2010-11-24

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Kicsit talán furcsa, de az egyházi időszámítás más, mint a szokásos naptári idő. Csak néhányszáz éve, a polgárosodott világban terjedt el, hogy január elsejével kezdődik az év. Az egyházi évben ez az év utolsó hete, és Advent, a karácsony előtti 4 hét kezdi meg az időszámítást. Úgyhogy mi most búcsúzunk egy évtől, és egy életút meghallgatásával szeretnénk hálát adni azért, ami mögöttünk van. Szakácsné Kozári Piroska mesél el életéről, festészetéről, megjelent könyveiről, amikben csupa megélt történetet írt le. Számomra a legmélyebb üzenet az volt, ahogyan ő mindenben valami jót tudott meglátni. Még özvegyasszonyként is azt hangsúlyozza, ez az életállapot mennyivel nyitottabbá teszi őt arra, hogy másokat meghallgasson, megértsen. Először pécsi tanítói pályájáról kérdeztem.

Szakácsné Kozári Piroska: Amikor a Belvárosi iskolába kerültem, mindenki a pártjára akart állítani, mert egymásra beszélés folyt. Én házat építettem. Kölcsönt vettünk fel az építkezésre. Úgy kezdődött a napom, hogy reggel hatkor megkevertem a maltert, aztán elrohantam Édesanyámékhoz, letettem a fölvetett ágyra a fiamat, majd rohantam tanítani. Amikor végeztem a tanítással, szaladtam haza, megraktam az állványt anyaggal és este nyolcig, kilencig dolgoztunk Édesapámmal. Így épült fel a családi házunk. Mivel benne voltam ebben az építkezésben, és a Belvárosi iskola volt a legközelebb, nem volt más választásom, minthogy át kell alakítanom ezt a közeget, amiben rettenetes élni, mert egymást marják az emberek. Én mindig imádkoztam, hogy "Édes Istenem, adjál jó gondolatot!" Kaptam is mindig. Az egyik ezt mondta, a másik azt, és én nyugodtan végig hallgattam, pedig a nyugodtság, a nyugalom nekem nagyon nehéz. Akkor azt mondtam, hogy "teljesen félreismered a társadat, az nem ilyen. Elbeszéltek egymás mellett. Gyere és tisztázzuk egymás között, segítek nektek, mert ő egészen más ember. Szeretnivaló ember ő is." A tantestületben ez naponta előforduló dolog volt. Egyik se vállalta, hogy odamenjen és megbeszéljük. De fokozatosan átalakult körülöttem a légkör. Így született a pedagógus élményeimről szóló, Emberközelben. Gyermekszeretetben című kötetem. Ez olyan, mint a festészet. Az embernek rengeteg képe van, amik el fognak szóródni, de én azt tapasztaltam, hogy az Isten nem hagyja az értéket elveszni. Én soha nem voltam olyan látványos hívő ember, de az meggyőződésem, hogy az Úristen engem egy szeretetszálon vezet. Óriási dolog, amikor ezt megérzi az ember.

