérem az aznapra szükséges segítséget, a napi apró lépések megtételéhez – ezt mindig megkapom. Teljesen és közvetlen kapcsolatom alakult ki az Istennel a betegség alatt. Elmondom, hogy mi bánt, miben vagyok hitetlen, és mindig megkapom a szükséges segítséget ahhoz, hogy az éppen akkori feladatokat el tudjam látni. Vannak olyan időszakok, amikor nem hiszek abban, hogy egy ilyen betegségből föl lehet gyógyulni. Utána visszatekintek, hogy honnan indultunk, és elszégyellem magam. A jó Istennel és azelőtt is meg tudtam beszélni a problémákat, terheltem szegény jó Istent. A korábbi életemből hiányzott a jó időgazdálkodás, a helyes sorrendiség: a család és a gyülekezet az nem sérülhet, az biztos! Ezt eddig nem mondtam volna eddig ki ilyen határozottan.

Fekete Ágnes: – Kicsit egybemosódtak a dolgok.

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Nem lehet így tovább csinálni. Lehet, hogy ennek a felfedezése miatt történt az egész betegség, vagy legalább is ezért adta az Úristen.

Fekete Ágnes: – Nagyon benne vagyunk a szaladásban és sokszor nem gondolunk bele, hogy ez hová vezethet.

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Nem is tudnék ítélkezni azok fölött, akik szaladnak. A betegágyról jelzem, hogy én hála a jó Istennek erre rájöttem. Úgy jöttem rá, hogy az életemet megtartotta. Három agydaganat műtétem volt, három! Kétoldali tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás, arcüreg, homloküreggyulladás. Itt vagyok, fölállok és magam járok. Ez egy akkora dolog! Nem is tudom, hogy miért? Mikor visszamentem először a gyülekezetbe mindenkinek a nevére emlékeztem, ahogyan azelőtt. Olyan öröm volt, igazi öröm, amit az ember ritkán tapasztal meg.

Fekete Ágnes: – Mondta, hogy a családra mindenképpen sokkal többet szeretne figyelni majd.

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Többet szeretnék majd a családra figyelni: a két gyerekem most abban a korban vannak, amikor nagyon sok baklövést elkövethetnek. Kérik a segítségemet, és én kérem az Úristent, hogy ezt legalább tudjam teljesíteni. Most éljük az eltevés időszakát. A hétvégén valószínűleg meggymagozás is lesz, de eper eltevés is volt. Hét kiló eper és 10 kiló cseresznye. Bőven volt munka vele és vállalta a család. Ezt megteszik most helyettem.

Fekete Ágnes: – Melyik volt az a pont, amikor legkétségbeesettebb tűnt a lelke?

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – Volt mélypont, egy három-négy hónap után. Ott feküdtem az ágyon, nem tudtam még fölülni sem, el sem tudtam képzelni, hogyan lehet ebből felemelkedni. Tényleg mindennap csodálkozom azon, milyen az ember gondolkodása, mozgása, mennyire komplex. Ilyet csak az Úristen tehetett.

Fekete Ágnes: – Amikor az ember ilyen nagy betegségbe esik, akkor tényleg az egész apródolgok, amire nem gondolunk, olyan nagy kincsekké válnak.

Gyimesiné Zoltán Szemerke: – És ezek a kincsek a legsötétebb pillanatokban jönnek elő. Műtét előtt, után, amikor az ember azt mondja: nincs kiút, akkor erre az alapvető igazságra rájön saját maga és ezt igyekszik utána elmondani.

Fekete Ágnes: – Gyimesiné Zoltán Szemerkét hallották, aki betegségéről beszélt.

Fekete Ágnes: – Az egészség elvesztésén túl az emberi körülmények hiánya is próbára teszi az embert. A háborúk és számos tragédia elvehetik az ember hajlékát. Az elmúlt héten járt hazánkban egy neves nemzetközi szervezet a HABITAT alapítója és elnöke. Ők az egész világon a rászoruló embereknek lakásokat, házakat építenek.

