Sebeim

A fafűtés húsz éve megszokott nálunk. De korábban is évtizedekig vidéken éltem, egész életemben vágtam a fát lány létemre. Most először történt baj. Siettünk. Mert mindig akkor jón el a baleset, amikor azt érzékeljük: hamar-hamar, gyerünk-gyerünk! Igy történt most is. Nem figyeltem oda, és a körfűrészhez került az ujjam. Gyorsan elkaptam, de belevágott.

Ez a seb most akarva-akaratlanul is folyvást foglalkoztat. Rájöttem, hogy egy ilyen egyszerű plezúr, ahogy ez történik a testünkkel, óriási metafórája az egész életnek. Mert a test mindig üzenet.

1.Az első nagy tapasztalat, hogy minden baj esetében az Isten ad egy arany időt, amikor nem fáj még, amikor hirtelen nem is tudjuk, mi történt, csak megdöbbenünk. Még nem ömlik a vér, még nem is érzékeljük a baj súlyosságát, és van pár percünk, hogy elszaladjunk ahhoz, aki segíteni tud, vagy elővegyünk valamit, vagy egyáltalán gondolkodjunk. Ez tipikus eset egy nagyobb sebbel. Néztem, és nem akartam elhinni, hogy baj történt, megdöbbentem, és odamentem férjemhez, fiunkhoz. Nézzétek, belevágtam az ujjamba. Óriási ajándékok ezek az aranypercek, amikor a fejünk valahogyan tudja, miféle hormonokat kell termelnie. És az is döbbenetes, hogy a sem ebben a pillanatban elkezd gyógyulni, csak ezt még nem tudjuk. Én is azonnal segítséget kaptam, elő a kötszert, Betadin, és ami kell. Az élet minden sebével így van ez. Hálát adhatunk azért, hogy volt egy kis időnk a nagy bajban gondolkodni, hogy volt egy pillanat, amikor tudtuk, merre van az arra.

2. Óriási tapasztalata az életnek az is, hogy ki segít ilyenkor. És nem csak arra gondolok, ami igaz, hogy bajban ismerszik meg a barát. Hanem arra is, hogy láthatjuk az emberek átalakulását. Valakit ilyennek gondoltunk, pedig ő olyan is. Szóval az Isten a bajban színesebb képet ad az emberekről. Jó példa az Irgalmas Samaritánus. Megvolt a séma, a pap jó ember, segít, ő a személyes névmások mi csoportjába tartozik, a samaritánus az távoli ember, legfeljebb az ők csoportjába tartozik. De kiderült, hogy a samaritánus átjött a mi csoportba, a pap pedig az ők csoportba. Ott ugye az a fő kérdés: ki a felebarátom? És erre a válasz az volt, hogy tessék a világot alulnézetből szemlélni. Amikor az út szélén vagy, akkor tudod pontosan megválaszolni, nem pedig amikor elméletben felteszed a kérdést. Az igazi szeretet mindig lecsupaszít. Nekem pl. az volt a megdöbbentő, hogy egyik gyerekünk az orvosira jár, másik tornatanárnak tanul. És ez utóbbi sokkal ügyesebben, rátermetten kezelte a sebet. Míg az orvosis lányunk nézegette, persze ő is be-bekötözte, nagyon kedves és alapos volt, de testnevelő fiunk tényleg mintha okosabban beszélt volna a sérülésekről. Miért is? Mert ő már sok sebet átélt, és a tapasztalat mondatta vele, nem a tanulmányok. Csak a tapasztalat erősiti meg azt, amit tudunk, mondunk, és ehhez kellenek a sebek.
3. A seb megszerzése után két irányban indulnak el a gondolatok, miután felfogtuk, hogy mi történt. Az egyik: lehetett volna nagyobb baj is. Levághattam volna az ujjam, milyen jó az Isten. A másik: hogy lehettem ekkora marha, hogy csinálhattam ilyet. Hányszor mondtam a gyerekeknek, óvatosan, és most én tettem azt, amitől őket óvtam. A baj méretezése, méricskélése, a helyzet feldolgozása, tipikus folyamat. Az ember az önmarcangolás és a hála vitorláin repül, és próbálja elfogadhatóvá tenni a dolgot. Ebben nagy veszélyforrás, kátyú, amibe gyakran belesünk, hogy becsméreljük magunkat.

