2011-08-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Nyáron az egyházi ünnepek, ünneplések között a leggyakoribb az esküvő. Sokan érzik úgy, annak ellenére, hogy a világ sodra az elkötelezetlen kapcsolatok felé sodor sokakat, ők szeretnének megállni egy templomban szépen és igazán, hogy így induljanak a közös útra. Egyre többen akadnak olyanok is, akik utólag szeretnék rendezni már gyakorlatilag házasságban működő kapcsolatukat. Nem a jog, hanem az érzés hajtja őket, hogy megtörténjen az, amire szükség van, kimondódjon az, amit ki kell mondani. Hiszen, mulatságot esküvő nélkül is lehet szervezni, de ez, valahogy mégsem olyan komoly dolog. Ilyenkor eljönnek azok a rokonok is, akik nem szoktak, együtt a család, és minden olyan szép. Érdekes, hogy mai széteső korunkban mégis léteznek rítusok, és kimondatlan szabályok. Nemrég a Kálvin kiadó egy könyvet adott ki, amely egy lehetséges ajándék ifjú pároknak, és éppen az esküvői ünnep e furcsa kettősségén, a formán, és a tartalmon szeretne hidat verni. Mucsi Zsófiával, a könyv szerzőjével beszélgettem.

Mucsi Zsófia: Budapesten, a város szívében lévő, Szilágyi Dezső téren voltam lelkész. Valamifajta reneszánszát éli ma a templomi esküvő, azok számára is, akik nem hitben élik az életüket. Ha oda kerül a sor, hogy esküvő legyen, akkor sokan gondolnak a templomra. És nagy előszeretettel választották ezt a Duna parti templomot. Azt tapasztaltam a párokkal való előzetes beszélgetésnél, hogy meglepetésként érte őket, amikor a kapcsolatuk alakulásáról kérdeztem őket.
Fekete Ágnes: Ők arra gondoltak, hogy csak technikai dolgokról fogtok beszélgetni, hogy hová kell állni, mikor mit kell csinálni?
Mucsi Zsófia: Szerintem nem gondoltak semmire. Nem tudták, hogy mi fogadja őket, ha egy lelkésszel beszélnek, vagy egy templomba jönnek. Meglepetésként fogadták, hogy volt szó evangéliumról, volt meghívás a gyülekezet köreibe, volt egy evangelizációs este sorozat és a lelkészek is beszélgettek velük. Volt, aki elmondta, hogy ő még nem találkozott olyannal, aki azzal foglalkozott volna, hogy neki milyen lesz a házassága. Ebben még nem kapott útmutatásokat. Ma sokaknak az esküvő megszervezése nagyon sok energiát és pénzt elvisz, hogy meglegyen a ruha, rendben legyenek a meghívók… Lelkészként azt is feladatomnak éreztem, hogy ráirányítsam a figyelmüket arra, hogy a szervezés közben a kapcsolatukkal is foglalkozzanak. Szerelmesek, valami nagyon pozitív dolog történik velük, szép és jó dolgokat tudnak egymás felé megfogalmazni. Bevontam őket az Ige kiválasztásába is, megkérdeztem őket, hogy miért imádkozzunk értük, milyen volt a kapcsolatuk története. Általában nagy örömmel fogadták az ilyenfajta kérdezősködést. Mindezek vissza is köszöntek az istentiszteleten, hisz félig-meddig ismerősként találkoztunk és nekik szólóbb lehetett így az üzenet.
Fekete Ágnes: Általában úgy jönnek be, hogy csak az ünnep helyszíne lesz a templom és ez a beszélgetések során átalakul?
Mucsi Zsófia: Így indul, hogy a lelkész az esküvő része, a díszletekhez tartozik. Viszont, ha lelkészként nem tehernek fogjuk föl, hanem lehetőségnek, akkor meg lehet tölteni tartalommal és sokan vannak, akik nyitottak a többre. A szép az, hogy az esküvős párok később visszajönnek keresztelőre, meg baba-mama körre. Az útravalót vinni is kell tovább és fogyasztani kell ahhoz, hogy ez egy boldog élet legyen.
Fekete Ágnes: Gondolom, hogy ezekből a tapasztalatokból gyökerezett ez a könyv.
Mucsi Zsófia: Igen. Részben ezekből a tapasztalatokból, részben pedig abból, hogy néhány éve én magam is férjhez mentem. Hála Istennek nagyon jó tapasztalataim vannak a házasságról. Maga a könyv a házasságkötés megáldásának református istentiszteletéhez kapcsolódik. Ezen az istentiszteleten elhangzik egy nagyon szép esküszöveg, ami nagyon nagy kincse az egyházunknak, és amit boldogan mondanak el. Ha arról van szó, hogy eskü, az egy nagyon kemény dolog és talán azért is van, hogy sokan nem vállalják, ezt az elköteleződést. Mindenki előtt nagy és komoly szavakat mondjanak ki, mert ennek nagy súlya van. És mi lesz, hogy ha egy év múlva már nem úgy fogom gondolni, nem fogok úgy vágyni a páromra, mi fog akkor történni? Nehéz téma ma ezt az esküt igazán komolyan kimondani. Viszont mégis úgy gondoltuk a Kálvin Kiadónál, hogy vannak egyházi házasságkötések és van eskünk, akkor vegyük ezt komolyan és milyen jó lenne mellé adni egy szép ajándékkönyvet. A könyvben az eskü minden sorához található egy bibliai Ige és egy néhány mondat. Ezeket a vallomásszerű mondatokat én írtam és benne volt az, hogy feloldja az eskü ridegségét, keménységét. Ha azt mondom, hogy "vele szentül élek, vele megelégszem, holtomig vagy holtáig hűtlenül el nem hagyom", azt mondom ki, hogy ezt szeretném. Én is sok minden ígéretemet megszegtem már és ebben a hűségesküben is érzem az emberi mivoltom gyengeségét és kicsiségét. Amit tudok tenni az az, hogy az eskü mellé odateszem a magam imádságát is, hogy nemcsak esküszöm, hanem kérem az Istent, hogy segítsen ezeket megtartani, mivel látom a gyengeségemet, ezért tudom, hogy folyamatosan dolgoznom kell majd azon, hogy ezt meg tudjam tartani.