Millerd Fuller: – Millerd Fuller vagyok, a "HABITAT az emberiségért" szervezet alapítója és elnöke. Ez egy keresztyén szervezet, amely házakat épít, szükséget szenvedő családokkal együtt és értük. Jelenleg 89 országban vagyunk jelen. Európa legtöbb országában, Magyarországon, Romániában, de innen Örményországba utazok, ahol több száz házat építettünk már. Sok afrikai országban is jelen vagyunk. Az ENSZ jelentése szerint százmillió ember él a világon, mindenfajta fedél nélkül. Még ennél is többen élnek rossz vagy lakhatatlan házban. Adataink szerint Magyarországon egymillió kétszázezer ember él hajléktalanul, vagy lakásra nem alkalmas épületben. Sokan azt gondolják, mit tehetek én, hiszen nincs elég pénzem, hogy házat vegyek valakinek, ezért nem teszek semmit. Jézus a kisfiú két halából és öt kenyeréből ötezer embert lakatott jól. Ha azt tesszük, amire képesek vagyunk, Isten megáldja azt. Ez történt a Habitat-tal is. 25 éve Georgia-ban egy házat építettünk, egy nagyon szegény család részére. Ma elmondhatom, hogy 150 ezer házat építettünk fel azóta. Bizonyára emlékeznek arra, amikor Jimmy Carter itt járt Magyarországon. 10 otthont építettünk Vácott. Most ezeket is meglátogatom.

Bóna Zoltán: – Bóna Zoltán református lelkész vagyok. A Habitat for Humanity magyarországi szervezet három aktív területen működik, három városban: Csurgón, Gödön és Dunavarsányban. A szervezetnek a lényege az, hogy azokat a családokat ezeken a helyeken megpróbáljuk mozgósítani, akik nyilvánvalóan más módon a lakásszükségükön nem tudnak változtatni. Nehéz sorban lévő emberek, de biztos jövedelemmel rendelkeznek, melynek kapcsán a törlesztő részleteket, – ezek többé – kevésbé húsz és harmincezer forint között vannak havonta – tudják fizetni, és készség van bennük arra, hogy a Habitat segítségével kezükbe vegyék a sorsukat. Anyagi szükségleteket kell ehhez biztosítani. Az önkormányzatok általában ingyen vagy jutányos telekkel járulnak hozzá, helyi cégek és nem helyi cégek támogatását várjuk, önkéntes csoportokat, rokonokat próbálunk mozgósítani, aki él és mozog, az segít annak érdekében, hogy a háznak az ára végül is minél olcsóbb legyen. Nem csak hívő embereknek építünk és nem csak hívő emberekkel, de a szervezetnek az alapgondolata a Máté evangéliuma 25. fejezetére, vagy a Nagyparancsolatra, egyáltalában a felebaráti szeretetre épül.

(Lantkíséret – férfi ének: "Gazdagsággal, szegénységgel, világi gyönyörűséggel…")

Fekete Ágnes: – E hétvégén emlékeznek meg Budapest egyik legnagyobb hatású lelkészéről, Joó Sándorról, halála évfordulója alkalmából.

Prédikációs köteteit évek óta megjelentetik, immár egy egész könyvespolcra valót összegyűjthettem én is. Akik ismerték, mind úgy beszélnek róla, hogy szemükön átsejlik az a szeretet, ami benne lehetett, az 50-es 60-as években, azokban a nehéz időkben, amikor hűséggel szolgált a Pasaréti gyülekezetben.

Most egy 1965-ben elhangzott prédikációjából hallhatunk. Az ő halálára emlékezve, ő vigasztal bennünket a halottak felöl, Pál apostol első Thesszaloniki-beliekhez írott levelének negyedik részéből. A hang minőségéért előre is elnézést kérünk. Az 1965-ös archív szalagról hallják a prédikációt.

