2008-01-30

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az elmúlt héten volt alkalmunk sokat gondolkodni az egyetemességről, a keresztyén közös gyökerekről az Egyetemes Imahét alkalmából. Most kicsit visszatekintve egy érdekes kezdeményezésről hallunk. Balogh Judit ökumenikus módon, bibliai szakkört tartott gimnazistáknak. Erről nemrég egy könyv is jelent meg "Nulladik lépés" címmel. A bibliaszakkör kezdeteiről beszél Balogh Judit.

Balogh Judit: Mire egy gyerek eljut a gimnáziumig, addigra ő neki a gimnáziumban hittanra járni az büntetés. Mert akkor neki be kell menni nulladik órára, utána van hét órája, vagy van hét órája és ott kell maradni nyolcadikra és mire hazaszédül, már félig "éhen hal". Abban a környezetben, ahol neki "nyomatják" a tudományt, ott hitélményt nem lehet adni. Meg van-e alapozva? Szerintem nincs. Esetleg kíváncsi, a gyerekek kíváncsiak. Én nagyon szerettem ezt a korosztályt. Nagyon pofátlanok voltak és nagyon kíváncsiak. Ők szívesen ott maradtak nekem nyolcadik órára, ültünk a pad tetején, én "osztottam az eszem", aztán amikor ők úgy gondolták, hogy az nem jó, akkor belekérdeztek. Volt, hogy azt feleltem, hogy "hú, nem tudom", akkor elmentem könyvtárazni. És így körül-belül hét évet rátanultam arra, amit a teológián tanultam. Tényleg olyan kérdéseket tettek fel, amiket teológusként feltettünk ugyan egymásnak, de konzultáción sem igazán illet. Később a pap hittanórát kezdett el tartani, gyerekek ültek a padban és hallgatták, aztán egyre kevesebben ültek és hallgatták… Olyan három-négy hónap alatt az egész csapat elfogyott. Nem az ő kérdéseikre kaptak választ, hanem kaptak egy rendszerezett ismeretet, ami nem volt megalapozva. Nem szeretem azt a törekvést, hogy népszerűnek kell lennünk, de bizonyos mértékig a keresletnek és a kínálatnak találkozni kell. Ezek a gyerekek már meg vannak azzal fertőzve -és ez jó-, hogy rendszerezett ismereteket kell nekik mondani.

Fekete Ágnes: A bibliatanítás ezek szerint nagyon fontos a kamaszkorban és úgy látja, hogy ez érdekli is őket…

Balogh Judit: Igen, de nem csak ez érdekli őket, hanem hogy "ez itt miért van?", "hogy volt ez eredetiben?". Na akkor az ember keresheti, hogy az eredeti szövegösszefüggés mi volt. Nagyon jól tudnak kérdezni! Az ismeretanyag átadása az egy másik vonal, mint a hitnek az ébresztése. Ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Tehát nem szabad azt feltételezni, hogy a nyolcadik órában egy holt fáradt gyereknek a hitét képesek vagyunk ébreszteni. Azt hiszem, hogy ez nevetséges, ha valaki ezt elhiszi magáról. Ha elviszem kirándulni és beszélgetünk az más dolog. De az iskolában, a padban, ott ahol ő már "lehúzott" hét órát, ezt én fizikailag tartom lehetetlennek. Voltak olyan gyerekek is, akik -miután minden gyerek elment- azt mondták, hogy "tanárnő kérdezni akarunk valamit" és megkérdezték, hogy nekem személyesen mi a véleményem egy dologról. A Bibliában az van, hogy "adjatok számot a bennetek élő reménységről", ezért ilyenkor nem lehet kitérni, meg kell mondani, hogy "igen fiam, én ezt elhiszem". De amíg nem kérdezi, addig szerintem a személyes vonalat nem szabad "piszkálni".

Fekete Ágnes: Tehát ha direkt módon ösztökéljük a hitet az sokszor inkább elriasztó?

Balogh Judit: Nagyon sokszor vettem ezt észre.

Fekete Ágnes: Hogyan született a könyv?

Balogh Judit: Nulladik lépés. Úgy, hogy amikor a könyvtárban összeírkáltam mindazokat a dolgokat, amik a tanításhoz kellettek, ezeket összerendeztem. Szeretek cédulázni, ami azt jelenti, hogy tematikusan gyűjtök cédulákat és különböző dossziékban a sok cetli ott állomásozik, így egy-egy témáról nagyon sok cetli gyűlik össze. Valaki egyszer belenézett és azt mondta, hogy meg lehetne könyvvé írni. Az az igazság, hogy azóta már én is meggondoltam, hogy nem biztos, hogy adnám középiskolások kezébe. Picit föléjük lőttem, inkább egyetemi jegyzet lett belőle. Az okosabbjának azért odaadnám.

