2002-06-12

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a felelős szerkesztőt hallják. Egy képet kaptam interneten böngésző barátaimtól. Egy ma szokásos rajzolt rövidujjú trikónak a fotója volt ez. Azt tanácsolják, hogy Budapest aluljáróiban használjuk az említett ruhadarabot. A felirat a következő: Nincs apróm, ne tegyen fel néhány kérdést és nem térek meg. Elgondolkodtatott. Igen, ezt teszi az a kor, amely kidob az utcára mindent. Teljesen érthető a feliratkészítő indulata, mert senki sem szereti, ha únos untalanul ugyanazzal jönnek. Az ember néha tényleg eljut oda, most már mindennel hagyjanak békén, elegem van! Ez mégis egy óriási zsákutca. Mert mi is ez a három témakör, amit elutasít a feliratszerző? A karitatív cselekedet, a tudományos felmérés, és az emberi lélek Istenhez fordulása. Éppen az élet értelmes tartalmának három legalapvetőbb pillérei: Gondolkodom, kutakodom a világban, segítem a másikat és imádkozom. Nem különös? A pannonhalmi és a debreceni gimnáziumok falára még az van írva: Ora et labora, vagy magyarul többes számban: Imádkozzatok és dolgozzatok! Ma ruhadarab-felirat lett – ráadásul egy érthető dekadens folyamat végén: Ne zaklassatok a munkátokkal, a kérdéseitekkel és az imádságotokkal. Ez a mai kor felirata. Rettenetes következményekkel jár, amikor az utca forgataga, mint valami negatív őslény mindent felfal. A legszomorúbb mégis azért vagyok mert a kapcsolatainkat is megemészti. Látok fiatal lányokat, akik bedőlnek annak a sok álságos szemfényvesztésnek, ami a női ideált nem a házasságban, nem az anyaságban mutatja, hanem a sztárlétben, az elképzelt szépségben. Ott vannak az örömlányok a sikerekben úszkáló örömsztárok pószterei alatt. Ez mind azt üzeni, nem érdemes oda tenned az életedet egy társ kezébe. De ki bízik meg ma már abban, aki koldusként nyújtja a kezét? Adni se nagyon merünk, mert a kunyeráló mögé látunk egy maffiakezet. Nehéz a bizalom útja. Feszülk bennünk a kérdés: Hogyan menthetjük meg mégis kapcsolatainkat? Mit tehetünk a saját házasságunkért és gyermekeinkért? Ezekről az égető gondokról beszélgetünk immár sorozatosan Bagdy Emőke pszichológussal, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető professzorával. Ma a férj és a feleség, a párkapcsolatok harmóniájáról kérdezem őt.

Dr. Bagdy Emőke: Nehéz a helyzet, amikor a párkapcsolatok területére érkezünk, mert valahogy onnan indulunk ki elég naiv módon, hogy például a férj és a feleség, az apa és az anya önálló személyiség. E szemszögből nézünk rá a kapcsolatra, holott két ember kapcsolata valójában egy hármas kapcsolat. Az egyik az apa, a másik az anya, a harmadik ők együtt. Az én, a te és a mi. Megjelenik egy kölcsönös egymásrautaltságból adódó egység. A rendszerszemlélet, amit ide be kell csempészni, azt mondja, hogy magasabb, fölérendelt irányítórendszerek — ilyen például a család — megszabják a bennük élő alrendszerek működését, de nem százszázalékosan. Gondoljuk el, ma, amikor a párkapcsolatok olyan viharosan, nehezen alakulnak, az elkötelezett, felelősségteljes kapcsolatok azaz a házasságkötések száma ijesztően csökken. Nincs elköteleződés, nincs felelős vállalás, hiszen ha a törvény előtt is, az Isten előtt is vállaljuk egymást, akkor az egy olyan szövetség, amelyben a felelősségvállalás ki is mondatik: esküt teszünk, de tudjuk azt, hogy ezzel a világ előtt, a számunkra fontos emberek előtt is vállaljuk az együttes életet. Gondoljuk át, hogy mi van akkor, ha nem vállaljuk ezt a szövetséget. Ahogy lesz, úgy lesz. Laza párkapcsolat, ahol csak az én és a te viszonya marad. Nincs a mi felelősségvállaló szövetsége. Hogy lehet így egy gyermeknek megkapnia azt, ami életre szóló muníció majd lelkileg: a biztonságot? Ha ő a világra eszmélése közben azt látja, hogy az anyja és az apja valójában nem egyek, hiszen nem házasok. Azt is tudjuk, milyen magas a válások aránya. Be kell látnunk, hogy abban az igei üzenetben, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, hogy válasszunk társat magunknak, benne van az a krisztusi parancs, hogy elkötelezett vállalásban kell élni. Annak a gyereknek, akinek nincs biztosítva ez a családi háttér, nincs biztosítva az egészséges felnőtt élet sem. Valamilyen szinten károsult, és ezt a károsodottságot kell nekünk figyelembe venni. A gyerek továbbörökíti pszichogénikus úton – mert ezt látta, ezzel azonosult – azt a fajta életvitelt, amiben nem vállal felelősséget a gyermekéért, a párjáért, az életért és a világért.

