Szkafander világban élünk
Szkafander világban élünk. Olyan óriási a külső-belső zaj, annyira félelmetes minden, hogy vas-ruhába kell öltöznünk ahhoz, hogy túléljük a világot. Legalábbis így érez a mai…
Szkafander világban élünk. Olyan óriási a külső-belső zaj, annyira félelmetes minden, hogy vas-ruhába kell öltöznünk ahhoz, hogy túléljük a világot. Legalábbis így érez a mai ember. Ezért bezárja ajtaját, nem osztja meg titkait, kerüli a mély beszélgetéseket, és vigyáz magára. De szívünk szorongása így csak nőttön nő. Amig közkinccsé nem válik rettegésünk, soha nem hagy el bennünket.
Mi van benned? Mi ez a kopogás? Valaki a lelkem legmélyét keresi. Vajon mi van ott? Ha mindent felfedek, ha mint a káposztát, lebontom életem rétegeit, akkor mit találok? Legbelül valamiféle bensőségesség van. De anélkül, hogy ennek bármilyen célja, irányultsága lenne. Bennünk él egyfajta titokzatos bizalom, egy gyönyörű vágy, de ez általában a félelmeinkhez kapcsolódik. Rettegek a magánytól, ezért keresek valakit, aki elveszi ezt a sötétséget a lelkemből. Aztán soha nem veszi el igazán. Mert ő is fél. Isten arra hív, hogy a csendben tárjuk fel ezt a legbelső bensőségességet. A szívünk mélyén lapul. Erre a feltárásra hívja el Jézus tanítványait.
Keresztelő János meglátta Jézusban ezt a feltáró erőt. Ő az, aki nem erővel alakítja szívünket. Ő bárány. Ezzel a szelíd energiával nyitja fel a lelkünket. János látott. A tanítványok csak hallottak. A látás valami mély megértés is egyben. A hallás sejtés. Azt sejtik, hogy itt valami több van. Tovább kell lépni. Még előre. Istent magát vágyják. Levetik szkafandereiket, és belépnek Jézus intim terébe: Nincs más út, minthogy szívünk legmélyét feltárjuk a csendben. Merünk váltani a zajból a csöndességbe. Szkafander létünkből a bensőségesség, a kapcsolódás világába.
Elképzeltem: Hogy is volt Jézus ezen az estén együtt ezekkel az emberekkel? Azt láttam, hogy kiment. Tejet melegített. Aztán visszaheveredett a pamlagra, beszélgettek. Megérezték a tej illatát. Mire Jézus újra kiért, már késő volt, lekozmált. Mosolyogva hozta be: Milyen finom karamelles ital! Ezt mondta derűsen. Ezzel minden kudarcot, szorongást, hibásság érzést feloldott. Akár ez is történhetett.
Az biztos, hogy létével megszólította Péter igazi énjét. Nem mondta ki, de a gondolatok szárnyán elröpülhettek ezek a szavak: Te nem ijedős, nem hirtelenharagú, nem felszínes ember vagy, hanem kőszikla. Ez vagy igazán. A szívedet keresd, ott találod meg igazi önmagad, abban a mélységes intimitásban, abban az igazi vágyban. Add a kezed, és tedd ki magad ennek! Gyere a szíved útján!
2024. január 14. – Évközi 2. vasárnap
Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”
Jn 1,35-42
Kép: Roelma Louw
