Csendemberek

Egyszer felmentem sétálni a Csiki-hegyekbe, virítottak éppen a virágok és nagy erővel szóltak a madarak is. De úgy mentem el, hogy rengeteg belső feszültség volt bennem. Emberi konfliktusokra gondoltam séta közben. Mindannyian úgy vagyunk, hogy amikor valami konfliktusba keveredünk, akkor magunkban folytatjuk le azokat a párbeszédeket, amikre képtelenek vagyunk a valóságban. Akkor is magamban elképzelem, mit kellett volna mondani, mit kellett volna tenni abban az adott helyzetben? A kirándulás végén arra lettem figyelmes, hogy amikor magamban ezt a sértett párbeszédet folytatom, akkor nem hallom a madarakat. Hirtelen megtorpantam. Felfigyeltem a gyönyörű trillákra, aztán sétáltam tovább úgy, hogy figyeltem a körülöttem lévő hangokat. Aztán megint eszembe jutott az, ami bánt megint nem hallottam a madarakat.

Különös tapasztalatom volt ez. Nincs fülem a hallásra, ha dédelgetem sértettségemet. Ha belső hallásomat nem Isten szép világára irányítom, akkor süket maradok a jóra. Mintha ez lenne lelkünk örökös tékozlása, mintha a bennünk élő tékozló fiút kellene újra és újra visszahívni a messzeségből: gyere, legyél itt jelen, mert ez sokkal szebb és jobb! Ez a te igazi házad, és nem azok a sérelmes gondolatok, amikbe bele tudod élni magadat. De jó lenne igazán hallani! De jó lenne a fülünket kinyitni! Sajnos ezen a földön folyamatosan ez nem megy, de legalább térjünk vissza Isten szép és jelenvaló világába minden alkalommal, amikor észrevesszük, hogy elkódorogtunk tőle, már nem Ő a fontos, már nem Istenre koncentrálunk. 

A hallóképességünk megőrzése talán az egyik legfontosabb ebben az életben. És itt nem a fülünk dobhártya nevű szervére gondolok, meg arra az egész különös szerkezetre, amivel hallunk. Sokszor tapasztalom, amikor emberekkel beszélgetek, hogy elmondják, nem hallom Isten hangját. Nem látom, nem tapasztalom jelenlétét. Amikor bezsélgetünk kiderül, hogy képtelenek a jelent, saját jelenüket elfogadni. Pedig csak így válunk hallóképes emberekké. Itt vagyok, és figyelek, mert tudom, hogy Isten kapcsolatba szeretne velem lépni most. Istennek a lényege a kapcsolat itt és most.  Nem a cselekedetekben, nem az eredményeinkben, hanem a szívünkben van Ő jelen.

A molnár, aki egy szélmalom mestere volt, valószínűleg nehezen élte meg azokat az időszakokat, amikor hosszú szélcsendek voltak, amikor nem fújt a szél. Nem őrölhettek a malomban, mert csendes volt az ég. Mégis ekkor volt idő arra, hogy rendbe szedjék magukat. Minden a helyére kerülhetett. Nehéz a lélek figyelmét fenntartani a szélcsendben. De Isten jelenléte nem az eredményeinkben van. Ő ott van akkor is, amikor nem tudjuk már megtenni azt,a mit szeretnénk, mert talán betegek vagyunk. Valamit akkor is ad. De ehhez figyelni kell rá.

Azért választottam a Csendember címet, mert ezt a figyelő utat szeretném járni, és erre hívok másokat is.

Fekete Ágnes

[email protected]