Fekete Ágnes: A legtöbb ember, amikor a pszichológus beszél, azt érzi, hogy ilyennek kellene lenni. Ilyen a jó férj, ilyen a jó anya, és én nem vagyok az. Minden anya azzal jön, hogy a férj elhagyott, nem vagyunk egész család. Én szeretném, de nem megy, sérültségekben élnek a gyerekek. Nem tudom a nagy mintát elérni, mert nincs.

Dr. Bagdy Emőke: Szomorúan tapasztalom, hogy ez valóban így van. Arra is figyelni kell, hogy inkább a nő a panaszkodó fél és inkább a nő az, aki sérül. Jó, hogy azzal a gondolatmenettel kezdtük, hogy az én, a te és a mi, mert a mi-szintben benne foglaltatik, hogy a kapcsolatért mindkét fél egyenlő arányban felelős. Ezért egy párkapcsolatban nem érvényes az, ami olyan szokványosan jelenik meg a hétköznapokban, hogy ő tehet róla, elhagyott, hűtlen volt, megcsalt, rosszul viszonyul a családhoz, állandóan bánt, civakodik velem, mindenbe beleköt és így tovább. Ugye, hogy mindennapos, hogy ezt halljuk? Pszichológusi felelősséggel kijelentem, nincs olyan, hogy csak az egyik fél a felelős, hanem mindkettő. Gondoljuk csak el, Illyés Gyula mondta, milyen csodálatos, ahogy a magyar nyelv egyedülállóan kifejezi: a férjnek fele-sége, fele énje van. Vajon hogyan bánik a fele énjével, és a fele énje hogy bánik azzal a lénnyel, akivel ilyen szoros életközösséget vállalt? Annak, hogy egy ajtó becsapódik, és hogy egy családban civódás lehet, előtörténete van: nem csak úgy megszületik az ingerültség, a harag, a neheztelés, hanem valamiből ered. Miből ered például? Mi a férfi lényegi vágya a feleségét illetően? Mit szeretne kapni tőle? A férfi számára a feleség az egyetemes nő, és ezért elfelejtjük, mi nők, hogy a férjünk eleve vágyik arra, hogy megkapja azt az anyai gyengédséget, amin keresztül ő megtapasztalta a nőt az életében. A férfi vágya mély és zsigeri, a sejtjeiben van benne, és nekünk, feleségeknek, tudatosítanunk kell magunkban, hogy ezt nyújtsuk neki, és valahogy meg kell oldani, hogy mi adjuk. Ugyanakkor nagyon nehéz, mert mi van a női oldalon? Szeress engem, legyél hozzám gyöngéd! Azt a szeretetet add nekem, ami biztonságot teremt az életemben. És közben ott van a nagy csapda, és ezt Carl Gustav Jung szavaival üzenem mindnyájunknak, kedves nőtársaim! Magad tedd meg először azt a gesztust, amit mástól szeretnél kapni! Vagyis ahhoz, hogy mi megkapjuk, ami után sóvárgunk, nekünk kell először férjünk mély gyengédségigényét kielégíteni, amiben sokkal több van, mint bármilyen szexualizált szeretet. Közben a nők általában azt mondják: – Igen, de mindig csak azt akarja, tehát a férfi szexuális célra törő. Jó, igen, természetes, de ugyanakkor igényli azt a fajta gyöngédséget is, amit az anyai puhaság, melegség jelent. Ha mi ezt a mindennapokban nem tudjuk nyújtani, ha ez a simogatás vagy kedveskedés hiányzik a hétköznapjainkból, akkor kiszárad a kapcsolat, a férfi elkedvetlenedik, és