Fekete Ágnes: Megváltozott a tantestület?
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. Aztán új igazgató jött. Egyszer az életemben, demokratikusan választottam igazgatót. Ötvenhat ember öt embertől félt. És mindenki azt mondta, hogy nem lehet demokratikusan választani, mert úgyis az lesz, amit a politika akar. Mégis meg lehet választani, de ahhoz kell lenni mindig valakinek, aki lelkileg tartja a közösséget és mindig mondja, hogy ezt meg lehet csinálni. Most annyira megbecsülnek az iskolában, mint hitoktatót, hogy nem tesznek keresztbe.
Fekete Ágnes: Ugyanabban az iskolában hitoktatóként dolgozol?
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. Volt egy fura dolog. Itt Pécsett összegyűjtötték a város arcait Városfoglalás címmel. Az igazgatóhelyettes azt mondta nekem, hogy "Piroska, hozd el az életrajzodat, meg pécsi vonatkozású valamit! Lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de hozd be, mert mi javasolunk téged. Festő vagy, tanár is vagy, az Ormánsági Hagyományápoló Társaság titkára vagy, és olyan sokféle dolgot csinálsz, hogy megérdemled, hogy ha sikerül, akkor benne legyél." Hittem is meg nem is, de bevittem. Aztán később a kisgyerekek mondták, hogy "Piroska néni láttam a képét az iskola belső részén."
Lelkileg nehéz volt az első október huszonharmadikával kapcsolatos megemlékezést megcsinálni.
Fekete Ágnes: Miért?
Szakácsné Kozári Piroska: Az ember végigélte újból azokat a napokat, amikor mindenki jó akart lenni és mindenki a másiknak a testvére akart lenni, mert a gonoszság visszahúzódott és elsutult. De mellé társult a tankzörej. Mellettem szurkálták a ponyvát, fasisztákat keresve, amikor jöttem haza. Mindent újraélt az ember. Akinek köszönheti egész Eger városa, hogy senkinek nem görbült a haja szála sem, azt börtönbe zárták. Amikor engem kizártak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, akkor nem találtam a helyem és egy koszos dekorációs műhelyben kellett dolgoznom, amíg nagy nehezen rehabilitáltak. Mert Édesanyám olyan talpraesett volt. Ezek mind följöttek és az Úristen olyan szépen kezemre adott mindent. Az ötödikes gyerekeket betanítottam, hogy mit kiabáljanak. Az én hetedikes gyerekeim egymás után visszamondták a szereplést, mert féltek, hogy nem veszik fel őket a középiskolába.
Fekete Ágnes: Akkor, az első ötvenhatos emlékünnepnél, a szülők még féltették a gyerekeket?
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. Belegyökerezett az emberekbe a félelem. Hatszáz ember, halálos csöndben állt ott a tornateremben. 1990-ben. Aztán sorban odajöttek és megköszönték, hogy megtanítottam, hogy mi volt 1956-ban. Az iskola azóta is mindig visszahív, és mindig elmesélem az ötvenhatos eseményeket. Halálos csöndben hallgattak a gyerekek és a végén csodálkoztak, hogy már kicsengettek.
Elmentem kísérőként a katolikus gimnáziumba, mert ott a végzős hallgatók ki akartak rohanni és feltörni az ávósok fegyverraktárát. Szaladtak szólni, hogy valaki a főiskolások közül menjen oda és csendesítse le a gyerekeket, mert különben vér fog folyni. Igenám, de amikor mi beléptünk ebbe az osztályba olyan volt a hangulat, mint, amikor az éhes oroszlánok rá akarnak az áldozatukra ugrani. S akkor nekem az Úristen adta az ötletet, hogy mit mondjak. Később az volt a vád ellenem, hogy izgattam. A másik meg, hogy elmentem lehallgatni a telefonközpontba a bejövő hívásokat, amikor bejöttek az oroszok. Gondoltam, ilyen helyen még soha nem voltam, legalább ezt is kipróbálom. Egy kicsit unalmas volt, mert csak pletykáltak. Amikor a fegyelmi tárgyalás volt, én felemeltem a fejem és végignéztem a fegyelmi bizottságon, ott láttam azt a fiút is az elítélőim között, akivel együtt hallgattuk le a telefonbeszélgetést. Akkor kitörtem és azt, mondtam, hogy "ha ez bűn, akkor te is bűnös vagy. Veled együtt voltam, akkor gyere te is ide a vádlottak padjára!" Ebből akkora botrány lett, hogy rögtön bezárták a fegyelmi tárgyalást. Engem kizártak az ország összes egyeteméről. Amikor hazajöttem teherautókon, akkor rögtön kaptam állást az Állami Áruház dekorációsa beajánlott engem a dekorációs műhelybe. Amit életemben soha nem szerettem az, hogy rajzosként betűket kellett írni. Ott meg kellett tanulnom szépen, gondosan betűt írni, táblákat írni, kirakatokat tervezni és kirakati berendezéseket. Sokszor elmorzsoltam egy-egy könnyet, amikor mentem hazafelé és gyerekeket láttam kijönni az iskolából. Akkor ezt nem értettem és nehéz volt, hogy én nem taníthatok, hanem egy koszos műhelyben kell betűket írnom. Akkor nem értettem, pedig az Úristen ezt is a javamra fordította. Amikor a Társaságunk, az Ormánsági Hagyományápoló Társaság Kákicson a fejfamúzeumot készítette, akkor a semmiből mi múzeumot csináltunk. Mert akkor jött elő, hogy én megtanultam szép betűket írni, meg kiállítást jól komponálni. Ugyanez volt Kémesen, ahol a tájházban Népélet az Ormánságban című kiállítást remekül meg tudtuk csinálni.

