2003-02-19

Fekete Ágnes: Áldás, békesség!

Szeretettel köszöntöm a Hallgatókat, Fekete Ágnest a műsor szerkesztőjét hallják. Nemrég egy balesetnek lehettem tanúja. Egy autó pattogott mint valami labda az úton. Végül az árokban talált nyugalmat. Kikecmergett belőle két ember, az egyik a kocsi tetejére mászott, elkezdte szidni, ütni, mintha ő tehetett volna az egészről. Eszébe sem jutott hálát adni. Egyáltalán észre sem vette azt a csodát, hogy épségben maradt. Ezekben a történésekben látom én azt, hogy az elmúlt súlyos évtizedek nyomása alatt mi történt a magyar társadalommal. Értékét, alapját veszítette. Mai műsorunkban az egyéni életúttól, a történelmi elemzésig, egy kínai úti beszámolón át, arról fogunk beszélni, hogy a keresztyén ember hogyan találhatja meg reményét és útját az értékvesztett világban. Először dr. Virág Pált, a Tiszántúli egyházkerület új főgondnokát hallhatják:

Dr. Virágh Pál: – Az egyházközségtől a legmagasabb egyházi tisztségig úgy épül fel a református egyház, hogy a lelkész mellett van egy világi személy. Tehát ők ketten egyek az egyház képviseletében.

Fekete Ágnes: – Milyen terveket szőnek magukban?

Dr. Virágh Pál: – Egy távlati tervet fogalmaztam meg, az apróbb tervek mellett. A múlt század első évtizedében az akkori püspök és főgondnok a reformáció közelgő 400. évfordulójára meghirdették, hogy Debrecenben épüljön protestáns egyetem. Nagyon nagy célt tűztek ki. Én is kerestem, vajon az 500 éves évfordulóra, ami ugye 2017-ben lesz, tehát emberileg még távol, vajon mit tudna kitűzni a fogyó nemzetben küzdő reformátusság. Én úgy gondoltam, hogy talán az volna egy méltó célkitűzés, ha minden magyarországi református anyagyülekezetnek lenne a határon túli református gyülekezettel valóságos kapcsolata.

Fekete Ágnes: – Hol született, milyen családból származik?

Dr. Virágh Pál: – Színtiszta református településről, Földes községből származom: Debrecenhez nagyon közel van. Nem sok ilyen kuriális nemes község van, amelyik így fenn tudott maradni évszázadokon át. Valamikor Szabolcs vármegyéhez tartozott, hiszen a török időket megelőzően még nem volt Hajdú vármegye. Mikor a 150 éves török uralom elkezdődött, akkor a török nem szállta ugyan meg a községet, de a sarcot azt behajtotta. Olyan magas volt ez a hadisarc, hogy a település megmaradásáért fel kellett adnia mindenkinek az individuumát. Kimondta a település, hogy csak közösségi gazdálkodás van, mert csak így tudnak eleget tenni az adózási kötelezettségének. Ezt a nagyon bölcs és óriási áldozatot hozta a település. Tessék elképzelni, hogy ez 150 évig ez nemzedékről nemzedékre így tartott. Utána, mikor megszűnt a török uralom, ez megmaradt az emberekben.

Fekete Ágnes: – Mit jelentett ez? Mindenkié lett minden föld?

Dr. Virágh Pál: – Most én egy olyan hasonlatot mondok, amit Kölcsey a reformkorban fogalmazott meg. Azt mondja az intelmeiben, amit az unokaöccséhez – a Parainesisben ír, hogy " …amíg egy nép tagjai parányi céljaiért, saját házaiban még elszigetelten küzdenek, még félig vad nép, ezért légy kész egyesülni!" Elpusztult egy település Földeshez egészen közel. Ezért olyan erős a mai napig is az én falumban a közösségi gondolkodásmód. Ott volt egy olyan gazdálkodó ember, akinek több száz hold földje volt, de gyermektelenek voltak. Kállai Lászlónak hívták, és a végrendeletében a vagyonának 10 %-át a református egyházra, 90 %-át a községre hagyta, a végrendelet alapján egy alapítványt kellett létre hozni. Ő azt kérte, hogy az alapítványi vagyonból építsenek kisdedóvót óvónői lakással. Olyan jól gazdálkodott az elöljáróság, hogy az alapítvány kettőt létesített, aztán egy tanítói lakást tanteremmel, sok-sok hold földdel. Egy aggmenházat, hiszen ezt így hívták, több holddal, nagy területtel. Ahol az idős ember, hogy foglalatoskodhassék, gyógynövényt termesztett. A mi a szülőházunkhoz ez nagyon közel volt. Aztán faiskolát létesítettek, és a gyümölcsöskert így veszi körül a falut. Aztán sajnos, hogy a nagybirtok rendszer felszámolásával ez az alapítványi vagyon, mint földtulajdon is elment. Hiába ígért az állam kártalanítást ezt a mai napig nem kapta meg a község. Csak egy törvényhozási jó szándékon múlna.

