2010-05-26

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai műsorunkban segélykiáltásokat hallunk. A pünkösdi egyesítő Lélek erejét éppen a kiáltásban tapasztalták meg azok, akik elmesélik, hogyan kerültek ki az árvízből, és a szenvedélybetegségből. Először azt hallják, amint a napokban Soós András, az Európa Református Rádió munkatársa meglátogatta Orbán Tibort, aki két gyermekével a református egyház segítségével is sátorban lakott. Ő egyébként Orbán Balázs neves Erdélykutató egyik leszármazottja, aki most majdnem mindenét elvesztette.

Soós András: A diósgyőri református templom melletti Ferenci Sándor utca 2. szám alatt vagyunk. Arról értesültünk, hogy egy család sátorban kényszerül élni az életét.

Orbán Tibor: A történet úgy indult, hogy jöttem hazafelé a munkából és közben telefonon beszéltem a párommal. Ők készültek a baba-mama zsúrra a diósgyőri református óvodába, ahová a gyerek jár. Mondta, hogy ott nagyon esik az eső. Ők elkészültek, és én majd 7 órakor menjek utánuk! Ebben maradtunk. Úgy 15 perc múlva felhívtam, mert itt nagyon esett az eső, hogy megkérdezzem, ott mi van? Mondta, hogy esik, de nem annyira. Megbeszéltük, hogy induljanak el, és majd találkozunk. Ez háromnegyed öt és öt között lehetett. Az onnan kezdődő félóra katasztrófa volt. Azt nem is tudom elmondani. Lillafüredről jöttünk. Útközben láttam, hogy autók vannak az árokban, és az utat teljesen ellepte a víz. Nemcsak úgy, hogy egy kicsit kiszivárgott, hanem 25-30 méter szélesen, mintha egy folyó folyna.

Soós András: Közben menjünk, sétálgassunk, mert említetted, hogy nagy feladat és munka is vár még rád. Ez egy régi építésű parasztház, vályogház.

Orbán Tibor: Igen, ez egy tájolt építésű ház, ami azt jelenti, hogy kelet-nyugati irányú. Aki ezt építette, az képben volt az élet értelmével.

Soós András: De azt nem tudta, hogy a szakemberek nem úgy fogják a Szinvát elterelni, ahogy kéne.

Orbán Tibor: Nem elterelni, hanem ápolni.

Soós András: Itt van egy hatalmas szoba. Itt a konnektorig állt a víz?

Orbán Tibor: Az aljzattól úgy 30 centire végig teli volt vízzel. "Gyönyörű" látvány volt. Ez volt a Gyerekek játszóháza. Itt a kötél, amin tornáztak egész nap. Egy hangulatos kis világot alakítottunk ki nekik. Egy icipici Miskolc, a vaskályhával, amit egy régiségvásárban sikerült megszereznem. Itt volt a konyha. Jelenleg ez a legveszélyesebb része az épületnek. Az a szerencse, hogy jobb és bal oldalt falak vannak. Tehát elméletileg még tartja magát egy darabig, de hetek kérdése és, ha valamilyen megoldás nem lesz, akkor össze fog omlani az egész. Pedig megoldható és megmenthető lenne, de önkormányzati segítségre vagy valami másra várni, az elég türelmet próbáló. Maga a víz kiszivattyúzása azzal kezdődött, hogy jöttek a barátaink és nekiálltunk vedrekkel kilapátolni a vizet. Körülbelül egy óra múlva megérkezett egy vízműves autó, nem a katasztrófavédelem.

Soós András: Hívtátok egyébként a katasztrófavédelmet?