Fekete Ágnes: A szépség nemcsak az ünnepek, esküvők és hasonló események kapcsán vonzza az embert, hanem az élet egyik leginkább földöntúli vonzereje. Nincs magyarázat arra, miért kell az embernek a szép. Mintha Isten oltotta volna belénk ezt a vágyat. Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk egy kiállítás kapcsán. Somodi Ildikó textilművésznek Horizontok címmel volt Budapesten kiállítása, de sajnos beszélgetésünk után ezt már bezárták. A világhálón megtekintheti néhány művét az, akit érdekel. Nemsokára újra megjelenik valahol, akkor majd beszámolunk erről is. Somodi Ildikót hallják.

Somodi Ildikó: Egy filozófus horizont-egybeesésnek hívja azt, amikor az alkotói gondolat és a befogadói gondolata egybeesik, a megértés megtörténik. A horizont a látóhatárt is jelenti, de jelentheti a szemmagasságot vagy a nézőpontot is. Ilyen értelemben horizont-egybeesés akkor is megvalósulhat, hogy ha szembe nézünk, ha két szempár tekintete találkozik. Én ezt keresztényi gondolattá formáltam. Ennek a műnek kettős iránya van. Egy erőteljesen fölülről lefelé irányuló tengely amely találkozik a vízszintes, horizontális tengelyekkel. Ezt a horizont-egybeesést úgy is magyarázom magamnak, hogy jelentheti azt a pillanatot, amikor az ember tekintete találkozik Isten tekintetével, amikor Isten valamiért megtalál, rám tekint, és én vissza tudok tekinteni rá.
Fekete Ágnes: Mennyi ideig készült ez a kárpit?
Somodi Ildikó: Egy évig körülbelül, úgy napi hat órában.
Fekete Ágnes: Egy évig, napi hat óra?
Somodi Ildikó: Ez a kisebb öt hónap alatt készült el. Egy sor nagyon pici, úgy egy milliméter lehet.
Fekete Ágnes: Ennek a kárpitnak a címe: Az élet könyve. A szövési ívek egy könyvet adnak.