Fekete Ágnes: – Kik voltak a szülei?

Dr. Virágh Pál: – Édesapám tanító volt. Öten vagyunk testvérek, édesanyám ugye, a gyereknevelés és a háztartás feladataival küzdött meg. Sohasem fogom elfelejteni, amikor – talán már középiskolás voltam – otthon édesapámmal kijöttünk a templomból. Egy emelkedettebb helyen van a templom és ott van egy nagy rámpa rész és ott megálltak a földesi emberek, akik a templomból kijöttek, mert rendszerint utána volt a községházán a hirdetés. De volt egy félóra különbség és akkor, hogy odajött egy ismerős és mondja édesapámnak, hogy: "Tanító Úr, azzal, hogy teszik járni a templomba, nem is teszik tudni, hogy milyen hitet tetszik adni nekünk, bátorítást!" – a többiek már nem mertek menni.

Fekete Ágnes: – Református kollégiumba járt?

Dr. Virágh Pál: – Már nem járhattam, mert amikor én középiskolás lettem, ez 53-ban volt, akkor már egy irányított elosztásra került sor. Én a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumba nyertem aztán felvételt. Nagyon sok kiváló olyan tanárom volt, akiket Debrecenből menesztettek.

Fekete Ágnes: – Azután jogi egyetemet kezdett el?

Dr. Virágh Pál: – Igen. Szegeden tölthettem el azt az 5 évet, a szegedi Honvéd téri gyülekezethez tartoztam. Egy évfolyamtársam édesapja volt akkor a polgári elnökhelyettes a megyei bíróságon. Kérdezte, hogy én mi akarok lenni. Mikor mondtam, hogy bíró szeretnék lenni, ő a bíró így felelt: "Pali én a lányomat sem engedem, hogy az legyen, mert ti nem tudjátok még, (-és én tőle tudtam meg, ez l96l ősze volt-) hogy még kivégeznek Magyarországon embereket." És miután azért formálisan ez bírói eljárások formájában történt, ő nem akarta kitenni saját lányát és engem is nagyon szeretett: "ne vállaljátok ezt" -mondta. Ez is az Úr csodálatos munkája, hogy polgárjogi tevékenységet végeztem. Akkor a megyei tanács igazgatási osztályán megüresedett az osztályvezetői állás, engem oda hívtak. Mondanom sem kell, én párton kívüli voltam, és a mai napig sem vagyok és voltam egyetlen pártnak sem a tagja. Akkor engem a nyugdíjba vonuló megyei tanács titkárának az utódjaként kineveztek. Ebből a pozícióból kerültem a köztársasági megbízotti pozícióba 1991. január l-jén. Jelenleg a Debreceni Egyetemen vagyok főállásban és közigazgatási jogot tanítok.

Fekete Ágnes: – Az, hogy keresztyén emberként gondolkodik, nyilván a jogról, a közigazgatásról minderről. Mennyire meghatározó ez az oktatásban is?

Dr. Virágh Pál: – Én nem szoktam véka alá rejteni, hogy ki is vagyok. Az erkölcs az állandóan kell, hogy hasson a jogra. Vannak élethelyzetek, amikor az erkölcsi szabálynak erősebbnek kell lennie a jogi szabálynál. Azért mert valamit nem tilt a jog, az még ütközhet erkölcsi szabályba. Ezt a Legfelsőbb Bíróság a közelmúltba kis is mondta egy konkrét ügy, a Tocsik ügy kapcsán.

