2016-09-28

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ez a hét a Teremtés Ünnepe. Szép ez a kifejezés, ahogyan a keresztény egyházak megnevezik azt az időszakot, amikor környezetvédelmi kérdésekkel foglalkoznak. A Teremtésről, védelemről és ünnepről van szó. A környezetünk kifejezés mögött egy olyan képet láthatunk, mintha a mi házunk állna egy terület közepén, és meg kell védeni azt, ami a házunk körül van. Ennek a középpontja a saját jól felfogott érdekünk. De ha a teremtésről beszélünk, akkor az van a középen, akitől kaptuk az életet. Amikor arról beszél az egyház, hogy valami baj van ezzel a világgal, akkor önmagán túl szeretne mutatni, nem a saját érdekeiről szól. Ez történt az elmúlt hétvégén Szegeden is, amikor ünnepélyesen megnyitották ezt a hetet a Kalkuttai Teréz anya templomban, ahová többen kerékpárral érkeztek Budapestről. Hallgassunk bele Khaled László metodista lelkész megnyitójába. Megköszönjük ezt a felvételt az Európa Rádiónak, Hegedűs Márk tudósítónak.

Khaled László: Kedves Testvérek! Hadd olvassam a Teremtés Hete Igéjét, a Máté szerint írott evangélium 5. fejezetéből az ötödik verset: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." A teremtésvédelem egy nagyon is lelki kérdés. Gondoljunk arra a paradigmaváltásra, hogy teremtett világ, amely körülöttünk van, nem környezet, hanem teremtmény, Isten nagy műve. Nekünk ad, és amit szeretne az utánunk jövőknek is adni, és különleges itt lenni Szegeden. Ahogy készült ez a szép Teremtés heti kiadványunk, egy érdekes biztató adatra találtunk: Szeged egy főre eső napi vízfogyasztása a 2000. évi száznegyven literről a 2013-as évre, tizenhárom év alatt százöt literre mérséklődött. Ez egy napi vízfogyasztás kedves testvérek, tehát ennyi liter vizet fogyasztanak átlagosan a szegediek. Talán ez még mindig olyan soknak hat, de ez már egy harmincöt literes megtakarítás, és a teremtett világ felelős kezelése.
A füzetünkben hét területet hoztunk elő: Szelíden bánunk-e a hegyekkel? Nem! Belakjuk, beépítjük őket a hegylábtól a csúcsig, eltüntetjük az oldalukról az őshonos erdőket, elhordjuk a hegyek hátát, kibányásszuk a hegyek gyomrát.
Szelíden bánunk-e a vizekkel? Nem, mert parttól partig érő gátakkal elrekesztjük, és így alapvetően mesterségessé tesszük a folyót. Eltereljük a folyókat eredeti medrükből ha szállítási, öntözési vagy más igényeink így diktálják.
Szelíden bánunk-e a növényekkel? Nem! Mert szobrokat faragunk a parkban bokrokból, megcsonkítjuk a fákat, vegyszerekkel permetezzük a szántóföldeket, gyümölcsösöket.
Szelídek vagyunk-e az állatokkal? Sajnos, nem. Szórakozásból, sportból gyilkoljuk a szarvasokat, rókákat, vagy éppen Afrikában az elefántot és az orrszarvút. Magunk szórakoztatására rabságban tartunk élőlényeket, vagy orvosi célokból gyakran kísérleti tárgyként kezelünk állatokat.
Szelíden bánunk-e a gyermekekkel és a nőkkel? Nem. Sajnos, mindennapos hír gyermekek, és vagy nők fizikai bántalmazása, és még gyakoribb a fenyegetéssel történő lelki terrorizálás, megalázás.
Szelíden bánunk-e a másik emberrel? Nem! Az egész világtörténelem tele van háborúval, öldökléssel, de még azzal is, hogy az ember "önként és kéjjel öl", ahogy Radnóti mondja.
És végezetül: Szelíden bánunk-e a kulturális értékekkel? Nem! Gyakran még a saját értékeinkkel sem. Majdhogynem jellemzővé vált, hogy a más népek, más kultúrák kulturális kincseit kevésbé értékesnek, vagy akár teljesen értéktelennek tartjuk.
Teremtés Hetünk hét napjára lebontva foglalkozunk ezekkel a területekkel és tesszük fel az önvizsgálat kérdéseit, hogy milyenek is vagyunk mi? Mi korunk alapkaraktere? A szelídség? Élménycentrikusság, hogy mindenben az élményt szeretnénk megkapni, megkaparintani? Lecsapódnak mindenezek az egyházunkban. Szelíd-e a mai egyház? Szelíd-e a gyülekezetünk? Szelíd-e a mi lelkipásztorunk? Szelídek-e a mi lelki vezetőink? Szelídek-e azok az apák és anyák, akik a családokat vezetik? A szelídek nem azok, akiket semmi sem zavar, akik érzéketlenek vagy közönyösek. A szelídek tudnak lelkesedni, de tudnak a túlzásoktól tartózkodni. Megtalálják az utat arra, hogy a hétköznapokban, a mindennapok kihívásaiban is az Úrral találkozzanak, az Úrral járják az utat. A szelíd ember, megelégedett. Ez egy nagy feladványa korunknak, miért szeretne többet az ember, akkor is, amikor már sok van? Ezen a nyáron találkoztam egy érdekes címmel: "Nemnövekedés konferencia". Kívánom azt testvérek, mindannyiunknak, hogy tudjunk megelégedni, merjünk szelídek lenni!