Orbán Tibor: A katasztrófavédelem és a tűzoltóság elérhetetlen volt, de volt egy fiatal rendőr, akivel a barátom beszélt. Valószínűleg ő érhette el azt a vízműves autót, ami amikor megérkezett elkezdte az út széléről leszívni a vizet. Mert ugyan lefolyt a Szinva, és eltűnt az útról a víz, de itt egy öböl van, amiben megült a víz. Mire a lakásra került sor, eltelt olyan négy-öt óra. Hiába lapátoltunk. Kétszer fordult az autó, mire ki tudta szívni a sok vizet. Úgy öt centis iszap volt az egész lakásban. Hogy hogyan fog alakulni itt az egész helyzet, azt még nem tudom. Szegény emberekkel vagyunk körbevéve. Ki amennyit tud, segít. Volt egy kellemes élményem, ahogy mentem ki a postaládához, találtam benne egy ötszázast. Valaki egy ötszázast beledobott, és ez nekem többet jelentett, mintha valaki több nullával nagyobb összeget adott volna. Azt szoktuk csinálni minden évben, hogy erről a körtefáról szedünk körtét, belerakjuk zacskóba, kiakasztjuk a kerítésre, és aki akarja, elviheti kétszáz forintért, amit kérünk, hogy dobjon be a postaládánkba. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen ember lehetett itt a környéken, aki ezt a módszerünket ismerte.

Zene

Soós András: Melyik iskolába jártok?

Gyerekek: A reformátusba.

Soós András: Mivel tudtok játszani?

Gyerek: Szőnyeg, meg ilyesmi…

Soós András: Ezt a katonai sátrat kitől kaptátok?

Orbán Tibor: A barátaimtól, a Magyarok Szövetségétől. Ez egyébként a Gyerekeknek egy olyan csoda, amit nem fognak elfelejteni. A rosszban ez a jó. Ez talán feledtetni fogja azt a sokkot, amit át kellett élniük. Nem tudjuk, hogy meddig kell sátorban laknunk?

Soós András: Velünk szemben van egy ágy, itt egy komód, egy kisasztal és még egy kisasztal. A fiad éppen rajzol, a kicsi meg itt áll velünk szemben és csodálkozik, hogy miért nem hagyjuk játszani. Így éltek most.

Orbán Tibor felesége: Probléma, hogy reggel a Gyerekek milyen ruhát vegyenek fel, mert csupa sár mindenünk. Nagyon sokan segítenek és kaptunk egy csomó mindent. Szeretjük a nomád életet, de erre azért nem gondoltunk, hogy az is gond lesz, hogy holnap már nem lesz egy zoknim, vagy hogy milyen ruhát tudok adni a Gyerekekre. Most próbálom összekészíteni a tiszta holmit. Mindig másnapra tervezek. Mindenki megmozdult azért, hogy nekünk könnyebb legyen. Nem igaz, hogy az emberiség a végét járja! Olyan emberek vannak, akik segítenek: telefonálnak a mi ügyünkben, később mennek dolgozni, csakhogy segítsenek. Ez nagy erőt ad nekünk. Ha mást nem is tudnak adni, csak azt, hogy ennyire átélik a helyzetünket, az nekünk nagyon sokat ér!

Fekete Ágnes: Számos ember járt így, ezért a Református Szeretetszolgálat kér mindenkit, hogy lehetőségéhez mérten segítsen a bajbajutottakon. Adásunk után tájékozódhatnak a 06-1-3331118-as telefonszámunkon.
Számos intézményünk alapult éppen 20 éve, hiszen akkor volt a Rendszerváltás utáni első lehetőség arra, hogy meginduljon a különböző intézményekben az egyházi munka. 20 éve alapult a zsibriki, kábítószeres fiatalokat segítő otthon. Molnár János éppen 10 éve jött el gyógyultan onnan. Erdős Eszter az alapításról, és az eltelt 20 év munkájáról beszél majd. Először Molnár Jánost hallják.