Fekete Ágnes:– Az elkövetkező vasárnap lesz a Kommunizmus áldozatainak emléknapja. Számos formában próbáltak már számot vetni a múlttal, de ezekben mindig sok az érzelem és kevés a tényfeltárás. A névtelen emberekről pedig kevés szó esik. Egy nyugdíjas lelkész keresett meg. Ő átélte azt, ahogyan 3 lelkész csöndesen, nem nagy mártírként, de meghalt. Nem szeretne úgy elmenni, mondta, hogy mindazt amit tapasztalt, ne mondja el. Bár sokan lennének, akik így át akarják adni tudásukat a következő nemzedéknek. Janovszky Istvánt hallhatják.

Janovszky István: – 49-ben érettségiztem Pápán. A teológiára mindjárt beiratkoztam, de 48-ban már rengetegen jöttek felnőtt emberek teológusnak. 70 %-ban katonai pályákról, Ludovikát végeztek, különböző katonatiszti rangban, úgy látszik nem akartak bemenni a néphadsereg soraiba, és az egyházba menekültek szinte be. Ezeket be kellett építeni, mert zsarolhatók voltak. Igen ám, de mivel a nemzedék, amihez ők tartoztak, aránylag hamar kifutott, fel kellett tehát tölteni az apparátust, mert nem volt elég katona. Nem voltak ők rossz emberek, gyenge is volt köztük, aki "ülj le, majd vigyázok rád!" típus volt, ezeket nagyon könnyen beszipkázták. Ezek a lelkészek, ha nem küldték be a névjegyzéket, ha nem fizettek közalapot, olyan bocsánatos bűn volt. Volt rá eset, hogy én írtam meg a költségvetését, egy átlagot összehoztam és jó volt, mert kiadta a parancsot az esperes, hogy " Írd meg már helyette szegénynek, hát látod, hogy nem tudja." Ezt a mulasztást nem követhette el az a lelkész, aki nem vállalta ezt a besúgást. Ilyesmit nem csinálhatott meg.

Fekete Ágnes: – Most már azért részben a történészek is kimutatták, hogy két csatornán szerezte az információkat a párt-állami rendszer?

Janovszky István: – Persze, az ÁÉH-s vonal az nem tudott nekünk igazából ártani. Az egy nyílt út volt. A titkos vonal, ott voltak a gondok. Egy közülük hihetetlen hatalommal rendelkezett a megyében. A megyei párttitkár is úgy félt tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. A lelkészi jelleg az egy fedőszerv volt. Egyszerű példa: mindig az esperestől indult ki a beszervezés. Leírtam egy esetet, aki aztán sajnos ebbe halt bele. Az volt a legnagyobb bűne, hogy a temetőjét az egyháznak körül kerítették. Óvták a kegyeletet. Mintha tegnap lett volna. Az esperes: "Nem sok idő és az egyházi temetőket államosítani fogják, te meg az egyház pénzét olyasmire költöd, ami teljesen felesleges." Ugye, ebből az ember azt veszi ki, hogy tényleg egyházszerető esperes. "Ugyanakkor a közalapunk micsoda gondokkal küszködik." Az illető lelkészt, akit ifjú Taksonyi Sándornak hívták, hogy hányszor látogatták meg a belügyi szervek én nem tudom, de egész biztos, hogy nem hagyták nyugton. Többszörös véradási kitüntetési, oklevelei voltak. Ez az ember leukémiában nagyon rövid idő alatt meghalt. Mikor meglátogattam a kórházban, csak annyit mondott nekem: "Tudod, elegem volt!"

Fekete Ágnes: – Kikről ír itt még?

Janovszky István: – A jelenlegi püspökünk édesapja, tatai lelkész volt, magántanár, doktorátusa volt, képzett ember. Akkoriban az esperesi hivatalban hallottam először, ez 55-ben volt. Nem lehet ma már akárki lelkész nagy helyen, csak megbízható ember. Gondolom, hogy nem állt kötélnek. Jellemes ember volt ő, még az ellenségei is kereshették a kifejezéseket. Ez az ember állítólag valami szalámitól megbetegedett, igen rövid idő alatt meghalt a kórházban. Ez így mindennapos esemény. Na de én ott voltam ezekben a napokban az esperesi hivatalban. A telefonok jöttek. Olyan felfokozott atmoszférája volt a hivatalnak, hogy egyszerűen nem tudtam megmagyarázni. Kocsival jöttek és kis zakókban szaladtak be, azt viszont tudták, hogy áldás, békesség – ezt tudták. Amikor aztán jött a hír, hogy meghalt dr. Márkus Jenő, nekem akkor esett le a húsz fillér, amiről én nem mertem beszélni, csak most és már le is írtam. Nem akarom magammal vinni.

