2002-10-16

Legutóbbi levelünkre egy lelkész-polgármester is reagált: Vadnai Zoltán vagyok, 33 éves, református lelkész egy borsodi kisközségben. Meg kell mondjam, hogy nem megdöbbenéssel olvastam a legutóbbi Reformátusok Levélét, az eddig nem tapasztalt cenzúráról. Lelkészként, egy éve – egy időközi választás nyomán – vagyok polgármestere településünknek. A szomszéd településen is az utóbbi ciklusban a református lelkész – kedves barátom – tölti be a polgármesteri tisztet. Természetesen a tavaszi választáson a polgári erőket támogattuk mindketten. Eltelt néhány hónap és elindult a kampány ellenünk. Változatosak a módszerek. Nálunk azt sulykolják az emberekbe, hogy a "pap" nem lehet lelkész és polgármester egy személyben. Csak azt felejtik el (persze szándékosan), hogy ha nem egy párt tagjaként indul az ember (márpedig ilyen kis településeken "független" jelöltek indulnak, én is így teszek) akkor a presbitérium joga eldönteni ezt. A gyülekezet tagjait bombázzák azzal, hogy a "papotok" a polgármesterséget választotta a gyülekezet helyett. Hétfőn (okt.21.) bejelenti majd ezt! Szerencsére a presbitérium tagjai ismerik az idevonatkozó egyházi törvényt. A szomszéd településen pedig az MSZP-s országgyűlési képviselő nevezte erkölcstelennek a jelenlegi református lelkész-polgármestert egy választási gyűlésen, amikor lándzsát tört az MSZP jelöltjével kapcsolatban, akinek nemrég telt le a jogerős, felfüggesztett börtönbüntetése önkormányzatnál elkövetett sikkasztás miatt… Ezeket a sorokat október 17-én este írom, nem tudva mi lesz három nap múlva a választások eredménye. Sem nálunk, sem a szomszédban. De a módszereket érezzük, a rágalmakat kapjuk. Hitünk szerint, és reménységünk szerint Isten akaratából vállaljuk mindezt, nem csak mi, hanem nagyon sok református lelkész még ebben a térségben is, és országunkban is. Hiszen a közösségért dolgozunk, ha olykor megfoghatatlanságba burkolódzó, de azért azonosítható fantomokkal kell is harcolni. Önnek is az újszövetségi "hüpomoné"-t, azaz állhatatosságot és kitartást kívánok, adja meg az Úr! MI PEDIG GRATULÁLUNK MEGÚJULT POLGÁRMESTERSÉGÉHEZ, ÉS UGYANCSAK SOK ERŐT, JÓ ÖTLETEKET, SOK SEGÍTSÉGET ÉS KITARTÁST KIVÁNUNK! (szerkesztőség)

A legutóbbi két református félóra három riportja következik (Kerekasztalbeszélgetés az etikaoktatásról Szűcs Ferenccel és Jelenits Istvánnal, id. Zalatnay István és Regéczy Nagy László a Budapest, Pasaréti 1970-es lelkészválasztásról, és a cenzúrázott riport Bagdy Emőkével. Ebben az aláhúzott részek nem hangozhattak el.)

Beszélgetés az etika oktatásról

Bevezetés: Manapság nagy divatja van annak, hogy a legelképesztőbb dolgokról beszéljünk. Jó dolog olyan nagyot mondani. Az egyházban is így van ez. Nemrég arról hallottam papok közötti beszélgetést, hogy az egyházi esküvők kapcsán ki tapasztalta a legfurcsább dolgokat. Volt, aki elmondta, hogy az ifjú férj betelefonált a lelkészi hivatalba és megkérdezte, hogy mennyibe kerül az esküvő, miután megtudta a feltételeket, felhívta a katolikus, evangélikus és egyéb felekezeteket, hogy ahol a legjobb a kínálat, mint valami áruházban, ott lesz a mennyegző. Mire a másik lelkész azt mondta, engem pedig egyszer felhívott egy ember és azt kérdezte meg, tessék mondani, mennyibe kerül a templom kibérlése, mert esküvőt szeretnénk tartani. Az ember azt hiszi nem jól hall, amikor a mai fogyasztói korban az egyházat is egyfajta fogyasztási cikknek tekintik, és a megfelelő árukészletet keresve válogatnak az egyházi polcokon. Mondhatnánk azt, hogy fájdalmas, sajnálatos, hogy némelyek ennyire nem tájékozottak, nem tudják, hogy mi is az az egyház. De sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy az élet értékei, mint valami dominó szoktak eldőlni az asztalon. Tehát ha nem tudjuk mi az egyház, nem tudjuk azt sem mi a házasság, mi a család, ki a gyerek minekünk, mi az élet, mi a szeretet, és lassanként minden, mint valami rossz ruha, szétmállik a kezünkben. Mindannyian tapasztaljuk, hogy az etika, a helyes cselekedet ma egyáltalán nem közös és egyértelmű. Ki így gondolja, ki úgy. Ma sok iskolában már választani lehet, hogy etikát, vagy hittant tanul a diák. Vajon mit szólunk mi, egyháziak ehhez? Vajon lehet e a helyes cselekedetből kiindulva visszafelé felgöngyölítve a szétmállott anyagot a diákokat eljutni Istenhez? Ezekről a kérdésekről hallhatunk egy beszélgetést most. Szűcs Ferenc, a Károlyi Gáspár református egyetem etika professzora lesz egyik beszélgetőtársam, a másik Jelenits István piarista tanár, aki maga is részt vett egy olyan etika könyv írásában, amely nem hívő gyermekeknek próbálja elmondani, mit és miért érdemes tenni, illetve mit nem jó cselekedni. Először Szűcs Ferencet kérdeztem, vajon lehet-e választani a hittan és az etika tantárgyak között?

Szűcs Ferenc: Az etika önmagában fontos tárgy, különösen a mi korunkban és egyáltalán mint tudomány is, régebbi a keresztyénségnél.