Molnár János: Börtön után, hajléktalanság után, fizikálisan is elkezdett romlani az állapotom. Pánikbeteg lettem, és lebénult a balkezem, három hétig nem tudtam felkelni az ágyból. Féltem, hogy meghalok. Egy barátom látogatott akkor, és megkérdezte, hogy: "Mi lesz Janó?" Mondtam, hogy vagy nemsokára meghalok, vagy kórházba kerülök. Mondta, hogy "jó, akkor együtt menjünk kórházba, álljunk le!" Ezután az ő anyukája vitt ki bennünket a Szegedi Drogambulanciára. Pont aznap volt felvételi beszélgetés. Ez azért érdekes, mert én előtte már három évig jártam az ambulanciára, de mindig azt mondták, hogy majd jöjjek vissza a jövő héten. Aztán hallottam, hogy Pécs környékén vannak helyek, és mondtam a szüleimnek, hogy én inkább odamennék. Egyszer jöttek látogatni a kórházba, és akkor odanyújtottak egy lapot, hogy írjak önéletrajzot. Akkor hallottam, hogy Tolna megyében van egy rehabilitációs otthon. Egyáltalán nem tudtam, hogy mi az. Megírtam az önéletrajzot, három nap múlva felvételi beszélgetésen voltam. Felvettek, de nem nagyon emlékszem semmire. Arra emlékszem, hogy egy gitárt fogtam végig a kezemben. Akkor tudtam meg, hogy ez egy református misszió. Ahogyan ott fogadtak, abból kiderült számomra az első pár napban, hogy otthon vagyok. Egy ottlakó azt mondta, hogy "Isten hozott, jó helyen vagy itt!" Ki volt írva, hogy KIMMTA, én azt hittem, hogy valami buddhista vagy indiai dolog, s aztán kiderült, hogy mi az. Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót Támogató Alapítvány.

Fekete Ágnes: És aztán hogy alakult ott az élet?

Molnár János: Először éreztem azt évek óta, hogy nem egy bűnöző vagyok, nem egy drogos, hanem egy ember! Amikor idekerültem, idegileg egy roncs voltam, nagyon érzékeny voltam, a toleranciaszintem alacsony volt. Kerestem az Istent, vagy a hitet. Azt tudtam, hogy van valaki vagy valami, de nem tudtam, hogy az személy vagy valamilyen energia, aki ezt az egészet létrehozta és azt, hogy még élek. Nagyon sokat vívódtam és mondtam, hogy Jézus Krisztus az én Megváltóm. Láttam, ahogy a mentorok éltek és ez nagyon tetszett nekem, utánozni akartam őket. Egyre feszültebb lettem és összeomlottam, este feküdtem az ágyban és kértem, hogy "mutasd meg magad Istenem, hogy vagy", vagy pedig tudjam, hogy nem és akkor hagyom. Csodára vártam, mivel anyagos voltam, azt gondoltam, hogy most biztos fölkapcsolódik a lámpa, vagy hirtelen kisüt a nap. De nem ez történt! Hanem emlékképek jöttek föl bennem: Amikor először utcára kerültem, egy kissrác odajött hozzám Szegeden a ligetben, és odanyújtott nekem egy igéslapot, amin az volt, hogy: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok…" Máskor meg a szegedi Dóm téren ültem és néztem, hogy jobbra vagy balra menjek, és odajött hozzám egy srác, aki azt kérdezte, hogy mi van veled? Valahogy elmondtam neki, ezután rátette a kezét a vállamra, és azt mondta, hogy tudom, hogy téged nem sokára meg fog menteni valaki. Ezek az emlékképek jöttek fel bennem, és abban a pillanatban tudtam, hogy Isten személy, aki engem, Molnár Jánost ismer. Akkor hittem el azt is, hogy megbocsát és tiszta lappal indulok. Akkor adtam át az életemet, az volt a nulladik nap, amikortól kezdve tudtam felemelt fejjel járni, és akkor mondtam, hogy mutasd meg Istenem, hogy merre kell mennem!

Fekete Ágnes: Ezt hogy életed meg? Kiáltottál egyet?

Molnár János: Először szívből imádkoztam és Isten meghallgatta ezt a kiáltás. Az imámra azokat a képeket kaptam, amikor Ő már hívott engem.

Fekete Ágnes: Beugrottak ezek a képek?

Molnár János: Igen, beugrottak, és sorban estek le a dolgok, hogy tényleg, már tizennégy éves koromtól kezdve voltak ilyen hívások.

