2011-01-12

Somlyódy Csilla és Papp Zoltán

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mitől ember az ember? Ezen a kérdésen néha elmerengek. Amióta a világ áll, számos válasz született erre a kérdésre. Az ember összetett módon cselekvőképes, gondolkodni képes, közösséget építő lény. Most egy olyan családba látogatunk el, akik arról vallanak, hogy a szeretni képes ember, az ember. Papp Zoltánnak és Somlyódy Csillának négy gyermeke van. Az egyik sérült. Ennek a ténynek az elfogadásáról, hitükről vallanak.

Somlyódy Csilla: Ismertem egy családot, akiknek négy gyerekük volt. Nagyon szépen éltek. Ők vittek el templomba és általuk kezdtem megismerkedni a keresztyénséggel. Amit szemtől szembe tapasztal az ember, az az igazi. Egy nagyon aranyos kis csapatra találtam.
Amikor megismerkedtünk Zolival, én tudtam azt, hogy ilyen gyökerei neki nincsenek, ezért vártam az alkalmat, amikor beszélhetek neki Istenről. Emlékszem, a Várban voltunk. Olyan szépen sütött a nap. Azt gondoltam, hogy itt a nagyszerű alkalom! Megkérdeztem, hogy mi a véleménye a hitről? Eljönne-e velem egy olyan helyre, ahol fiatalok vannak az Ige körül? Ott olyan jó minden, nagyon szeretik egymást az emberek…
Papp Zoltán: Csak ámulok és figyelek, hogy hogyan is volt mindez?
Fekete Ágnes: Te hogy emlékszel?
Papp Zoltán: Amire én emlékszem, az az, hogy ott állok a Várban egy síró nővel, akiről nem lehet tudni, hogy miért sír. Addig minden rendben volt, de akkor előáll valami lehetetlen igényekkel és az Istennel. Nekem a fizika volt a kedvenc tantárgyam és abban nőttem fel, hogy mindent ki lehet számolni. Ha két atom elindul valahonnan, akkor tudni lehet, hogy hova fog érkezni. A sírás hatására megtörtem és annyit vállaltam, hogy egy helyre elmegyek, meghallgatni valami papféleséget, mindenféle meggyőződés nélkül. Csilla kedvéért. Elmentem és ott akármit lehetett kérdezni. Például, hogy mi van a szabadakarattal? Jézus tényleg történelmi személy volt. De ne vicceljetek már! Fél év alatt megtapasztaltam, hogy ez egy koherens eszmerendszer és nem tudok már mit felhozni ellene.
Somlyódy Csilla: Zolinak olyan kérdései voltak, amikre nem hogy nem tudtam válaszolni, de ezeken én nem is gondolkodtam.
Papp Zoltán: Például, hogy a matematika törvényei is a teremtett világ részei-e? Mert azon, hogy kettő a harmadikon az nyolc, ezen még Isten sem tud változtatni.
Fekete Ágnes: Az volt a kérdésed, hogy Isten tud-e változtatni a matematikai törvényeken?
Papp Zoltán: Például ez is.
Somlyódy Csilla: Én nem is értettem, hogy mit kérdez. Miért fontos ez? Azt láttam, hogy azok az emberek, akikkel én találkoztam – és tudtam, hogy ők hívők – kevésbé görcsölnek, az életet nyugodtabban és teljesebben élik meg.
Papp Zoltán: Formálódott egy közösség abból a tizenegynéhány emberből, aki az érdeklődő kurzusból megmaradt. Nem istenkeresésnek indult ez, hanem boldogságkeresésnek. Abban az évben össze is házasodtunk. Nagyon sok rossz példát láttunk, tönkrement házasságokat. Ahhoz, hogy az ember merjen belevágni egy házasságba, ahhoz kell a hit.
Fekete Ágnes: Ez egy ilyen nagy repülés volt, egészen Kláriig?
Somlyódy Csilla: Igen. Bekerültünk egy családos közösségbe. Lendület volt. Új lakótelep. Így szoktuk mondani, hogy a hőskorszak. S akkor jött Klári. Az, hogy villámcsapás, az nem is kifejezés arra, ami következett.
Fekete Ágnes: A terhességed alatt nem is sejtettétek, hogy valami baj van?
Somlyódy Csilla: Nem. Senki sem sejtett semmit. Amikor megszületett csak annyit mondtak, hogy nincs nagy baj, de nem tudják kihozni, mert inkubátorba tették, ugyanis gyengébbnek látszik. Csak ennyit tudtunk.
Fekete Ágnes: Izgultál?
Somlyódy Csilla: Igen. "Rohantam" megnézni az inkubátorban. Egy kétoldalán kinyitott inkubátorban feküdt. Nekem nagyon szép volt, de azt én is láttam, hogy szürkébb. Nyugtatgattak, hogy nincs semmi baj. Megtanítottak mindenféle tornagyakorlatra, amiket kellett vele csinálni. Kéthetente hordtuk ellenőrzésre. Ott mindig azt mondták, hogy rengeteget fejlődött. Nekünk akkor már volt egy gyerekünk és tudtuk nem egészen olyan, mint kellene lennie. Nem néz úgy vissza. Azt gondoltuk, hogy esetleg nem lát. Ezért alaposan kivizsgáltattuk és így jöttek rá, hogy valószínűleg volt valamikor egy agyvérzése, mert a jobb kezét és jobb lábát nem jól mozgatta. Akkor a mi kérésünkre csináltak egy koponya CT-t, amiből láttuk, hogy egy elég komoly agyvérzése volt még a pocakomban, egy baktériumfertőzés miatt. Nem tehet róla senki. Senki nem mulasztott.