Jelenits István: Egy nagyon nagy társadalmi megoszlás figyelhető meg, sok minden olyan kérdésben, amelyben eddig többé-kevésbé egyetértettek az emberek.

Fekete Ágnes: Mire gondol?

Jelenits István: Arra, hogy mi az emberi életnek a végcélja, az etikai törvényeknek mi az értelme. Az iskolai etikai könyvekben is sokszor jelenik meg egy olyan gondolat, hogy az etika az talán egyszerűen az emberi együttélésnek a szabályait jelentené. Ha egyedül élne egy ember – mondjuk a Földön, mondjuk egy ilyen abszurd példában, akkor neki hál’ Istennek nem kellene semmilyen szabályhoz sem igazodnia, hanem azt tenni, amihez kedve szottyan. Tőlünk, keresztyénektől meglehetősen idegen, hogy kényszerűségből igazodunk egymáshoz, ami azért önmagában eléggé szorongató. Szabadságunkról valamelyest le kell mondani, hogy a másik szabadságát ne sértsük. A mi etikai tradíciónk az az, hogy az ember, akkor is, ha teljesen egyedül élne ne talán, feladatok előtt áll és nem kész lény, hanem felszólítások előtt áll és ennek a révén találjon önmagára is. De, az, hogy több ember is él a földön, az nem nehézség vagy gond, – néha az is – de inkább segítség. Pontosan ebben, hogy emlékeztet arra, hogy mire szól az én hivatásom is. No, most egy ilyesfajta etikai szemlélet manapság nem eléggé általános. Legalább is az etikában, mint tantárgyban.

Szűcs Ferenc: Sőt, azt mondhatnánk, hogy vannak, akik ideológiát is gyártanak, hogy csak a tények világában kell konszenzusra törekedni, az értékek világában eleve pluralizmus van. Azért azt hiszem, hogy alapvető emberi értékekben meg kell egyeznünk.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy konszenzus van? Az értékekben?

Szűcs Ferenc: Ezt nagyon sokan úgy gondolják, azt, hogy mi a jó és mi a rossz, ez talán ma már eléggé relatív. Nekem mi a jó, vagy egy kisebb közösségnek mi a jó. Mi pedig keresztyén, keresztyén tradícióban abból indulunk ki, hogy a legfőbb jó az Isten. Ő teremtette ezt a világot, boldogságra teremtett bennünket, tehát ő tudja igazán, hogy nekünk mi a jó.

Jelenits István: Arisztotelész vagy Szókratész az emberi természetről beszél, hogy az közös, az adott. Ők is azon fáradoztak, hogy egy megbomlott etikai közgondolkodásban mércét keressenek.

Fekete Ágnes: Az a kérdés, hogy egy szétzilált társadalomban, amiben élünk, hogyan tudjuk az oktatással ezt a közös pontot megtalálni? Írt egy etika könyvet olyanoknak, akik nem hittant tanulnak.

Jelenits István: Van egy ilyen vállalkozásunk és én hiszek abban, hogy inkább a tanokban van zavarodás valójában az emberek gondolkodásában. Az etikai oktatásban talán nem is azt kellene megkeresni, hogy egy etikai rendszert adjunk, hanem, hogy megkeressük a közös emlékeket. Mondjunk, elbeszélgethetünk arról, hogy milyen emberi tulajdonságokat vallunk egyformán jónak, követni valónak és akkor ennek a tartalmán elgondolkodunk. Csak nagyon okosnak kell lenni, hogy ne egy álszent szóhasználat legyen. tehát ne azt érezze a gyerek pl, akinek ezt tanítjuk, hogy őt most valamire rá akarjuk venni.

Szűcs Ferenc: Azért van mégis Európában és a világon ilyen ki nem mondott konszenzus, azért a világunk erkölcsi szemléletét mégiscsak meghatározta az evangélium.

Fekete Ágnes: Biztosan találkoztak már olyan emberekkel, akiknek teljes mértékben idegen volt ez az egész világ, hiszen ateizmusban nőttünk fel gyerekek, diákok.

Jelenits István: Kitüntetett pillanatok kellenek. Amikor egy-egy másfajta neveltetésű ember eljut egy olyan helyzetbe, ahol problematikussá válik előtte az az egész gondolkodási rendszer, amelyben addig élt, akkor fel lehet kínálni neki azt, hogy próbáld meg ezt a másikat. De ezt nem lehet tanítani. Az iskolában legfeljebb vételkényszer nélkül megtanítjuk a kereszténységet, úgy, ahogy azt mi látjuk. Az is érdekes, hogy legalább, ha a kereszténységről szó esik az iskolában, azt ne egy nem keresztény szemléletű ember mondja el. Tehát ne egy torz képet tanítsanak az iskolában a kereszténységről.

Szűcs Ferenc: A középiskolában hittant tanító kollegáktól hallom, hogy az etika a legizgalmasabb tárgy a hittanon belül. Ha nézzük a bioetika problémáit, akkor csak fölvetődik egyszer az, hogy mikortól meddig ember az ember. Akkor az a kérdés, hogy meg szabad-e tenni mindent, amire képesek vagyunk? Itt a keresztényeknek a tanúságtétel a nagyon fontos feladata, hogy elmondják, hogy ők miért tartják az életet értéknek, ajándéknak és itt alakulhat ki – úgy gondolom – egy párbeszéd és ezért lesz újra fontossá a kérdés, mint, hogy gazdaság etikát tanítanak, mert rájöttek, hogy ezt nem lehet csak a joggal szabályozni. Nem működik egyszerűen az élet úgy, hogy szerződéseket kötünk és nem tartjuk be. Lehet, hogy jobb volt az, amikor egymás tenyerébe csaptak az emberek egy vendéglő asztalnál és milliós nagyságrendű üzletekben megegyeztek és mindenki megtartotta.

