2011-02-02

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az elmúlt napokban, mivel sí-szünet volt az iskolában, mi is felautóztunk a Mátrába csúszkálni egy kicsit. Én szinte minden évben elesek a havon, úgyhogy lassúra vettem a tempót. Azonban a kislányom kérdése felpiszkált: anya, miért mész ilyen lassan? Erre bár azt mondtam, azért, mert nem akarok elesni, mégis ösztönösen gyorsabban mentem. Magamban már meg is fogalmaztam, megy ez nekem, mire egy jégkupac állta az utam, és ügyesen a csuklómra estem. Azt hiszem, ez az eset manapság az élet minden területén megesik velünk. Azt mondják az emberek… és már ott is vagyok. A végén pedig olyan csalódottan fogom a kezemben a cédulát, amit bolond módon megvettem, mint ahogyan azt előre sejtettem. Az ember akarva-akaratlan megteszi azt, amit mondanak, nem tud igazán parancsolni magának. Így sodródunk rossz kapcsolatokba, így leszünk magányosak, és így tesszük tönkre magunkat is. Vajon mi segít abban, hogy a jobbik énünkre hallgassunk. A hit bizonyosan. Most egy olyan ember vallomását hallgassák meg, akit éppen egy betegség figyelmeztetett, és mélyített el abban az elhatározásában, hogy ezen túl nem a tömeg után fog szaladni. Oszlács Endre most betegsége történetét meséli el.

Oszlács Endre: Tavaly szeptemberben egyszer a focizás után vettem észre, hogy valami nincs rendben, mert vér volt a vizeletemben. Elmentem urológushoz, aki ultrahanggal és hólyagtükrözéssel megállapította, hogy rosszindulatú daganat van a hólyagomban. Kétségbe estem és nagyon elszomorodtam a vizsgálóban, de amire előre értem a nővérpulthoz, olyan megnyugtató erő járt át, hogy már nem látszott rajtam semmilyen félelem vagy szomorúság. Ez a nővérkének is feltűnt és kérdezte, hogy mi történt? Mondtam neki, hogy hiszek abban, hogy engem az Úr Jézus megváltott és ezért nincs miért félnem. Úgy érzem ez egy jó tanúság volt. Hazamentem és elmondtam a családnak, majd jött a kísértés, hogy a családommal mi lesz? Igyekeztem én is mindent elrendezni, összekészítettem a papírokat is.
Fekete Ágnes: Milyen papírokat?
Oszlács Endre: Az életbiztosítástól kezdve az én dolgaimmal kapcsolatos papírokat azért, hogy ha velem valami történik, a családnak egybe legyenek a dolgok és ne kelljen keresgélni.
Fekete Ágnes: A feleséged mit szólt ehhez?
Oszlács Endre: Nem tudott róla. Úgy csináltam, hogy ne tudjon róla. Biztattam, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, de azért szépen csendben, titokban megcsináltam. Egyébként megtalálta és kérdezte, hogy mi az? Mondtam neki és ő leszidott, de ez már a műtét után volt. A vizsgálat után, még a műtét előtt kaptam egy lázas fertőzést. Ez eléggé megviselt. Mindenféle rémálmaim voltak. De az Úr ebből is kiemelt. Mire az altatóorvossal kellett beszélnem, hogy műtétre mehessek, addigra már teljesen rendben voltam.
Fekete Ágnes: Milyen lázálmaid voltak?
Oszlács Endre: Az ember ilyenkor a miértekre megpróbál választ keresni. Miért kellett ezt a betegséget megkapnom? Valamilyen bűnöm volt, amiért ezt büntetésként kaptam? Vagy azért lettem beteg, hogy a kórházban majd valamit el kell végeznem? Örülök, hogy nem lettem depressziós, hogy büntetésként kaptam, és nem kaptam dicsfényt, hogy nekem valami szent küldetésem van ezzel. Semmi ilyesmi nem vitt el. Mindent a megfelelő időben megtudok. Az Úr lépésről-lépésre vezet, és mindig megmutatja abban a pillanatban, hogy mit kell tennünk.
Fekete Ágnes: Úgy érzed, hogy ilyenkor két nagy kísértése van az embernek, hogy neki küldetése van, vagy hogy nagyon bűnös?
Oszlács Endre: Lehet, hogy van több is. Én ezt a kettőt jártam végig. A lefelét is meg a fölfelét is. Az Isten szeret minket és nem ilyen büntetési eszközöket használ. Nem hiszem, hogy itt a földön csak azért, mert csúnyán néztem valakire ilyen betegséget küldene rám.