Fekete Ágnes: És akkor a lelki feszültség is elmúlt?

Molnár János: Az is elmúlt.

Fekete Ágnes: Akkor még hány hónap volt hátra?

Molnár János: Még kettő. Volt egy folyamatban lévő ügyem. Feltételes szabadlábon voltam s úgy nézett ki, hogy minimum nyolc hónapot ülnöm kell. Volt egy kihallgatás, amikor hazudhattam volna, hogy nem én voltam, mert nem volt tanú, de megtérésem után eldöntöttem, hogy nem fogok hazudni. A rendőrnek beismertem, hogy én voltam, és az volt a válasza rá, hogy "hallelujah". Ez azt is jelentette, hogy nem kell vele dolgozni, de azt is, hogy először nem "kamuztam". Két év múlva volt a tárgyalás, és én készültem, hogy be kell menni. Arra gondoltam, hogy Istennek biztosan valami terve van vele, talán valakivel beszélnem kell ott benn. Próbáltam magam nyugtatgatni. Végül is nem kellett bemenni.

Fekete Ágnes: Molnár János után a zsibriki otthon alapítóját, Erdős Esztert hallják.

Erdős Eszter: 1987. szeptemberében volt az esküvőnk. A hidasi parókiára való költözésünk ötödik estéjén megérkezett egy drogos pár este kilenc-tíz óra körül. Becsöngettek és elmondták, hogy nem ismerik az utódomat, de szeretnének megváltozni. Nagyon izgalmas volt, mert nekünk sem volt még ágyunk. Az előző lelkész által otthagyott gyerekágyakon aludtunk. Ennek ellenére befogadtuk a két fiatalt. Mondtam a férjemnek, amikor kettesben maradtunk, hogy ne aggódjon, mert másnap úgyis elmennek a kocsmába vagy a gyógyszertárba, és akkor elküldöm őket. Elmagyaráztam a párnak, hogy ez nem egy drogmisszió, ez egy rendes falusi gyülekezet, ahol vannak hittanos Gyerekek, idősebb emberek, akikre tekintettel kell lenni. Itt "rosszfiúkra" nincs szükség. Ők mondták, hogy jó, rendben. Gondoltam úgyis legfeljebb néhány napig maradnak, mert nem bírják tovább. Ők azonban bírták, és egy évig nálunk laktak. A gyülekezettel nagyon jó kapcsolatba kerültek. S elkezdték mondogatni, hogy csináljunk ott is egy drogterápiás otthont. A férjem nagyon szeret orgonálni. Egyszer elromlott a hidasi templomban az orgona, akkor a presbiterek azt mondták, hogy menjünk át Zsibrikre, mert mások is onnan szoktak orgonasípot hozni. Ott van egy evangélikus templom, ami már az enyészeté lett. Zsibrik egy szép kis sváb falu volt, ahonnan a háború után kitelepítették az embereket, és a falu elnéptelenedett. A Kádár-rendszer még a síneket is felszedette, pedig régebben vasútállomása is volt. Amikor ezt a férjem vasárnap délelőtt meghallotta, úgy felháborodott, hogy azt mondta, hogy akkor délután elmegyünk Zsibrikre. Autónk nem volt, így biciklivel mentünk el. Találtunk egy csodaszép kis falut, két kis tó között, gyönyörű, "jobbnapokatlátott" templomocskával. A férjem akkor azt mondta, hogy akkor itt lesz a drogterápiás otthon. Akkor kezdtek Magyarországon pályázatokat kiírni. A legelső volt a Maradj köztünk Alapítvány pályázata, amit mi megnyertünk. Ez három millió forintot jelentett. 1990. március 1-től elkezdett dolgozni az a nyolc ember, akik később a munkatársi csapatot alkották. Május 1-től elkezdtünk kint dolgozni, és 9-én jött az első kliens. Először csak egy, aztán még egy…

Fekete Ágnes: Akkor csak így szabadon? Aki akart, az jött? Nem volt semmilyen beutaló rendszer?