Fekete Ágnes: Ezért is érdekel, hogy ennek a könyvnek mi volt a motivációja, hogy született ez, kinek íródott?

Jelenits István: Csakugyan arra íródott, hogy nem keresztény iskolában is etika tanításra használják. Megjelenik benne alkalom adtán az, hogy az Evangéliumban erről mit mond, de nem mint érvelési kiinduló pont, hanem felkínált lehetőség és azt megvalljuk, hogy a szerzők keresztények. Én tanítottam a Gödi Szakmunkásképzőben hittant nyolc éven keresztül. Emlékszem, hogy pl. a lelkiismeret fogalmát próbáltam bevezetni és akkor azt mondtam, hogy: Ha édesanyád megbetegszik és kórházba kell vinni, akkor ugye szétnézel egy kicsit, hogy melyik orvosra bízd? És akkor megkérdezed a betegektől, hogy ők melyikben bíznak legjobban és akkor azt mondják, hogy ez egy nagyon lelkiismeretes orvos. Akkor most próbáljuk elemezni, hogy mit jelent az, hogy lelkiismeretes orvos. Talán azt jelenti, hogy nemcsak a jogban előírt kötelességeinek igyekszik az illető megfelelni, hanem csakugyan gondol arra, hogy valakit operált, és ha már lejárt a munkaideje hazafelé menet még bekukkant hozzá, hogy hogy érzi magát és, ha valami gondja van, akkor próbálja eligazítani, szól a nővérnek, hogy ezt tegye vagy azt tegye. Tehát, egy picit olyasmire is hajlandó, amire jogilag nem volna köteles. No, most ez az a joggal nem egészen megfogható és mégis valóságos kötelezettségeknek a rendszere, amit az etika is hordoz. Mi ebben az erkölcstan könyvben ezt tettük kiindulásnak, hogy ember lenni nemcsak adottság, hanem feladat is, s hogyan kell élnie az embernek, hogy megérdemelje az ember nevet.

Szűcs Ferenc: Tanár úr említette a lelkiismeret szerepét. Én azt hiszem, hogy az egész irodalom erről szól, Arany János balladáitól kezdve, de nagy hiba lenne most egy ilyen etika tantárggyal azt gondolni, hogy ezzel az erkölcsi nevelés kérdését kimerítettük, hogy egy újabb tárgyat bevezetünk. Ahogy erre Nyugaton is van példa, valamennyi tárgyat – akár még a természettudományos tárgyakat, tankönyveket is – erkölcsi szempontból megvizsgálják. Nagyon érdekes dolognak voltam Angliában tanúja: Egy nyelvkönyvet megbíráltak amiatt, hogy csak mindig az egészséges, erős, hatalmon lévők szempontjából állították össze a beszélgetéseket és javasolták a szerzőknek, hogy legyenek benne fogyatékosok is. Legyen egy kórház, ahol orvos-beteg viszonyról van szó és ne csak az üzlet vagy az áruház. Talán nincsenek ilyen mondatok, hogy az ember legyőzi a természetet vagy egyebek. De, a fejekben még mindig van ilyen, hogy mintha ellenség volna a természet és látjuk, hogy nem is győzzük le. Nem szabad elintézettnek venni az erkölcsi nevelést azzal, hogy egy új tárgyat bevezetünk.

Fekete Ágnes: Akkor mondhatjuk azt, hogy nekünk, egyházaknak, keresztényeknek fontos feladata felhívni a társadalom figyelmét, hogy az etika mint közös konszenzus, mennyire fontos.

Jelenits István: Igen, és az erre vonatkozó tapasztalatainkat nem szemrehányóan, hanem ajánlatként az embereknek a rendelkezésére bocsássuk. Hamarabb el fogják fogadni ennek a keresztény etikai örökségnek a szempontjait, mint éppen a hitét. A kereszténységben is pontosan az elmúlt időknek az örökségeként van egy riadtság, hogy vádolunk, hogy számon kérjük, hogy hogy lehet így viselkedni, hogy lehet így élni. Nos, én azt hiszem, hogy ezeket a tónusokat kellene egy picit elfelejtenünk és azután inkább úgy fordulni a világhoz, mint ahogy egy lába törött emberhez fordul az ember, amikor újra járni tanítja. Tehát nem haragszik, hogy nem tud járni, hiszen ez annyira magától értetődő, nem azt mondja: pattanj fel és járj. Egy kicsit tanítgatni kell, mert eltört szegénynek a lába. Valami ilyesmit kell megtanulnunk, hogy ne a vádakat zúdítsuk egy nemzedéknek vagy egy másképpen gondolkodó sokaságnak az arcába, mert a vádak ellen az emberek önkéntelenül védekeznek és akkor mentséget keresnek és akkor ők állnak az erdő felől és akkor viszontvádakkal felelnek.

Szűcs Ferenc: Azt hiszem erre a jézusi etika is kötelez, mert ha azt nézzük, hogy ő hogy viszonyult a korának "lábtörötteihez", "hajótörötteihez", akkor az hiszem, hogy ez örök példa és szabály a mi számunkra is.

Fekete Ágnes: Egy másik nehézség az az, hogy az etika végletessé vált, mivel minden nagyon szélsőséges, pl. a híradások, a reklámok. Sokszor az etikára is rá próbálják vetíteni ezt és csak szélsőséges eseteket látunk, igazából minden nap nem a halállal találkozunk.