Fekete Ágnes: Hogy tudtad ezt leküzdeni?
Oszlács Endre: Jézus szeretete megerősödött bennem. Ahogy olvastam a Bibliát, az személyesen nekem szólt. Amikor napközben valami foglalkoztatott, este a bibliaolvasásnál megjött a válasz, mintha előre ki lett volna készítve. Pedig sorban olvassuk az Igét nem én választottam, hanem pont odaillet. Ezt többször tapasztaltuk. Szeptember huszonegyedikén volt az első orvosi vizsgálat és október elsején műtöttek. Nagyon rövid idő, kilenc-tíz nap telt el a műtétig. Csodának éltem meg ezt is, hogy ma, amikor hosszú hónapokat kell várni egy-egy műtétre, akkor én minden protekció nélkül ilyen gyorsan odakerültem. Istennek adok hálát ezért is.
Fekete Ágnes: A műtő félelmetes dolog. Milyen volt neked ott lenni?
Oszlács Endre: Maga a műtét egy újabb nagy megtapasztalás volt. Előre eldöntöttem, hogy amikor a műtőasztalra kerülök, imádkozni fogok. De úgy alakult, hogy bevittek, az altatóorvos előkészített a műtétre, beadta az érzéstelenítőt, elhelyeztek a műtőasztalon és próbáltam volna imádkozni, de állandóan kérdezgettek, hogy jól vagyok-e, nem fáj-e? Nagy nehezen legalább egy Miatyánkot el tudtam azért mondani. A műtét közben volt egy kicsi komplikáció, ami miatt el kellett altatni. Majd amikor felébresztettek és elvittek a helyemre, jött az orvos és elmondta, hogy sikeresen eltávolították a daganatot, de azért kellett elaltatni, mert a műtéti hely közelében volt egy ideg, ami miatt elkezdett a lábam rángatózni. Viszont az egyik ilyen rángatózásnál egy kicsit nagyobbat vágott, mint amit tervezett s emiatt egy pár nappal tovább fog tartani a lábadozás. Akkor ott belém nyilallt az a felismerés, hogy pontosan ekkorát kellett kivágnia. Az Úr Isten tudta, hogy nem többet, nem kevesebbet, hanem pontosan ekkorát. Jóleső érzéssel töltött el, hogy minden helyzetben ott van és vigyáz rám. Vigasztaltam a doktor urat, hogy ne érezze emiatt magát rosszul. Teljesen jól fogom ezt a dolgot.
Fekete Ágnes: Gondolom, sokan pont fordítva látják?
Oszlács Endre: Sokan esetleg műhibának gondolták volna, vagy szidták volna az orvost. Ez nem pozitív gondolkodás, hanem azt élem meg, hogy el kell fogadni, mert az Úrtól jön. Ha jó jön a jót, ha rossz, akkor a rosszat. A műtéti eredményt igazolja a háromhónapos kontroll is. Nem újult ki, teljesen rendben van, szépen begyógyult a seb. Ennek így kellett történnie.
A műtét után volt még egy megtapasztalásom. Figyeltem a szobatársaimat. Volt, aki félóránként felsóhajtott, hogy "jaj, Istenem". Volt, aki teljesen vidáman fogadta a dolgot, amikor látogatói voltak, és amikor elmentek szorongva bújt a párnájába. Volt, aki egész nap aludt. Elkezdtem figyelni magamat, hogy én ezt hogyan élem meg, mert eddig vezetett az Úr, de nagy kérdés, hogy mi lesz ezután? Eszembe jutott a 23. zsoltár, amit többször elolvastam és nagyon nagy megerősítés volt, hogy az Úr az én pásztorom. Ha én keresem Őt, és Ő vár engem, akkor nincs mitől félnem, bármi jöhet. Próbálom azóta a mindennapjaimat így szervezni, így élni.
Fekete Ágnes: Mit tanultál végül is ebből az egészből?
Oszlács Endre: Azt, hogy az ember lehet vallásos és lehet hívő. S ez nem ugyanaz. A hittel élés kívülről nézve nagyon nehéz, de tud nagyon könnyű is lenni.
Fekete Ágnes: Megpecsételődött az, hogy a hited valóságos dolog?
Oszlács Endre: Szokták mondani, hogy milyen jó volt a Jézus idejében élőknek, mert kézzelfogható csodákat kaptak. Persze nem mindenki hitt nekik, de mégis milyen jó volt. Jézus mondja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. Én azt mondom, hogy csodát láttam, volt egy hitem, ami most megerősödött, elmélyült.
Fekete Ágnes: Meg tudod fogalmazni pontosan, hogy mi az, ami megerősít ebben?
Oszlács Endre: Az elején azok az érzések, hogy nincs olyan földi dolog, amitől félnem kell. A végén pedig, hogy Isten mindenben vezet, a mindennapi dolgokban is. Ez a két dolog annyira erősen tudja az embert bátorítani, biztatni.
Fekete Ágnes: Nagyon nehéz dolog lehetett kiengedni a gyerekeidet a kezedből. Azt mondani, hogy ha meghalok, a Jóisten vigyáz majd rájuk.
Oszlács Endre: Mi lesz a családommal? Meg tudok-e tenni mindent értük? Ezeket egy műtét előtt végig kell gondolni. A legkisebb gyerekem most héthónapos, ha mondjuk, úgy húsz évre szeretném bebiztosítani, három hónap alatt nem tudok mindent úgy tenni, hogy ő húsz évig kényelmesen éljen. Még ha a legnagyobbat nézzük ő tizenkét éves, még az ő nyolc évét, de nyolc hónapját sem tudnám előre garantálni. Az ember próbálkozhat, hogy még ezt is, azt is megteszi, de nem lehet. Ilyenkor két dolgot lehet, vagy beleőrül, vagy azt mondja, hogy mim van, amit nem az Úrtól kaptam? A családomat is az Úrtól kaptam, akkor azokra vigyázni is fog. Megkérhetnék ismerőst, hogy nevelje föl őket! De lehet, hogy vele is történik valami vagy megunja, vagy azt mondja, hogy nem. De az Úr Isten hűséges.
Fekete Ágnes: Nehéz lehetett ezt magadban átrágni.
Oszlács Endre: Ezek a gondolatok a lázas két napban fogalmazódtak meg bennem. Nagy megerősítés volt, hogy nem kell izgulni. Például amikor a gyerekek a puha ágyon játszanak és egyikük leesik a földre és beveri a fejét, akkor mit mond az ember, hogy miért nem volt a földön is párna? Ha előre tudtam volna, mit tettem volna? Egyet tehetek, imádkozom. S az Úr pontosan eldönti, hogy mi fog történni. Nem tudok minden eshetőségre felkészülni. Mi eddig is imádkoztunk a gyerekekkel, de most még intenzívebb hitbeli életet próbálunk otthon folytatni.
Fekete Ágnes: Hogy élték meg ezt az egészet a gyerekek?
Oszlács Endre: Vegyesen. Volt olyan, aki nem fogta föl.
Fekete Ágnes: Mert még nagyon picik.
Oszlács Endre: Még a hétéves se nagyon. A kilencéves lányom többször pityergett, láttam rajta, hogy izgul miattam. Megerősítő volt nekik is, amikor a műtét után látták, hogy ott van Apa és lehet vele beszélni. Erre ők is megnyugodtak.