Így szól tehát Isten Igéje:

"Nem akarom Atyám fiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elhunytak. Ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak." (1 Thessz 4, 13-)

Joó Sándor: – A levélből láthatóan azért írja az Apostol a thesszalonikaiaknak ezt a dolgot, mert úgy látszik, hogy bizonyos tekintetben válságba jutott a hitük. Tudniillik a thesszalonikai atyafiak annyira benne éltek a Krisztus nagyon hamarosan bekövetkező visszajövetelének a váradalmában, hogy azt hitték már meg sem hal addig senki közülük, amíg meglátják Jézust jönni nagy hatalommal és dicsőséggel az égnek a felhőjében.

De azután mégis megtörtént, hogy meghalt valaki, vagy talán többen is meghaltak a gyülekezetben. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt föltámadt a kínzó kérdés: Mi történt hát, hová lettek ezek, akik meghaltak, mi lett velük? Hát, akkor ők most ki fognak maradni Krisztus visszajövetelének a dicsőségéből és öröméből? Igen. Mi lett azokkal, akik meghaltak? Hová lettek, hol vannak? Ezek a kérdések ilyen formán a mi számunkra is a közelből ismerősek. Hiszen nincsen közöttünk egyetlen olyan ember, akinek ne lenne halottja, ne volnának halottjai.

A halál szakadatlanul itt jár közöttünk. Mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. Egyszer – érettünk is eljön! Egészen bizonyosan.

Hová vezet majd az utam? Nos, tehát így kezdi az apostol: "Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felöl, akik elaludtak." Itt lehet tudni valamit: nem vagyunk ráutalva, tehát ködös sejtelmekre, és fantasztikus kitalálásokra, és spekulációkra és elképzelésekre, nem kell bizonytalanságban lennünk efelől a dolog felől: Hová megyünk majd, mi lesz velünk majd?

Így mondja az apostol: "ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott." Az egyetlen tiszta, bűn nélküli, ártatlan szent, az egyetlen, aki nem tartozott a halálnak az emberek közül. Ez az egyetlen egy, mégis meghalt. Vállalta a halált, – nyilván nem önmagáért, hanem helyettünk. Ha pedig ez így van, hogy Jézus az egyetlen, aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt, akkor ez azt jelenti, hogy ő ezzel minket, akik viszont tartoztunk a halálnak, fölmentett ez alól az adósság alól. Kifizette helyettünk a mi tartozásunkat, és az egyszer kifizetett adósságot, nem lehet másodszor is megkövetelni. Az ő halála tehát az érettünk való elégtétel volt. Éppen a haláltól megváltó halál volt. Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy mi eggyé lehessünk ővele, aki eleget tett a bűnért. Ugyanez a Jézus feltámadott a halálból.

Ez azt jelenti, hogy a halálnak azt a vastag, áthatolhatatlan falát, ami minden oldalon körülveszi, lezárja és behatárolja a mi földi életünket, ezt Jézus áttörte. Azaz megnyílt az út a földi létből, a halálon keresztül az örökkévalóság felé.

Tehát ez a két tény: a Jézus halála és a Jézus föltámadása, az alapja a mi halál utáni reménységünknek.

Azt mondja az apostol: "ha hisszük, hogy Jézus meghalt és föltámadott, akkor az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak a Jézus által, ővele és együtt."

Ez azt jelenti, hogy ha hisszük, hogy Jézus meghalt és föltámadott, nekünk is azért meg kell halnunk, el kell aludnunk. Tehát a meghalásnak a fizikai folyamatát nekünk is el kell szenvednünk, de éppen reménységben halhatunk meg, Testvéreim!

Még pedig abban a reménységben, hogy a meghalásnak az igazi veszedelmét már elszenvedte helyettünk Jézus.

Sőt, aki hiszi azt, hogy Jézus meghalt és föltámadott, azzal valami olyan dolog történik, Testvérek, mintha már ő maga is meghalt volna, ővele együtt, a Krisztussal. Mintha már ő maga is feltámadott volna, ővele együtt a Krisztussal. Mintha már ő maga is, túl lenne a halálon, túl a síron, túl a poklon, túl a kárhozaton, túl az ítéleten, együtt a Krisztussal.