Jelenits István: Igen, még iskolakönyvekben is láttam ilyet, amely a gimnazista diák elé ezeket a nagyon kitenyésztetten szélsőséges eseteket állítja és akkor így szólítja vitára a diákot, hogy foglaljunk állást. Pl. , ha jön a betörő és a három gyerekem közül kettőt meg akar ölni és nekem kell kiválasztani azt, amelyiket életben maradjon, akkor mit csinálok. Ezek hál’ Istennek ritkán fordulnak elő és nem biztos, hogy éppen ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata segít abban, hogy a normális életnek az etikai helyzeteiben elboldoguljunk. Aki ilyen helyzetbe kerül, az el is felejti azt, amit az etikából tanult és a pillanat sugallatára hagyja magát, vagy ha hisz, akkor az Istentől kér segítséget vagy valami egész rendkívüli dolgot csinál, ami az órán biztos, hogy nem jutott volna eszébe. Én is azt gondolom, hogy a hétköznapi életnek az etikájáról érdemes beszélni és ott pedig nagyon árnyaltan kell elmondani még azt is, amire a marxizmus tanított meg minket, hogy nem lehet pusztán etikai megoldást keresni egy olyan kérdésre, aminek vannak más vonatkozásai is. Ha az autóbuszon azt tapasztaljuk, hogy udvariatlanok az emberek, akkor nemcsak azt kell kérdezni, hogy milyen etikai erőfeszítésekkel tudnánk ezt a helyzetet feloldani, hanem arra is gondolhatunk, hogy több autóbusz járatot kellene indítani, mert akkor nem taposnának egymás sarkára az emberek, vagy nem várakoznának annyit. Ebben az esetben kedvesebbek volnának valószínűleg anélkül, hogy egy etika tanár megmagyarázná neki, hogy érdemes kedvesnek lenni. Azt mondjuk, hogy hadd járjon kevés autóbusz, mert sokba kerül a sok és alkalmazzunk egy-két etika tanárt, aki megmagyarázza az embereknek, hogy a zsúfolt buszon is lehet udvariasnak lenni. Ez a marxizmus tanulsága, hogy ilyen álszent dolgokat ne várjunk az etikától, ott oldjuk meg a kérdést, ahol felvetődik. Ne kívánjuk azt, hogy lábujjhegyen járjon egy életen keresztül valaki, hanem tegyünk szőnyeget a szobába,

Szűcs Ferenc: Az igazságosság kérdése az úgy látom, hogy egy bizonyos korosztályt már rendkívül érdekel, egészen a legvégső kérdésekig, hogy miért van a világban rossz. Van egy ideális világ, amit mi tényleg szívesen állítunk az emberek elé, hogy ilyennek kellene lenni, de nem ezzel találkozunk, hanem valami egészen mással.

Jelenits István: Magának az egész iskolai életnek az etikája az pl. egy nagyon érdekes kérdés. Pl., amikor súgnak – ez egy önkéntelen dolog -, amikor a másik felel és úgy látja, hogy az nehezen boldogul, akkor ő segíteni akar, súg. Ekkor szoktam figyelmeztetni arra, hogy gondolkodjon el rajta, hogy most csakugyan segíteni akarsz-e ezen a gyereken vagy egyszerűen türelmetlen vagy, mert még mindig nem mondja ki azt, amit már tudsz és akkor azért mondod vagy egyszerűen a hiúság vezet. Meg akarod mutatni, hogy te bezzeg tudod, amit a másik nem. Ez pl. egy nagyon érdekes etikai helyzet, hogy ő maga elgondolkodik azon, hogy milyen motivációk vannak egy dolog mögött. Ő hősnek gondolja magát akkor, hogy ha súg és lehet, hogy tulajdonképpen egy hiú fráter, aki éppen ezzel könyököl a másik elé. Ekkor azt szoktam mondani, hogy ha a tanár türelmes, akkor jó lenne, ha te is türelmes volnál és megvárnád, amíg esetleg kitalálja magától. Csak ő egy lassabban mozduló ember. Nem siettetjük, nem haragszunk rá, egy kicsit várjunk, amíg rátalál magától arra, amit te olyan könnyedén felkínálsz neki. Ilyenek is hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki megszokja egyáltalán azt, hogy egy-egy helyzetet többféle megvilágításban lásson, ne legyen áldozata naivul annak, ami őbenne lejátszódik. Gondolkodjék el egy kicsit.

Idősebb Zalatnay István vagyok, jelenleg Dunahegyvidéki presbiter. 37 boldog évet eltöltöttem a Pasaréti Gyülekezetben.

Regéczy Nagy László vagyok, közel a 80-hoz. 1947 nyara óta Pasaréthez tartozom, ha nem vagyok éppen börtönben. Joó Sándor lábainál éltem az életem első részét az életemnek, most Cseri Kálmán az a lelki vezető, aki alatt szívesen és boldogan járok templomba.

Fekete Ágnes: Jó 30 éve történt egy olyan lelkészválasztás, ami – sajnos – negatív példája azóta is sok lelkészválasztásnak, úgy hogy talán érdemes erre visszaemlékezni.

Zalatnay István: Így van. Látja, előttem van egy ilyen kék színű dosszié, amire már alig-alig olvashatóan rá van írva, hogy Pasarét. 1970 nyarán a Balatonon nyaralt Sándor, ott érte őt egy agyvérzés, nem nyerte már vissza öntudatát, egy héten keresztül könyörgött érte a Gyülekezet és amikor a következő héten vasárnap mentünk Istentiszteletre, akkor már láttuk, hogy ki van téve a fekete zászló. Egy síró gyülekezet volt együtt. Sarkady Nagy Pál prédikált, a néma Istenről. Nyilván mindannyian azzal voltunk tele, hogy Uram! Miért?

Regéczy Nagy László: Évekkel ezelőtt azzal hökkentett meg engem Joó Sándor, hogy az Isten nem tehet nagyobb jót egy lelkésszel, ha sokévi szolgálat után áthelyezi másik gyülekezetbe. Valamilyen személyes krízist élhetett át, úgy érezhette, hogy nem tud már újat mondani a Gyülekezetnek. Az Úr Isten így helyezte át.

Zalatnay István: Egyszer arról prédikált, ha egyszer azt halljátok, hogy Joó Sándor meghalt, ne higgyétek el.

Fekete Ágnes: Őt nagyon-nagyon szerette a Gyülekezet. Mi történt azután?