Manapság sokszor mondják, templomokban is divatos: meg kell újulnunk! Persze, ez igaz. De különösen a mi, protestáns világunkban ezt túlzó jelmondatként is látom. Félelmetes elképzelnem ezt a képet. Vajon Isten úgy lát bennünket, mint akiknek örökké elé kell állniuk, és a napi szappan adagot átvenni, hogy megtisztuljunk? Sehogyan sem egyezik ez azzal a képpel, amit a Biblia elénk tár Istenről. Ő megbecsül bennünket. Méghozzá nem azért, mert tiszták vagyunk, vagy mert teljesítjük azt, amit Ő tőlünk elvár, hanem azért, mert hozzá tartozunk, mert követjük Őt. Azt a nagy becsességet, amit Isten adott nem kell megszolgálni valamiképpen. Nem a katona becsülete teszi becsessé a háborút sem. A katona legfeljebb a megfelelő pillanatban a megfelelő tettet hajtja végre, és akkor látszik, hogy becsületesen szolgál. De a háború nem az övé. Valahogy így várjuk mi azt, hogy Krisztus becses kincseiként pontosan azt tehessük, amit Ő mond. Szóval fontosak, különlegesek és kincsek vagyunk akkor is, ha elvágjuk az ujjunkat, és akkor is, ha nem. Meg kell látnunk, hogy a bajban feltörő önvádak nem reálisak, és nem Isten üzenetei.

4. Eljön a félelem ideje. Kétféle félelem érkezett el hozzám. Az egyiket kedves emberek hozták el, a másik a szívemben termett. Bárkit felhívtam, mind azt mondta, ez történt vel4d? Ja igen, a férjemmel egyszer hasonló esett meg, aztán mire orvoshoz került, kiderült, hogy húsevő baktériumok szaporodtak el az ujján, utolsó pillanatban érkezett, hogy ne kelljen levágni. Ettől kezdve húsevő baktériumokat láttam az ujjamon. Aztán megint felhívott valaki. Ja igen, én éppen a kolleganőmet helyettesítem, akinek vérmérgezése lett. Hú, de jó. Gyorsan elmentem egy antibiotikumos krémért, azzal is kenegettem a sebet. Hogy mennyi félelmet hordozunk egymás számára, az egészen megdöbbentő. És a teljes jószándékkal kavarodik a segítő erő, a féltés, a jótanács és minden. Ebben a kavalkádban az ember elveszíti belső erejét. A sebesültség miatt eleve bizonytalanok leszünk, és a félelmet nagyon könnyű feléleszteni a szívünkben. Erre csak az a gyógyír, ha a szívünkbe nézünk, és igazán megvizsgáljuk magunkat. Vajon Jézus van elől? Én a második helyen? Akkor minden rendben van. A mások által gerjesztett félelemben gyakran történik sorrendcsere.

Volt egy anyuka, aki mindig a legnagyobbat vitte, ha választani lehetett. Olyan mélyen benne élt az, hogy ő gyerekkorában nélkülözött, hogy a gyerekét mindentől szerette volna megvédeni. Ösztönösen felülkerekedett benne a gyűjtőszenvedély. A féltés, a félelem az, ami miatt képtelen vagyunk Jézus zászlója alá állni. Azt hisszük, hogy ha féltjük gyerekünket, akkor neki jobb lesz. Azt hisszük, hogy a félelem segítheti a szeretetet. De sajnos épp az ellenkezőjét érjük el. Engednünk kell, hogy alapsebeinket Isten begyógyítsa, különben mindenben ezeket éljük újra.

 

5. A másik fajta félelem bennem magamban született meg. A szívemben született félelmek elsősorban a megfelelési kényszeremet hozták elő. Vajon jól cselekedtem, amikor nem mentem orvoshoz? Ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy mikor kell elmenni orvoshoz. Magyarországon két szélsőség uralkodik ebben is, mint annyi mindenben. Apukámmal álltam sorban egyszer a János kórház trauma osztályán. Volt ott minden. Valaki elesett simán. Valaki beleesett a vízóra aknába. De a legtöbb esetben messziről látszott, hogy sima zúzódás van, egy egyszerű lábemelésnél látszik, hogy ez nem törés. De van ez a típusú ember, aki rögtön az orvoshoz szalad. Engem is némely barátom erre akart rábeszélni, de úgy láttam, hogy a körmömet úgysem tudják megvarrni, és nagyon rossz emlékem van ezekről a kórházi sorokról, egyelőre itthon betadinozom, mert az tényleg fontos, és kötözgetem. De állandóan újraszületett bennem a kérdés: jól tettem? Persze millió tanács, ezzel kend, azzal kend, még orvosok is ahány, annyi félét mond. És előtör az emberből a gondolat: nem jól tettem. Nem erre kellett volna hallgatni, hanem arra… a felelősség. Biztos felelőtlen voltam.