Fekete Ágnes: Mindez az ökumené szempontjából egy kísérlet volt az ökumenikus hitoktatásra is?

Balogh Judit: Kísérletnek kísérlet volt és be is vált -én úgy veszem észre. Én az alapokról indulnék, mert az alapok közösek: a Biblia, mint olyan. A Biblia értelmezésével, ha eljutunk egy bizonyos szintig, akkor odáig csak egyforma tud lenni. Az egyházaink fejlődése, gondolkodásmódja, emberek attitűdje az más, azokat külön közösségekben kell továbbfejleszteni.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy vajon mi vonzotta őket ennyire ebben? Tehát egy teljesen ökumenikus, nyitott, vallásos szakkör. Így lehet mondani?

Balogh Judit: Igen és az, hogy nem volt semmi kötelező, tehát az, hogy lehetett velem vitatkozni. Még ha valaki nagyon nagy butaságot mondott én akkor sem teremtettem le. Az osztályfőnököket megkértem, hogy ezt az alkalmat hirdessék ki osztályfőnöki órán és a gyerekek feliratkoztak. 60 gyerek jelentkezett. Aztán amikor rájöttek, hogy nem délelőtt tizenegy órakor van a matek óra helyett, akkor azért lementünk 25-re, de az úgy nagyjából megmaradt, az a létszám.

Akkoriban jöttek azzal, hogy hú, hát a sátánizmus, az ugye ciki? Mondtam, hogy hát bizony. Van egy koordináta-rendszer és a hallottak érlelődnek bennük. Aztán kinek mikor milyen "tantusz esik le"…

zene

Fekete Ágnes: A hitet hitelesen átadni csak úgy lehet, ha megéljük azt, amit mondunk. Az elmúlt szombaton, a Németajkú Református Egyházközségben adták át a Dizseri-díjat, amely a karitatív, diakóniai munkában hitelesen foglalatoskodókat méltatja. Idén a még élő és elhúnyt diakonisszák kapták ezt a díjat. Szabó István és Bölcskei Gusztáv püspökök, valamint Bodoky Ágnes beszédéből hallhatnak részleteket.

Szabó István: A gyógyítás kárral jár. Ha fölidézünk evangéliumi történeteket, ilyeneket olvasunk, hogy háztetőt bontanak, hogy Jézus elé vigyék a beteget. Másutt pedig a disznónyáj vész oda. Ki pótol bennünket azért a kárért, ami a gyógyítással együtt jár? Mert együtt jár. Valamiről le kell mondani, valamit össze kell törni, valamit fel kell nyitni és ezek már úgy maradnak, megrongáltan, kárpótlásra várva. Az a kárpótlás, ha a beteg élete helyre áll. Vagyis mindig le kell mondani valamiről. Ezért amikor a gyógyítás világába lépünk a legsúlyosabb szavakat is ki kell mondanunk: lemondás, nincsen haszna a jövőre nézve, nem áll szabadon rendelkezésre, a beteg élete lefoglalja az életünk egy részét. Megbomlik az a világ, amit mi egésznek, kereknek, működőnek gondolunk, de fölsejlik mögötte az isteni egész.

Balogh Zoltán: "Jutalmam, hogy tehettem". A díjat nevükben majd Nagy Margit Ágnes diakonissza veszi át. (taps)

Bölcskei Gusztáv: Engedjék meg, hogy tegyek néhány személyes megjegyzést. Én 1964-ben jártam először a Debreceni Református Kollégium épületében. A bátyám mutatta meg az épületet, és ahogy átmentünk a hátsó udvarral, ahol ma tornaterem van, műhely, ott állt egy zöld színű kis faház. Kérdeztem tőle, hogy mi ez? Ez a beteg szoba. Aztán amikor két évvel később odakerültem, megismertem azokat is akik a betegszobát működtették, a három diakonissza testvért: Mária testvért, Magdolna testvért és Irma testvért. Nekünk kamasz fiúknak néha kicsit furcsának tűntek. Szokatlan volt az öltözékük, bár nem diakonissza rendruhában, egyenruhában jártak, de nekünk mégis olyan régimódinak tűntek. Aztán amikor úgy hozta a sors, hogy egyikünk-másikunk bekerült a betegszobára, akkor fogott meg bennünket valami olyan légkör, amit nagyon nehéz szavakkal elmondani és visszaadni: az ember biztonságot, békességet, csendességet tapasztalt és érzékelt. Ez a három diakonissza testvér egy közös sírban nyugszik a Debreceni Köztemetőben. Diakonisszáknak juthatott eszébe, hogy egy olyan sírfeliratot vésettek a kőbe, az Énekek énekét idézve, hogy "és eljön a nevetés ideje" , a mennyegzői örömnek az ideje.