Zalatnay István: Igen. Megindult a választási küzdelem. Tudnunk kell, hogy az akkori egyházi törvény szerint szavazni csak arra lehetett, akit a jelölőbizottság jelölt. Nos, ebben a jelölőbizottságban részt vettek a Gyülekezet küldöttei is, de ők kisebbségben voltak.

Fekete Ágnes: Ez gyakorlatilag úgy működött, hogy a presbitérium összeült, beszélgettek egymással?

Zalatnay István: A presbitériumnak annyi joga volt, hogy döntsön arról, hogy ki mellé tegyék le a voksukat.

Fekete Ágnes: Kit akart a Gyülekezet?

Zalatnay István: A Gyülekezet teljesen egységes volt abban, hogy Vályi-Nagy Ervint jelöljük. Ervin gyakran szolgált Pasaréten, miután a Gyülekezet területén lakott.

Fekete Ágnes: A jelöltek elmentek és ezt a nevet közölték a bizottsággal? A küldöttek között volt?

Zalatnay István: Nem, én nem voltam presbiter abban az időben. A Brit Nagykövetségen dolgoztam. Megállapodtunk abban, hogy az nem tenne jót azokban az időkben a Gyülekezetnek, hogy ha egy imperialista bérenc lenne a presbitere. Ebben nem vettem részt.

Fekete Ágnes: Benne volt a küldöttségben?

Regéczy Nagy László: Én 15 év börtönt kaptam a forradalom után és ez 15 évvel 1956 után történt. Tehát szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen magamfajta ellenforradalmár, aki 9 évet bent hagyott a háta mögött leületlenül, az komolyan szót kapjon. Engem elkaptak a templomon kívül a Népfront küldöttei – most nem akarom itt ezt reprodukálni -, ellenben hadd mondjam azt, hogy az Isten rendezése folytán mindenki önmagát adta ebben a drámában, mint Nagypénteken. A rendszer levetette az álarcát és azt kívánta a presbitériumtól, hogy amiképpen a Magyar Népköztársaság szolgai függvénye a Szovjetuniónak, azonképpen a presbitérium legyen szolgai függvénye az Állami Egyházügyi Hivatalnak és egész egyszerűen parancsoljon a Gyülekezetnek. Azért presbiterek. Döbbenetes, hogy mennyire nem értették a helyzetet. És a másik oldalon, 15 évvel a levert forradalom után, amikor nem derengett még semmi az alagút másik végéből, a Gyülekezetnek civil kurázsit kellett mutatni abban, hogy nemcsak a bölcs egyházkormányzatnak áll ellen, hanem magának a rendszernek.

Fekete Ágnes: Hogyan is történt ez?

Zalatnay István: A hivatalos jelöl a budapesti külvárosi gyülekezetnek a lelkésze volt, akit nyilvánvalóan politikai érdemeinél fogva támogatott az egyházkormányzat, nyilván az ÁEH nyomására. Annyira magabiztos volt, hogy ő maga jelentkezett Joó Sándornénál, bemutatkozott mint a Gyülekezet következő lelkésze. Egyszer véletlenül betoppanva a lelkészi hivatalba, ott éppen születőben volt egy memorandum, ebben azt írták, hogy a presbitérium ajánlja a Gyülekezetnek megválasztásra a hivatalos küldöttet. Ezzel szemben az esperes pedig ígéretet tesz arra, hogy igyekezni fog egy másodlelkészi állást szervezni Pasaréten, amire pedig mi megválaszthatjuk Vályi-Nagy Ervint.

Fekete Ágnes: Mit szólt ehhez Vályi-Nagy Ervin?

Zalatnay István: Az válaszolta, hogy ő nem pályázik a pasaréti lelkészi állásra. Egy esetben vállalná ezt el, hogy ha a Gyülekezetet kellene menteni.
Regéczy Nagy László: Azt kérdezték tőlünk, hogy miért éppen Vályi-Nagy Ervint akarjuk? És erre Ervin azt mondta, hogy a vőlegénytől ugyan miért nem kérdik meg, hogy miért éppen az ő menyasszonya? Mert őt szereti.

Zalatnay István: De ettől függetlenül úgy ment tovább a Gyülekezet agitálása, mintha Vályi-Nagy Ervin ezt elfogadta volna.

Fekete Ágnes: Voltak, akik elhitték nyilván.

Zalatnay István: Talán az emberi hiszékenységről és manipulálhatóságról nem kell itt külön beszélni. Egyre szaporodtak az olyan hangok, hogy a Gyülekezet reménytelen harcot folytat a hivatalos jelölt ellen és ebbe a Gyülekezet tönkre fog menni, stb.stb.

Regéczy Nagy László: Nénik azt mondták, hogy nem azért alakítja az Úr így a dolgokat, hogy mi térítsük meg ezt a hitetlen papot, akit a nyakunkra ültetnek? Ez elég elképesztő csavarja a pietizmusnak.

Zalatnay István: Volt egy presbiteri gyűlés. Az esperes igazította el a presbitereket, hogy az imént említett memorandumot ő fel fogja olvasni és ezek után fogja feltenni a kérdést, hogy kívánja-e a Gyülekezet a hivatalos jelöltet megválasztani. Erre a presbiterek az alku értelmében igennel felelnek, amit ő meg fog hallani. Ha a Gyülekezetből nemet kiabálnának, azt viszont nem fogja meghallani és ezzel a hivatalos jelöltet megválasztottnak jelenti ki. Betoppant Vályi-Nagy Ervin, aminek döbbenetes hatása volt. Mint presbiter, hivatalos meghívót kapott erre a presbiteri gyűlésre, és akkor egyszerre csak kiderült ez az egész hazugság. Mit volt mit tenni, el kellett ejteni ezt a koncepciót.

