Lojalitás és szervilizmus

Két hasonló szó. Mind a kettő azt fejezi ki, amikor a hatalomhoz hűségesen viszonyul az ember. Mégis óriási különbség van a kettő között! Lojálisnak eredetileg az, aki elfogadja a királyt. Később általános értelemben a hűséget, a kitartást jelentette. A szervilizmus pedig a servus szóból ered, amikor valaki szolgának tekinti magát. Csakhogy ez utóbbi egyben azt is magával vonzza, hogy valaki hajbókol, hízelkedik. Mi magyarok még egy köszönésben is megőriztük ezt a magatartást. Alászolgája, azaz alázatos szolgájaként beszél az illető a feljebbvalóhoz.

A lojalitás azért fontos, mert ha nem tartunk ki valamilyen módon a hatalom gyakorlói mellett, akkor szétesnek a közösségek és az egész társadalom is. Viszont ennek egy korrumpálódott formája az, amikor ebben az elfogadásban nem lehetséges az egyénnek a saját véleményét, karakterét és akaratát megőriznie, hanem önromboló módon magát aláveti a vezetésnek mindenféle korlát nélkül. Mai társadalmunk számára az egyik legfontosabb feladat ez a különbségtétel. Ugyanis szervilis emberek nem tudnak és nem is fognak semmit alkotni.  Ők majmolhatnak másokat, beszámoltathatnak és beszámolnak, de igazi érték ebből nem születik. Viszont ha elveszítjük a lojalitás eszméjét, akkor elveszítjük a kapcsolatot egymással. Csupán azt keressük, hogyan lehetne valamit lerombolni, és nem lesz épülés a közösségben.

A szervilizmus számára érdekek vannak. Megszűnnek az érvek, éppen ezért a gondolkodás igénye is megkopik az emberben. A szervilis embernek egy idő után egyetlen szempontja lesz: Nem szólók, nem fáj a fejem.  Nem beszélünk róla, tehát nincs konfliktus. Érzékenységünk el sem jut odáig, hogy például egy felszólalót cserbenhagytunk. Erősítjük a felettünk zajló, életünket meghatározó hatalmi torzulást. Pedig nem tudjuk kikerülni a végkifejletet. Lehet, hogy érdekeinket, akár állásunkat egy időre sikerül megőrizni, de előfordulhat, hogy nem sokára mi is sorra kerülünk. A szolgai magatartás beépül személyiségünk szerkezetébe, majd a közöny, a cinizmus talál bennünk otthonra.

Ezzel a fogalommal foglalkozik a pszichológia területén Catherine Ducommun, Böszörményi-Nagy Iván özvegyének könyve: Lojalitás – erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít. (2014.Kolozsvár, Exit Kiadó) Ő a lojalitás és lojalizmus különbségtételét teszi meg. „A lojalitás az ember egyenességét jelzi. Arra a képességre utal, hogy hű maradjon elköteleződéséhez, és igazodjék a becsületesség és egyenesség szabályaihoz. Tehát a lojalitás személyes kvalitás.” (id. mű 70.o.) A lojalizmus azonban egy ügy vagy intézmény melletti feltétlen elköteleződést jelenti.

Ha ezt a témát a személyes életemre vonatkoztatom, akkor elsőként Jób jut az eszembe. Micsoda lojalitás Isten irányában! „Az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen az Ő neve.” (Jób 1,21) Mégis, ennek a bibliai könyvnek a legnagyob részét az teszi ki, hogy Jób megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Ez a könyv mutatja talán a legszebben, hogy mi a lojalitás. Isten nem kívánja tőlünk azt, hogy alázatos szolgák legyünk abban az értelemben, hogy szó és gondolat nélkül engedelmeskedünk. Nem örül annak a szervilizmusnak sem, amikor megfontolás nélkül viszik az emberek áldozataikat számára. Lojalitást kér, azaz egy olyan felelős melléállást, amikor megbízom abban, hogy Ő akkor is a javamat akarja, amikor ezt nem értem. De ezt úgy kéri tőlünk, hogy megérti az ember sokkal kisebb látószögét, értetlenségét, olykor lázadozását is. Ez azt jelenti, hogy Isten többirányból lát minket. Nem lehet egyetlen szálra felfűzni az Istennel való kapcsolatunkat, mert akkor csupán rabszolgái lennénk. Összetett és kiterjedt összefüggésben lát bennünket embereket, akiknek van családjuk is, de egyéniségek is, akik Krisztust  követik, de van testük is, és ezt az összefüggés rendszert együtt hívja arra, hogy lojálisan, elfogadóan és felelősen, szeretetben éljen vele. Egyébként az említett könyv is elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy csak széles összefüggésekben, kapcsolati hálóban lehet segíteni az embereknek. Hiszen, ha megsebeztek minket, akkor ösztönösen belekerülünk egy követelés-bosszú körforgásba. Ez a körforgás általában nemzedékről nemzedére továbbadódik. A lelkigondozó csak annyit tehet, hogy a többirányú elköteleződést erősíti. A lojalitás eszméje itt úgy jelenik meg, mint az egész kiterjedt család egymás iránti elköteleződése. A szervilizmus az alulmaradottság szorongását viszi tovább. Ugyanez az összefüggése az Isten iránti elköteleződésünknek is:

Ha Isten nem kéri tőlünk azt, hogy „alászolgája” legyünk jelen az életünkben, akkor mi sem követelhetjük ezt egymástól. Ha mégis ezt tesszük, akkor elvesszük az Istentől kapott méltóságot mind egymástól, mind önmagunktól.

Megjelent: reformátusok lapja, 2018.