Fekete Ágnes: Vajon képes-e az egyház példává lenni? Hangzott el a kérdés. Nagyon szép utat jelöltek ki a Teremtés Ünnepének idei gazdái a szelídség gondolatával. A szelídség erő erőszak nélkül. Most néhány lelkész beszélgetésébe kukkantsunk bele. Ők Válon találkoztak, ahol a Református Zsinati iroda szervezett képzést, amelyet egy kanadai teológus vezetett. Hallják majd Harmathy András, szentendrei lelkészt, Ferenczi Zoltán, hetényegyházi lelkészt és Horváth Leventét Erdélyből, majd Dani Esztert a Református Zsinati Hivatal Missziói osztályának vezetőjét. De először Mike Goheent, az előadót Varga János segítségével.

Mike Goheen: Ez a hét nagyon fárasztó volt, ugyanakkor nagyon gazdagító. Mindig ezt érzem, amikor a világ másik felén tanítok. Ilyenkor az ember ad, de sokat kap is. Azok a kérdések, amiket itt feltettek a hallgatók, ahhoz a helyzethez kapcsolódnak, hogy Magyarországon az egyházak sokkal idősebbek, mint Amerikában. Az Egyesült Államokban kevés a hagyomány, fiatalok az egyházak, sőt, sok olyan kisegyház működik, amelyek nem nagyon kapcsolódnak egymáshoz. Az USA-ban és Kanadában nincs olyan erős tradíció, amely vezetné az embereket. Itt viszont ennek a helyzetnek éppen az ellenkezőjével találkozom. Itt az egyházak különböző hagyományokban élnek, nagy múltjuk van, ugyanakkor ez is lehet veszélyforrás. Véleményem szerint a tradíció fontos, azonban a tradicionalizmus veszélyes. Ez a veszély akkor érhető tetten, amikor az egyházban az emberek csak azért tesznek valamit, mert ezt mindig is így csinálták, mindenfajta gondolkodás nélkül. Ennek a szélső pontja az, amikor a szokások egyértelműen fontosabbak lesznek, mint az evangélium, és marad a mechanikus egyházi gyakorlat, de elmarad a hit. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a fogyasztói világban ott van a másik véglet, az individualizmus, amikor az egyház is azt keresi, hogy az egyes emberek vallási igényét hogyan szolgálhatja ki.
Horváth Levente: Mike Goheen professzor azt mondta, hogy eljön hozzánk és kiönti nekünk a tudását, amit Kanadában az egyetemen tanít, azt nekünk ajándékozza. Hatalmas dolognak tartom, hogy a világ egyik meghatározó református missziológusa eljött hozzánk és egy hétig tanított, és beszélgettünk reggeltől estig.
Van egy olyan történet a világon, amelyik magyarázatot ad arra, hogy miért van ez a világ, hogy miért van ez az élet? Ez egy nagyon erős történet, ez kijelentés. Ha ez ránk van bízva, akkor ezt mondanunk kell.
Fekete Ágnes: Mi ez a történet?
Horváth Levente: A teremtés, megváltás, új teremtés vonulata: a bibliai kijelentés, hogy Isten maga is jön, küldi a Lelkét, küldi a Fiát, és az egyház természetszerűen folytatja ezt a küldést. Minden arról szól, hogy Isten fölkészíti a népét, hogy megélje az Istennel való kapcsolatot, és hogy képes legyen kimenni és szolgálni. A misszió az egyház lényege, és nem a feladata. Nem beszélhetünk úgy a misszióról, mintha csak egy lenne ezer más funkció között.
Fekete Ágnes: A misszió küldetés.
Horváth Levente: Igen. Kit küldjön Isten a világba, ha nem az egyházát? Tehát az egyház nem önmagáért van. Vajon befelé él egy gyülekezet, vagy tényleg körülnéz, hogy a környezetében lévőkért, vagy a messzi környezetében lévőkért van küldetése?