Fekete Ágnes: – Szerepel még egy név ebben az írásban.

Janovszky István: – Szász Károly a dadi gyülekezetbe került. A dadi gyülekezet olyan református magyarokból áll, amilyen nem átlag a magyarországi református egyházban. Nem tudom, van-e Magyarországon még egy református gyülekezet, amelyikben január l-jén reggel 6 órától megindul a gyülekezet és viszi az Isten dicsőségére szánt adományt. Hallott már ilyesmiről? (Nevetés) Megkérdezem a lelkipásztortól: Lajos bácsi, hát én még ilyet nem hallottam, hát az Isten dicsőségére mindig hálából szokták az emberek utólag adni. Megszólal a lelkipásztor: "Fiam, ő már megköszöni az évnek az összes áldását." Ebbe a gyülekezetbe megint csak nagyon komolyan megbízható lelkipásztor kerülhet, – mondták a szentenciát annak idején. Szász Károly évfolyamtársam nem volt ilyen megbízható ember. Ugyanúgy kezdődött nála is az eset, mint a többieknél. Az esperes úr nagyon megkritizálta, hogy miért ? Semmiségek voltak, de hát….? Okot keresni, az nem egy nagy tudomány. Mikor én megtudtam, hogy ő is már egy kiválasztott, – mert nekem a fülem az ilyesmire rögtön reagált -, próbáltam rajta segíteni. Az esperessel leálltam egy fél órát beszélgetni: "Mi a baj ezzel a Karcsival?" Károly barátom egy vasárnap délután istentisztelet előtt az udvaron összeesett, szívinfarktusban meghalt. Ez is gyász évtizedek sora volt. Törvényszék egyetlen egy volt: Gulyás Lajos. De nem igaz, hogy egy halottunk van csak. Országosan fel kellene mérni. Én háromról tudok, ezt tapasztaltam, benne voltam és tudom, hogy ezek az emberek ennek az időszaknak az áldozatai. Nekem azok voltak a legszebb erőgyűjtési pillanataim, amikor láttam egy ilyen dadi gyülekezetet, láttam egy ilyen helytállásos lelkipásztort. Nem igaz, hogy sikerült nekik ideológiailag valamit elérni. Nem értek el semmit az égvilágon!

Fekete Ágnes: – Sokszor nem gondolunk arra, hogy amit mi átéltünk, az számos országban ma is élő valóság. Lovas András a budapesti gazdagréti gyülekezet lelkipásztora egy csoporttal nemrég meglátogatta a kínai presbiteri egyházat. Hallgassuk meg beszámolóját!

Lovas András: – Amikor megérkeztünk a városba és a szállodába, akkor még aznap este a honkongi vezetőt az Állami Egyházügyi Hivatalnak a munkatársai felhívták és elvitték egy vacsorára, ahol beszámoltak neki arról, hogy tudják, hogy milyen programunk van, miket terveztünk erre a hétre. A programban nyilvánosan szerepeltek a nem hivatalos egyházi alkalmak, gyülekezetek, illetve szolgálatok. Megkérték, hogy ezeket hagyjuk ki, onnantól kezdve pedig sokszor voltak velünk olyan vezetők vagy segítők, akik azért voltak, hogy ne érjen bennünket semmi baj. Ezek után mentünk el másnap az istentiszteletre, ahol sok épületben rakták be éppen a székeket, tévé képernyőjére vetítették, nagyon sokan voltak, szinte nem fértek be a templomba. Ugyanakkor ebben az egész helyzetben, ebben e légkörben nagy nehézséggel zuhant rám, egyszer csak azt éreztem, hogy mennyire ismerős mindez. Ugyanez volt Magyarországon. Csak az előre bejelentett alkalmakat lehetett megtartani. Csak a templomban.

