2011-10-12

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Ha valami hiányzik abból a közegből, amiben ma élünk, akkor az a példakép. A romantika korának nyilván kicsit eltúlzó hősi történetei helyett ma a nyomor, a lelki vakság és a kilátástalan küzdelem történetei keringenek. Valahogy olyan giccsesnek tűnik, amikor valaki csupa szépet és jót mond valakiről. Meg félünk is, hogy biztosan jön majd valaki, aki egy újságcikkben megírja, nem is igaz az egész, mert az illető lopott és csalt, meg egy érdekember. Pedig éhezzük és szomjazzuk azt, hogy végre felnézhessünk valakire. Ma egy régi intézményt mutatunk be, és igyekszünk felhőtlenül szépnek és jónak lefesteni, mert ilyen is volt. Ez a felvidéki Béthel Mozgalom, és annak árvaházai. Dr. Szenczi Lászlót hallhatják.

Dr. Szenczi László: Édesanyám súlyos beteg volt, kórházba került, de nem tudták meggyógyítani és meghalt.
Fekete Ágnes: Ez hol volt?
Dr. Szenczi László: Komáromban. Heten voltunk testvérek. Nemsokára Édesapám is meghalt.
Fekete Ágnes: Ő miben halt meg?
Dr. Szenczi László: Ő már bánatában. Nem tudta, hogy mit kezdjen a hét gyerekkel. Napszámos volt. Ottmaradt a hét gyerek. Én voltam a legkisebb, féléves. Így kerültem árvaházba Nehézy Károlyékhoz.
Fekete Ágnes: Ki volt Nehézy Károly?
Dr. Szenczi László: Nehézy Károly Marcelházán volt lelkész és ő indította el a felvidéki Béthel mozgalmat. 1928-ban azt olvasta a Márk evangéliumából, hogy "aki befogad egy kisgyermeket engem fogad be". Így született meg az árvaház.
Fekete Ágnes: Hol van Marcelháza?
Dr. Szenczi László: A Csallóközben, Komáromtól körülbelül harminc kilométerre. Ott indult el a paplakban az árvaház. Én voltam az első lakója. Híre ment annak, hogy hét gyerek nyomorog Bátorkeszin, egy vályogviskóban, így odakerültem. Balla Rebeka diakonissza testvér hozott engem el, de a mosdatást Nehézy Károlyné végezte. Ő mosdatott meg minden gyereket. Ezt nem engedte át, ezt vállalta, örömmel. Rebeka nénihez ragaszkodtam nagyon, mert ő anyai szívvel szeretett bennünket. Ma is előttem van, ahogy mosolygott az arca.
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy ő diakonissza volt? Mit lehet erről tudni?
Dr. Szenczi László: A cselédlányként összegyűjtött pénzét odaadta az árvaháznak és az egész életét odaszánta az árvák gondozására. Mindig diakonisszaruhában járt. Az áttelepítéskor Debrecenbe került, majd a feleségem falujába Mözsre. Ott bibliaórákat tartott. Magunkhoz fogadtuk és otthon gondoztuk, később a Bethesdába került. Öt évig élt még ott. A betegek a közelében akartak lenni, mert mindig ragyogott az arca, a mennyei boldogságot tükrözte. A Tamás bátya kunyhója című könyvből olvasott fel nekünk annakidején minden este. Sokszor sírtunk és úgy aludtunk el. Egyszercsak azt mondta, hogy mi is rabszolgák vagyunk, a bűn rabszolgái. Majd megmagyarázta, hogy a rabszolgaságból van szabadulás, és elmondta Jézus Krisztus váltsághalálát, hogy Ő meg tud bennünket szabadítani. Nem értettük mi akkor ezt még, de érdekelt bennünket. Eljött a konfirmációm ideje 1943-ban. Akkor kaptam Bibliát. Olvasgattam a Bibliát és egyszer elérkeztem ahhoz az Igéhez, hogy "adjad fiam, a te szívedet nékem". Csukás Zsiga bácsi, somorjai esperes, az én lelki atyám azt mondta, hogy értsem meg, engem most keres az Úr Jézus. Imádkozni kezdtünk és megvilágosodott előttem az, hogy Ő el akar fogadni. Életem legnagyobb szolgálatára készített fel engem.
Dr. Szenczi László: Minden este egy órát mandolinozni tanított.
Fekete Ágnes: Volt több hangszer is?
Dr. Szenczi László: Volt, aki gitározott, volt, aki harmonikázott.
Fekete Ágnes: Ki az a Zoli bácsi?
