Ki a hamis bíró?

„A mi dolgaink nem indítják meg az Istent. Mi jót akarunk, de ő nem segít. Közönnyel, néha szenvtelenül néz minket.” Az az igazság, hogy a bajban, megkeseredettségünkben ez az istenkép bújik elő lelkünk mélyéről. Bennünk lapul ez az elképzelés, és amikor például egy betegség megtámad, kidugja a feje búbját a gondolat: Igaziból az Istent nem érdekli, hogy mi van velem. Olyan, mint a hamis bíró.

Milyen különös példázat! Az Istent jelképező hamis bíró nem ismer Istent, és nem törődik az emberrel? Tényleg lehet ő példája a Teremtőnek? Nem inkább arról van szó, hogy az Istenről alkotott képünk megváltozik, amikor imádkozunk? Volt egy özvegyasszony, aki maga előtt látott egy rettenetes tisztviselőt, aki nem tette a dolgát. De mivel nem adta fel, ezért végül is a bíróságon találkozhattak az emberek egy olyan bíróval, aki igazságot szolgáltatott. Tehát megváltozott a kép. Ha az özvegyasszony az imádságos ember jelképe, akkor az imádsága átformálta az istenképét. Ahogy kitartóan a bíróhoz fordult, az átalakította, jóvá tette őt. De ki az, aki jóvá tesz? Ki alakítja át azt a képet, ami bennünk él, amikor istentelenséggel és embertelenséggel találkozunk? Nem úgy van, hogy Isten maga imádkozik bennünk, és ezáltal alakul át lelkünkben minden? Nem lehet, hogy ahhoz az özvegyasszonyhoz hasonlít inkább az Isten, aki szüntelen odafordul az istentelen és embertelen világhoz, és könyörög? Addig könyörög, amíg át nem alakul a látásunk, és a hit szemével észrevesszük Őt is igazán és magunkat is. Akkor már nem kellenek ezek a játszmák, nem elkeseredettségünk függönyén keresztül látunk, hanem tisztán és szívvel.