Erdős Eszter: Nem volt semmilyen adminisztráció, mivel finanszírozás sem volt. A kezdetek sokkal romantikusabbak voltak. Birkákat és teheneket tenyésztettünk. De meg kell mondanom, hogy most jobbak az eredményeink. Akkor sokkal több volt a visszaesés, mert elnagyoltabban közelítettünk a pszichés problémákhoz, lehet, hogy több személyes elköteleződés volt benne. Mindig is szerettem a klienseimet, és őszintén szeretnék nekik segíteni. Régen nem voltunk szakmailag elég rutinosak abban, hogy az emberi traumákat jól kezeljük. Amit valaki lenyomott a tudattalanjába, – hogy amiről nem beszélek, az nincs is – azt mi nem is kerestük, és nem is foglalkoztunk ezzel tudatosan. De ezek olyanok, mint a mocsarak, amik visszahúzzák az embert.

Fekete Ágnes: Miért fontosak ők? Miért kell velük foglalkozni?

Erdős Eszter: A drogosokkal azért kell foglalkozni, mert veszélyt jelentenek a társadalomra. Én a drogproblémát járványügyi kérdésnek tekintem. Azt látjuk, hogy Amerikában például a dohányzás kiment a divatból, társadalmi szintű döntésekkel sikerült vonal alá szorítani. A liberális drogpolitikának óriási veszélye, hogy a drogfogyasztóból indul ki.

Fekete Ágnes: Individuális szempontból közelíti meg.

Erdős Eszter: A drogosok kezelését ugyanolyan komolyan kell vennünk, mint a tbc-sek kezelését. Nyilvánvaló, hogy azért kezeljük őket, mert együttérzünk velük. A célunk, hogy minden drogost meggyógyítsunk, akit csak lehet. Továbbá, hogy felhívjuk a társadalom figyelmét arra, hogy mennyire veszélyes a kábítószer egyéni és társadalmi szinten is. A drogfogyasztás legfőbb kiváltó oka: az élet értelmetlensége, az üresség. Nagyon sok kutatást végeztek, hogy miért drogoznak a fiatalok. Egy közös dolgot találtak, azt, hogy a drogosok nem hisznek Istenben. A vallásosság a legvédőbb tényező. Aki valamennyire vallásos, és hisz Istenben, az nagyon kis százalékban válik kábítószeressé. Nem azt állítom, hogy a vallás mindenre jó, mert például a depresszióban, a szorongásos tünetekben nagyon is élen járnak a vallásos emberek. Az egyház számára ez egy felkiáltójel. Hogy ezekhez az Isten-telenekhez, Isten nélküliekhez, nagyon nagy erőkkel kell Jézust vinni! Mert ez lesz a megoldás az életükre!

Zene

Fekete Ágnes: A következő hét református eseményeit és híreinket hallgassák meg!

A Szeretethíd elnevezésű Kárpát-medencei Református Önkéntes Napok keretén belül a pünkösd előtti két napon közel 7000 ember kapcsolódott be a segítségnyújtásba. Ifjak és idősebbek, csoportok és egyedülállók segítettek a rászorulókon, ételosztással, parkrendezéssel, vagy éppen az árvízi károk elhárításával. A cél az volt, hogy megmutassák, nem szóval, hanem cselekedettel kell szeretni.

A Magyar Református Szeretetszolgálat több millió forintnyi élelmiszert, ivóvizet, matracot, takarót, tisztító-, és fertőtlenítőszert osztott ki az elmúlt napokban az árvíz sújtotta területeken a helyi református gyülekezetek bevonásával, valamint önkénteseivel segített a helyieknek a homokzsákok pakolásában. 2010 folyamán pedig részt kíván venni egy hosszabb távú árvízi újjáépítési programban és az árvízkárosult Gyerekek nyaraltatásában is.

A Magyar Református Egység Napját tartották az egész Kárpát-medencében most pünkösdkor, a május 22-éhez legközelebb eső vasárnapon. Az ünnepi istentiszteleteken az egység jeleként mindenütt ugyanaz a bibliai rész, ének és imádság hangzott fel. Ezen a napon sokan képeslapot küldtek a határon innen és túl élő reformátusoknak, hogy így is kifejezzék összetartozásukat.