Fekete Ágnes: És most hogy imádkoztok?
Oszlács Endre: Mondom nekik is, hogy mondják el a saját szavaikkal az érzéseiket, ami persze nem mindig sikerül. Azonban ez még felnőtteknek sem megy mindig. Tanítom őket arra, hogy nem csak egy Miatyánkot mormolunk el, hanem a saját szavainkkal is imádkozunk.
Fekete Ágnes: Most teljesen gyógyult vagy?
Oszlács Endre: Orvosi értelemben öt év múlva számítok gyógyultnak. Jelenleg tünetmentes vagyok. Elmondták az orvosok, hogy milyen élethelyzeteket kell kerülni. A dohányfüst és a stressz nem tesz jót. Ezekre próbálok jobban figyelni. A mai csodákról érdemes elgondolkodni. Nem természetes az, hogy felkelünk reggel, és van mit ennünk. Ezek áldások, ajándékok. Egy orosz hadifogságot megjárt lelkész könyvében olvastuk, hogy ők, ott abban versenyezetek, hogy ki tud több dologért hálát adni. Próbáljuk végiggondolni, hogy van fedél a fejünk fölött, van mit ennünk, vannak gyerekeink, szüleink, nagyszüleink, van kivel beszélnünk… és még rengeteg mindent lehetne felsorolni. A könyvben az volt, hogy huszonhétig sikerült eljutni. Az ottani környezetben ez elég nehéz lehetett. Még nem számoltam meg, hogy én hányért tudnék, de kapaszkodnom kellene szerintem, mert fantáziátlan vagyok.