Aki hiszi azt, hogy Jézus meghalt és feltámadott, annak számára nemcsak mintha-, hanem ténylegesen és valóságosan elkezdődött az örök élet. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor reánk is érvényes, amit így mondott az apostol, hogy "az Isten előhozza azokat, akik elaludtak a Jézus által, ő vele együtt." Előhozza a halálból, amibe bele kell merülni nekünk is. Mintegy kihalássza, mintegy kiemeli onnét. Aki itt ővele együtt volt, az ott is ővele együtt marad és lesz. Tehát Jézussal való életközösség, ami itt kezdődött ezen a Földön, az a halálon túl is tart. Sőt a meghalást jelenti, a hitnek a végét. Mert mindaz, amit eddig hittünk, látássá válik. Azt mind látni fogjuk. Jelenti a meghalás a reménységnek a végét is, mert mindaz, amit eddig reménységben hordoztunk az már mind beteljesedik, azért nincsen igaza az apostolnak, amikor azt mondja? "Ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük!" Nem azt mondja, hogy "ne sírjatok!" Sírjatok! De ne úgy bánkódjatok, és ne úgy sírjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük! Mert nekünk reménységünk van! Mégpedig olyan reménységünk van, amelyik a legsötétebb gyásznak a bánatát is beragyogja.

Hol vannak tehát a mi halottaink és mi lett velük? Ővele együtt vannak, az Úrnál vannak! Csak a másik oldaláról vannak mellette, a láthatatlan oldaláról, az örökkévalóság felöli oldaláról vannak mellette. Mi erről az oldalról, a látható, a földi oldalról mennél közelebb vagyunk a Krisztushoz, annál közelebb lehetünk azokhoz is, akik a túlsó oldaláról szintén mellette vannak.

Mi hitben vagyunk mellette, ők pedig látásban vannak mellette. Mi reménységben vagyunk mellette, ők pedig beteljesülten vannak mellette. Hogyha holnap vagy holnapután kimégy a temetőbe, vagy bármikor kimégy a temetőbe, soha ne úgy gondolj a szeretteidre, hogy azok már ott porladnak valahol valamelyik sírhant alatt. Pláne ne úgy gondolj rá, annyi maradt belőlük, mint amennyi egy urnába belefér!

Óh, dehogy! Hanem mindig úgy, hogy az a valaki, aki a szemén át kinézett rád, aki a hangjával megszólított, aki a karjával megölelt, aki a szívével szeretett téged, akit te szerettél – az a valaki együtt van a Jézussal! Azzal a Jézussal, akivel te is együtt lehetsz! Él, mert Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene!

Nincs szükség a halottakért való könyörgésre, hiszen azok már ott vannak az Úrnál. Valami azonban még hiányzik. Valamire még várnak. Mert valami még hátra van. Mi testben várunk, ők pedig lélekben várnak, hogy maga az Úr riadóval, arkangyalok szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és föltámadnak először, akik meghaltak, voltak Krisztusban.

Azt a riadót, arkangyal szózatát, isteni harsonát senki ne vegye szó szerint. Azt akarják érzékeltetni ezek a szavak, ezek a kifejezések, amit Jézus egyébként maga is mondott, hogy az ő eljövetele reális, látható és hallható valóság lesz. Valami történik velünk. De semmiképpen nem úgy, hogy egy adott pillanatban egyszer csak megnyílnak a sírok és mindenünnét előjönnek megelevenedve azok, akik eltemettek.

Nem így, nem! Testünknek nem az anyaga támad föl! Ami földből való az földbe tér vissza és ott elporlad. Ami föltámad, az a testünknek az a titokzatos lényege, formája, stílusa, amiben az egyéniségünk jut kifejezésre.