Fekete Ágnes: Hogy lett aztán mégis tanár belőled?
Szakácsné Kozári Piroska: Az Édesanyám azt mondta, hogy kérjünk tanácsot a legnagyobb kommunistától, aki kőműves volt. Édesapám még dolgozott is vele. Édesanyám megesketett, hogy nem szólok közbe, hanem hagyom őt beszélni, hogy én egy megtévedt, munkásszármazású, főiskolás vagyok csak. Azután tudtam elmenni tanulni.
Fekete Ágnes: Visszavettek Egerbe?
Szakácsné Kozári Piroska: Nem. Magánúton, a pici gyerekem mellett vizsgáztam le. Mindenből gyönyörűen kimenekített az Úristen. Ez olyan nagy dolog volt.
Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy egész életedben a Jóisten minden rosszból valami jót hozott ki.
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. Háromszor felvételiztem a Művészeti Akadémiára. Mind a háromszor helyhiány miatt nem vettek fel. Bevallom, harmadszorra nagyon sokáig álltam a lichthof előtt. Annyira szerettem volna tanulni. Munkásszármazású voltam és mégsem vettek fel. Nem értettem ezt akkor. A szüleim bíztak bennem és szerettek, ott volt a családom, nem hagyhattam ott őket.
Fekete Ágnes: Öngyilkos szándékkal álltál a lichthof előtt?
Szakácsné Kozári Piroska: Bizony. Akkor hazajöttem, és ha visszanézek, látom, hogy kimenekített akkor az Úristen a főiskoláról, hogy alacsonyabb színvonalú tanároktól tanuljak, mint akik tanítottak itt Pécsett. Mert itt a Székely Bertalani precíz rajzot, komponálást megtanultam. A Barcsay-féle formaalakítást, a plein air festést, a színek térhatását. De ha én művész lettem volna, valószínű, hogy megbízatást úgysem kaptam volna, mert nő vagyok. Megkeseredtem volna, s talán nem mentem volna férjhez sem.
Fekete Ágnes: Mindig másodhegedűs lettél volna?
Szakácsné Kozári Piroska: Értéktelenné váltam volna. Így meg tizenkét osztályt tanítottam. Nekik mindent megtanítottam, rajzból és földrajzból is. Az egész iskolának a kirándulási tervét én készítettem. Olyan szakköröm volt, hogy a jégelhárítástól kezdve a Dunai Vasműig vittem őket. Nem önmagamat valósítottam meg. Az Úristen elém tette a jó tanárokat, és amit én megtanultam, azt vissza tudtam áramoltatni nagyon sok gyereknek. Úgy meg, elvesztem volna. Ha visszanézek, akkor látom, hogy ez milyen fantasztikus dolog volt.
Fekete Ágnes: A Jóisten tanárnak szánt téged?
Szakácsné Kozári Piroska: Lehet, hogy tanárnak szánt. Lehet, hogy olyan felkiáltójelnek, akinek mindig kiabálni kell. Ha egy picikét tudtam valami jót kihozni, akkor volt értelme az életemnek.
Fekete Ágnes: Aztán hogy folytatódott, amikor a rosszból valami jó lett?
Szakácsné Kozári Piroska: Nyugdíjba mentem, de előtte való évben, amikor egyszer jöttem ki az istentiszteletről, a hirdetésben elhangzott, hogy hitoktatói képzésre lehet jelentkezni. Ott volt egy óvodáskori keresztyén nevelésről szóló könyv, és én azt megvettem. Másnap reggel ránéztem és azon gondolkodtam, hogy miért vettem ezt meg? Akkor úgy gondoltam, hogy el kell menni erre a képzésre. Remek társaságban végeztem el ezt az iskolát. De nem tudtam időre beadni a záródolgozatomat. Miért nem tudtam beadni? Mert Kákicson akartunk egy ifjúsági tábort rendezni. Azonban amikor benéztünk a parókiára, abban a szobában, ahol Kiss Gézának volt a könyvtára, akkora lyuk volt a falon, hogy ki lehetett látni a napsütéses útra. Akkor megkérdeztem a polgármestert, hogy van-e itt valami kőműves, aki ezt meg tudná csinálni? A válasz az volt, hogy nincsen, egy távoli faluban van ugyan egy rokon, de ő nem ér rá most. Ki volt számolva az idő és rendbe kellett tenni a parókiát. Én beöltöztem és mondtam, hogy rendeljen ki meszet meg cementet és berakom én azt a lyukat. Falaztam én már Édesapámmal tizenöt éves koromban is. Jött egy cigányember segíteni. Én szépen beraktam a lyukat és bevakoltam. Az asszonyok segítségével kimeszeltünk, kiirtottuk a bozótokat a parókia körül. És jöttek a fiatalok Sárospatakról és máshonnan is. Egy jó tábort rendeztünk. Megismertük az Ormánságot. A dolgozatomat megírtam, be is küldtem. Csak nem fogadták el, mert késve érkezett. Akkor hirtelenjében rosszul esett, de ettől függetlenül én hitoktatok azóta is. Nyugdíjba akartam menni, mert éreztem, hogy az ingerküszöböm már nem a régi és az ideges, kiabálós tanár, az nem jó tanár. Nem szabad ebbe beleesni! Át kell adni a helyet a fiataloknak! Nem hitték el, hogy én nyugdíjba megyek. Majd azt mondták, hogy remek kínálatuk van, csináljam a keresztyén napközit. Mondtam, hogy jó! Minden étkezést imádsággal kezdtünk és imádsággal fejeztünk be. Énekeltünk és mesét mondtam és Áldás békességgel köszöntünk.