Ferenczi Zoltán: Mike Goheen Lesslie Newbigin tanítványa volt. A gyülekezetünkben a presbiterekkel és a munkatársakkal három évig tanultunk missziológiát, és amikor elkezdtük olvasni Newbigin könyveit az nagy fordulatot hozott a gondolkodásmódunkban. Ott van egyház, ahol Isten története van, és nem ott van Isten története, ahol kiteszünk egy cégtáblát. Régebben azt gondoltuk, hogy ki kell menni, de rájöttünk, hogy be kell menni, ott kell egyházközséget létesíteni, ahol Isten egyháza van, ahol ez a nagy történet zajlik. Egy egészen új gondolatot adott, ami azt is jelenti, hogy egy csomó mindent kint kell hagyni. Például régi gyakorlat volt a gyülekezetünkben, hogy ha volt valami jó pályázat, arra azonnal ráugrottunk. Gyülekezetünkben régen alapvető kérdés volt a fenntarthatóság. Van egy történet, de igazából minden történet Isten története, és nekünk oda kell beállnunk, ott kell megjelenítenünk azt az üzenetet, ahol Isten akar látni bennünket.
Horváth Levente: A tanítványok kiválasztásánál hangzik el, hogy kiválasztotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és kiküldje őket. Befelé önmagához hív, és aztán kiküld. Ha valamelyik a kettő közül hiányzik, nincs egyház. Ennek a kettő egyensúlyában kell élnünk.
Harmathy András: Hogyan lehet elérni ma az embereket? Sokszor kérdezzük egymástól is, hogy milyen módszerrel lehetne bevonzani az embereket a templomba, hogy legyen gyülekezet és működjék az egyház? Ha megnézem a Bibliát, az Újszövetséget, nincs benne reklámhadjárat, nincs kampány, nem csinálnak evangélizációs stratégiai bizottságot, egyszerűen megélik az Istennel való közösséget, és ennek olyan ereje van, hogy erre mindenki odafigyel, és nem a módszer lesz a kérdés. Jól éljük meg mi a Krisztust, hogy nem tűnik föl ebben a világban, hogy micsoda kincs van itt? Ha megéljük a Krisztussal való közösséget, akkor erre odafigyelnek az emberek, mert ez alternatíva lesz a világban. Nem egy olyan alternatíva, amely belefér a pluralizmusba, ahol mindenki bármit hihet. El kell mondanunk, hogy nem tehetsz meg akármit ezzel a világgal, és a saját életeddel, mert azt mondta Isten, hogy ez a világ az övé. Ő teremtette, és Ő fog számon kérni. A közösségnek azt kell megélnie, hogy Istenhez igazodik, és nem a fogyasztói társadalomhoz.
Ferenczi Zoltán: A posztmodernben rengeteg lehetőség van.
Fekete Ágnes: Például?
Ferenczi Zoltán: Amikor rádöbben az ateista társadalom, hogy a vallásunkkal kellene valamit kezdeni. Az identitásom része a kereszténység vagy nem része? Amikor ezekkel az alapvető kérdésekkel találkozunk, szinte a Szentírás, főleg az Újszövetség üzenete elkezd valóságossá válni: ki a jövevény, ki az idegen? Teljesen életszerűvé válik, mikor Ézsaiás azt mondja, hogy vakok a királyok, úgy hoznak döntéseket uralkodók, hogy semmit nem látnak. Amikor a mindennapjainkban történik valami, amit egyébként nemrég még a Bibliából ilyen homályos, távoli és megfoghatatlan jelenségekként éltünk meg, akkor ez egy óriási lehetőség. Mert a Szentírás megértéséhez egyre kevesebb kulturális szemüveget kell levennünk, egyre kevésbé torzít a kultúránk, mert leomlóban van egy kulturális tényező, amely nem engedi, hogy megfoghatóvá váljon az Isten gyógyító személyes valósága.
Horváth Levente: Nekem az engem körülvevő kultúrában, vagy éppen egy más kultúrával való interakcióban le kell lepleznem a kultúra bálványimádását, szóvá kell tennem a bűneit. Én erdélyiként beszélek, ahol ott több kultúra él együtt. Nemcsak az egyéni üdvösség a fontos, mert ha nem értékelem a kultúrát, akkor tagadom a teremtést, ha nem leplezem le a bálványait, tagadom a bűnesetet. És ha mindkettőre nincs egy örömüzenetem, tagadom a megváltást.
