Hajnal

A mai hajnal gyönyörű volt. A teljes eget felhők borították, csak alul láthattam egy határozott fénycsíkot, ahogy feljött a nap. Mint egy fény-létra. Mindenütt felhő, de a nap fénye olyan, mint egy lépcső, azon fel lehet menni a mennybe. Ez a tisztaság, a fény ereje. Aztán ez a fényjelenség szertefoszlott, viszont a felhők világosabbnak látszottak, ahogy megsütötte őket a nap. Ezek is lépcsőkké alakultak, amiken fel lehet menni a mennybe. Mint életünk összes baja és felhője, amelyek visszatekintve sorra létrákká alakultak, és mind valahova vezetett. Egy felhő sem érkezett hiába az életbe! Aztán egyszer csak fent a magasban egyre világosabbak lettek a felhők. A fény megjelent erővel ott, ahol nem is vártam. A nap gyorsan felemelkedett a horizonton, és ezt a felhők takarásában észre sem vettem. Egyre nagyobb világosságot láttam, de nem ott, ahol erre számítottam. És megláttam a napot. A felhők segítségével láttam. Rá tudtam nézni egy kicsit. Kiderült, hogy az ég felhőtakarója mekkora védelem is! Talán soha nem látnánk meg a fény igazi forrását! Talán bele is vakulnék, ha nem a felhők szűrőpapírján keresztül pillantanám meg. Pontosan úgy, ahogyan az életben: a földi események – sokszor fájdalmas – takarásában látom meg igazán azt, hogy Isten a fényforrás, senki és semmi más.

A földi hatalom és az égi egymással játszadozva alakítják életünket. Jézust így vitte egy szamár egykor Jeruzsálembe. Milyen mókás lehetett az, ahogyan ezen az állaton himbálózott! Mintha kiszolgáltatott lenne, pedig minden előre tervezetten történt. Mintha egy óramű pontosságával történtek volna a dolgok, őt mégis dobálta a hátán a földi hatalom, akár egy rongybabát. A hit kérdése, hogy melyik valóságot látja. A hit dolga: Vajon a felhőket égi létrának látjuk-e?