Fekete Ágnes: Bár tömegrendezvény lesz a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó ez év júliusában, Tatán, mégis a személyességet tűzték ki célul. Kutasy Zsolt a kiscsoportok vezetője segítő fiatalokat toboroz éppen azért, hogy kisebb körökben tudják majd feldolgozni a találkozó témáját, melynek címe: Érintések. Kutasy Zsoltot Bagdán Zsuzsanna kérdezte.

Kutasy Zsolt: Egyszer kaptam egy rejtelmes telefont, hogy indulna jövőre valami Csillagpont nevezetű fesztivál. Erről én addig nem is hallottam. Nem sokkal később egy esős, novemberi délutánon, a zsinat egyik emeletén összezsúfolódtunk azokkal, akiket azért hívtak oda, hogy a lelki munkában, a csoportvezetésben segítsenek. Volt néhány ismerős arc is. Egy kedves beszélgetés során felvétettünk a munkatársak sorába és izgatottan vártuk, hogy Bodajkon 2003-ban mi fog történni azon a gyönyörű szép hegyoldalon. Nekem kezdettől fogva nagyon szimpatikus volt az, hogy a délelőtti előadásban elhangzottakra kiscsoportokban keressük a választ. Minden résztvevő kap egy számot, ami alapján beosztjuk egy kiscsoportba, ahol tized, huszadmagával személyesebben kaphat választ, mintha csak ott ülne a színpad előtt és hallgatná az előadást, majd elmenne ebédelni, mint ahogy az más táborokban szokott lenni. Az tetszett meg a Csillagpont gondolatban, hogy itt személyessé lehet az üzenet. Ezért érdemes dolgozni már sokadik éve. Nem vész el a színpadok és a sátrak erdejében a szó, hanem a kisebb csoportokban, közösségben ismeretségek, barátságok kötődnek. Ezekben a csoportokban a csoportvezetők feladata az, hogy az előre kiosztott tematikával úgy irányítsák, tereljék a beszélgetést, hogy a lényeget, a bibliai üzenetet, megpróbálják valahogy személyessé tenni. Mert ha ez nem lenne, akkor az egész csak egy átlagos fesztivál lenne, ahol jövünk-megyünk és csak a nyüzsgés, néhány érzelmi élmény, a jó koncert emléke maradna. A Csillagpontot az teszi a számomra nagyon vonzó találkozóvá, hogy egy hatalmas táborban, személyes üzenetet kaphatunk, és együtt el tudunk csendesedni az Isten előtt.
Bagdán Zsuzsanna: Te már évek óta vezetsz kiscsoportot, de az idén nem ez lesz a feladatod.
Kutasy Zsolt: Lassan belenő az ember ebbe a munkába. Először csillagszóró lettem. Így nevezzük azokat az embereket, akik egy csoportnyi csoportvezetőt vezetnek. Lassan nyolcvan, sőt száz kiscsoportra kellett osztania a Csillagpont résztvevőit. Az idén arra kértek, hogy legyek a csillagszórók koordinátora. Ebben a négy és fél, öt napban mindenki azon dolgozik, hogy megvalósuljon a közös cél: az egymással és Istennel való találkozás.
Bagdán Zsuzsanna: Kikre számítotok kiscsoportvezetőként?
Kutasy Zsolt: Olyan embereket keresünk, akiknek van már gyakorlatuk ifjúsági munkában és szívesen vállalkoznak arra, hogy mint egy pásztor terelgessenek egy tíz-tizenöt fős nyájacskát. Tudjanak úgy beszélgetést vezetni egy témáról, hogy mindenki véleménye felszínre kerülhessen. S jól eligazodjanak a bibliai és kegyes fogalmak között.
Fekete Ágnes: Várják tehát kiscsoport vezetők jelentkezését. A jelentkezési lap letölthető a csillag.református.hu világhálós oldalon.