Fekete Ágnes: – Milyen jele volt annak a nehézkedésnek, ami a kommunista rendszer miatt az egyházon van?

Lovas András: – Az istentisztelet után egy gyülekezeti tag volt látszólag, aki odajött és beszélgetést kezdeményezett, amelyben nagyon hamar két kérdést tett fel: Az egyik kérdés az volt, hogy milyen más gyülekezeti alkalmakat tervezünk meglátogatni. A másik pedig, hogy meddig leszünk itt. Azonnal éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Utána pedig odaadta a névjegyét. Kicsit később ugyanezt a névjegyet láttam egy amerikai barátomnak a kezében. Mondtam neki: Te is találkoztál vele? Igen. Kiderült, hogy tőle pontosan ugyanezeket a kérdéseket kérdezte meg. Miután az Állami Egyházügyi Hivatal tudta, hogy nekünk vannak olyan szándékaink, hogy meglátogassunk nem hivatalos, nem legális keresztyén csoportokat, miután az előző este ezt megmondta a vezetőnk, hogy éppen az ő biztonságuk érdekében ezt nem fogjuk megtenni, nem valószínű, hogy véletlen volt, hogy ez az ember ezeket a kérdéseket tette fel nekünk. Keresztyén ember nem lehet tagja a pártnak Kínában. Nyilvánvaló, ha nem tagja a pártnak, akkor egy bizonyos ponton megáll a karrierje. Mindezekbe nagyon erősen visszajöttek az emlékek. Ha előre tekintünk a jövőre, akkor azt a nagy feszültséget kell látni, ami nagyon nagy probléma lesz. A kínai egyházban, ahogy jelenleg a nem hivatalos, az ún. házi gyülekezetekben hatalmas nagy ébredés és növekedés folyik, és ugyanakkor ott van és szintén növekedik a hivatalos egyház is. Vezetői szemben állnak egymással, korruptnak tartják a hivatalos egyházi vezetőket. A hivatalos egyházi vezetők pedig szintén nagyon negatívan állnak hozzá. A probléma, ha Kínában eljön majd a szabadság, ugyanaz lesz mint itt. Ki az, aki áruló volt? A jövőben is ez majd egy nagy megoszlásnak a forrása lehet Kínában. Kína az a nemzet, ami egy meghatározó országgá válik egyre inkább. Éppen ezért nagyon fontos látni és tudni, hogy mi történik Kínában. Ugyanúgy Kína az az ország, ahol a keresztyénség hihetetlen mértékben növekszik és erősödik. 1949-ben a kommunista hatalom átvételkor a misszionáriusok jó részét kitették Kínából. 1966-tól 10 évre, a kulturális forradalom óta bezártak minden egyházat, a vezetőket, a lelkipásztorokat bebörtönözték. Mindenki azt hitte nyugaton, hogy a kínai egyház megszűnt létezni. Ez volt az az időszak, amikor hihetetlenül megnövekedett a kínai keresztyének száma. A legnagyobb elnyomásban, a 80-as években arra döbbent rá az egész világ, hogy míg Kínában 1 millió körül volt a protestáns keresztyének száma 49-ben, a mai napon hivatalosan 20 millió, nem hivatalosan, nem túl bátor becslés szerint 50 millió keresztyén van.

Fekete Ágnes: – Nagyon nagy szám.

Lovas András: – A házi gyülekezetek szinte felekezetek is, tehát olyan hatalmas hálózatok működnek, ezek a milliók szinte kiszakadnak a hagyományos vallásosságukból és a falvakból. Kulturális identitás- krízis van. Teljesen nyilvánvaló, hogy valamilyen vallásra van szükség ahhoz, hogy újra épüljön. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ugyanakkor a buddhizmus nem terjed szintén nagyon erősen Kínában, vagy pedig ne lenne jelen egy iszlám közösség.

Fekete Ágnes: – Én ezt nagyon félelmetesnek tartom, ha egy népet a gyökereiből kiszednek. Szinte azt érzem, hogy ez nem vezet sehová. Legalábbis a kínai gyökerek azok nagyon messzire vezetnek.