Fekete Ágnes: Mondtad még a férjed halálát, hogy özvegy vagy és mégis boldognak érzed magad. Pedig tragikus.
Szakácsné Kozári Piroska: Tudod ki segített, amikor itt feküdt agyonnyomva a férjem? Egy link, iszákos ember nekiment az utánfutónak, és az utánfutó bepréselte a férjemet a kocsink hátuljába. Ott leomlott a földre és haldoklott. A körzeti orvossal egykorú voltam, ő ott bámészkodott és kértem, hogy a lányomat vigye el a rohamkocsi után, de ő azt mondta, hogy nem ér rá, mert rendel. És akkor kijött a hitetlen, nyomozó szomszédom, pizsamában és azt mondta, hogy ő beviszi a lányomat a férjem után. Érted? A Bibliának minden szava mélységesen igaz. Hogy, aki nincs ellenünk, annak a cselekedetét megszentelheti az Úristen.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag egy autóbaleset áldozata lett a férjed.
Szakácsné Kozári Piroska: Belepréselődött a kocsiba. A sziluettje ott az autóban. Akkor én megértettem, ahogy az autóra néztem, hogy nem kérhetem, nincs jogom kérni, hogy életben maradjon, mert akkor én rosszat akarok. Amikor Szénási János lelkész azt kérdezte, hogy "Piroska, nem haragszik az Úristenre, hogy elvette a csodálatos férjét?" Akkor végiggondoltam az életemet, hogy mindenen áldás volt és huszonöt év boldog házasságot adott. Jó, küszködtünk, de van két gyermekem. S ők jó gyerekek. Nincs jogom nekem kiabálni. Nekem csak hálát lehet adni. Mindig valahogy úgy érzem, mintha nem is ment volna el.
Fekete Ágnes: Áldás van az özvegységeden?
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. Sokszor sírhatnékom van, meg háborgok, amikor a köznek, az embereknek rosszat tesznek egyesek. Rettenetesen együtt tudok velük érezni.
Gyakran rajzolok fejeket, arcokat az autóbuszon. Titokban, a táskám mögött. Egyszer egy hajléktalan öregember nagyon nézett engem. Éreztem, hogy most leleplezett és észrevette, hogy valakit lerajzoltam. Ekkor odalépett hozzám. "Ne tessék haragudni! Ugye, Piroska nénihez van szerencsém?" Akkor már tudtam, hogy tanítványom volt. Mondta, hogy biztosan nem ismerem meg. Kértem, hogy mondja meg a nevét! Alig tudtam kinyögni ezt a szót, mert olyan drámai volt a helyzet. Amikor megmondta a nevét, tudtam, hogy egy fiatalon árván maradt gyermek volt, az édesapja meghalt. Két megállónyit tudtunk beszélni egymással. Elmondta, hogy szépen élt a feleségével és van egy lánya is, de amikor már a legkedvesebb barátjával is megcsalta a felesége, akkor mindent otthagyott. Akkor nekem le kellett szállnom és csak annyit tudtam még visszakiáltani, hogy "Ne hagyd magad! Neked gyermeked van és dolgod van!" Másfél évig ez annyira gyötört, hogy hogyan jutott ez a szelídlelkű gyerek ilyen sorsra? Másfél év után szaladtam át a Széchenyi téren és egy fehér ruhába öltözött fiatalember köszönt nekem, ránéztem és ő volt az. Azt mondta, "Piroska néni, rendbe jött az életem." Csak ez az egy mondat adódott, mert nekem nagyon kellett sietnem. Lehet, hogy elég volt ez az egyetlen mondat. Ez nagyon nagy dolog. Ezért én vígan élem az életemet, amíg az Úristen engedi. Tudom, tanítani magamat is, hogy csendesebben járjak, türelmesebb legyek. Nagyon nehéz az önnevelés.
A cégfestő bácsika, aki mellett dolgoztam, nem szólt egy szót sem, egész nap. Ezért én elszoktam a beszédtől. Amikor visszamentem tanítani, felső tagozatban is kellett tanítanom. Volt úgy, hogy nem találtam a szavakat, vagy rosszul mondtam a szót. A hetedikes fiúk egy alkalommal elkezdet kifigurázni és kinevetni. Bevallom, ott a tábla előtt sírva fakadtam. Azt mondtam, ha ti is egy műhelyben elszoktatok volna úgy a beszédtől, mint én, akkor megértenétek, hogy miért vétek én a beszédben. Ez olyan dráma volt, amit megértek a gyerekek ott, hogy soha többet nem fordult elő.
Fekete Ágnes: Hitelessé váltál.
Szakácsné Kozári Piroska: Igen. A gyerekek azt nagyon tisztelik. Lehet a leggonoszabb gyerek is, de amikor megérzi, hogy valaki hitelesen akar neki valami jót, azt elfogadja. Az mindig átmegy.