Dr. Szenczi László: Zoli bácsi egy olyan nevelő volt, aki az orvosi egyetemet hagyta ott, mert szükség volt az árvaházban nevelőre.
Fekete Ágnes: Nagyon-nagyon értékes emberek lehettek ott?
Dr. Szenczi László: Igen. A lelkészek és a nevelők is csodálatos emberek voltak, pedig ott fizetést nem kapott senki sem.
Fekete Ágnes: Akkor miből éltek?
Dr. Szenczi László: Amiből mi. Ételt és ruhát kaptak, de fizetést nem. Mi meg rongyot és vasat gyűjtöttünk, hogy pénzt szerezzünk és karácsonykor a szegényeknek és az időseknek adni tudjunk valamit.
Fekete Ágnes: Reggel áhítattal kezdték a napot?
Dr. Szenczi László: Áhítat, reggeli, a lecke átismétlése után mentünk az iskolába. Ha nem vágtak fát a gyerekek, akkor nem volt ebéd.
Fekete Ágnes: Hát azért csak vágtak fát?
Dr. Szenczi László: Előfordult, hogy nem. Volt egy kifüggesztett karika, aminek a külső részén a takarítási feladatok voltak felsorolva, belül pedig egy forgó korongon a nevek. Így mindenki tudta, hogy mi a feladata az adott napon. Csukás Zsiga bácsi olyan nevelő volt, hogy ha valaki elfelejtette felmosni a folyosót, ő megcsinálta helyette, de egy hétig nem beszélt az illetővel. Ez nagyobb büntetés volt, mintha kapott volna két pofont. Ott verés egyébként nem volt. A lelki problémákat meg tudtuk vele beszélni esténként. Igazi lelki atyánk volt. Délután a tanulás után még helyesírást gyakoroltunk. Egyszer nem jól ment a tanulás, erre azt mondta, hogy "nincs semmi gond, ezután minden nap egy órával előbb kelünk fel és építünk egy halastavat." Előbb is keltünk és építettük a halastavat, majd utána ismételtük át a leckét. Ennek az volt az értelme, hogy jobban megbecsültük a tanulásra szánt időt és mire a halastó elkészült, a tanulmányi eredményeink is jobbak lettek. Zsiga bácsi, ha valakinél olyan gondot látott, akkor négyszemközt beszélgetett vele.
1944. karácsonyának második napján hatalmas falragaszok jelentek meg Komárom utcáin, hogy minden tizenhat évesnél idősebb fiatal háromnapi élelemmel felszerelve jelentkezzen, különben felkoncoltatik. Megjelentünk. Az árvaházban sírva búcsúztattak. Együtt imádkoztunk a testvérekkel, hogy Isten őrizzen meg bennünket. Haszontalan voltam, és Csallóközaranyosnál megszöktem a katonaságtól, mert olyan istenkáromló, gyalázkodó társaságba kerültem, hogy azt nem bírtam. Hazajöttem. Minden nap jöttek a nyilasok géppisztollyal és úgy kerestek. Én hol a szekrény mögött voltam, hol a szekrényben rejtőztem el. Ha megtaláltak volna, ott azonnal lelőttek volna. Egy idő után azt mondta Tóth Kálmán, a Timóteus árvaház vezetője, hogy menjek vissza, mert ő nem vállalja tovább, hogy ott bujkáljak, veszélyeztetve ezzel a többieket is. Mit tehettem mást? Búcsúzásul megint imádkoztunk és Zsiga bácsi harmonikával kísérte az Isten velünk, viszontlátásra című éneket, amit sírva énekeltünk. Éjszaka, sötétben mentem vissza. Nagy baj volt, mert őrségbe lettem volna beosztva. Lejelentkeztem a parancsnoknál, aki két hatalmas pofont adott. Én felálltam, összeszedtem magam és megköszöntem, mire ő azt mondta, hogy örüljek, hogy nem állíttat hadbíróság elé. Abban az időben olyan Igéket kaptam, amik nagyon megerősítettek. "Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van" (Róma 8:28.) "ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok" (És 7:9.) "Én pedig, szól az Úr, tűz-fal leszek körülötte és megdicsőítem magamat ő benne!" (Zak 2:5.) Egyszer a háborúban összecsomagoltak bennünket, de még nem értünk ki a városból, amikor irgalmatlan nagy szőnyegbombát kapott a város. Minket nem ért el a bombázás, mondtam akkor a többieknek, hogy valóban tűz és fal van körülöttünk és mi megmaradtunk. Vége lett a háborúnak és elbocsátottak