valóban csak a biológiai vágytól hajtva tud közeledni a nőhöz. Egy Linne nevű házaspár az Egyesült Államokban felmérte sok ezer házaspárnál, hogy mi a jó kapcsolat titka. Olyanokat kérdezett, akik friss házasok, egy éve házasok, öt éve, tíz éve és húsz éve házasok. Egymástól függetlenül keresett olyan párokat, akik azt nyilatkozták — külön a feleség, külön a férj, nem tudva egymás véleményéről —, hogy ismét ugyanazt választanák párnak, azaz teherbíró, jó kapcsolatokról, jó szövetségekről volt szó. Listát készített arról, hogy mik azok, amiket a jó kapcsolat legfontosabb tényezőinek tart a feleség és a férj. Ebből rendkívül érdekes lista született. Mit gondolsz, mi állt az első helyen? Egy férfi biztosan azt mondaná, a szexualitás. Ha összesítjük valamennyiüket, a legfiatalabb házasoktól a húsz éve jó házasságban élőkig, akkor a statisztika érdekes dolgot mutat. Első helyen az áll, hogy még mindig jóízűen tudunk egymással beszélgetni. Második helyen áll, hogy figyelünk egymásra. Ezt a két dolgot mint fontos üzenetet kiemelem, és felteszem nagy tisztelettel a kérdést: tudsz-e jóízűen beszélgetni a pároddal, mindenről? Valóban mindenről? A legmélyebb intimitásokról is? És akarsz-e? Ha azt mondod, hogy nem, abban az is benne van, hogy nem is akarod. Tehát lényeges, hogy a szívbéli vágy megvan-e benned, hogy figyelj a társadra, és hogy mindenről őszintén beszélj vele. Platón Lakomájában olvashatunk arról, hogy "kezdetben vala az androgün, férfi és nő egy személyben". Tekintsük ennek természetesen a mitológiai üzenetét. Megbüntették az istenek azzal az androgünt — most nem részletezem —, hogy szétválasztották, benne hagyva a sóvár vágyat, hogy egymást keresve a nagy egység megteremtésére vágyakozzanak. Férfi és nő szerves egységének létrejöttében azt a tökéletességet üzeni, ami a bibliai üzenet is: férfi és a nő együtt egy olyan egység, amely megfelel a teremtés alapelvének, hogy megadják egymásnak azt, ami a másikból hiányzik. Együtt harmóniát tudnak alkotni.

Ezt a beszélgetést Bagdy Emőke pszichológussal a következő héten folytatjuk. Tovább gondolkodunk majd azon, hogyan tarthatjuk egészségben családunkat. Most egy apa és a fia, tehát szintén a családi sík mutatkozik be, akik sokat tanulnak egymástól, és most együtt jelentettek meg a könyvhétre egy-egy könyvet. Református lelkész Erdélyben Visky Ferenc, a kommunista diktatúra idején 22 év fogházra ítélték, melyből több, mint 6 évet le is ült. Ebben az emberi létet tönkretevő szörnyűségben ő úgy mondja – kegyelem volt élni, mert Krisztus vele volt. Fia állította össze a fogságról írt vallomásokat, aki a Koinónia Könyvkiadót vezeti. Ők egy nem mindennapi vállalkozásba kezdtek, amikor egy sokak által nem ismert Bibliát adnak az olvasók kezébe, melyet Kecskeméthy István fordított. Először Visky Andrást a fiút, majd Visky Ferencet, az apát hallhatják.