Regéczy Nagy László: Az esperes úr a Szószékről azt várta, hogy a Gyülekezet egységesen igent mormol. Ketten jól elhelyezve felálltunk és név szerinti szavazást kértünk. Ezt kénytelen volt meghallani. Ezek után le kellett állítani az egész első menetet. És akkor jött a második becsapás.

Zalatnay István: Amennyiben száz gyülekezeti tag van, aki kéri a titkos szavazást, akkor ezt el kell rendelni. Miután az egész Gyülekezet felállt azzal, hogy titkos szavazást kérünk, el kellett kezdeni igazoltatni a Gyülekezet tagjait, az esperes kezében volt a választói névjegyzék. Egyenként elébe járultunk a személyi igazolványunkkal. Körülbelül a tagok felénél lehetett találni valamilyen különbséget az adatokban. Én azért nem szavazhattam, mert a választói névjegyzékben "i"-vel volt írva a nevem, a személyi igazolványban "y"-nal. Ilyen alapon sikerült az esperesnek kb. a felét kiszórni, de ennek ellenére már 99-et el kellett fogadnia és még egy hosszú sor állt előtte. Ekkor az esperes úr felállt és azt mondta, hogy őt itt olyan súlyos fenyegetések érték, hogy kénytelen félbeszakítani a választói gyűlést. Persze óriási felháborodás volt, végül sikerült lecsendesíteni mindenkit és menjünk szépen csendben haza.

Fekete Ágnes: Mindig az a nehéz ebben, hogy igazából, hogy ezek az emberek bábok voltak.

Regéczy Nagy László: Hogyne.

Zalatnay István: Szeptember 8-án a hivatalos jelöltet nevezték ki helyettes lelkésznek. Nos, most az mindegy, hogy a törvény szerint, aki helyettes lelkész, az eleve kizárja magát ez által a választhatóságból. Az a struktúra, amit én ezzel a pasaréti lelkészválasztással illusztrálni szeretnék kissé kifinomodott módon, de azért nem sokat változott ez.

Regéczy Nagy László: Annak ellenére megmaradt, hogy most már nincs mögötte a kommunista állam a megszálló hadsereggel. Túléli.

Zalatnay István: Igen. 50 évnek a gyümölcse, hogy "úgysem lehet semmit csinálni", tehát mindenre bólintunk. Sajnos olyan erős ez a beidegzettség, hogy ma sem vettük még észre azt, hogy azért valami változott. No, most még egy epizód. 1970 késő őszén járunk, amikor a presbitérium megbízásából egy hattagú presbiteri delegáció felkereste az akkori Dunamelléki püspököt és tőle a hivatalos lelkésznek Pasarétről való elhelyezését kérte.

Regéczy Nagy László: Tehát haldoklott a Gyülekezet, alig jártak már templomba. Joó Sándor után nagyon nehéz volt arra a magas Szószékre odaállni.

Zalatnay István: Ezt a kérést a püspök mereven elutasította és kijelentette, hogy a delegáció nem képvisel senkit, már fel vannak jegyezve a delegáció tagjainak a nevei. Ezek után többnyire magánlakásokon jöttünk össze Istentiszteletre, Úrvacsorára, Imaközösségre, amiről nekem nagyon-nagyon jó emlékeim vannak, soha annyira gyülekezet nem voltunk. Az új fejezet azzal kezdődött, hogy 1971 újév napján több presbiterrel a Böszörményi úton, tehát a mai Budahegyvidéki Gyülekezetben meghallgattuk Cseri Kálmán prédikációját. Máig emlékszem egyébként rá. Június 20-án történt meg Cseri Kálmán egyhangú megválasztása és végül 1971. Szeptemberében iktatták be. Arról, hogy ezeknek az eseményeknek a hátterében mi zajlott, semmi hiteleset máig nem tudok és azt hiszem, hogy más sem.

Regéczy Nagy László: Tény, hogy imádkoztunk olyan lelkészéért, akivel megéled a Gyülekezet, ugyanakkor ellenálltunk és külföldön azért híre ment a dolognak.
Zalatnay István: Puhult azért egy kicsit a diktatúra. Ez az egész dolog ebben a nagyon durva formában nem volt összhangban az állami politikával. Azért a látszatokra legalább ügyeltek. Ez, ami itt történt, az olyan abszurdum, ami ma már a világban nem fordulhat elő.

AZ ALÁBBI RIPORTBAN AZ ALÁHÚZOTT MONDATOK A RÁDIÓBAN KI LETTEK VÁGVA:

Bagdy Emőke: Maga Jézus is képmutatónak nevezi a farizeusokat, de hát mit jelent az, hogy képet mutatok? Karl Gusztáv Jung mondta azt a nagyon híres múlt század eleji pszichológus, hogy van az embernek egy szerepszemélyisége, egy ún. nyilvánossági személyisége, ez a perszóna. A perszóna egy állarc is. Az álarcra feltesszük a legjobb arcunkat, a legjobb vonásainkat és azon magunkat tökéletesnek igyekszünk mutatni és egy Gossmann nevű szociálpszichológus egyenesen azt üzeni nekünk, hogy "Te is vigyázz, mert Te is pont olyan vagy, nem vagy kivétel. Egy helyzetben, ahol magad be kell mutatni, jó benyomást akarsz kelteni, ezt a jelenséget impressziókeltésnek nevezte. Bizony mindannyian elgyöngülünk abban a helyzetben, ahol magunkról valamilyen képet kellene mutatni, mert szeretnénk, ha szeretnének, ha elfogadnának. Nos, pl. mi van akkor, ha polgármesterjelölt vagyok? Nyilvánvaló, hogy maximális érdekem, hogy a szakmai szerep maszkom az a személyiség, amilyennek láttatom magam a világban, a lehető legjobb legyen. Ezekben a napokban egy felfokozott izgalmi állapotban rengeteg nyilvánossági szerep személyiséggel találkozunk Tehát olyan képet mutató emberekkel, akik között biztosan előfordul farizeus is. Honnan tudhatná? Tehát a megtévesztésnek, a szépet mutatásnak olyan kelléktárával találkozunk, hogy dúskálunk benne – ezt mondhatnám.