Fekete Ágnes: Miskolcon a Kakasos templom kakasát restaurálták. Mint tudjuk, nem csupán ezen a templomon, de számos református templomon található kakas, amely az éberségre, a hűségre figyelmeztet. Ez a miskolci az ország talán legnagyobb ilyen templomdísze. Karcsai Nagy Éva faggatta Szabó Sándor lelkipásztort a kakas restaurálásáról.

Szabó Sándor: A miskolciak Kakas-templomnak nevezték el a Kossuth utcai református templomot, aminek a tornyán egy 182 centiméter magas, ötven kilogramm körüli, belül üreges, rézlemezből készült kakas áll. A második világháborúban célpontnak használták ezt a kakast. Elsősorban a fejére céloztak a Hősök tere irányából. Összesen huszonkilenc belövést számoltak meg ezen a csodálatos iparművészeti műalkotáson. Vannak olyan református templomok, amiknek a tornyán egy lapszerű kakasforma van. Ilyen található például a Deszkatemplom tornyán is.
Karcsai Nagy Éva: Mióta vált a református templomok szimbólumává a kakas és milyen jelentést hordoz?
Szabó Sándor: Már a 9. századtól használták szimbólumként, mint amely a hit megtartására figyelmeztet bennünket, az éberségre, hogy Jézus Krisztust ne tagadjuk meg, ne áruljuk el Péterhez hasonlóan. Így különböztette meg magát a református egyház a katolikusoktól ahol, mint tudjuk, kereszt van a templom tornyán. Érdekes a csillag szimbolikája is. A betlehemi csillagra emlékeztet bennünket, az a csillag a Krisztushoz vezető jel. A szimbólumok, jelképek segítséget nyújtanak a hívő ember számára.
Karcsai Nagy Éva: Ki állította helyre a kakast?
Szabó Sándor: Balogh Zsófia és férje illetve munkatársainak közössége. Zsófia miskolci születésű. Én kereszteltem őt. A műveleteket tekintve először a durva munkákat végezték el egy kazincbarcikai rézműves műhelyében, aztán került Budapestre a kakas. Letisztították a rézfelületet, azután következett a golyónyomok és a sérülések a kijavítása. Majd azt követte a kakas aranyfüsttel való bevonása és végül egy nagyon vékony matt színű lakkfelületet is kapott. Egy méter magas árbocrúdra lesz ráültetve a kakas és egy nagy átmenő csavarral lesz hozzárögzítve.

Fekete Ágnes: Hallgassák a következő hét református eseményeit, híreinket!
A napokban átadták a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati díjat, amelyet idén Németh Sándor, a Bethesda Gyermekkórház munkatársa kapott.
Rendhagyó tízparancsolat magyarázat kezdődik vasárnap esténként a Budai Református Gyülekezetben, a Szilágyi Dezső téren. Az első ilyen istentisztelet február 6-án 18 órakor lesz.
Élethelyzetek címmel indul dr. Pálhegyi Ferenc előadássorozata február 7-én este 6 órától, Budapesten a Ráday utca 28-ban a Ráday Kollégium Dísztermében.
Dr. Kránitz Mihály tart előadást a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság következő összejövetelén, február 7-én, hétfőn este 6 órakor Budapesten a Ferenciek tere 7-8. szám alatt.
A Szentírás Szövetség angol tábort szervez 14-18 éves fiatalok részére február 4. és 6. között Piliscsabán, a Béthel Konferencia-központban.
Az Új Életet a Családoknak keresztény családszolgálat hétvégi szemináriumot szervez apáknak és lányaiknak február 4. és 6. között Őrbottyánban. ([email protected])
Presbiterképzést tart az Északpesti Református Egyházmegye február 6-án a szadai református templomban.
Döbrentey Ildikó író, Angyal Júlia festőművész és Magyar Krisztina grafikus könyvbemutatójára kerül sor ma 17 órakor, Budapesten a Szent István tér 15. szám alatt.
A Református Drogmisszió önkénteseket keres, akik szívesen segítenék a munkájukat rendszeresen vagy esetenként a zenetanítástól kezdve bármiben. Az érdeklődők ma délután 4 órakor jelentkezhetnek Budapesten a XII. kerületi Csaba utca 3. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 5. fejezetéből!