Ez a félelem elvezet a lelkiismeret kérdéséhez.

Ez egy megromlott műszere az életünknek. A lelkiismeret valami sejtelem a lelkünk mélyén, az eredeti jónak egyfajta lenyomata. De, amit a lelkiismeretünk mond, az nem az Isten szava, inkább annak a jelzése, hogy nem tudjuk, mi az Ő szava.
Sokszor betakar minket a rossz érzés, nem tudunk szabadulni tőle, ezt is a lelkiismeret szorongatásának érzékeljük.
Szent Pál apostol a korinthusiaknak a bálványáldozati húsevéssel kapcsolatban magyarázza ezt el. Isten szabadságra teremtett minket. Ez azt jelenti, hogy az egész föld, abban minden hús, minden fűszál és állat az Istené. De vannak olyan emberek, akik a lelkiismeretük, a korábban beléjük oltott törvény miatt egy állatban nem húst, hanem egy másik istent látnak. És amikor te abból eszel, elmész abba a hentesboltba, ahol ezt árusítják, akkor arra gondol, hogy te abban hiszel. És ebben a pillanatban nem egy lelkiismereti, hanem egy etikai döntés előtt állsz: a másik szeretetének a kedvéért lemondasz a szabadságodról, vagy a saját szabadságod fontosabb, mint a másik ember. Tehát azt kéri Pál, hogy ne a lelkiismereted, hanem a szereteted alapján dönts! Mintha a lelkiismeret úgy jelezne, mint a látássérültnek a sípolás. Itt valami van. De nem tudjuk, hogy pontosan mit kell tennünk.
Sok esetben sajnos kialakul egy ördögi kör bennünk, és állandóan arra gondolunk, hogy a másik mit gondol, vajon nem haragszik-e meg?… Itt nem az a lényeg, hogy mindig a másikért kell dönteni, hanem hogy a lelkiismeretet össze kell kötni a szabadsággal és a szeretettel. Isten azt szeretné, hogy a szabadságom és a lelkiismeretem, mint két jó barát járjon-keljen az életemben. Ha nem lenne lelkiismeretem, akkor úgy járkálnék az életben, mint elefánt a porcelánboltban. A lelkiismeret ad értelmet a szabadságnak, hogy ne csak szabadon tegyek bármit, hanem a jót tegyem szabadon.

 

 

6. Végül a gyógyulás.

A körmömet állandóan nézegetem, eléggé fáj is, mert igen kacifántosan gyógyul. Ahogy kitépte a gép, féltem attól is, hogy nem nő majd vissza a körmöm. Nő az, de olyan hegyeket és völgyeket leírva, ahogyan a gép barázdáit belém vájta. A sebeink lenyomata ott van a gyógyulásban is.

Nagyon nagy türelem kell ahhoz, hogy megkapjam, megkapjuk a gyógyulást. Én nem értettem soha, miért nem tudom megrázni magam, elfelejteni azt, ami rossz történt, és felpattanni, menni tovább. Ma sem értem, miért szereti Isten a lassú gyógyulást, de láthatóan szereti. Nem hi-hop gyógyul a körmöm sem, a lelkem sem. Hanem arányokban, lassan.

Nemrég láttam a Tölgy című filmet. Hihetetlen szép. A legmegkapóbb végén a felirat: Ez a tölgy 1810-ben született, ha jól emlékszem a dátumra. Régen. És nem is olyan nagy még. Millió élőlény nyüzsög benne, és forog körbe-körbe a négy évszak rendje szerint, ezt mutatja be a film. Istennek van ideje, és ez tesz mindent széppé.

Talán így tanuljuk meg, hogy nem is mi cselekszünk igazán, hanem az Úr. Az Isten cselekedett vele. A türelem hosszú távú gyümölcstermésére hívtak minket.

Előadás: AVE – 2023. 02. 10.