Fekete Ágnes: Tehát így részletekben tudtátok meg az igazságot?
Papp Zoltán: Nagyon sok átsírt éjszakára emlékszem, amikor az egyik orvos ezt mondta, a másik meg teljesen mást. Különböző kórjóslatokat hallottunk. Végül is egyiknek sem lett igaza. Ezeket meg kellett szenvedni, hogy ide eljuthassunk, ahol most vagyunk. Én attól féltem, hogy nekem egy nyáladzó gyerekem legyen. Az egy szörnyűségnek tűnt. Ma ez a legkisebb baja Klárinak és ez egy kendővel megoldható. Nagyon megváltoznak az embernek a szempontjai.
Somlyódy Csilla: Azt láttuk, hogy nem érdemes kérdezgetni a prognózist. Nem jó!
Fekete Ágnes: Mindenki a sötétben tapogatózik?
Somlyódy Csilla: A szülő kérdezi, hogy mi lesz, de nem tudják megmondani. Rá kellett jönni arra, hogy minden napnak megvan a maga baja. Klári másfél-kétéves volt, amikor rájöttünk, hogy a kérdezősködés nem tesz jót se nekünk, se a gyereknek. Van egy példánk arra is, ami jót tesz. Egy szép nyárvégi napon visszavittük kontrollra. Nem változott semmi. De a doktornő leírta, hogy "jólfejlett, napsütötte kisded." Ez annyira jó volt! Mi tudtuk a legjobban, hogy nem jár, nem beszél, nem ért, semmi sem működik, de olyan szép, napsütötte kisded. Ez a jó! Nagyon jó szakember volt ez a doktornő. Ő pontosan tudta, hogy fejlődésneurológiailag mi az, ami elképzelhető. Azóta már jobban belejöttünk.