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják." (Máté 5:19-20.)

Érdekes szójáték a kincstelenség, nincstelenség. Mintha tényleg ez is lenne a lényeg. Meg kell találnunk azokat a biztos cölöpöket, amiken minden áll. Ha soha nem lehet azt mondani, hogy nincs: az a kincs. A muhi – csatában a mongolok azért tudtak átkelni a folyón, mert könnyűek voltak. Egyszer mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor át kell kelni valahol, ahol a cókmókjaink elsüllyednek, minél kevesebb minden van rajtunk, annál könnyebb az út.
Nekünk sok a kincsünk, nehéz lovasok vagyunk. Pedig mire is vágyunk a szívünk mélyén? Arra, hogy béke legyen, hogy nyugodtan legyünk együtt, hogy meleg és bizalmi légkörben élhessünk. Mégis beleoson az életünkbe valami, ami mint egy dobgép egyre gyorsabb tempót üt, ide egy kis fa, ott egy kis munka, el kell menni valakihez, megbeszélés, de a másik nem akarja… és feláldozódik az igazi kincs észrevétlenül a mindennapok oltárán.
Mi a megoldás? A következőkre jutottam. Az ember lelkének vannak nagyon mély alapvágyai. Az egyik ilyen igényünk az, hogy értékesek legyünk. A másik oldal pedig az, hogy szeressenek, elfogadjanak, otthon legyünk valahol. Az emberek általában az értékességüket valamiképpen a munka és a pénz világában élik meg, míg a szeretetigényüket otthon, illetve a hitükben, közösségeikben. Ha valakinek nincs munkája, vagy csökkentik a fizetését, hiába mondja ezer barát az ellenkezőjét, mégis értéktelennek érzi magát. Ugyanígy ezer kinccsel sem pótolhatja egy apa a gyerekének a szeretetet. Ha szeretetre, ha értékességre vágyunk, ezeket külön – külön egymással nem pótolható módon éljük meg. Amikor Jézus a kincsgyűjtésről beszél, akkor mintha egy nagy cserére kérne bennünket. Az értékesség érzésedet ne a pénz világában keresd, hanem Istennél. Akkor leszel igazán értékes, ha vele kerülsz nagyon erős kapcsolatba. Ez a kincs, amivel átkelhetsz nem csak a muhi csatában, de mindenütt. Jézus elsősorban nem tagad, hanem állít. Nem az a kérés, hogy ne gyűjts kincset, hanem hogy gyűjts!
Mi az a kincsgyűjtés, amire Jézus hív? Mi a kincs a mennyben? Erre nehéz válaszolni, mert ha jót teszek valakivel, végső soron az is itt a földön jó valamiképpen. A lelkemnek, és a másiknak segít. Az életünk, a lelkünk és a szellemünk jobbítása biztosan kincs, de ez is csak mi magunk vagyunk, nekünk itt a földön jó, ha jónak látjuk magunkat. Arra jutottam, hogy ami legvégsőképpen kincs a mennyben, az az imádság. Minden ima kapcsolatba lépés az Istennel. Amikor megszólítjuk a Mindenhatót, akkor csakis vele akarunk kapcsolatba lépni, szinte kilépünk az élet áradásából, és belekapaszkodunk egy láthatatlan kézbe. Nem véletlenül mondták a régiek, imádkozzál és dolgozzál! Azaz, ne csak a földnek dolgozz! Nyilván nem a földi kincs itt a fő kérdés, hanem a sorrend. Azt hiszem, akkor töltjük be Jézus parancsát, hogy gyűjts kincset a mennyben, ha megtanulunk, úgy imádkozni, hogy abban értékesnek éljük meg magunkat. Azaz kinccsé válik az imádság, kinccsé válik Isten. Ez az élet nagy feladata. Mert különben mormoljuk az imáinkat, akár vallásosan is élünk, dolgozunk, de mindez mivégre? Ha az értékesség világa és a szeretet világa ennyire szétválik. Jézus szeretné összekötni ezt a két világot éppen az imádsággal. Ne gyűjtsetek kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, hanem gyűjtésetek kincset a mennyben! Ámen