dr. Velkey György: A következő előadás. Csanádi Andrásné fog beszélni, megemlékezni dr. Bodoky Rihárdról, születésének századik évfordulóján.

Csanádi Andrásné: Édesapja Biberauer Richárd református hitoktató, édesanyja Márta Fischer kora ifjúságától kezdve arra készítették fel, hogy egykor majd folytathassa azt a munkát, amit ők 1903-ban az Első Magyar Református Diakonissza Szövetség életrehívásával elkezdtek. Már 1932-ben ő írta az első Hitler-ellenes glosszát, majd 33-ban már a német protestantizmus Hitlerrel folytatott nyílt harcáról tudósított. Életében a második fontos munkaszakasz 1939-ben érkezett el, 31 éves, amikor édesapja halálát követően mint igazgató lelkész átvette a Filadelfia Diakonissza Intézet önálló gazdálkodású alapítványának és intézményeinek az irányítási feladatát. A második világháború végén a Bethesda Kórház csak úgy mint a Filadelfia Intézményei a faji és politikai üldözöttek menedékévé vált. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy a Bethesda és az Anyaház a Svájci és Svéd Vöröskereszt védelme alatt tevékenykedhetett. Ott, ahol erre szükség volt hősiesen helytállt. Az 1945-től 48-ig tartó évek, a csodával határos újrakezdés, a diakóniai tevékenységek fellendülésének szakasza. 49-ben megtagadja azt a püspöki utasítást, hogy a diakonisszák az egyházi vezetésnek jelentéseket készítsenek a gyülekezet lelkipásztorairól. Ezért igazgató-lelkészi minőségét átmenetileg felfüggesztik és megbízottat rendelnek fölé. 51-ben egyházi felettesei utasították a diakonissza intézmények gyors felszámolására. Ezt a kemény feladatot elvállalta és megpróbálta kiharcolni azokat a feltételeket, amelyek némileg biztosíthatták a diakonisszák életlehetőségét, szolgálati idő beszámítása, nyugdíjjogosultság, nyugdíjasok elhelyezése, munkahelyek, ingóságok kiosztása és így tovább. Feltételeit teljesítették. 1954-ben, mint diakóniai előadó összefoglaló elemzést készített az egyház diakóniai tevékenységének elsorvadásáról, a rendezetlen pénzkezelésről, és a szeretet-intézményekben dolgozó volt diakonisszák túlterheltségéről, kihasználásáról, és javaslatokat tesz a helyzet javítására. Ezért haladéktalanul eltávolították munkaköréből. Nyelvtudása segítségével jutott keresethez ezekben az időkben. 1956-ban a gyülekezetek követelték az egyházi adminisztráció megújítását. 1957. márciusában Nagy Barna teológiai tanára és Joó Sándor budapest-pasaréti lelkésszel együtt osan kiengedték őket. És Bodoky Rihárdot, aki ekkor még csak 49 éves volt, mint nemkívánatos személyt a diakóniai és missziói ügyeitől eltiltották, állományon kívüli segédlelkésszé minősítették és prédikációs tilalommal súlytották. A Filadelfia diakonisszáinak is nem egyszer meg kellett tapasztalni, hogy vesztes csapathoz tartoznak, de legtöbbjük hűsége megmaradt. 1966-ban jelent meg a Móra kiadónál Livingstone című könyve, amelynek újbóli kiadását az egyházi vezetés a könyv hittérítő jellegére hivatkozva letiltatta. A 70-es években a taktikát változtató egyházpolitika engedélyezte, hogy Bodoky Rihárd felelevenítse kapcsolatait a külföldi anyaházakkal és az ő segítségükkel -nem hivatalosan ugyan-, de lassan újraéledt és tulajdonképpen mindvégig megmaradt a Filadelfia testvérek közössége. Magas kora ellenére 1989-ben létrehozta és bejegyeztette a Filadelfia Diakonissza Egyesületet, azonban az alapítvány működési feltételeinek a megteremtésére nem kapott lehetőséget. 1996-ban véget ért küldetése. Talán a legfontosabb vonás, aminek emlékét sokan őrizzük és amit számos diakonissza testvérünk életében is megfigyelhettünk az a különös nyugalom és derű, amit ő a küldetés és a közös hit tapasztalatának, örömének nevezett. Ravasz László, az atyai elöljáró halála előtt egy évvel 1962-ben ezeket a sorokat írta a Bodoky házaspárnak: "Hadd boruljon megint össze a lelkünk s ti az élet tetején s én az aljában, kezemben a megérkezés kilincsével tegyünk bizonyságot arról, hogy jó volt Istenben bízni és Neki szolgálni. Ugye jó volt nektek is őt vallani gazdátokul? Világ szerinti nyereség nem járt vele, sőt egész életre szóló veszteségekkel próbált titeket is, de azért gazdagon megajándékozott. Adott munkát és a munkához áldást, segítséget és a segítséghez szeretetet és hálát, adott keresztet és a kereszthez erőt, a sötétségből világosságot hozott elő. Egyszóval szeretett és megadta nekünk önmagát a Jézus Krisztusban.