Somodi Ildikó: A kezdet és a vég, ami keretet szab az életünknek. Az ember életének, mint egy körív, kezdete van, de a kezdete Krisztusban van és a vége is Krisztusban van. Ezt a gondolatot próbáltam ebben összesűríteni.
Fekete Ágnes: Itt milyen kárpitra gondoljunk?
Somodi Ildikó: Az a kárpit, amiről Pál apostol beszél. Egyszer engem nagyon megérintett és rácsodálkoztam arra, hogy maga a kárpit is Krisztus szimbólum. A Zsidókhoz írt levél 10. fejezetének 20. versében van: "azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által". Amikor Krisztust megfeszítették, akkor a kárpit kettérepedt. A kárpitnak azt a pillanatát próbáltam rögzíteni, amikor éppen kettészakad. Sokáig azon gondolkodtam, hogy milyen lehetett ez a kárpit, ami a szentek szentje előtt állt, ahová csak évente egyszer léphetett be a főpap. Nagyon míves lehetett és sokáig ezt próbáltam elképzelni, hogy szeretnék egyszer egy olyasmit szőni. De aztán az foglalkoztatott, hogy nekem mit jelent ez a kárpit és akkor a következőbe próbáltam ezt a testre utaló felületet belevinni. Az a címe, hogy Ama kárpit, tehát, az a kárpit, a Krisztus teste. Tudatosan szimbólumkeresés volt a szimbólumban, hogy a megszövött felület maga a kárpit. De mi van a kárpiton? Ha a kárpit a Krisztus teste, akkor egy újabb szimbólumot tettem még rá, a bárány bőrét. Ez egy kifeszített bőr, ami középen megreped és erre vittem föl szitatechnikával foltokat, ami a megaláztatását mutatja meg. Kisebb szövegeket is próbáltam belefesteni, ami az úrvacsora szereztetési igéje.
Fekete Ágnes: "Ez az én testem, amely értetek megtöretett." A vörös szín nagyon fontos az egész művön.

Somodi Ildikó: Ez a szimbólum így teljes. A kárpit nemcsak ama kárpitot jelentette, ami annak idején elválasztott, hanem azt, ami összeköt. Emlékezni és emlékeztetni, ez a dolga a művészetnek. Életbevágó dolgokra emlékezhetünk. Próbálok én is emlékezni és emlékeztetni.
Fekete Ágnes: Ami összeköt.
Somodi Ildikó: Ezek a művek inkább hétköznapibb élményekből fakadtak. Én áttelepültem és nehéz volt elszakadni Erdélytől. Sokáig olyan volt, mintha nem is a saját életemet élném, hanem benne vagyok egy újabb környezetben, de odaát élek. Akkor születtek ezek a munkák.
Fekete Ágnes: Most is így van ez még egy kicsit?
Somodi Ildikó: Hát, most már talán nem. Nyolcvanhétben települtem át és egy öt-tíz évig így volt, hogy a gondolataim és az érzelmeim ottmaradtak. Ezen mindenki átmegy, aki elhagyja a szülőföldjét.
Fekete Ágnes: A hited, mindig ilyen egyértelmű volt?
Somodi Ildikó: Reformátusnak kereszteltek meg. Az evangélizáción, amire a lányom tuszkolt el, ott felragyogott Krisztus tisztasága, igazsága és mindig is érdekelt az igazság kérdése. Akkor is foglalkoztatott a művészetben is a szépség és az igazság kérdése. Az örök szépség Krisztusban van. A szépség soha nem lehet cél, az mindig ajándék. Azt éreztem mindig, hogy megajándékozott vagyok a témáimban, a gondolatokban, az inspirációkban. Gyönyörűek, szépek az erdélyi festett, kazettás mennyezetű templomok, ácsolt haranglábak. Önpazarlásnak mondja egy ferences szerzetes a sok-sok önfeledt munkaórát, amivel azokat készítették. Ezt én sem tudom jobban megfogalmazni. A legérdekesebb az volt, amikor egy disznóól szemöldökfáján láttam egy olyan faragást, ahol az évszám gyönyörű, míves betűkkel volt kifaragva. Virágmotívum mind a két oldalon, mint ha egy ház homlokzata lenne. Tényleg megható, hogy ilyen jelentéktelennek hitt helyeken is igényesen, önmagukat adták.

Fekete Ágnes: Végül a szépség emberi lélekben megjelenő valóságára lássunk egy példát. Gacsályi Gábor, hajdúnánási lelkipásztorral Karcsai Nagy Éva beszélgetett.