Lovas András: – A kulturális forradalom, ami mindent meg akart szűntetni, akár kínai ősi tradicionális valláshoz kötődő, akár külföldi, nyugati imperialista. Ez egy kiszakított társadalom a mai világban. Nagyon nagy kérdés valóban, hogy a keresztyénség, nyugati vallás, idegen vallás-e Kínában vagy sem. Már a VII. században nestoriánus misszionáriusok mentek Kínába és értek el sikereket. Aztán 2-300 évvel később ezek a sikerek összeomlottak. A 13. században, a nagy tatárjárás idején a római katolikusok már munkálkodtak Kínában. A 16. században Sanghajban már 20 ezer római keresztyén volt. Van történelme Kínában a keresztyénségnek, ha ez nagyon kicsiny és töredékes is. A protestáns egyházak a 19. század elején jelentek meg. A nagy probléma éppen az volt, hogy az ún. ópium-háborúk után ez volt az az időszak, amikor Kína nagyon keményen a nyugati világ, a gyarmatosító hatalmak ellen fordult. Voltak olyan utazó evangélisták, akik elszakadtak különböző doktrinális okok miatt a metodista vagy a presbiteriánus egyháztól. Tulajdonképpen egy önálló egyházi mozgalmat hoztak létre, ami már sokkal kínaibb volt. (Watchman Nee) Ezek az előfutárai azoknak a házi gyülekezeteknek, amelyek ma már a kínaiaké.

Fekete Ágnes: – A század elején magyar misszionáriusok is jártak Kínában?

Lovas András:– A két világháború között mentek Kínába mind római katolikus, mind protestáns misszionáriusok Magyarországról. Nagyon érdekes, hogy ennek a hátterében az áll, hogy keresték a keleti gyökereinket. Egy katolikus szerzetesnek az előadását olvasván szembesültem azzal, hogy a kínaiak úgy tekintettek már akkor ránk, magyarokra, mint a sárga testvérekre Európából. Én ugyanezt tapasztaltam a koreaiakkal. Bennük van egy emlék, hogy mi magyarok valahol a rokonaik vagyunk, ami érdekes. Erről mi itthon nem nagyon hallottunk. Kérdés, hogy miért tanít Isten. Mi az, amit mindezen keresztül cselekszik, hogyha Kínában ilyen hatalmas ébredés történik. Az ázsiai kereszténység vagy a kétharmad világbeli kereszténységnek a hangsúlyai a közösségen, az imádságon, mind-mind olyan dolog, amit az erősen individualizálódott nyugati kereszténységnek újra kell tanulni. Olvastam egy cikket az újságban: Kína egy középszintű ország, tehát olyan szinten termel. Nincsen vásárlóerő, mert a tömegek szegények. Mit kell csinálni a falusi tömegekkel? Fel kell hozni őket a városokba, városokat kell építeni, nagyon-nagyon sok új munkahelyet teremt mindez, lesz bevétel, tudnak fogyasztani és indul a gazdaság. Ők azt mondják, ezt meg kell lépni. Arról nem beszél senki vagy nem olvastam erről, hogy valóban mit fog ez okozni a lelkekben? Kiszakítják az embereket. A keresztények csak azt tudják mondani, hogy ha ez történik, akkor mi ott leszünk. Mi mást mondjanak? A házi gyülekezeteknek nincs szavuk, meg arcuk sem, mert bebörtönzik őket semmi perc alatt, ha arról van szó. Nem hivatalosak. A hivatalos egyház megint mit tud mondani? Semmi mást mint Ting püspök, aki teológiát gyártott nemrégiben, amelyik kiszolgálja a kommunista kormányt, a szeretet által való megigazulás. Ebben nem az a lényeg, hogy mit hiszünk, hanem hogyan cselekszünk. Nemrég láttam és olvastam, 1996-ban született meg ez a könyv, ami elég nagy felbolydulást keltett.

Fekete Ágnes: Tehát akkor a kínai hivatalos egyháznak a különböző részvevői ezt nem is kritizálhatják?

Lovas András: – Nyilvánosan nem kritizálhatják. Tarthatnak esetleg előadásokat párhuzamosan a hitből való megigazulásról, de nem szállhatnak szembe azzal, ami hivatalos tanítás.