Visky András: Kecskeméti István fordításáról tudott a legszűkebb értelemben vett szakma. Kéziratban maradt fenn, ezt most szó szerint kell érteni, saját keze írásával őrizte az erdélyi református egyház levéltára. Kecskeméti István Pakson született, klasszika filológiából doktorált még Magyarországon. Éppen akkor megürült az enyedi református teológián az ószövetségi tanszék, őt áthívták, és Kolozsvárról már vissza sem tért. Erdélyt a saját hazájának tekintette, Trianon után sem tért vissza. Ilyen értelemben is fontos a történet számomra. Ő a tudós emberi mivoltot páratlan humorral és tehetséggel össze tudta kapcsolni a közéleti emberi mivoltával, hiszen egy ideig még képviselő is volt. Járt fel Budapestre. Több mint két évtizeden át saját lapot szerkesztett, nem is egyet. A Kis tükör című lap számomra most is lehetne akár délutáni olvasmány. Egy hívő ember újságíróként nem merészkedik a humor felségvizeire, holott létezik evangéliumi, angyali humor.

Fekete Ágnes: Miért fordította le ő a Bibliát, hiszen a Károlyi Biblia olyan mérvadó ebben az országban, amit szinte nem lehet felülmúlni.

Visky András: Egész életében arra készült, hogy a Bibliát lefordítsa. 26 éves korában fordította le az első bibliai könyvet, publikálta is. Ez az Énekek éneke volt. Egy 26 éves, gondolom, szerelmes fiatalember az Énekek énekével kezdte fordítói pályafutását. Majd pedig kapcsolatba került a brit bibliatársulattal, mely felkérte őt arra, hogy készítse el a Károlyi Gáspár- fordítás újszövetségének a revízióját. Ő revideálta az Újszövetséget, meg is jelent 1931-ben. 1935-ben súlyosan megbetegedett, agyvérzést kapott. A Római levél első részének 9. versénél tartott, amikor a toll kihullott a kezéből. Ezt majdhogynem szó szerint kell érteni. Utána már nem tudta befejezni ezt a fordítást. Igen ám, csakhogy az általa revideált Újszövetség nyelvileg sokkal közelebb van a saját fordításához, mint a Károlyi-fordításhoz.

Fekete Ágnes: Amit ő Károlyi-revideáltnak mondott az Újszövetségből, az hozzá lett rakva az Ószövetség fordításához.

Visky András: Kár lett volna egy csonka bibliát kiadni, miközben az a revízió sokkal inkább Kecskeméti nyelve, mint Károlyi Gáspár nyelve.

Fekete Ágnes: Most, ezen az Ünnepi Könyvhéten éppen édesapjával együtt dedikálja saját könyvét.

Visky András: Ennek a könyvnek az a címe, hogy "Írni és nem rendezni". Van egy szó, elhangzik egy térben, és ez a tér jelentésekkel ruházza fel. A színház az egyház mellett az egyetlen intézmény, amely még tud valamit arról, hogyan kölcsönözhet a szónak akkor és abban a pillanatban egy sajátos jelentést, amivel újra kell kezdeni mindent. Ez érdekel leginkább a színházban, a színháznak ez a szent vonulata. Ebben a könyvben például megpróbálom újraolvasni Tamási Áront. Túlzottan bezárjuk őt ebbe a kicsit mindig félreértett kópés, szellemeskedő, székely humor világába. A székely humorból inkább csak a poénokat szokták használni, de a humort, a humornak ezt a szent természetét, ami segít bennünket, hogy megismerjük önmagunkat, kinevessük magunkat, de jó értelemben – ezt nem ismerik. A humorban mindig szeretet van, kitárulkozás a környezetünk előtt valamilyen értelemben.