A Református Zenei Fesztivált már 7. alkalommal rendezik meg Budapesten a Ráday utcában és környékén június 5. és 7. között. A fesztivál keretében sor kerül a református iskolák kórusainak találkozójára, koncertekre, előadásokra és fáklyás menet is lesz. Határon túli együttesek is színesítik a programot.

Hálaadó alkalmon emlékeznek meg a húszéves börtönmisszióról és a tízéves börtönlelkészi szolgálatról Budapesten, a Felsőcsatári úti református templomban, június 1-én, kedden 10 órakor.

A Luther Kiadó és a Credo – evangélikus folyóirat szerkesztősége találkozásra hívja olvasóit, amelyre május 26-án, 17 órától a Pilinszky János irodalmi kávéházban kerül sor. Bemutatják Fabiny Tibor Szótörténések című művét és Hafenscher Károly Liturgika című könyvét.

Németh Géza Emlékkonferenciára hívja az érdeklődőket az Erdélyi Gyülekezet május 29-én, szombaton 10 órára. Az előadók között lesz Tímár Ágnes ciszterci szerzetes. Cím: Budapest, Gyógyszergyári út 3.

A Vizsolyi Biblia megjelenésének 420. évfordulója alkalmából ünnepi rendezvénysorozatot tartanak Vizsolyban "Vedd és olvasd! – A Biblia üzenete ma" címmel. Május 29-én és 30-án több előadást is meghallgathatnak az odalátogatók.

A Tatai Református Gimnázium színjátszói bemutatják Tamási Áron, Hullámzó vőlegény című színművét, május 30-án 17 órakor a Kocsi utcai gyülekezeti otthonban. A bevétellel a templomtorony javításához járulnak hozzá.

Hídverésre készülnek a Bella patakon, Pákozdon az egyházmegyei családi és gyermeknapon, ahol sok érdekes program várja május 29-én, szombaton délelőtt negyed tíztől délután ötig a résztvevőket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 107. zsoltárból!

Folyóvizeket tett vala pusztává, és vízforrásokat szárazzá; Gyümölcstermő földet meddő földdé, a rajta lakó népnek gonoszsága miatt. Pusztaságot tett vala álló tavakká, és kiaszott földet vízforrásokká. (Zsolt 107:33-35.)

Éghajlatváltozás, felélt jövő, utolsó óra, ezeket a címszavakat találtam hirtelen a sajtóban, amikor a jövőképről kerestem valamit. Előadásokat hallhatunk mindenfelé arról, hogy most már fenntartható fejlődésről szinte nem is lehet beszélni, inkább kényszerleszállásról. Már évek óta húzogatják sokan a vészharangokat. Mégis, most, amikor szinte mindennap esik az eső, amikor közeli ismerőseinket érte talán az árvíz, még mindig szépen baktatunk az utcán, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Az ember ilyenkor érti meg jól Noé történetét, hogyan lehetett az, hogy egy egész nemzedék behunyta a szemét, és csak akkor kapott észbe, amikor Noé beszállt a Bárkába, és már minden elpusztult.