Papp Zoltán: Az első időszak aggódással telt. Utána jött egy olyan időszak, amikor a fejlesztés őrületében éltünk. Klári párhuzamosan különböző módszereknek lett alávetve. Olyan sűrű volt a naptárja, mint egy miniszteré. Az egyes módszerek elhivatott képviselőinek nem volt szabad tudni, hogy Klári máshova is jár. Viszont, hároméves korára megtanult járni. Biciklivel vittem, és amíg lakatoltam le a biciklit, addig letettem a bicikli mellé, mert állni már tudott. Amikor végeztem a lakatolással felnéztem, és azt láttam, hogy már három méterrel odébb van. Ez egy hihetetlen élmény volt. Ezt sikerként éltük meg. Párhuzamosan foglalkoztunk a gondolkodás fejlesztésével is, de azok nem hoztak eredményt. A neurológusnál feltettem egyszer a kérdést, hogy "Doktornő! Klári most már jár. Mikor fog beszélni?" Erre azt válaszolta: "Apuka! Értés nélkül nincs beszéd." Én ezt soha nem gondoltam végig. Hisz annyi ember beszél a nagyvilágba értés nélkül. A felnőttekkel szemben ez már nem követelmény, de gyerekként sajnos nem lehet megtanulni beszélni értés nélkül. Akkor emlékszem egy nagy koppanásra. A fordulatot azt hozta, amikor Klárinak kisebb testvére született és már módunk sem volt ennyiféle fejlesztő módszerre. Megcsappant bennünk az a remény, hogy Klári még továbbfejlődhet.
Fekete Ágnes: Milyen tanulságokkal járt ez a hitetek szempontjából?
Somlyódy Csilla: Én azt hittem, hogy akkor most Isten a tenyerén fog hordozni bennünket. A sok nehézséggel majd szép sorban megbirkózunk, és az majd előbbre visz bennünket az életben és a hitben összefonódva. De akkor jött egy olyan dolog, amiről úgy éreztem, hogy nem tudunk megbirkózni és leterített bennünket a Jóisten. Ezt nem vártam tőle. Meg kellett harcolni ezt az egészet.
Fekete Ágnes: A Jóistennel hogy vívtad meg ezt a csatát?
Somlyódy Csilla: "Kardkikard" az elején.
Fekete Ágnes: Az imáidban mondtad neki.
Somlyódy Csilla: Igen. Vádolta is az ember, hogy amikor olyan szépen sínen lennénk, akkor jön egy ilyen dolog, hogy az összes rokon azt fújta, hogy "gyerekek, ezt úgy kell csinálni, hogy keresni kell neki egy nagyon jó intézményt és kezdjétek látogatni hetente, aztán kéthetente, havonta, aztán jó lesz az félévente, meg évente." Nagyon nehéz volt ez, hogy ha Isten a szeretet, akkor ebben a helyzetben hogyan fogjuk megélni a szeretetet? Fújja a külvilág a maga trombitáját és volt olyan, hogy napi három helyre kellett Klárival elmennem. Úgy éreztem, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor vétek ellene, a szeretet törvénye ellen, mert ezért nem fog megtanulni valamit. Ez a cselekvő szeretet, de meddig megy ez el? Mikor teszek jót ennek a gyereknek? Mikor teszek jót a családomnak? Ezt a gyereket hogyan fogom szeretni? Ugyanúgy fogom-e szeretni, mint a többieket? Jobban fogom-e szeretni? Erre is nagyon sok példa van. Hogyan fogunk nevetni ezután? Tudunk-e majd egy igazán jót bulizni, nevetni? Amikor ránéztünk erre a kisbabára és pontosan tudtuk, hogy sírni kéne.