Fekete Ágnes: Ön lelkészcsaládból származik, irodalmár és lelkészgyermek. Hogyan éli meg ezt a kettősséget, hogyan lehet beültetni az atyai örökséget a műveibe?

Visky András: Én lelkészgyerekként nagyon nyitott és humoros közegben nőttem fel. Olyasmit kellett megtapasztalnom nap mint nap, hogy az egyháznak nem az a feladata, hogy féltse az Úristent. Nem kell megvédeni azoktól, akik úgymond támadják az egyházat. Nem ez a feladat. A feladat a világban való jelenlét. Azt gondolom, hogy az egyház, amint egy olyan nyelvet használ, amely belterjessé válik, nem hordoz kifelé jelentéseket, a világban való missziót veszélyezteti vagy számolja fel. Azt szoktam mondani az apámról, akinek mostani, könyvheti könyvét is én magam szerkesztettem, állítottam össze, hogy nem hisz igazából a leírt szóban, csak a Szentírás kivétel számára. Ő inkább a kimondott szóban hisz. Ez gyönyörű dolog. Folyamatosan el akarja keverni Istent a saját történeteinkben. Ezt kaptam örökség gyanánt tőle. Nagyon régtől fogva kérem őt, hogy írjon nekem bármit. Nevezzük emlékiratoknak, de a lényeg, hogy próbáljuk ezt az örökséget valamilyen formában letenni az asztalra. Felfedeztem, hogy ezt a fajta magatartást, amit ő képvisel, nem lehet egy folyamatos szöveggel visszaadni, hogy ez történt, azután meg az történt, hanem töredékekben lehet visszaadni. Fogtam ezt az egész anyagot, az asztalomra tettem, és egy ollóval, ahogy láttam, kivágtam, átragasztottam egy A4-es ívre. Így gyűjtöttem ki ezt a hetven történetet. A töredék minden szent szövegnek a velejárója egy kicsikét. Kinyitjuk a könyvet, elolvasunk egy történetet, nem sorban olvassuk a könyvet, így mindenki összerakja magának a saját könyvét, a saját olvasatát. Van egy egymondatos történet, önmagában is él. Az a címe, hogy "Átnevelés". "Rendíthetetlen maradt, mert látta a láthatatlant." Én ezt a börtönt meglátogattam vele, a saját celláit. Nagyon keveset mondott el nekem arról, hogy mi történt ott velük, lelkészekkel, presbiterekkel, egyszerű egyháztagokkal. Az ő perében 22 embert ítéltek el. Ő volt az "összeesküvés feje". Ő kapta a 22 évet. Megértettem ilyen mondatokat, mit jelent látni a láthatatlant. Egy ország is kétségbe tud esni, ha nem látja a láthatatlant, ha csak a láthatót látja, és én ezt kétségbeejtő dolognak tartom. A láthatóra tekinteni sokunk számára nagyon sokszor a kétségbeesés forrása, de mi nem csak ezt kaptuk. Így lehet mindenfajta átnevelésnek ellenállni. Ez a történet, amely börtöntörténet, mai történetté vált számomra. Ami az én történetem.

Visky Ferenc: A börtönben a kihallgatásaim sokszor súlyosabbak voltak a fizikai tortúráknál. A kihallgató szobájában, ahova nagyon gyakran fölcipeltek bekötött szemmel, volt egy szőnyeg. Ahogy elnézegettem ezt a szőnyeget, láttam, hogy a szőnyeg üzenet. Mintázatában kereszt alakú jelzések voltak, és a fehér színből kikandikáltak a vörös keresztek. Szabályos keresztminta. Úgy megelevenedtek, mintha azt mondták volna. "Á, nem te vagy az első, érted tette vérével pirossá ezt a keresztet." Telt az idő, és megint fölvittek kihallgatásra, kerestem a szőnyeget, nem láttam azt. Egy másikat véltem látni, és látom, hogy a minták megint ott vannak, de nem piros keresztek, hanem fehér keresztek. Az történt, hogy ugyanaz a szőnyeg volt, de immáron színére fordítva, és fehér mintát adtak. Majdnem elkiáltottam magam, hogy: – A kínzás, a fájdalom piros keresztjei fehér keresztekké változnak a Te neved dicsőségére! Most itt jön a másik meglepetés. Amikor először bekerültem a gyülekezetem fogságom utáni életébe, az egyik presbiter megajándékozta a templomot egy szőnyeggel. Ez az, ami csoda. Hogyan jutott a tudomására, hogy pont azt a szőnyeget kell megvásárolnia valamelyik szőnyegkereskedésben, amelyet onnan valamikor a Securitate vásárolt. Most pedig a templomban volt számomra örvendetes viszontlátása.

