Igazságszolgáltatás, jogszolgáltatás

Ha a világhálóra kattintunk és e két szót beírjuk, se szeri, se száma a bejegyzéseknek. Sok ember érzi úgy, hogy a jog védelme ugyan zajlik, de eközben lábbal tapodják az igazságot.  Amikor Taylor Hackford, Ördög ügyvédje című filmje megjelent, ez éppen ezt a társadalmi kétségbeesést vitte a vászonra: Vajon a mai demokráciákban nem kezdődött-e meg a jogértelmezés elcsúszása? De valójában az emberi társadalomban újból és újból feltesszük ezt a kérdést. Luther Márton 95 pontjának kiadványa ezzel a szópárral kezdődik: Az igazság kiderítése. Ő is ebben a kétségbeesésben írta meg tételeit: Vajon a pápa jogos kérése igazságos-e? Vajon az, hogy ő Róma püspöke – és a tételek alapján Luther nagy tisztelettel fordult felé – elegendő érv-e arra, hogy igazságos legyen a nevében kimondott szó? Luther a lelkére hallgatott, és az igazságot kutatta a jog képviselőivel szemben. De nem ezt tette-e Jézus, amikor a szegény özvegyasszony nevében igazságszolgáltatásért kiáltott? Nem fogadta el a korabeli jogszolgáltatást, hanem szembefordult vele.

Két véglettel találkozunk. Az egyik egy elképzelt igazságosság és méltányosság nevében követeli a dolgok helyreállítását. Sajnos nyilvánvaló tény az, hogy a földön sokféle igazságértelmezés létezik, és ez soha nem lesz egységes. Azonban ott van a másik oldal is, amelyik cinikusan képünkbe vágja a jogászi közhelyt: Itt bizony a jog emberei a törvények alapján jogszolgáltatást végeznek, mert ez a dolguk. Úgysem létezik olyan helyzet, amikor minden érintett fél ugyanazt az értelmet adja a valóságnak, mint a másik! És ezek a cinikus szavak teljhatalmat adnak azoknak a jogi megfogalmazásoknak, amelyek cirkalmas mondatokat fűznek egymáshoz, és verdiktet mondanak emberek feje fölött anélkül, hogy azt bárki egyáltalán megértené. Szabad a pálya, kedves pilátusok, hiszen úgysincs igazság!

A közéletben mégis ott rejtőzködik az igazság szomja, és van egyfajta közösségi közérzetünk. Ez persze nem egy pontos műszer, mégis érezzük, ez itt túlságosan távol van az igazságtól. Szavak vannak, szövegelés megy, de nincs mögöttük senki és semmi, csak a hivatalnokok jó meleg székeinek a tologatása.

Ilyenkor támad egyszer egy Luther, aki a közösség igazságszomját megfogalmazza, mert nem tudja sehogyan sem magába fojtani, és nem elégszik meg e helyett a joggal. Aztán jönnek a fejedelmek, akik vagy mögé állnak, vagy nem. Ennek alapján dől el az, hogy az igazság iránti szomjunk élhető közeget teremt, vagy éppen nem. De a lényeg mégiscsak azon van, hogy létezik ez a különbségtétel, és az emberben nem fojtható el végleg az a vágy, amely miatt az igazság kutatására adjuk a fejünket.

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek! (Mt 5,6) Ezt mondta Jézus. De van itt valami furcsaság. Nem lehet egyszerre ugyanarra éhezni és szomjazni. Amikor az ember szomjas, akkor összeragad a szája. Amikor pedig éhesek vagyunk, akkor először görcsöl a gyomrunk, valami szilárd dolgot, lehetőleg kenyeret vágyunk. A vízre nagyon elemi módon szükségünk van, e nélkül nagyon hamar meghalunk, étel nélkül viszont sokkal tovább bírjuk. És Jézus az éhezésre és a szomjúságra egyszerre mondja: Boldogok! Mert egész valónk elemi vágyaira gondol. Egy olyan zsigeri kielégítetlenségre, ami nem a pillanatok ételének vagy italának az asztalához, hanem a jövő felé vezet minket. Ma, a mi megelégedett, az érzékeinket elhallgattató korszakunk számára különös üzenettel bír ez. Ma már tanulnunk kell az éhezést! Böjt tanfolyamok indulnak. El kell magyarázni a gyerekeknek egy-egy kirándulás alkalmával, hogy ha egy kicsit szomjazol, nem baj, könnyebben felérsz a hegyre! Érzékeinket teletömjük, elvesszük a hiány állapotát magunktól, és távolodunk attól is, hogy vágyjunk az Élő Isten után.

Jézus szomjazása menthet meg minket. Ösztönösen kapcsolódunk ehhez, hiszen a szívünk mélyén hiteltelennek érezzük Pilátus művi, intelligens kérdését: Micsoda az Igazság? Viszont a lelkünket megszólítja az, hogy Jézus vállalta, hogy veszítsen a perben. Ne adjuk alább Isten igazságánál!

(Reformátusok lapja 2017)