Karcsai Nagy Éva: A több mint négyszáz éves Hajdúnánás szimbóluma a református templom. Messziről hívogat a Tompa Mihály által is megénekelt hatvankét méteres templomtorony. Sok baj, tragédia, veszedelem sújtotta ezt a területet. Amikor 1605 decemberében a hajdúk elfoglalták a várost, mint Bocskai ajándékát, szinte pusztaság volt. Négyszáz hajdúnak lett lakóhelye Nánásmonostor. A hajdúk 1621-re helyreállították a monostor templomát és megkezdődött az egyházi élet. A településen tizennyolc-ezren élnek. Többségük református. Az egyházközség július elsejétől átvette a várostól a Szociális és Gondozási Központot, ahol átmeneti idősgondozást és házi segítségnyújtást végeznek. Ám nem ez az egyetlen tevékenységük. Huszonnégy éve szolgál a településen Gacsályi Gábor lelkipásztor és felesége. Azóta sok új intézményt hódítottak vissza.
Gacsályi Gábor: Legelőször a ’91-es törvény alapján az általános iskolát indítottuk el. A város zömében református. Gimnázium, általános iskola valamint szegényház volt. Én úgy gondoltam, amikor idejöttem, hogy ha erre lehetőség nyílik, akkor ezt az egyház visszaigényli. Akkor sokan furcsán néztek rám, mert azt hitték, az marad, ami volt. De minden elmúlik, az Úristen birodalmakat dönt le és elkezdhettük visszaigényelni ingatlanjainkat. Közel harminc ingatlanigénylést adtunk be, ebből nyolcat fogadott el az önkormányzat. Ezek között volt az az iskola, amit 1995. szeptember elsejével tudtunk indítani nagy nehézségek között. Ment a harc a gyermekekért már tizenhat évvel ezelőtt is. A mellettünk lévő iskolák dupla osztályt indíthattak, hogy nekünk ne legyen gyermekünk. Sajnos, a helyi önkormányzat elég mereven állt a dolgokhoz. Ezt mutatja az is, hogy 1992-ben igényeltük vissza és 2001-ben kaptuk meg az épületet. Amikor idekerültem, már akkor az óvodában vallásos csoportot indítottuk óvónőkkel. Én arra építettem, hogy óvoda, általános iskola. Jött a választás 1994-ben és megszűntek ezek a csoportok. Később fél négy- négy órára tették a hittanórákat és akkor már nem vállalták a szülők. 2003-ban a Széchenyi terv alapján építtettünk idősek otthonát negyvenöt fővel. 2005-ben ezt bővítettük, így most hatvanegy fős idősek otthona van és a szociális gondozási központot is reánk bízta az önkormányzat. Fontosnak tartottam azt, hogy a város központjában legyen ez az idősek otthona. Volt itt is területünk közvetlenül az iskola mellett. Ha az emeletről letekintenek a nénik, látják az általános iskolás gyermekeket. A város szívébe négy perc alatt minden elérhető távolságra van.

Karcsai Nagy Éva: Terveik vannak. Most is több pályázatot nyújtottak be.
Gacsályi Gábor: Igen. Már készítjük egy féléve az iskola bővítésének a pályázatát. Reméljük, ez őszre elkészül. És emellé szeretnénk tenni egy négycsoportos új óvodát is, amennyiben lesz erre lehetőségünk. Természetesen a templomot is fel kellene újítanunk. Majd meglátjuk, hogy mindebből a szép munkából az Úristen mennyit enged meg.
Karcsai Nagy Éva: Az a szép mindebben, hogy ez nem felülről jövő intézkedés, hanem alulról jövő kezdeményezés.
Gacsályi Gábor: Minderre igény van. A szülők óvodát és iskolát akarnak. Az idősek otthonában hatvanegy-hatvankét lakó van, de tíz-húsz sorbanálló mindig van. Mi úgy gondoltuk, hogy nagyon nagy létszámmal már nem bővítenénk, hiszen éppen azt veszítené el, ami a lényegét adja, a családias jelleget, az odafigyelést, a személyre szóló gondoskodást. Itt az idősek, két-három percre vannak a gyülekezeti háztól. Kijönnek, pihennek. Valóban olyan ez, mint egy sziget, amit az Isten adott nekünk.
Karcsai Nagy Éva: Korábban arról beszéltünk, hogy a város vezetése nem működött együtt az egyházzal. Most viszont pont az ellenkezője van.
Gacsályi Gábor: Az oktatásban és a szociális ellátásban is azt látta az elmúlt tizenöt évben az önkormányzat, hogy meg tudunk birkózni a feladattal. Ezért merte ránk bízni ezeket a szolgálatokat, azok javára, akik itt ebben a városban élnek.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Dunántúli Református Egyházkerület Biblia-és lelkiismereti tábora ezen a héten van Balatonfenyvesen, ahol a haragról beszélgethetnek és hallhatnak előadásokat a résztvevők.

Az idén ötödik alkalommal rendezik meg a Balaton-Net elnevezésű Nemzetközi Evangéliumi Találkozót augusztus 17. és 21. között, Balatonszemesen. Ezen a héten előadások, beszélgetések, koncertek és más programok várják az érdeklődőket.

A Kárpát-medencei Református Egyetemi Gyülekezetek közös Gólyatábort tartanak ezen a héten Beregszászban.