bennünket. Hárman összebarátkoztunk, hárman hittünk és bíztunk. A többi százkilencvenhét elindult az oroszok felé. Annak egy része Szibériában van máig is. Mi meg elindultunk nyugat felé és a csodák sorozata történt. Megszólalt magyarul az amerikai tiszt, hogy önök nem foglyok, a lengyel táborban kapnak élelmet, menjenek el, és a polgármestertől kapnak civil ruhát. Befogadott bennünket egy nagyon komoly, evangélikus, hívő család. Annyiszor megtapasztaltuk Isten nyilvánvaló jelenlétét, hogy velünk van. Nem volt ennivaló. Erdei sóskát találtunk és azt ettük, én mondogattam, hogy Isten megígérte nekünk, hogy Ő eledelt ád az őt félőknek, nem fog bennünket cserbenhagyni. A többiek azt gondolták, hogy ott fogunk elpusztulni. De egyszercsak valami zörgést hallottunk, egy teherautó zúgását, ami ennivalót hozott. A többiek is kénytelenek voltak beismerni, hogy igazam volt. Amikor hazaérkeztünk, otthon már vártak. Zsiga bácsi kiment mindig az országútra.
Fekete Ágnes: Nézték, hogy jönnek-e haza a gyerekek?
Dr. Szenczi László: Mindennap megtették, mert tudták, hogy haza fogok jönni. Amikor megláttak, elénk szaladtak. Ezt a boldogságot és örömet nem lehet elmondani, hogy Isten megőrzött bennünket. Ott adtunk hálát az árvaházban.
Fekete Ágnes: Az árvaházról meséljen még egy kicsit! Hogy működött ez az árvaház?
Dr. Szenczi László: Az árvaház adományokból élt. Nyomor volt, válság volt, de soha nem volt arra példa, hogy ennivaló nélkül maradtunk volna. Hatalmas kenyereket sütöttek. Egyszer azonban csak hármat kenyér volt az asztalon. Megkérdezte az egyik gyerek, hogy miért csak ennyi? Mondták neki, hogy azért mert nincs liszt, de az asszonyok mindent úgy készítettek elő, mintha lenne. Megcsinálták a kovászt és térden állva imádkoztak a felnőttek. Mi még akkor nem értettük mi történik, de mi is összetettük a kezünket és imádkoztunk, hogy Uram, könyörülj rajtunk! Mire befejeztük az imádságot, hallottuk a kocsizörgést. Negyedről jött egy megrakott szekér, teli élelemmel. Mi nagyot néztünk, hogy ilyen Istenünk van nekünk? Ilyen gondoskodó Atyánk?
Fekete Ágnes: Mindezt személyesen élte át?
Dr. Szenczi László: Gyerekek voltunk, de jól emlékszem, hogy mindenki sírt. Ezután többrn is, egyre szorgalmasabban olvastuk a Bibliát.
Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy ennyire be voltak vonva az árvaház életébe. Hány gyerek volt ott?
Dr. Szenczi László: Hatvan. Aztán ez szét lett osztva. A lányokat elvitték a lévai árvaházba. Amikor tízéves lettem és megépült a komáromi árvaház, akkor engem átvittek oda. Három árvaházat tartott fenn a Béthel Mozgalom Nehézy Károly vezetésével. Kiskoszmály, Léva és Komárom. Mindent pontosan nyilvántartottak, hogy honnan milyen adományok érkeztek.
Fekete Ágnes: Marcelházán még csak a lelkészlakáson volt az árvaház?
Dr. Szenczi László: Igen. De annyi árva jött össze, hogy már nem volt hely és akkor imádkoztunk, hogy Isten gondoskodjon egy olyan helyről, ahol nagyobb létszám is elfér. Egy kisgyerek bátran azért imádkozott, hogy az Úr Jézus egy emeletes épületet adjon nekünk, ahol sok gyümölcsfa is van.
Fekete Ágnes: Emlékszik erre az imádságra?
Dr. Szenczi László: Igen. És őt hallgatta meg Isten. Kiskoszmályon, a barsi egyházmegye segítségével megvásároltak egy grófi kastélyt. Nehézy Marcelházáról Kisújfalura került és onnan irányította az árvaházakat. Amikor eljött mindig egy mesét mondott, aminek a címe: A Táltoscsikó, de az mindig evangéliummal végződött.