Fekete Ágnes: Szakácsné Kozári Piroska vallomása után hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Nyíltnapot tartanak a közeljövőben több iskolában is. Többek között a Nagykőrösi Református Tanítóképző főiskolán november 29-én, hétfőn 10 órától. A helyszínen órákon lehet majd részt venni. Ugyancsak nyíltnap lesz a Zeneakadémia Egyházzenei tanszékén is 24-én, szerdán délután 13 és 18 óra között, Budapesten a Vörösmarty utca 35. szám alatt. A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskolája pedig december 4-én reggel 9 órától várja az érdeklődőket. Pályaválasztási tanácsadás is lesz a nyíltnapon, valamint az ingyenes felvételi előkészítőkre is lehet jelentkezni.

Evangélizációs hetet tartanak Budahegyvidéken november 22. és 26. között minden este 6 órakor, a Böszörményi út 28-ban. Igét hirdet: Steinbach József dunántúli püspök. Szintén evangélizáció lesz Rákospalotán, Végh Tamás szolgálatával, november 28-tól december 3-ig. Vasárnap délelőtt 10 órakor lesz az istentisztelet, hétfőtől péntekig pedig este 6 órakor, Budapesten a XV. kerületi Arany János utca 49. szám alatt.

Dr. Pálhegyi Ferenc tart előadást az életszeretetre nevelésről november 25-én, csütörtökön este 6 órakor, Budapesten a Torockó tér 1. szám alatt.

Dr. Darrell Guder előadása lesz a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán november 26-án, pénteken délután 4 órakor, Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. Az előadás címe: Missziói vezetés a változó Európában: református szemmel

Komolyzene vagy könnyűzene? címmel tart előadást Vedres Csaba, ma este fél hatkor a Pápai Református Teológiai Akadémián.

Zsoltáros istentisztelet lesz advent nagyhetében november 25-én, csütörtökön este 6 órakor, Budapesten a Kálvin téri templomban.