Ferenczi Zoltán: Van egy hihetetlen nagy szakadék az egyház és a társadalom között miközben egy teljesen értelmezhetetlen összefüggésrendszert működtetünk. Én nagytiszteletű úr vagyok, de a polgármester nem tekintetes úr, és középkori ruhákat hordunk vasárnaponként. Egy picit a saját kultúránk bálványába fuldoklunk, vagy ütközünk bele újra és újra, miközben a mi dolgunk, a missziónk nem az lenne, hogy statisztikai teológiát műveljünk, pénzt szedjünk ki az emberekből, csekkekkel és rábeszéléssel, hanem érthetővé tegyük azt az üzenetet, amelyet Isten ránk bízott. Nem rávenni kell embereket, hogy ha már nem is tudnak elköteleződni, legalább statisztikailag pártoljanak bennünket.
Harmathy András: Kísért bennünket az a gondolat, hogy ha az istentiszteleten minden egy bizonyos kereten belül marad, akkor minden rendben van, becsukhatjuk a templomajtót, és hazamehetünk, ahol egy más világ kezdődik. Akkor lesz hiteles az ember, ha nem ilyen széthasított világokban él, hanem ugyanaz tud maradni mindegyikben. A lélek dolgairól szépen beszélek, de a test dolgaival nem tudok mit kezdeni. Miért nem, az nem az Istené? A Szentírás ezt egyben tartja, és amikor elkezdünk egységben gondolkodni, engedjük, hogy Isten, Isten legyen a testünkkel, a szabadidőnkkel, a szavainkkal, az érzéseinkkel kapcsolatban, és nem megválogatott szavakat mondunk a szószéken, hanem utána is ugyanazok vagyunk.
Ferenczi ZoltánArra kell nagyon érzékenynek lenni a világban és ezért vagyunk a világért, hogy akiben Isten kinyitja az Ő történetét, aki elkezd kinyílni Isten megismerésére, annak minden támogatást, pénzt és eszközt megadjunk. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a fenntarthatóság a főproblémánk: hogy hogyan tudjuk kifizetni a lelkészt és a rezsit? Hogyan tartsuk fönn az iskoláinkat? Az a feladatunk, hogy megértsük azt, hogy Isten jelen van.
Harmathy András: Ezen a héten lefordítottuk a saját helyzetünkre, hogy itt és most nálam mit jelent a misszió.
Ferenczi Zoltán: Le kell bontanunk egy csomó mítoszt, például azt, hogy a jó békesség kedvéért kell mindent csinálni, hogy mindenkinek meg kell felelnünk, hogy mindenki igényét ki kell szolgálni, hogy ahol szeretet van, ott nincs konfliktus. Hogyha az ember beáll Isten történetébe, akkor krízisbe is kerül. A bizonytalanság megélése, amely nagyon sokszor bennem is félelmeket keltett, hogy a lelkészi fizetésemet előteremtessem, vagy ügyes módszerekkel pénzt tudjak kivenni az emberekből. Nem ez a feladatom. És lehet, hogy eljutok oda, hogy gyakorlatilag anyagilag károm származik abból, hogy elindulok az Isten missziójába. Amikor belépek az Isten történetébe, az teszi lehetővé, hogy újabb és újabb megerősítő tapasztalatokat szerezzek. Ezt a bizonytalan krízishelyzetet kell vállalnunk, hogy megéljük azt, hogy Isten tényleg felemel bennünket.
Dani Eszter: Nagy öröm számomra, hogy Mike itt van, aki az egyházat, a gyülekezetet Isten országa jeleként értelmezi. 1999-2000-ben együtt tanultunk Grand Rapids-ben, azóta a szívemen van az, hogy amit én kaptam, azt szeretném megosztani másokkal is, itt Magyarországon. Sok lelkész van itt, aki életében először találkozik ezekkel a lelkesítő gondolatokkal. Öröm látni, hogy az, ami rám hatott tizenhat évvel ezelőtt, a többiekre is hat, és elkezdenek ennek alapján gondolkodni, és keresni az utakat, hogy ezt hogyan tudjuk megélni.