Dr. Szenczi László: Következett a komáromi árvaház építése. Nem volt pénz, de volt imádság, adakozás és kézi munka. Volt, aki azt vállalta, hogy az állomásról behozza az építőanyagot, volt, aki fuvarral, volt, aki kétkezi munkával segített. Az egész épület úgy épült adakozásból, hogy nem adott hozzá az egyház semmit. Nagyon gyorsan felépült. Most újra építik ötven idősnek lesz az otthona.
Fekete Ágnes: Hogy telt ott egy nap, annakidején? Hogyan éltek? Hogyan tanultak?
Dr. Szenczi László: Helyben volt az oktatás. Egy nagyon aranyos tanítóm volt. Én az első padban ültem és sokszor elaludtam. Olyankor megsimogatta a fejemet, elbeszélgetett velem arról, hogy ő hogyan tanult. Szegények voltak a szülők, nagyon szorgalmasan kellett tanulnia. Semmi nem volt a tarisznyába, csak árválkodó palavessző, meg egy palatábla. Egyszer én nagyon megbetegedtem, negyvenegy fokos lázam volt és kórház meg orvos legközelebb a tizenöt kilométerre lévő Léván volt. A tanítóm megtudta, és azt mondta, hogy elvisz kerékpárral. Engem kendőbe bugyoláltak, ő föltette a kalapot és mentünk hegyen-völgyön, és ahogy egy lejtőn gyorsan ment, a kalap leesett a fejéről. Koromsötét volt és ő igyekezett, hogy engem időben orvoshoz tudjon vinni. Ez sikerült is. Két hétig voltam ott és vártam, hogy jön értem a tanítóm. Megtudtam, hogy beteg. Agyhártyagyulladása lett és nemsokára meghalt. Nagyon sirattam. Amit utoljára mondott az nagyon fontos. Azt mondta: "Örülök fiam, hogy meggyógyultál, légy helyettem tanító!" Itt a hivatásom. A képzőt Pápán végeztem. A szomszéd faluban, Kéttornyúlakon adtak sorkosztot és naponta tíz kilométert tettem meg oda-vissza mezítláb. Egypár cipőm volt, azt a nyakamba akasztottam, hogy ne kopjon a talpa. Egy szegény tanítóék fogadtak be, mert ő is a Timóteusokhoz tartozott. Amikor én a délutáni tanítás után hazamentem, először dolgozni kellett a kertben. Utána egy nagyon vékonyka szelet kenyér, meg vékonyka szalonna volt a vacsora. Rengeteget éheztem. A kéttornyúlaki református testvérek a sorkoszttal megoldották egy évemet. Aztán voltam a pápai konviktuson is. Egyszer kaptam egy nénitől ötszáz forintot, ami akkor egy pedagógus öt havi fizetése volt. Az volt a levélben, hogy azért küldi, mert minden tanítónak kell, hogy órája legyen. Én ezen vegyek órát! A pápai kollégiumban fejadagot kellett leadni. Az osztályfőnököm, dr. Biczók Ferenc hozott egy kocsit, kosarakkal és jártuk Pápa városát, és összegyűjtöttük a fejadagot. Utána legátusnak küldtek. Tanítóképzős létemre a pápai teológia huszonhatszor kiküldött, hogy szószéken prédikáljak. Nekem kellett megírni a prédikációt és fel kellett mondani és mindig írtak véleményt a lelkészek, hogy hogyan szerepeltünk.
Fekete Ágnes: Mik voltak azok az árvaházi napok?
Dr. Szenczi László: Az árvanap az volt, hogy csak a fiúk, téli nagyon hideg időben gyalog elindultunk a Vágmenti falukba, ahol szívesen fogadtak. Ott egy kis műsort adtunk. Családoknál voltunk elhelyezve. Én bizonyságot tettem. Rebeka testvér is jött velünk gyalog harminc kilométert is. Kialakult egy olyan törzsgárda, akik rendszeres adakozással segítették az árvaházat. Amikor már kikerültem az árvaházból én még akkor is visszajártam – ez két kilométert jelentett – és egyszer olyan közösségi óra volt, hogy vidáman, fütyörészve mentem haza. Énekeltem, hogy Dicső személyed, mely velem jár. Zengett az éjszaka. Egyszercsak kinyílt egy ablak és kihajolt egy asszony és azt mondta: "Fiatalember, ezt az éneket én is tudom". Mondtam, hogy akkor énekeljük ketten és énekeltünk nem törődve azzal, hogy az oroszok ott vannak-e vagy sem. Ennyire tudott az Ige élni az emberben, áttüzesített, semmivel nem törődtünk, csak hogy Isten üzenetét a szívünkben hordozzuk.
Ének:
Hárfahúron háladallam pendül
Uram adtál győzelmet nekem
Ifjú ajkán hálaének csendül
Életem neked köszönhetem.