A Magyar Református Presbiteri Szövetség 12. Országos Konferenciája szeptember első napjaiban lesz Tahiban és a presbiteri szolgálat előtt lévő nyitott kapukról fog szólni. Jelentkezési határidő: augusztus 26. (06-1-476-3211, mobil 06-20-250-1428, e-mail: [email protected])

A nagyvárosi gyülekezetek alakításáról és megújulásáról rendeznek konzultációt szeptember 19-én és 20-án, Budapesten a Ráday utcában. Jelentkezési határidő: augusztus 20. (+36-1-216 2054 . Fax: +36-1-216 2054/101 . E-mail: [email protected] )

Pótfelvételt hirdetnek a Teológiai Akadémiák. Pápán katechéta, lelkipásztori munkatárs, Sárospatakon lelkészi, hitoktatói és református közösségszervezői szakon. Jelentkezési határidő: augusztus 19.

Magyar Református Teológusok Világtalálkozóját rendezi meg a Doktorok Kollégiuma augusztus 22. és 25. között Debrecenben.

A Harmonia Garden együttes ad hangversenyt Ferencvárosi Nyár keretén belül augusztus 25-én, csütörtökön 20 órakor a Kálvin téri templom udvarán.

Szentendrei kortárs képzőművészek alkotásaiból nyílik kiállítás augusztus 21-én, vasárnap 9 óra 15 perckor Túrkevén a Templomgalériában.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás próféta könyvének 2. fejezetéből!

"Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein!" (Ézs 2:3.)

Az ember vonzódik a hegyekbe. Nemrég egy nagyon magas, több ezer méteres csúcsra másztunk fel. Ahogy bandukoltunk, többször is megfogalmazódott bennem, az életnek a jelképe egy kicsit ez a túra. Elindulásunkkor például néhány gyerek rögtön az elejére szaladt. Mikor nekem már szinte lógott a nyelvem, ők büszkén közölték, nem is fáradtak el. De a túra felénél ők lettek a legutolsók, és meg-megállva könyörgőre kellett fogni a szót, hogy menjünk már tovább, mert ránk esteledik. Arra gondoltam, az életben is sokszor előre szaladunk, mindent meg szeretnénk kapni hamar. Sikeresnek gondoljuk azokat, akik az élen vannak. Aztán kiderül, hogy éppen azok lettek boldogtalan emberek. És akik nem álltak egykor a dobogón, akik nem szaladtak előre, azoknak az élete teljesedett ki. Isten vándorlásra hívott minket. Nem szaladásra, nem vágtázásra, hanem arra, hogy a magunk tempójában célba érjünk.
Voltak az úton nagyon nehéz szakaszok. Megmondom őszintén, hulla fáradtan úgy tudtam ott felmenni, hogy elkezdtem számolni. Figyeltem, meddig jutok el száz alatt. Beszélgetni már nem volt erőm, viszont kellett valami, ami elvonja figyelmemet attól, hogy sajog a lábam. Azt hiszem az életben is sokszor van olyan időszak, amin valahogy át kell evickélni. Mindegy, csak éljük túl. Ilyenkor tényleg jó, ha az ember egyszerűen a ritmusra bízza magát. Így tudnak életben maradni betegek, akik a napi rendszerben, a feladatokban egyik napról szinte átverekedik magukat a másikra. Sokan feladják ilyenkor. A hegymászásban az a szép, hogy az ember látja a csúcsot, látja, hogy fölfelé tart az út, és ez hajtja előre. De nem így van az életben is? Csak az ember lehorgasztja a fejét, és nem felfelé néz. Valójában minden nappal többek vagyunk, és még a legsötétebb monotóniában is előre haladunk, csak ezt nem látjuk.
A hegymászásban az igazán szép, a visszatekintés. Amikor egy-egy szirtre érünk, és lenézünk, a megtett útra mintha valami királyok lennénk, lenézünk, erőt érzünk magunkban: "Képes vagyok rá. Itt vagyok, és ezt a gyönyörűséget mind láthatom, amit onnan lentről sose láthattam volna." Az ember szeretne örök fiatal lenni. Szeretnénk megállítani az időt, és egy-egy rossz futó gondolattal talán még gyerekeinket is kisbabának tartanánk meg a legszívesebben, hogy soha ne nőjenek meg. De ez nem lehetséges. És jó is, hogy ez így van, mert az igazi szépség az, amit utólag látunk. A visszatekintő összegzés az, ami olyan élményt ad, amit semmi más. Fáradsággal, lihegve megyünk fel életünk hegyére, de megéri, mert ez segít bennünket valami olyan átlátásra, megértésre, amire másként soha nem jutnánk.
Gyertek, menjünk föl az Úr hegyére – hangzik Ézsaiás próféta felhívása. Nem véletlen, hogy a hegyre vezető út az, ami megtanítja, milyen az Úr ösvényein járni. Ámen.