Fekete Ágnes: Tehát az elején lévő létharc egy praktikus etikai harccá alakult át?
Somlyódy Csilla: Abszolút etikai harccá. Ez tényleg napi küzdelem. Például a nagyobb gyereket, Marcit azért kellett sürgősen óvodába vinni, mert rossz volt az elképzelésem. Úgy gondoltam, hogy szépen együtt elmegyünk a kezelésekre, és amíg Klárit masszírozzák, addig majd én játszom Marcival. Rövidesen kiderült, hogy ez nem működik így, mert Klári nemcsak sírt, hanem üvöltött, miközben masszírozták a szeretet nevében. Marci azt mondta, hogy "Miért hagyjuk? Menjünk be, anya!" És újra elkezdett bepisilni. Ez nagyon nehéz volt. Ilyenkor megkérdezi az ember a Jóistentől, hogy akkor ez most a szeretetnek két arca? Eddig ezt nem így gondoltam. Úgy éreztem, hogy a szeretet nem lehet más. Nem lehet, hogy az egyik ember felé ez, egy másik szituációban meg az. A szeretet egy olyan általános valami, ami át kell, hassa a mindennapjainkat, mert ha nem hatja át, akkor megfulladunk. Arra kellett rájönni, hogy kaptunk egy olyan helyzetet, amikor ezt aprópénzre kell váltani. S ez nagyon kemény.
Fekete Ágnes: Itt a Biblia, amit közben kinyitottál.
Papp Zoltán: Bennem is nagyon alapvető kérdések mozdultak meg, amikor Kláriról kiderült, hogy beteg. Miért pont velünk történik ez? Miért pont Klárival? Kinek a rosszabb? Viszont találtam egy idézetet, ami akkor is sokat jelentett és azóta is. János 9. fejezetében a vakon született története. "Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: "Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?" Jézus így válaszolt: "Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Ján 9:1-3.)
Fekete Ágnes: Ez nektek nagyon életszerű lehetett!
Papp Zoltán: Jézus szavai felmentést nyújtanak, hogy az Isten tettei nyilvánvalóvá váljék rajtatok. Szerintem Klári egy jel a világban. Ahová megyünk vele, templomba vagy csak toljuk az utcán, megnézik és hat az emberekre. Van, akiből idegenkedést vált ki, ami egy természetes reakció, de nagyon sok emberből egy túláradó szeretetet. Olyan sok segítség árad felénk, amit nem is érdemlünk meg.
Somlyódy Csilla: Most már fontosabb az, hogy itt egy szép nagycsalád alakult. És ezt kell nekünk egyben tartanunk. Nagyon szereti, ha körülötte mozgás van. Akkor érzi rosszul magát, ha egyedül hagyjuk egy szobában ezért mindig szoktunk egy kis zenét feltenni neki.
Fekete Ágnes: Ez a harmadik fázis, amikor kijöttetek ebből a fejlesztő őrületből, ez az Istennel való megbékélés is volt?

Somlyódy Csilla: Igen. Jött egy hatalmas ajándék. Leírni alig tudom. A nagyszülőkben rettegés és hatalmas izgalom volt, de belőlünk ez hiányzott. Teljesen odabíztuk magunkat Istenre. Azt éreztem, hogy Istennek a mi családunk a fontos és nem az, hogy ezzel a gyerekkel elérem-e ezt vagy azt. Éveket harcoltunk, hogy visszamosolyogjon. Rájöttem, hogy én akarom, hogy énrám mosolyogjon, mert én szeretnék kapni. De akkor hogy van ez? Hát nem adni kell? Amikor a gyerek két-három idétlen húzás után csak odajön, rám mosolyog, vagy amíg kicsi, az ölembe ül. De ezt ettől a gyerektől nem várhatom el és nem fogom megkapni.
Fekete Ágnes: Ez egy abszolút önzetlenséghez vezetett?
Somlyódy Csilla: Azt kellett belátni, hogy mindent én szeretnék, hogy az én gyerekem majd énnekem visszajelez, és abból visszakapok valamit. De nem. Mi adunk, és adunk, de nem tudjuk, hogy mi ment be mi ment át. Ezt három-négy év alatt szoktuk meg.
Papp Zoltán: Ha adok Klárinak egy pohár vizet, akkor azt tudom, hogy az egy abszolút jócselekedet, amit nem lehet így vagy úgy értelmezni. Csak egyféleképpen.
Somlyódy Csilla: Ez nem egy egyoldalú dolog, hanem egy titkos dolog. Nem tudhatod, hogy amit te szeretettel adsz, az majd milyen körökön fog mégiscsak visszajutni.
Fekete Ágnes: Visszajut?
Somlyódy Csilla: Visszajut. Nagyon sok olyan történetünk van, amikor odajönnek hozzánk. Meg kellett tanulni ezt elfogadni. Ajándékot adnak. A cukorkától kezdve, amit Klári nem tud megenni, hiszen nem tud rágni. De a fiúk megesznek minden cukorkát. Ez egy terhes dolog, amit fel kell dolgozni, de ugyanakkor jó is. Az elején próbáltuk ezt visszaszorítani, de aztán megtanultuk kezelni. A legnagyobb fiunk, ez a remek fizikumú tizennyolc éves srác, amikor nem tudjuk tolni Klárit a lejtőn fölfelé, akkor nyilvánosan odaáll és feltolja. Nem toporog, és nem látjuk rajta, hogy ezt mégse kéne.
Fekete Ágnes: Nem szégyelli.
Somlyódy Csilla: Ezek azok amikre én azt mondom, hogy visszajön.
Papp Zoltán: Előre megmondták, hogy epilepsziás lesz majd Klári, ezért Csilla hordta a táskájában a megfelelő gyógyszert. Klári négyéves kora körül jött ki az epilepszia, ami súlyosan rontotta az állapotát. Ma például már nem tud járni és nagyon sokat sír. Sír a gyerekem és nem tudok rajta segíteni. Megint kezdődtek az orvoshoz járások. Jó párhónapba került, mire az epilepszia kezelve lett. Mindig jönnek újabb próbatételek. Nekem ilyen volt az a mérföldkő, amikor Klári hetes oviba került. Sokáig járt olyan oviba, ahová mindennap hordtuk és jött egy pont, amikor ez fizikailag is nagyon nehézzé lett és a megoldhatatlanság határát súrolta. Most egy családias oviban van, ahová a hét elején visszük, és a hétvégére hozzuk haza. Nekem nagyon nehéz volt ezt a döntést elfogadni. Klári nem sokára tizenhat éves lesz és egyre súlyosabb. El fog jönni az az idő, amikor nem fogom tudni egyedül felemelni. Erre is fel kell készülni. Olvastam könyveket a szenvedés értelméről, ami az Istenhez való eljutás egyik módja. Ezzel küzdök a feleségemmel.

