Róla kiderült…

Biztosan érzem, hogy alázatra van szükségem, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok magamnak. Alázat, alázat, alázat. Sokat birkóztam ezzel a történettel, eltakarta kevélységem. Kizárólag két kérdés matatott a fejemben: Mit írt Jézus a porba? És miután már csak ketten maradtak az asszonnyal, vajon milyen mintázat maradt a földön. Egy kimerevített képet, egy festményt kerestem. Úgy lehetett, mint egy impresszionista alkotáson: közelről vonalakat, pacákat látunk, de távolról valami csodálatos összhangot. Először a Tízparancsolat mondatai jöttek fel bennem. Követ rá! – Ne ölj! – Követ rá! – Szenteld meg a szombatot! Követ Rá! – Ne kívánd a te felebarátod… – Követ rá! Ne lopj! – Követ rá! – Ne készítsd magadnak faragott képet! Szavak, mondatok a porban. Szépen sorban, a megrészegült tömeg minden egyes tagjának pont a szívébe igazítva. Mindenkinek egyen – egyenként. Jézus mindenkinek a szívébe lát, ismeri az embert, hiszen ő maga is ember, testben jött el e világra. Nem lehet kifelé nézni. Nem lehet félrebeszélni, szép szavakat mondani. Itt most mindenki pellengérre állt egy pillanat alatt: a vádlókból vádlottak lettek. Itt most haza kell kullogni, bemenni a belső szobába, térdre esni a kegyelmes Isten előtt, és mellet verve könyörögni: „Bocsáss meg nekem, bűnösnek!”

Erről nem szól a történet, de nekem olybá tűnik, hogy Jézus a csőcselékből imádkozó, kegyelmet fohászkodó embereket formált. Izrael mindenben elbukott, a Tízparancsolat minden pontján, és egy ember nem maradt, aki állva maradt volna, aznap este minden házban térdre esve imádkoztak.

De milyen is a minta a földön? Ugyanaz a fókuszpont? A lencse gyújtópontja ugyanott van, mint a szavak a porban? Vagy ez egy kereszt? Ki van a középpontban? Jézus? Nem! A parázna nő, a házasságtörő asszony. Akiről kiderült. Körötte Izrael minden vétke a porban. Jézus őt nézi: Asszony, hol vannak a te vádlóid? És Jézus magára veszi a bűneit.

Valami nem hagyott nyugodni. Éjjel imádkoztam, letakarva magam egy pokróccal, hogy csak az orrom vége látsszon ki, térdelni, és várni. Megjelent előttem a Gecsemáné kerti véres, verejtékezős imádság képe. Mintha ez az egész házasságtörő asszonyos történet azért lett volna, hogy Jézus emlékezzen. Bocsáss meg Uram, félek kimondani. Jézus Urunk e nélkül talán elbukott volna az utolsó éjszakán? Nemsoká rá záporoznak a kövek, őt érik a hamis vádak, ő kerül minden gyűlölet fókuszpontjába. És Ő mindent lát, mindenkinek tudja azt az egy mondatát, ami elől nincs menekvés, ami után csak térdre lehet esni. És néma csend marad. Ő nem szól. Magát nem védi meg. „Én sem ítéllek el.. Menj el, ne vétkezz többé….” És a kör közepén magányosan álló Jézusra záporoznak a kövek, elkeseredett, eltorzult arcú emberek minden keserve, dühe, szétesettsége, fájdalma és bánata. Feszítsd meg!… Utána a védőbeszédet már az Atya mondja . Elsötétül minden, földrengés lesz, ahogyan az Úr ujjával a földbe ír. A templom kárpitja kettéhasad.

Hajnal van, muzsikálnak a madarak, hogy megvidámítsák Jézust…