A föltámadás, tehát azt jelenti Testvérek, hogy nem olvadunk bele az örökkévalóságba, majd egy nagy lelki masszába, mint az esőcsepp a tengervízbe. Hanem éppen azt jelenti, hogy megmarad az egyéniségünk odaát is. Ez ad egészen komoly alapot a sokak által óhajtott viszontlátás reménységének.

Ez a mi nagy halál utáni reménységünk, amiről most beszéltem. Egyáltalán nem az, aminek szokták mondani! Egyáltalán nem menekülés a földi élet problémái elől a túlvilágnak a titkaiba és reménységébe. A feltámadást hívő ember éppen nem a földi életet egy örök életért elhanyagoló ember, hanem éppen megfordítva. A földi életet éppen az örök életért még sokkal komolyabban vevő ember. Hiszen megmondom néktek őszintén, azért érdemes tenni, azért érdemes szolgálni, áldozatot hozni, szenvedni, tűrni, terhet hordani, mert tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott és az élő Jézus Krisztusé.

Ha a halállal mindennek vége volna, akkor igenis azoknak lenne igazuk, akik önzők, a mának élnek és azt hirdetik: együnk, igyunk és vigadjunk, mert holnap úgyis meghalunk! De az ad erőt, a jóra, a szépre, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az élet halál utáni kiteljesedésében. Testvérek! Ez a reménység, és egyedül ez a reménység világítja meg a földi életünk legsötétebb útszakaszait is. Hiszen biztos az út vége, tudjuk hová vezet az út.

Képzeljétek milyen nagy dolog tudni, hogy hová vezet az az út, amelyen haladunk. De sok ember irigyel ezért bennünket! Ez a reménység teszi igazán fölszabadulttá, és derültté az egész földi életet, hiszen nem fenyegeti többé a halál!
Ámen."

DALOK AZ ÉGNEK, GITÁR A KÉZBEN – SOMOGYJÁD
Forrás: Takács Zoltán

A lelkészlak a dombtetőn áll, a templom tőszomszédságában. A gondozott kert közepén macska nyújtózik, az előtérben gitár húrja pendül. A szoba teli virágcsokrokkal egy felejthetetlen hétvége emlékeként.

Kovács Szilviát négy év után iktatták be a Somogyjádi Református Egyházközség lelkészének.

– Nehéz lehetett ennyi vázát találni a sok virágnak.

– Egészen pontosan 14 csokrot számoltam össze. Mérhetetlen boldogság ez nekem, hiszen az itt eltöltött idő alatt soha még nem éreztem ennyire a jádi emberek szeretetét. Úgy gondolom, a beiktatáson tapasztalt tisztelet az eddig végzett munkám visszaigazolása. Most már biztosan tudom, megérte ezt az utat választanom.

– Pedig annak idején közgazdasági szakközépiskolában végzett. Milyen hatásra fordult mégis a teológia felé?

– A fogékony ifjú agyában számtalan gondolat és kérdés kavarog. Ilyenkor kell egy ember, aki kézen fogja és megmutatja neki a helyes irányt. Engem egy rokonom vitt el egy keresztény ifjúsági csoportba. Ott érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy a teológiát választom. A szüleim meglepődtek a döntésemen, de elfogadták. Maguk is gyülekezeti tagok voltak, mégis féltettek. Azt mondták, egy nőnek ez túl nagy teher. Túl sok lemondást kíván ez a hivatás.

– Mitől nehezebb egy nő helyzete a lelkészek között?

– Ezt az egyetemen még senki nem érzi, csak kint az életben. A gyülekezetben ugyanis nem mindig tartják be azokat az illemszabályokat egy nővel szemben, amelyek pedig joggal elvárhatók. A hétköznapokban ez például úgy jelentkezik, hogy a Jó napot kívánok köszönésemre, Helló a válasz. Ilyenkor vagy nyelek egyet, vagy visszahellózok. Azt vettem észre, hogy az utóbbi használ. Másrészt egy lelkészlakás körül sok a teendő, s ez egy nőnek meghaladja a fizikai képességeit. Szerencsére egyre több a segítő kéz.