Wass Albert szavalóestet tartanak november 28-án, vasárnap 17 órakor a Sárospataki gyülekezet Lorántffy termében.

"Láss, ne csak nézz!" címmel nyílik Luzsicza Fanninak, az "év diákfotósának" kiállítása advent első vasárnapján, 11 óra 30-kor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomban.

Rieger Tibor szobrászművész "Ne féljetek!" című kiállításának megnyitója november 25-én, csütörtökön 18 órakor lesz, Budapesten a Klebelsberg Kultúrkúriában. A kiállítás december 15-ig látogatható.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Zsidókhoz írt levél 4. fejezetéből!

"Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk." (Zsid 4:12-13.)

Manapság akarva akaratlanul állandóan találkozunk a meztelenséggel. Pőrén állnak emberek mindenfelé. Csupaszon szerepelnek színházakban. Ruhátlanul és zavartalanul közlekednek felöltözött emberek között.
Furcsa. Pedig a Bibliának egyik alapszava a meztelenség. Ádám és Éva a Biblia legelején meztelenek voltak, és nem szégyellték magukat. Ez azt jelentette, hogy nem volt gát, nem volt akadály egymás között. Természetesen az lehetett mindenki, ami. Ma viszont egy olyan korba érkeztünk el, amikor a ruhátlanság is egy mez felvétele. A magyar nyelv ezt is olyan képien fejezi ki. Meztelen, azaz nincs rajta máz, nincs rajta a szerepéhez illő ruhadarab.
Mit látunk ma, gyakorlatilag a meztelenség is egy ruhadarab, egy mez, ami kifejez valamit egy emberről, arról, hogy ő kinek és minek tartja magát. Talán nem véletlen az sem, hogy a mezek korát éljük, mindenki valamilyen sportmárka mezében jár-kel. A sportmezek és a meztelenség mezének az ideje van.
Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon lát e valaki minket meztelenül? Mondom, nem a pucérságra gondolok, abból van bőven. Hanem arra, amikor az emberről tényleg mindent tudnak. Amikor átjárható, megérthető, elérhető, szinte szivacs-szerű vagyok.
Eszembe jutnak emberek, akiknek az egész élete egy szerepjáték. Képtelenek már arra, hogy álarcaikat letegyék. Talán mindannyian egy kicsit ilyenek vagyunk, csak egymáson jobban észrevesszük. Azt hiszem, mindannyian félünk attól, hogy meglássanak igazán olyannak, amilyenek vagyunk, meztelenül. Erre a megnyílásra csak a szeretet segíthet.
Azt olvastuk, hogy Isten szava olyan, hogy lemezteleníti az embert. Ha Isten szól hozzánk, akkor igazán kiderül minden magunkról. Ez is csak azért lehetséges, mert Isten nem vájkálni szeretne bennünk, nem pellengérre állítani, hanem igazán elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Nem véletlen, hogy a felolvasott mondat után rögtön majd ezt olvassuk:
Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki kísértésekben volt mindenben, hozzánk hasonlóan. Amikor meglát minket, akkor tehát nem a gyenge és esendő embert látja meg, hanem kicsit önmagát. Jézus is ilyen volt. Ugyanezt az emberi utat végigjárta. Egészen olyanná lett, mint mi, meztelenné, hogy mi is ki tudjuk előtte tárni magunkat. Gondoljunk karácsonyra, a meztelen kisdedre, és Nagypéntekre, a ruhátlanul ott függő Jézusra. Ha viszont nem vagyunk képesek arra, hogy kitárulkozzunk előtte, és mellesleg egymás előtt sem, ha mindig elharapjuk a szavakat, ha mindig mezbe öltözünk, és csak a vasárnapi énünk az Istené, akkor semmit nem értünk meg belőle, és nem is kapunk tőle semmit. Át kell adnunk magunkat, le kell meztelenednünk az amúgy is meztelen Megváltó előtt, hogy az Ige elérjen, hogy szava ránk is vonatkozzon, hogy egyáltalán közünk legyen hozzá. Mai korunkban, ahol még a csupaszság is mez, nehéz, egyre nehezebb ez. De érdemes egészen elengedni magunkat, imádságainkban tényleg kiönteni a szívünket, mert sose hallott kincseket kapunk majd. Ámen