Az embereket ma két végletes gondolkodás jellemzi, tapasztalatom szerint. Az egyik, hogy baj van, itt valami vészkorszak közeledik, akkor keressük meg a menekülő útvonalat. Tegyünk félre aranyat, vegyünk egy tanyát, töltsük meg a kamrát liszttel, és így tovább. Ezek persze lehet, hogy okos gondolatok, de ha igazán baj van, vajmi keveset segítenek. Meg aztán a föld egy olyan haza, hogy vagy együtt élünk, vagy együtt pusztulunk itt. A másik fele az embereknek teljesen eltolja magától a vészjósló gondolatokat, és azt mondja, mindig volt valahogy, úgysem látjuk át ezt az egész folyamatot, egyszer ezt mondják, máskor amazt, mi kivárunk. Valljuk be, ebben a gondolkodásban is van igazság, hiszen a föld minden változása tényleg nem mérhető föl a mi látószögünkből. Valóban egyszer kiszáradásról beszélnek, most meg ömlik az eső, tehát az ember óvatos a jóslatokkal szemben. De ha a józan eszünket elővesszük, egyre mindenképpen eljuthatunk: a föld, az emberiség hazája nem a mi kezünkben van. Akárhogyan is magyarázzuk az időjárási változásokat, azt mindenképpen megérthetjük belőlük, hogy az ember kicsi, de nagyon kicsi ahhoz, hogy irányítsa azt, ami a földön történik. Az elmúlt száz-kétszáz év arról szólt, hogy a vizeket lecsapoljuk és szárazzá tesszük, hogy a hegyekből szántóföldeket csinálunk, mert megtehetjük. Az ember a maga javára alakít mindent. Most lehet, hogy a Jó Isten megmutatja, ő pillanatok alatt visszaalakít mindent úgy, ahogy ő ezt elgondolja. Nem mi irányítjuk az eseményeket. Ha máskor nem, most érdemes pusztán a józan eszünkkel ezen elgondolkodni. Nem mi irányítjuk az eseményeket. Nem az ember az úr a földön.

Azt, hogy a világ Teremtője az úr ma is, lehet átokként és áldásként is felfogni. Megláthatjuk azt, amit a zsoltáros, hogy a bőtermő föld elszikesedik, hogy minden terméketlen lesz, és jajgathatunk ezen. De mindig van egy másik mozgás is, hogy máshol vagy másképpen pedig a pusztaság lesz tóvá.

Ha elmegyünk nyaralni, és esik az eső, akkor sopánkodhatunk azon, hogy nem kirándulhatunk, vagy pedig megkérdezhetjük: milyen jóra alkalmas ez a helyzet? Ezzel a lélekkel biztosan valami értelmes, lélekemelő tapasztalattal jövünk haza még egy esős nyaralásból is. Nemrég egy múzeum előtt álltunk sorban. Összedőlt a számítógépes rendszer, ezért senkit nem engedtek be. Ott dühöngtünk férjemmel, hogy direkt így terveztünk mindent, előre megvettük a jegyet, ezek meg nem engednek be. Aztán sétáltunk egyet a fölösleges sorbaállás helyett. Utólag azt mondjuk, a Jóisten miattunk állította talán le a számítógépeket, mert kirándulásunkon az egyetlen nap volt, amikor nem esett az eső, és így éppen akkor voltunk a múzeumban, amikor amúgy sem csinálhattunk volna mást. Persze ez egy nevetségesen kicsi történet. Ennél sokkal súlyosabb eseményeket is képesek voltak sokan jólélekkel megélni. Mégis tanulságos arra nézve, hogy ugyanaz a dolog lehet dühünk tárgya is, és csoda is egyszerre.

Egy biztos, azt az időjárásbeli változást, aminek tanúi vagyunk, mindenképpen megélhetjük úgy, hogy felismerjük, sem a föld, sem az élet, sem az én életem, sem a jövőm, nem az én kezemben van. Ha hiszünk, hozzátehetjük még, hanem Isten kezében van. Az élet gazdájának a kezében van, tehát jó kezekben. Ha ez így van, akkor bármi jön, akár jó akár rossz, az a javamat szolgálja. Akkor a földet nem úgy tekintem, mint egy birtoktárgyat, amivel azt teszek, amit akarok, hanem lehetőséget arra, hogy Istent meglássam rajta. Az egész 117. zsoltár erről a tapasztalatról szó, lehet vihar a tengeren, lehet éhség, lehet háború, bármi: azok, akik az Úrhoz kiáltottak, azok tapasztalhatták Isten valóságát.

Most egy nagyon nehéz időjárási helyzetben, a föld kiáltásával kiáltsunk mi is, és kérjük Istent, mentsen meg minket, és fordítsa a lelkünket őfelé, hogy bármi is történjék velünk, észrevehessük az Ő keze munkáját. Ámen