Hallgassuk meg Isten szavát a 27. zsoltárból.

”Halld meg, Uram, hangomat! Hívlak. Irgalmazz nekem és hallgass meg engem! Helyetted mondja szívem: – Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, Uram.”

Kisfiam nemrég, mikor meglátta az előszobában elraktározott "Rádióhéjban" című köteteket, azt mondta: – Nézd, mennyi anyakönyv! Ennél tömörebb és szebb véleményt nem kaptam senkitől a könyvről. Azóta is morzsolgatom magamban ezt a kedves nyelvi játékot. A gyermek azonnal relációban, kapcsolatban látja a tárgyakat, az élet minden dolgát. Az élete minden szinten kapcsolat. Csak mi, felnőttek felejtjük el létünk alaplüktetését. Pedig anyanyelvünk ilyen gyereklogikával építkezik, szinte minden szavunk egymás mögé látja az élet tapasztalásait, és nem csak egymás mellé rendel. Isten úgy adta ezt a világot nekünk, hogy a kapcsolat mozgat mindent. A Sixtusi kápolna ábrázolása szerint Isten ujjával érintette az embert, és szinte társként küldte el ebbe a világba. Szeretetében nem akart egyedül maradni. Önmagát osztotta meg, önmagából adott, amikor megteremtett. Ki gondolta volna, hogy a teremtés hatodik napja megismétlődik, és saját fiát küldi, saját fiát helyezi halálos létünk közepébe. Nem akarta a tékozló fiakat távol tudni az atyai háztól. Vágyott ránk. A mai gondolkodás az egyént emeli piedesztálra. A féktelen individualizmust, amikor csak az számít, aki én vagyok, amit én érzek és elérhetek, és mit sem tud arról, amiről eddig beszéltem. Ma a reklámok is mindig egyes szám második személyben szólítják meg az embert. Te légy sikeres, ez a lényeg! Isten lényege viszont a kapcsolat. Annyira szépen verseli el a zsoltár azt a belső párbeszédet, amely az imádkozó emberben zajlik. Helyetted mondja: – Halld meg, Uram, kereslek! Belső párbeszéd, kapcsolat Istennel, ami nagyon mélyen, a szívemben gyökerezik. Vajon mit tud ezzel individualista korunk kezdeni? A legfájdalmasabb tapasztalatom, hogy Isten üzenetét is az egyéni érdekek szintjére süllyeszti. Az a lényeg, hogy te mint egyén állj az Úr elé. Az a fontos, hogy mi van a te üdvösségeddel. Isten azt kérdezi, hogy veled mi van. Azt a bibliát, amely mindig egy nép, egy közösség elhívásáról szól, szétcincálják sokan, és sok kis egyén Istenhez menetelésévé alacsonyítják. A Mindenható úgy teremtett minket, hogy nem csak a házasságban születik egy új lét, a család léte, hanem minden egyéb valódi kapcsolatban. Mi együtt állunk Isten elé, Ő közösen hív bennünket népünkkel, családunkkal, szeretteinkkel együtt. A párbeszéd, a kapcsolat az az elemi rugó, amit a Mennyei Atya belénk helyezett. Isten adja, hogy ez megrezdüljön bennünk, és ne csak azt mondja, nem térek meg, hanem azt is, hogy együtt keressük a kiutat ebből az Istent és embert megalázó tömeglétből!
Ámen