Kősziklám vagy sziklamenedékem
Nálad lakik minden oltalom
Megszégyenül büszke ellenségem
Hatalmadban mindig bízhatom.

Fekete Ágnes: Dr. Szenczi László vallomása után hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Október a Reformáció Hónapja. A rendezvénysorozat központi eseménye a Reformációi Gálaest lesz október 16-án, vasárnap 17 órakor a Budapest Uránia Nemzeti Filmszínházban lesz. A gálán fellép a Lutheránia Ének- és Zenekar és a Légierő Zenekar, meghallgathatják Németh Júlia és Pálúr Tamás az indiai beszámolóját, valamint egy Wass Albert irodalmi est részlete hangzik el.

Az ország különböző településein rendeznek még előadásokat, hangversenyeket, ünnepi istentiszteleteket. Többek között október 16-án 10 óra 45-perckor emlékeznek meg Szegedi Kis Istvánról Kálmáncsán.

A 72 óra kompromisszum nélkül, egy ökumenikus, fiatalokat megmozgató, önkéntes kezdeményezés, amely során a fiatalok saját környezetükben végeznek közhasznú feladatokat. A nyitó rendezvény október 13-án, csütörtökön 17 órakor lesz Budapesten, a Szent István téren, a bazilika előtt.

Holland-magyar református lelkésztalálkozóra és teológiai párbeszédre kerül sor október 18-án, kedden 9 órától a Károli Egyetem Missziós Előadótermében Budapesten, a Kálvin tér 7. III. emeletén.

Kulcs a Bibliához címmel tart előadás sorozatot Végh Tamás lelkipásztor, október 17. és 21. között esténként fél hattól, Budapesten a Városligeti fasor 5. szám alatt.

Berkesi Sándor Kálvinról tart előadást a szigetszentmiklósi Máté János énekkar megalakulásának 20. évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen október 15-én, szombaton 16 órakor Szigetszentmiklóson, a Kossuth utcai gyülekezetben.