Fekete Ágnes: Honnan tudhatná az ember, amikor csak egy maszkot lát?

Bagdy Emőke: Van néhány olyan alapvető dolog, ami eligazít és olyan jó volna, ha ebben is bennünket, polgárokat iskoláznának. Miből vesszük észre pl., hogy valaki hiteles, nem jásza túl magát, nem tesz túlzó ígéreteket, mértéktartó marad, nem verbális kommunikációjában vagyis taglejtéseiben, gesztusaiban, arckifejezéseiben szinte tekintetébe ül ki a legmélyebb lelki azonossága azzal, amit mond, amit ígér, amit próbál tenni. Minden tisztelt hallgatót arra kérek, ha pl. televíziót néz, próbálja a hitelességet azon mérni, hogy egy picit próbálja ugyanazokat a taglejtéseket, amiket lát magába felvenni és utánozni, a szó szoros értelmében leutánozni. Ez egy empátia gyakorlatnak is nagyon kiváló. Azonnal érzi, hogy valami feszít az izmaiban, valami nem stimmel. Vigyázat, ott akkor kérem, legyen egy kicsit gyanakvó. Ezzel pl. nagyon jól tudjuk követni, hogy az, amit a tanokat vagy ígéreteket hirdetők mondanak, vajon mennyire őszinte. De, azért az az igazság, hogy nagyon nehéz így szemmel látható támpontokon eltájékozódni és akkor azt kérem mindenkitől – magamtól is – , hogy forduljunk magunkba egy kicsit és kérdezzük meg magunktól is, hogy miben hiszünk, kiben hiszünk, ki igazít el igazán? , akkor valószínűleg a lelkiismeret elvezet. Ha én ott ülnék, én mit ígérnék, én mit mondanék. Nagyon pontosan a nyomára jutunk annak, hogy ki a mi lelkiismeretünk jelöltje. Mindig arra vágyunk, hogy valami tökéletes történjék és vegyen körül, de, hát a tökéletes ország hol van? A tökéletes ország Isten országa. Ha Isten bennünk van, akkor a béke bennünk van és a szeretet – mint legfőbb iránytű – bennünk van. Hallunk nagy, meggyőződésesen, de rendkívüli nagy dinamikával ránk ömlő szövegeket. Az öntömjénezés gőgjével szól hozzánk hatalmas ígéretanyag és úgy csendben, magamban azon gondolkodom: milyen országban is élek? Amikor egy ember ilyen magabiztos gőggel, személyesen tesz ígéreteket, vajon nem jut eszébe maga mögé állítani mindazokat, akik neki majd segíthetnek, ha megnyeri szövetségesül őket? Ez a fajta önkiemelő gőg, mint ha úgy elharapózott volna és a legkülönbözőbb szintekről szólítja meg az embert, áll elé szinte, vagy tornyosul elé. Arra gondolok: miért vezetnek így? Vigyázat, mert a vezetésből, megvezetés is lehet, mintha az emberek azt, amit valóban gondolnak és éreznek, egy kicsit nem mernék kimondani. Az ember mélyen gyanakvóvá vált, mert mélyen az az érzése támadt, hogy eszközül szolgálhat és nem hagyják, hogy önmaga legyen.

Fekete Ágnes: Végül is a farizeusokkal Jézus pontosan ezt tette, hogy szembesítette őket önmagukkal és arra kérdezett rá, hogy: "Ki vagy Te igazán?"

Bagdy Emőke: Meg betartod-e a szabályt és tényleg az előírások szerint ünnepelsz? Most tegyük át a jelen helyzetre: Október 23-át megünnepled-e és hogyan ünnepled meg? Miről szól a jézusi üzenet? Ő nem a formális szabályokra ügyelt, hanem azt mondta, hogy ami mögötte van fontosabb: az ember maga. Ha egy képmutató hirdeti, hogy így szabályos, tessék így és így eljárni. Vajon, ha valaki az emberért és máshogy teszi, vehetem-e a jogot, hogy elítéljem, mert ez a többségi szabály – és ő máshogy teszi. Pl. október 23-át légy szíves ünnepeld így és így, de ha én másképp szeretném, miért ne tehetném?

Fekete Ágnes: Úgy tűnik nekem, hogy a farizeusok egy ponton túl majdnem, hogy beteges személyiségekké alakultak.

Bagdy Emőke: Rendkívüli módon tartok, mondhatni félek a fundamentalistáktól, akik a bibliára rátéve az egyik kezüket és a szívükre ráhelyezve a másik kezüket állítják, hogy valóban ők tudják, hogy mit hogy kell hinni, tenni, vélni és nagyon sok kártékony következmény az, amivel én ebből következően találkoztam a hitéletben is. Valójában, amikor valaki így megemeli és kiemeli magát, hogy én, akkor kisöpör a lélek mindent magából, ami negatív. De hogyan? Úgy, hogy a másikra rásöpri és onnan véli viszont látni. Te vagy az üldöző! Szóval én rád teszem indulataimat és gondolok olyasfélét, hogy a másik milyen. A maga szemében a gerendát sem veszi észre, a másikéban a szálkát is. És ez a kivetítés. A farizeusságnak megadja azt a csodálatos, önfelemelő magatartását, hogy a farizeus – ő, önmaga, persze hibátlan, mondhatni tökéletes. Alapjában kit szeretsz te, valóban? Az emberiséget? Mert, ha az egész emberiséget szereted és azt mondod, hogy minden embert egyformán szeretsz, akkor senkit sem szeretsz igazán, mert az embereket nem tudjuk egyformán szeretni. Ez az az állapot, amikor senkit, semmit nem szeretek, csak önmagamat és az összes szeretet érzésem önfelnagyításra használódik fel.