– Az sem lehet kezdetben bizalomerősítő tényező, ha a lelkész "túl" fiatal… Miként fogadták be?

– Kezdetben valóban éreztem némi fenntartást. Nemcsak a korom és a nemem nehezítette a kezdést, hanem az elődöm szép múltja is. Őt nagyon szerették a gyülekezetem tagjai, és sokan erősen kötődtek hozzá. Amikor kapott egy kanadai lelkészi felkérést, a gyülekezet arra kérte, találjon méltó utódot. A végzősök között én voltam az egyik, akinek nem volt pontos terve arról, hová menjen a diploma átvétele után. Lovasberényben éltem, ez a Duna-melléki egyházkerülethez tartozik, de arrafelé éppen mindenütt betöltötték a lelkészi helyeket. Így hát otthont és egyházkerületet is váltottam.

– Sikerült megfelelnie az igényeknek?

– Eleinte nagyon nehéz volt ebben az idegen környezetben. Lépten-nyomon szembekerültem elődöm munkájának kedvező visszhangjával. Sokszor elhangzott, hogy ezt ő nem úgy csinálta, és mi tagadás, ez nem esett jól. Viszont végzősként itt írtam meg a diplomamunkámat, s akkor sokan segítettek. Egyik nap meghívott egy helybeli család, máskor az évfolyamtársaim látogattak meg. Idővel aztán a régi kapcsolatok mellett újak is születtek.

– A gitár arra utal, hogy a fiatalokkal könnyen jut közös nevezőre.

– Éppen a középiskolás korúak kötődtek leginkább az előző lelkészhez. A mag azért megmaradt, annak ellenére, hogy sokan főiskolára vagy dolgozni mentek. A gitár jól kifejezi a hitvallásomat, miszerint a barátság a legfontosabb. Arra törekszem, hogy nálam a fiatalok mindig otthon érezzék magukat. Most is van egy lelkes csoport, csak a vizsgaidőszakban és a nyári szünidőben csökken a lendület. Itt az a legnagyobb gond, hogy az utóbbi években kevés volt a konfirmáció. Szerencsére sok az általános iskolás, így a gyülekezet jövője bizakodásra adhat okot.

– Sok energiát fordít a hittanoktatásra. Egyáltalán milyen feladatokat ad a hivatása?

– A tizenkét hittanóra mellett hetente három istentiszteletet tartok, emellett ifjúsági órát a fiataloknak, bibliaórát a felnőtteknek. Nagy szeretettel ápolom a testvérgyülekezetekkel a kapcsolatokat. Vendégeket fogadok, adminisztrálok, gondoskodom az épületek felújításáról és karbantartásáról. Emellett most missziológiát tanulok kétéves egyetemi képzésben.

– Hogyan bírja mindezt?

– Jó időbeosztással. A legnagyobb örömem, hogy most már több olyan ember van, akire bizton számíthatok. Helyettem ugyan senki nem végzi el a feladatokat, de a jó szándékú segítséget elfogadom. Mindig van mit tenni a lelkészlakás körül, és a kemény fizikai munka egy részét helyi segítők végzik, más részét pedig a testvérgyülekezetek tagjai.

– A sok teendő zöme férfikezet kíván. Meglátják-e a férfiak a lelkészben a fiatal nőt?

– Ez a magánélet azon része, amelyet nem szeretnék a gyülekezet előtt megélni. Kétségtelen, hogy a legtöbb lelkészpár az egyetemi évek idején ismerkedik össze, de ez alól a mi évfolyamunk kivétel volt. Sok az egyedül dolgozó lelkésznő, aki egy-egy gyülekezetet szolgál. Viszont rengeteg barátom van, és nagy gondot fordítok e kapcsolatok ápolására. Az igazi barátok ugyanis nemcsak az épületek rendbetéte-lében segítenek, hanem egyfajta pótolhatatlan lelki feltöltődésben is.