Somlyódy Csilla: Én nem bírom elolvasni ezeket a könyveket. Egyáltalán nem keresem. Sőt. Én nem akarok egyre mélyebbre kerülni. Én nem a szenvedés részét akarom ennek megélni. Ha ennek az egésznek van valami értelme – márpedig van – engem nem az visz előbbre, hogy a szenvedés mélységeibe kezdek el lemerülni, hanem az, hogy mi a gyereknek a hivatása. Bárhova elviszem, ott minden viszálykodás megszűnik, ott nincs az, hogy valaki kicsinyes dolgokon elégedetlenkedik vagy nyafog. Ránéznek, és azt kérdezik, hogy van-e nekem valami bajom? Az az ő kis hivatása, hogy őt mindenki szereti. Feltétlen elfogadottságot élvez. Megoldja a helyzeteket. Aki őt nem tudja elviselni az nyilván nem tud működni. Akkor az azt jelenti, hogy rosszul töltötte be a hivatását? Nem. Akkor ott a másik oldalon kell legyen a hiba. Én ezt úgy oldottam föl, hogy ne szenvedjünk már annyit és ne szenvedtessük már ezt a gyereket, hanem legyen az, hogy megy tovább az élet! Mert nem normális dolog az, hogy valami történik és utána minden megáll, mert csak siránkozunk. Ez így nem jó!
Papp Zoltán: Hogy Klárinak küldetése van, abban biztos vagyok. pontosan ezért fogadtuk el a felkérésedet erre a műsorra, mert nem hallgathatunk
Fekete Ágnes: Nekem nagyon tetszett az, hogy ti nagyon nyitottan kezelitek ezt. Itt voltak a cserkészek és közben úgy ültettétek Klárit, hogy mindenkinek szembesülni kellett vele.
Somlyódy Csilla: Amikor csecsemő volt, és belenézett valaki a babakocsiba azt látta, hogy egy aranyos kisbaba van ott, de ő nem egészen olyan, mint a többi. És akkor persze az ember vitte, tolta, mindenki megállt, és én jónak találtam elmondani az elején, hogy igen nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy kellene, mert ő így született. És az volt az érdekes, hogy két héten belül nekünk drukkolt a lakótelep. Megtehettem volna, hogy eltakarom egy kis függönykével, hogy ne nézzük meg most, mert alszik, majd máskor.
Fekete Ágnes: Sokan ezt csinálják?
Somlyódy Csilla: Nagyon sokan ezt csinálják, igen. Olyat is láttunk, aki úgy tolta a babakocsit, mint a harci szekeret. Na, jól megnézte, mindent látott?
Fekete Ágnes: Eleve már konfrontálódik!
Somlyódy Csilla: Igen! Valahogy ki kell adnia magából. Ő most így adta ki, nem szabad ezen megsértődni. Nem sajnálatra vágytam, vagy együttérzésre, hanem inkább arra, hogy egy picit megmagyarázzam.
Fekete Ágnes: És a házasságotokkal mit tett ez az egész?
Papp Zoltán: Biztos, hogy ez összébbhúzott minket, ami a ritkábbik eset. Sokszor a sérült gyerekek szülei szétmennek. Főleg az apáknak nehéz elfogadni, hogy az én magzatom nem olyan, mint a többi ember. Ez rám nézve is negatív, és legegyszerűbb dolog elmenekülni. Az ember a létét, vagy lényét is megkérdőjelezi. Mi is átestünk ezeken a próbatételeken. Nem ugyan azokat az éjszakákat sírtuk végig, hanem amikor az egyikünk volt kiborulva, akkor a másikunk tudta bátorítani.
Somlyódy Csilla: Amikor egy kisbaba születik az nagy öröm. Igen ám, de ebben az esetben a szomorúság is beköltözik a lakásba. Hogyan tovább? Mert nem lehet azt elfogadni, hogy az illik bele a Jóisten tervébe, hogy itt üljön egy csomó porig sújtott ember. Ki kell mondani, hogy csináljuk másképp! Mindenképpen küzdeni kell! Akkor milyen családban szeretnénk élni? Olyanban hagyja a mindennapi kis örömöket megtörténni. Ezért lett a hetes ovi. Meg kell próbálni foggal-körömmel, egy normális életet élni, mert különben minden elvész és szétesik. Különben a szeretetet nagyon nehéz összeszedni. Nem a könnyebbséget akarom magamnak, hanem az egészet nézem és én ezt az egész szeretethalmazt nézem, ami itthon van. Csak ez ne fogyjon el!
Papp Zoltán: Volt egy filozófus, aki úgy definiálta az embert, hogy gondolkodó lény, "Gondolkodom, tehát vagyok!". Jean Vanier pedig, aki gyerekekkel is foglalkozott és mozgalmakat is alakított, másképp definiálta a sérült embereket. Ő azt mondta, hogy "az ember az, aki a szeretetet képes érezni".