Fekete Ágnes: Jézus provokálja ezeket az embereket.

Bagdy Emőke: Az a legfontosabb, hogy legyen mindig olyan tükör, ami visszatükrözi azt, aki vagyok és szemtől szembe meg meri mondani vagy észreveszi, hogy öntudatlanul az önfelnagyítás csapdájába esve azt hangoztatnám, hogy: de, igen ez az igazság.
Fekete Ágnes: Tehát a kontrollról van szó.

Bagdy Emőke: Igen. Ezt a bűvszót röviden, határozottan kimondtad. De a kontroll csak szereteten át érvényesülhet. A külső manipulációtól egy hiteles közösség védhet meg. És nézd, legyünk őszinték, a jó gyülekezet. Ez volna a mi dolgunk, hogy ilyen módon segíthessük egymást.

Fekete Ágnes: Nem szabad elfelejteni, hogy ha úgy vesszük, mai szóra átfordítva a farizeusok kicsit egy akkori szekta voltak. Veszélyes egy olyan közösségre, aki még jobban felgerjeszti, amit én mondok.

Bagdy Emőke: Minden olyan közösség, amelyik zárt, lezár, kizár nem nevezhető közösségnek. Egy közösség, amelyik eléggé nyitott, befogadó van egy szellemi szellőzése a világgal, vagyis beenged gondolatokat és átszűri és megemészti, együttesen megtanácskozza és elgondolkodik, szellemi anyagcsere zajlik köztük és nem kinyilatkoztatások zajlanak. Ez egy megtartó, éltető közösség és ez a szektától a megszállottan mindig ugyanazt a gondolatot fújóktól, akik nem mernek egy jottányit sem eltérni ezektől az előre gyártott mondatoktól. Itt azért a különbség rögtön kirajzolódik.

Pál apostol Zsidókhoz írt leveléből:

”És mit mondjak még, hiszen ki fogynék a szóból? Gedeonról, Bárákról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről. Akik hit által országokat győztek le, igazságok cselekedtek, ígéreteket elnyertek, oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban. Mások kínpadra vonattak, visszautasították a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek, …kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek a bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgatva és gyötrődve. Akikre nem volt méltó e világ…..”

Valaki azt mondta nekem a minap, de jó volna 18 évesnek lenni. Azóta ezen gondolkodom, vajon jó volna-e újra kezdeni? Sokszor beütöttem a fejem, talán nem ütném be? Vajon nem ugyanazokkal a nehézségekkel kezdeném, és élném végig még egyszer ugyanazt az életet, legfeljebb más szereplőkkel? Miért is szeretnénk örök fiatalok lenni? Mert Isten áldásának az egyik oldalát ismerjük, de a másikat nem. A zsidókhoz írt levélben olvashatunk a hithőseiről. Arról, hogy a hit micsoda erőt adott embereknek, hatalmas csodák történtek, hit által gyermek született, egészségessé lett a beteg, feltámadt a halott, erő lett a gyengeségből. De azonnal folytatja a sort a másik fajta áldással. Hit által voltak, akik sínylődtek, akik bolyongtak úttalan utakon, akik meghaltak, akik szenvedtek. Különös, hogy ugyanaz a hit az egyik életben csodát eredményez, a másikban szenvedést. Szenvedést hozott annak a 80 ezer zsidónak, akik Antiohusz Epifánész alatt megöltek – hiszen erre a második században történt borzalomra utal a levél, de a Biblia maga is tele van olyan történetekkel, amikor a hűségeseknek el kellett bujdosniuk. Azután csodák is történnek a pusztában… a szegény asszony kenyeret kap, Illést hollók táplálják. Isten népének alapvető ismerete van a bolyongásról, hogy kivetetten él ebben a világban, hogy az élet itt a bűneset földjén nehéz. Isten itt rejti önmagát, egy-egy csodát el-elültet életutunk mentén, de mintha az egyensúlyra jól vigyázna az Ő nagy keze. Ad is, meg vesz is el tőlünk. Ezen lehet keseregni, sokszor összeroskadunk lelkünkben, amikor a hűtlenség és erkölcsi fertő mélységeivel szembesülünk. Inkább morzsolgassuk magunkban ezt a mondatot: akikre nem volt méltó ez a világ…. Sokak nem méltók az embernévre. Ritkán fordítjuk visszájára ezt a mondatot -akire nem méltó az emberiség… Azt mondjuk talán mérgünkben, hogy az élet nem méltó arra, hogy végigéljük, de azt ritkán – hogy az emberiség nem méltó erre a Földre. Végülis két útra egyszerűsödik le az egész labirintus. Így áll az ember előtt: vagy az ember nem méltó erre a világra, vagy a világ nem méltó miránk. Ha nehézségekkel szenvedéssel szembesülünk, amikor valakit kitép Isten a kezünkből, így is fel lehet fogni…nem volt méltó a világ…. És ha egy méltatlan ember szerencséjét látjuk, gondolhatunk arra, Isten forgatja a történelem kerekét, és lehet, hogy akit most sokra tartanak, ő fogja semmibe nézni. Isten nem tunyaságra hív ezzel, hogy tegyük ölbe a kezünket, majd ő forgatja a világ dolgait, inkább arra, hogy hittel és bátran merjünk szólni. Mint Eszter egykor, merjünk kiállni azokért, akik hűségesek. Mondjuk el, hogy mit jelent emberi méltósággal és hittel élni. De úgy, hogy a szenvedésben is látjuk az áldást. Úgy, hogy nem csak a tizenéves, vagy tizenévesre kimaszkolt ember mosolyában látjuk az áldást, hanem abban a hosszú életútban, amelyre talán nem volt méltó ez a világ. Isten adja, hogy meglássuk azt a nagy mennyei kezet, amelyik őket befogadja, az ő arcukat megsimítja, és titkos méltóságot ad nekik e méltatlan világban is.
Ámen