A Közoktatási intézmények beruházásainak támogatásával megújult a Szentendrei Református Óvoda. Az ünnepélyes átadás október 16-án, vasárnap délután fél ötkor lesz Szentendrén a Vasúti villasor 15. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 9. fejezetéből!

"Támada pedig bennök az a gondolat, hogy ki nagyobb közöttük. Jézus pedig látván az ő szívök gondolatát, egy kis gyermeket megfogván, maga mellé állatá azt, És monda nékik: Valaki e kis gyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be; és valaki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem elküldött; mert a ki legkisebb mindnyájan ti közöttetek, az lesz nagy." (Lukács 9:46-48.)

Anyukám, amikor először Amerikában járt, hazajőve először ezt mondta: milyen jó, hogy én egy kicsi országban lakom, és nem egy ilyen óriási államban. Jó a kis hely, mert ott meg lehet húzódzkodni, átláthatóbbak a dolgok, még ha ára is van ennek a kicsiségnek. Pedig a legtöbb ember számára éppen az a vonzó, hogy valami nagy. Egy nagy ház, egy nagy kutya védelmet jelent. Jézus a mértékegységekről valami egész új módon tanít minket. A kicsi a nagy kiegészítője, a kicsi a nagy feltétele. A kicsihez mérik a nagyot és nem fordítva.
Elképzelem, ahogyan Jézus ott állt, és mellette ez a kisgyerek. Nem előtte volt, nem fölé magasodott, nem takarta el, hanem mellette volt, társa volt szinte ez a gyermek. Azt mondta: Mi egyek vagyunk. Aki befogadja azt az embert, gyermeket, akiről mindenki azt gondolja, hogy semmit nem ér, az engem fogad be. Aki engem fogad be, az az Istent fogadja be. Egymásba épülő köröket rajzolt elénk. Mintha az egész életünk koncentrikus körökből állna: Amikor befogadunk valamit, azzal ezer más kisebb kört is befogadunk. A külső kör a maga testi valóságában megjelenő ember, a legbelső kör pedig Isten.
Mi emberek mind olyanok vagyunk, hogy nagyok szeretnénk lenni. Szeretnénk mi eldönteni, hogy mi is legyen velünk. Önmagunk élete fölé akarunk magasodni, és cselekedni, irányítani a dolgokat. De ez nem lehetséges. Újra és újra falakba ütközünk, lenyomnak a mélyre, és kénytelen kelletlen kicsik leszünk. Aztán megint próbálkozunk azzal, hogy bebizonyítsuk, mi igenis nagyok vagyunk és erősek, aztán megint egy nagy kéz lenyom, és néha csúnya, néha szebb szavakkal közlik velünk: jobb lesz, ha meghúzódzkodunk ott, ahol vagyunk. Ez a meccs folyik, amióta ember az ember. Jézus nem úgy emel ki elnyomott helyzetünkből, hogy valami varázskardot ad a kezünkbe, amivel mindenkit legyőzhetünk. Nem is úgy, hogy azt mondja, fogadd el, te vagy alul, ez a te helyzeted. Hanem az egész létet visszájára fordítja. Gyerekké lesz, kicsivé, egészen gyenge létezővé lesz az Isten, és onnan mondja: aki kicsi az a legnagyobb. Jó kicsinek lenni. Az erő nem ott van, ahol gondolnánk. Isten ott van abban, aki egy kisgyermeket, ha úgy tetszik, egy senkit befogad. A nagyság lefelé van, belül és elrejtve. A gazdag embert egy megrakott tevéhez hasonlítja Jézus, ott már annyi minden van, oda nem fér semmi. Nem tud átmenni a kapun sem. Sok apróság, kicsiség van a szívben, de az igazi nagyság nem fér már el. Aki kicsi, akinek a szívében van hely, aki gyermeki lélekkel bír, abban elfér Isten nagysága. Adja Isten, hogy nagyra törő környezetünkben belülről, lélekben akarjunk naggyá lenni. Ámen.