ének

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el. Az elmúlt Egyetemes Imahét egyik igehirdetéséből hallhatnak. Xeravits Géza, a Pápai Református Teológia tanára a Deák téri evangélikus templomban magyarázta Ézsaiás könyve 55. részét. Ebben a részben azt olvassuk, hogy a babiloni fogságba elhurcolt zsidó néphez küldi Isten követét, hogy vígasztaljon, bátorítson.

"Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki!. Bizony az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én ösvényeim nem a ti ösvényeitek!"

Xeravits Géza: Nincsen könnyű helyzetben Isten népének pásztora. Találkozott Istene Lelkével, és ez a Lélek elküldte örömhírt vinni, vigasztalni, elküldte jövőt hirdetni, a jövendőt és nem pusztán azt ami eljön. Saját népéhez küldte. A nép mindenre emlékeztet most csak szent nemzetre nem. Ez a nép most csak a hiányait ismeri. Nincstelen nép, a nincsek népe. Egy nép, aki úgy tudja nincsen hazája, nincsen otthona. Nincs papja, nincs vezetője. Nincs központja. Nincs identitása. Egy olyan nép, aki talán azt is elhiszi már, hogy Istene sincsen. Megtört emberek, megtört közösségek, kik a maguk alkonyba hajló gondolatait keresgélve vánszorognak tovább sehová sem vezető útjaikon. Valóban, nincs könnyű helyzetben Isten népének pásztora. A népnek, akihez szólnia kell szorongással teli jelene van, és emlékektől terhes múltja van. Jelene van és múltja van, amelyek olyan súllyal nehezednek a vállára, hogy képtelen felemelni a fejét, hogy a jövőbe nézzen. Olyan nép, akinek úgy tűnik nincs is jövője. Akit szenvedései és bűntudata szorosan záró burokban tart, olyan burokban, ahonnan nincsen kitekintés. Aki sivatagban szétömlő folyóként egyszer csak befejezi vándorlását. Nincs tovább. Kedves gyülekezet, nem véletlenül idéztem fel ilyen nyomatékkal ezen a mai ünnepen a fogságban gyötrődő Izrael alakját. Úgy találom, mi keresztények és keresztyének is sokszor hasonló állapotba kerülünk, Krisztus sokká tépett testének szégyenével szembesülve. Mert megéljük jelenünk botrányát. Jézus evangéliuma egymás felé hívja, küldi, kérleli az embereket, az emberiséget, egymás felé az élet minden területén. Emlékezzünk! Még halálára készülve is ezt kéri atyjától: "Egyek legyenek!" Mintegy végakaratként helyezi tanítványai szívére a szeretet kézzelfoghatóvá válásának ezt az egyetlen gesztusát, az egyetlent, amit azóta is képtelenek vagyun k megvalósítani. Látjuk, hogy világunkban minden széttöredezik. Megtörik szolidaritásunk a teremtett világgal, megoszlanak, egymás ellen fordulnak a nemzetek, széthullnak, meghasonlanak országok. Széttörnek családok, egyre aggasztóbb gyorsasággal hasadnak és hasadnak szét személyiségek, és ha mindez nem lenne elég, ráadásképen meghasonlott világunk központi gyalázataként szaggattatik folyamatosan mindmáig darabokra Krisztus titokzatos testének ikonja, a kiválasztottak gyülekezete. A választott nemzetség miképp az izraeliták a fogságban mindenre emlékeztet most, csak szent nemzetre nem. Megéljük jelenünk botrányát és az okokat keresve látjuk múltuk szégyenét is: Mit rontottunk el -vagy még inkább-, keressük, mit rontott el a másik. Mert mindannyian vágyunk az egységre. Egységre házastársunkkal, egységre gyermekeinkkel, egységre nemzetünkben, egységre