Hírek
Az Október a Reformáció Hónapja rendezvénysorozat megnyitó ünnepségét október elsején, szombaton 18 órakor tarják Budapesten, a Kálvin téri református templomban. Az istentiszteleten Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök hirdeti az Igét, a liturgiában a református, az evangélikus, a baptista, a metodista és a pünkösdi egyház egy-egy főpásztora vesz részt, valamint ezen felekezetek kórusai szolgálnak.

A Teremtés Hete alkalmából előadásokat, hangversenyeket, beszélgetéseket tartanak szerte az országban. Többek között október elsején, szombaton 13 órától tartanak teremtésünnepet Berettyószentmártonban, a református templomkertben.

A Hirdesd az Igét! programsorozat keretében Fekete Ibolya, Anyám és más futóbolondok a családból című filmjét mutatják be szeptember 30-án, pénteken Debrecenben az Apolló moziban. A filmvetítés után Fekete Károly püspök beszélget Fekete Ibolyával a film írójával és rendezőjével.

Könyvbemutatóval egybekötött bizonyságtételt tart Simon Márta szeptember 30-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Fasori református egyházközség Szabó Imre termében.

Evangélium és kultúra címmel rendeznek országos cigánymissziós konferenciát szeptember 30. és október 2. között Berekfürdőn, a Megbékélés Házában.

Az istenképű ember gyülekezetépítő szolgálata címmel tartanak presbiteri csendesnapot október elsején 14 órától Telkibányán, a Vártemplomban.

A százéves pestszentimrei gyülekezet életéről nyílik helytörténeti kiállítás október elsején, szombaton 16 órakor Budapesten, a Pestszentimrei Közösségi Ház galériájában.

A szerhasználó tinik rehabilitációjáról tartanak szakmai konferenciát október 3-án, hétfőn 10 órától Ráckeresztúron, a Fiatalkorúak Rehabilitációs Otthonában.

Közösségi tér és ifjúsági centrum nyílik szeptember 29-én, csütörtökön 11 órakor Miskolcon a Testvérvárosok útja 15. szám alatt. A megnyitón Csomós József püspök mond köszöntőt.

A Jézushoz vezető három út címmel tartanak evangélizációs estéket szeptember 30. és október 2. között Miskolcon, a Belvárosi Református Egyházközségben.

A finnországi Dominante kórus ad hangversenyt október elsején, szombaton 19 órakor Miskolcon, a Deszkatemplomban.

Koreai kórus ad hangversenyt október 2-án, vasárnap 15 órakor Budapesten, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

Hangversennyel emlékeznek meg Csomasz Tóth Kálmánról a művészeti iskola tanárai szeptember 29-én, csütörtökön 17 óra 30 perctől Miskolcon a Lévay József Református Gimnáziumban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád Isten. Szomjazik lelkem Istenhez." Zsoltárok 42,2

