Vajon miért nem értjük meg egymást? Mi az, ami miatt annyiszor elszáll, elszól a szavunk a másik füle mellett, és a másik valami egészen mást hall meg, mint amit én mondok? Miért valósítjuk meg az antipünkösdöt, amikor – bár ugyanazon a nyelven beszélünk – mégsem értjük meg egymást?

Rengeteg szép szójátékunk van a „szó” szóval: Legyen enyém az utolsó szó… fogadj szót nekem, nem engedlek szóhoz jutni – és így tovább. Mind azt mondja el, hogy a szó nálam van, az én birtokom, és nem adom oda a másiknak. Én fent vagyok a szavammal valamiféle pulpituson, és a másik egy kicsit lejjebb. A pünkösdi csodát úgy képzelem el, mint egy mesejátékot, hogy az emberek szavai, mint valami papírlapok szerterepültek, és az én szavam a másiké is lett, az ő szava pedig az enyémmé vált. A szavak gravitációja megváltozott. Amit én akartam kimondani, az a másik száján hangzik el. Képzeljük el, hogy most repülnének a szavaink egy másik ember szájára és ő mondaná ki azokat.

Hogyan volt ez lehetséges? Csak úgy, hogy az akkori tanítványok egóját a Lélek betakarta. Az egónk egyébként, mint valami polip irányít bennünket. Nem lehet persze pontosan meghatározni az egót, és félre is érthető ez a szó. Talán valamiféle elakadt önazonosság? Valami, ami ránk nőtt. Szavaink azért okoznak annyi rettenetes bajt, mert mindig az egónkon keresztül szűrjük meg őket, és mindig magunkat akarjuk a szavainkkal igazolni. Olyasmit nem mondunk ki, ami leéget bennünket, ami fáj vagy kellemetlen, vagy azt igazolja, hogy milyen buták és bolondok vagyunk. Szavaink állandóan visszaigazolják: vagyok én azért valaki! Szavaink az önigazolás rostáján mennek át. De képzeljük el, hogy ez a rosta megszűnik, és egy másik ember rostájára pottyan! Kinyitom a szám, és valaki másnak a legbensőbb lelki érdeke szerint szólalok meg. Milyen jó móka lenne! Ez a pünkösdi csoda. Elvette Isten Lelke az emberek lelkének a gravitációját, kicsit megszűntek saját identitásukban, saját önigazoló reflexeikkel élni, és bele kerültek Isten világába. Nem számított a hazájuk, ahonnan jöttek. Nem számított az, amit az anyatejjel magukba szívtak, hanem mintha a másik anyatejet itták volna, úgy beszéltek.

Hervai Gizellánál nem lehet jobban megfogalmazni:

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani….

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.