Fekete Ágnes: – Félelmetesen emlékeztet a régi jelszóra: "Aki nincs ellenünk – velünk van!"

Lovas András: – Mao-Cetung utáni párt minden áron az egységet és a stabilitást hangsúlyozza, és Ting püspöknek ez a teológiai munkája is pont ezt erősíti meg. Kínában a lényeg az egységen és a stabilitáson van. Ez a fajta tanítás nem kelt megosztást hívő és nem hívő keresztény és nem keresztény között, és ez az ami Ting püspök ebben a munkájában el akar érni, hogy ilyen módon a kommunista kormány céljait kiszolgálja az ideológiával. A cél az, hogy egységes legyen továbbra is Kína.

Fekete Ágnes: – Akit érdekel a kínai egyház története, azt szeretettel várják a budapesti gazdagréti reformátusok a Törökugrató utcai Közösségi Házba, vasárnap du. 4 órára, az ottani református gyülekezet alkalmára. Lovas András számol be kínai útjáról.

Fekete Ágnes: Hallhassuk meg Isten szavát, Pál apostol 1. Korinthusi levelének 8. fejezetéből.

"Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, nekünk egy istenünk van az Atya, akitől van a mindenség és mi is őérte. Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálvány áldozat régi szokása szerint a húst még mindig bálvány áldozati húsként eszik, mivel a lelkiismeretük erőtlen, beszennyeződik."

Életem nagy felfedezése volt, amikor megértettem, hogy az elkövetett dolgok miatt nem lelkiismeret furdalásomnak, hanem felelősségérzetemnek kell lennie. Sokszor nem választjuk szét ezt a kettőt. Lelkifurdalást akkor érzünk általában, amikor valami történt, ami bánt, amikor az idő kerekét szeretnénk visszafordítani, és egy kegyetlen ítélő, parancsoló karként érezzük a fejünk fölött az Isten kezét. "Nem lehet, már késő." Ez egy szörnyen lesújtó erő tud lenni. Vannak emberek, akik beleőrülnek ebbe az érzésbe. És számtalanszor olyanért szenvednek, ami nem is rajtuk múlott. A Biblia több helyen mondja, hogy Isten nem azonos ezzel a lesújtó kézzel. Bár fontos érzékszervünk a lelkiismeret, de tanácsadónak nem jó. Isten inkább a felelősség érzetünkre apellál. Az ilyen nehéz helyzetekben inkább az a kérdés. "Mi végre vagyok itt?" Van-e más út, más megoldás? Ha ezen a módon gondolkodunk, lelkünk felszabadul és az addig gyötrő gondolatok új perspektívába kerülnek. A Biblia a bálványáldozat kérdésével világítja meg ezt. Vajon ehetek-e ilyen húst? – kérdezték az akkori keresztyének. Nem szennyezem-e be magamat? Pál apostol egészen másképpen teszi fel a kérdést: "Kiért és miért vagy felelős?" Az emberért. Azokért akik melletted élnek, akikre hat mindaz, amit teszel. Neked fel kell mérned, hogy a körülötted élők épülnek vagy éppen lelkileg károsodnak azáltal, ami teszel. Ha úgy látod, hogy károsodnak, akkor inkább ne egyél. Őértük. De ha ezt a kérdést mérlegelted, eldöntötted, legjobb belátásod szerint, akkor szabad vagy. Nem kell gyötörnöd magad: "Vajon jól tettem?" Ez a Jézusi etika egyik alappillére. Felemel minket, felnőttként, emberként beszél hozzánk és elénk tárja a lehetséges jó utat. Nem az általunk elképzelt tökéletes utat, hanem a jó utat, mert mindig van jó út. Mindig megadatik számunkra, hogy az életet válasszuk. Még a halál árnyékában is. Hallottunk ma emberekről, akik az elmúlt rendszerben is ezt tették. Mi lenne a felelős tett ma? Az, ha megvallaná vétkét az, aki árulóvá lett. Ha elmondaná az előttünk járó nemzedék mindazt, ami történt, hogy tanulhassunk belőle. Isten adja, hogy számot tudjunk vetni, hogy ne lelkifurdalásunk, hanem felelősségünk szerint döntsünk.
Ámen