A szomjúságról korábban azt gondolták, hogy a szervezet kiszáradását jelzi. Ma inkább egyfajta egyensúlyvesztésnek tartják a tudósok. A szervezet só-vízháztartása valahogy felborul, és így leszünk szomjasak. Az egész Biblián végigvonul az a kép, hogy ugyanez történik a lélekkel is. Nem csupán a testünk, de a szívünk is egyensúlyra vágyik. Ha nincs meg a harmónia, akkor ahhoz hasonló jelzéseket észlelünk, mint amikor a testünk szomjas. Erről szól a zsoltár: úgy vágyakozunk Isten után, ahogyan a szomjas szarvas vágyakozik a friss forrásra. Minthogyha Isten szeretné ezt az állapotot. Pontosabban, mintha ez lenne az, ami elindítana minket Isten felé. A lelkünknek egyfajta jelzőberendezése a szomjúság. Ezért a Biblia legvégén ezt olvassuk: "Aki szomjazik, jöjjön, vegye az élet vizét ingyen!" (Jel 22,17)
A szomjúságtól szomjúságig tart az élet. Hiszen hiánylények vagyunk. Valami titokzatos lámpa jelzi bennünk, hogy nem ezen a világon teljesedik be az élet. Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy felborul az egyensúlytalanság jelzése az emberi szervezetben. Nem akkor, vagy nem jól, vagy egyáltalán nem érezzük a szomjúságot. Az emberi bűn sokszor olyan, mint Pavlov kutyájának a csöngője: már nem a szívünk jelzése mondja meg, hogy valami hiányzik, hanem a csengő az, ami beindítja a reflexet. Erre a legfájdalmasabb példa a reklámipar. Meztelenséget mutatnak, ezzel beindítsák az ember szívének azt a szomjúságát, hogy kendőzetlen, mély szeretetre vágyunk, és árucikké teszik azt. Sokan egyre mélyebbre és mélyebbre kerülnek, amikor elhiszik, hogy szomjúságukat oltja az, ha ágyból ágyba bújnak. Hirdetések garmada érkezik számítógépünkre, amelyek ezt a csúsztatást alá is támasztják. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e arra, hogy ne Pavlov kutyájaként loholjunk a felkínált feltételes reflex után, hanem megálljunk és megkérdezzük magunktól: Mire vagyok szomjas?
A víz valóban a legszebb jelkép. A víz a legkisebb hasadékon is áthatol, medret váj magának. A víz ellenében az embernek nagyon korlátozottak a lehetőségei. Ugyanígy van a lélekkel. Nekünk csak hagyni kell magunkat. Talán ezért fontos a Jelenések könyve ingyenessége: "Vegyék az élet vizét, ingyen!" Nem azok lesznek Isten országának a részesei, akik megérdemlik, akik kifizetik, inkább azok, akik engedik, akik hagyják, had áradjon a víz életükben körülöttük úgy, ahogy akar. A víz alakít, alakul. Köztünk van gőz, jég formájában is. Mozgás és állandóság egyszerre. Lelkünk is sokszor mintha örvénybe kerülne és hullámozna, de az is lehet, hogy égszakadás van, akár gátszakadás, és zokogunk, és nem látjuk, hogy minek mi az értelme. És néha elvész az öröm az életünkből, ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy kiszáradt fa. Aztán meg azt is megéljük, hogy felszáll a köd, a víz párává lesz és elszáll a baj. Ilyenkor visszatalálunk az egyensúlyhoz, elmúlik a szomj.
Érdemes feltenni magunknak újra feltenni a kérdést: szomjazunk-e? És ha igen, mire? Sok ember keresi Istent, de ha mélyebben elbeszélgetünk, akkor kiderül, igazából a felszínes kíváncsiság mögött félelem van: Csak nehogy eljussak Istenhez! Csak nehogy valóban megszólaljon, mert ki tudja, mit mondana!
A zsoltár így szól: "Szomjazik lelkem Istenhez, az élő Istenhez! Mikor mehetek el, és jelenhetek meg előtte?" Ha pedig valaki ezt ki meri mondani, az azt jelenti, hogy valóban szomjas az Istenre. Nem egy áldásokat osztó kézre, nem egy jóságos öregemberre, aki majd segít, és jótanácsokat osztogat, hanem Istenre, aki Teremtő, aki Megváltó, aki eljön, aki a minden. És éppen ezért örök titok számunkra. Ha Istenre szomjazunk, akkor nem maradhatunk felszínesek. A habzsoló ember mindenben azt látja, ami első benyomásra az övé lehet, nem tud várni, rögtön ki akarja elégíteni vágyát. Mi pedig, ha így imádkozunk: Szomjazom utánad Istenem! Akkor azt kérjük: Uram, mutasd meg akaratodat! Kereslek. Kérlek, mutasd meg magad, mert várva várlak! Ámen.