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Az Ökumenikus Imahét ünnepélyes megnyitására január 16-án, vasárnap délután 18 órakor kerül sor Budapesten, a Fasori református templomban. Ez az istentisztelet egyben a soros Európai Uniós magyar elnökség egyházi, ökumenikus megnyitó ünnepsége is.
Az imahéten, 16. és 23. között a különböző felekezetek egymás templomában, közösen imádkoznak a Krisztus-hívők egységéért. Az imahét alapigéje az Apostolok Cselekedeteiből vett idézet: "… kitartottak az apostolok tanításában".

A nyáron ismét megrendezik a Csillagpont Református ifjúsági találkozót, ahol az előadások mellett kiscsoportos beszélgetések is lesznek. Ezekhez a csoportokhoz keresnek lelkes és rátermett vezetőket. Jelentkezési határidő: január 15.

Az idei év Európában az Önkéntesség Éve is. Az önkéntes diakóniai évre olyan 18-30 év közötti fiatalok jelentkezését várják, akik szeptembertől kezdve 9-12 hónapot szeretnének önkéntes diakóniai szolgálattal tölteni, Nyugat- és Közép-Kelet-Európában. A jelentkezési határidő szintén: január 15.

A Magyar Kultúra Napjára emlékeznek Szatmárcsekén a református templomban január 16-án, vasárnap 11 órától. Az ünnepi, zenés ökumenikus istentisztelet után megkoszorúzzák Kölcsey Ferenc síremlékét.