felekezeteink között. Vágyunk az egységre és mindannyian buzgón dolgozunk azon, mindemellett, hogy a másikkal beláttassuk mi az amiről tehet, mi az amit helyre hozhat. Küzdünk jelenünkkel és küzdünk múltunkkal. Az időnek e két gonosz dimenziójával küzdünk és ez a küzdelem lassan minden erőnket lefoglalja és olyan súllyal nehezedik vállunkra, hogy képtelenné válunk felemelni a fejünket, hogy a jövőbe nézzünk. Olyan néppé váltunk, mint a fogság Izraele. Olyan néppé, akinek úgy tűnik, hogy csak jelene van és csak múltja van. Mert szenvedésünk és bűntudatunk szorosan záró burokban tart, ahonnan nincsen kitekintés. És ha azt mondják minden nap: hol a te Istened? Hát éjjel-nappal csak könny a kenyerünk válaszul. Hol van hát Istenünk? Bár nincsen könnyű helyzetben Izrael népének pásztora ott a babiloni homokrónák forróságtól izzó levegőjében a kívűl-belül perzselő számkivetettségben, mégsem válik eszköz nélkülivé. Mégsem kullog vissza kudarctól égő arccal az őt küldő Lélek színe elé. Akkor és ott megérti, hogy mi népének nagy kérdése. Mert megérti, hogy hol vesztettek irányt Izrael gondolatai, amelyek immár kikerülhetetlenül tévu alternatívát nyújtani. Alternatívát az önmarcangolás és a bűnbakkeresés kietlen rideg és nedves falú semmibe vezető zsákutcáival szemben. A jövőt hozó alternatívát nyújtja. Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok és kiáltsatok hozzá, közel van. Isten népének pásztorát itt, Izrael egzisztenciális válságának szívében nem érdekli a múlt. Legyen bár dicső, vagy tragikus, felemelő vagy elborzasztó, példaértékű, vagy végzetes, nem érdeklik sem a hősök, sem a bűnösök. De nem érdekli a jelen sem a maga meddő tépelődéseivel, önemésztő zsákutcáival, látszólagos kilátástalanságával. A jövendő embere, akinek hitet kell ébresztenie népében, hogy van tovább. Hogy létezik valaki vagy valami, aki saját, egyre belterjesebbé váló egyre folytogatóbbá váló világértelmezésükön túlmutat: Hogy van valami, vagy valaki, akivel nem vetnek számot bármennyire őszintén próbálják is tisztázni múltjukat, vagy megérteni jelenüket. Hogy van záloga jövőjüknek. A jövő zálogára nyit ajtót a keresztény közösségek zavarának súlyos függönyén. "Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok Őt! Kiáltsatok Hozzá, amíg közel van!" Mert a jövő záloga Isten. Ezzel a felszólítással kezdi örömüzenetét, hogy földhözragadt gondolkodásunkat az égre emelje. A fenn valókat keressétek! Egyenesedjek fel és emeljétek fel fejeteket! Nem azért, mert egyszer csak eltávozik tőlünk, hiszen nem azért szólított népbe bennünket, hogy magunkra hagyjon. Az amíg miránk vonatkozik. Mert lassan mi magunk válunk képtelenné arra, hogy felismerjük Őt. Hogy megértsük az Ő gondolatait. Hogy bejárjuk az Ő útjait. Pedig Isten népének pásztora, a vigasztaló, az örömhírnök, az ószövetség evangélistája tisztán látja a Lélek által, hogy van jövőnk, a jövőnk pedig Isten. Istenünk arra vár, hogy megtanuljunk túllátni önmagunkon. Hogy szabaddá tudjunk válni múltunk és jelenünk megkötözöttségeiből. Hogy észre tudjuk venni a jövő megszabadító, átalakító, élet adó dimenzióját. Amíg közel van hozzánk, ami egyedül élet, ami valóban a jövőnk. Hát "keressétek az Urat, amíg megtaláljátok Őt! Kiáltsatok Hozzá, amíg közel van!"
Ámen