Az Irodalmi Zenék sorozatban Kamp Salamon ismerteti és vezényli Bach 54. kantátáját január 14-én pénteken este 19 órakor Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab apostol 2. fejezetéből!

"Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni!" (Jakab 2:12.)
Szabadság. Nagy jelszó az utóbbi párszáz évben. Általában nem fogalmazzuk meg, hogy mit jelent csak úgy mondjuk. Olyan jó kötetlennek lenni. Jó érzés az, amikor nem szólnak bele a dolgainkba. Független és szabad gondolatok – olvassuk ma is mindenfelé.
A magyar nyelv képi beszédével megadja a választ arra, hogy mi a szabadság. Ha játszunk egy kicsit a szavakkal azt látjuk, hogy a szabadságban benne van a szab ige. Az a szabad, aki szabja magát valamihez. Nagyon furcsa, mert tökéletesen ellentéte ez annak, amilyen kép bennünk él. Hát nem az a szabad, akinek éppen nem szabják meg, hogy mit tegyen? Nem. Az a kötetlenség. A korlátlanság. Amikor a víz, ahogyan most is parttalanul áradhat, ahová akar. Kötetlenség pedig, amikor például átkötés nélkül szállítanak valamit egy kocsin. Vagy leesik, vagy nem. Ezek a szóképek annyira beszédesek. A szabadság szó eredete arra utál, hogy aki magát elkötelezte valami mellett, aki magát valamihez szabja, az lehet szabad. Ez egy olyan alap, elvi kiindulás, amit számos mai beszéd nem vesz figyelembe. Nem lehet azt beszélni, amit akarok. Ilyen nincsen. Előbb utóbb azt fogom mondani, amit vagy a pénz vagy a barátaim sugallnak. Az ember ugyanis nem isten, hanem egy nagyon is meghatározott lény, aki eszik, kapcsolatokban él, néha elfárad és így tovább. Eleve törvényeknek vagyunk alávetve. Ezek megszabják utunkat. A törvényeket hiába akarjuk, nem lehet megszüntetni. Ma számos ember él olyan tempóban, mintha az életének nem lenne korlátja, mintha mindent elbírna. De sajnos nem bír el mindent az ember dereka, szeme, szíve és semmije sem, és ez előbb-utóbb ki is derül. Törvényeknek vagyunk alávetve, ha tetszik, ha nem. Krisztus üzenetének a lényege éppen az, hogy lehetséges a Szabadság Törvénye alatt léteznünk. Ennek a törvénynek a lényege az, hogy önmagamat akarom legyőzni és nem a másikat. Ez a törvény azt mondja: vegyük észre, minél hangosabban kiabáljuk a szabadságot, annál jobban utánozzuk egymást. A külső megértések, elvárások szerint tesszük azt, amit a környezetünk elvár. A talpraesett és magát jól kifejező ember manapság az, akit ünnepelnek? Akkor én is ilyen akarok lenni. A szabadság azonban belső változást jelent: Képes vagyok megtenni valamit, amire egyébként nem érzem magam képesnek. Nem másokhoz szabom magam, hanem a saját belső hitemhez, ahhoz, amit Isten elrejtett belém. Ő állított ebbe az életbe, ő adott értelmet, megértést, és nem a másik embernek, hanem Neki akarok megfelelni. Ez a szabadság törvénye. Jézus volt az, aki tökéletesen megfelelt ennek a törvénynek, hiszen a halálig, az emberek teljes megvetéséig vállalta földi küldetését. Isten tőlünk ezt nem várja. Csak annyit, hogy úgy szóljunk, és úgy éljünk, mint akiket a szabadság, lelkünk Istenhez szabott volta fog megítélni. Ez egy nagyon jó érzés, hiszen annyi elvárás, annyi belső és külső parancs dübörög bennünk. Isten nem azt teszi, hogy még rárak erre egy lapáttal, és ő is követel, követel. Hanem önmagát adja. Jézus szinte elénk élte az életet. Nekünk csak bele kell simulnunk ebbe a szeretetbe. Adja meg Isten, hogy ne ennek a világnak az elvárásait, hanem a szabadság törvényének a tetteit tegyük. Ámen

Similar Posts