2009-07-15

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Egy nyári kirándulásra hívjuk ma azokat, akik velünk tartanak. Dél-Baranyában, Siklós környékén egy sajátos néprajzi környék található. Kevesen ismerik Drávaszöget, pedig az egyik legkülönlegesebb református vidék. Baranyában, az Ormánság mellett, ez a másik nagy kálvinista hitű közösség. A Simor házaspár arra adta a fejét, hogy összegyűjti ennek a vidéknek megmaradt, régi értékeit. Egy egész élet műve épült bele a nagytótfalusi Drávaszög Múzeumba. Sajnos a mai pénzközpontú világban ez az életmű is vergődve várja sorsát. Simor Ferencné, Éva néni, amint halljuk is majd, nem adja fel. Vörös Virág segít bennünket abban, hogy ma lélekben mind bejárjuk a nagytótfalusi tájházat, amely az ottani reformátusok régi életét mutatja be.

Simor Ferencné: Ez volt a tanítóék konyhája, ott az osztályterem található, és itt kezdődött a lakásuk. Itt, szemben az drávaszögi népviselet legjellegzetesebb darabját láthatjuk, a menyecskék főkötőjét. Ez azért nagyon érdekes, mert a paraszti kultúrában a selyemhímzés szinte nem is létezett, hiszen leginkább vásznat, bőrt vagy posztót hímeztek. A Sárközben a főkötők fekete selymére vagy muszlinjára fehér fonállal kerültek fel a minták. A nagy textiles néprajzosok nem tudnak rájönni, hogy ez honnan ered. Egyrészes, nem szabott, tehát ebben is ősi, téglalap alapú. A két oldalán található az, ami a tarkóra szimmetrikusan kerül, a középső rész az, ami a homlok felett látható. Gyönggyel is készítették, de ritkábban. A szalag azért érdekes, mert minden nő a lakodalma éjszakáján kapta meg tűzpirosan, és ahogy egyre idősebb lett, gyermekei születtek, meghaltak a szülei, egyre mélyült a szín. 35-36 éves korára már nem illett főkötőt viselnie, mert addigra a lánya eladó sorba került. Aki akkorra még menyecskésen járt, azt megszólták. Ez a templomos viselet volt, azon kívül még nagy ünnepeken hordták. Amikor elmentek Siklósra, kendőt kötöttek a fejükre. Az az érdekes, hogy nagyon rövid ideig hordták, csupán 30 évig. Aztán már nem ezt, hanem a zsidóknál vásárolható magyar főkötőt viselték a selyem és bársony ünneplőn. Ezen már az ősi színskála is megváltozott: fehér volt a menyasszonyi viselet, és ez ment át rózsaszínbe majd sötétedett tovább. Ez a lassan mélyülő piros akkor már nem volt.

Ezek itt házi vászonból készült alsószoknyák. Soha nem tobzódtak a színekben. Kiszőtték ezzel a leveles mintával, és ugyanazzal a színnel hímezte ki. Vagy egy másik példa: leszőtték a csík-ritmust, és ugyanazzal a szállal hímezték. Szerették a kék színt, de jó ízléssel és finoman vegyítették a pirosat a kékkel.

Vörös Virág: Honnan szerezte ezeket a darabokat?

Simor Ferencné: A legkülönfélébb helyekről. Ez itt Kisharsányból, az Gordisából, amaz Terehegyről való, aztán Ipacsfáról.

A tanács-kirendeltséget egy hat elemi osztályt elvégzett asszony vezette, aki ismerte a terveinket, hiszen társközség voltunk. Jogilag és pénzügyileg nem önálló község a miénk, minden épületet eladtak, és a székhely község felhasználta a kapott vételárat. Amikor megtudták, hogy megvan a vevő, aki 320 ezer Forintot fizet érte, éppen szüretelni voltak, és ott beszéltek arról, hogy el akarják adni a nagyharsányi tanács tanító lakását és az iskolát. Nem akartuk veszni hagyni azt, amit az őseink építettek. Másnap felhívott valaki, aki tudta, hogy már 12 éve gyűjtöm a drávaszögi népviseleteket, és egy ideje kerestem helyet, ahol kiállíthatnám őket, és volt egy ötlete, amellyel két legyet üthettünk egy csapásra. Egy háromszáz lelkes falu csak nagy nehézségek árán tudja fenntartani egy néprajzi csoport anyagát. Elfogadtuk az ötletet minden nehézség ellenére, és elindítottuk a műemlékké nyilváníttatást. Az ősök igényessége bejött. Az épületet nem sikerült eladni, évek teltek el így. Egy nagyszerű pécsi újságíró hívta fel Takács Gyula figyelmét ránk, aki a megyei tanácsban igen magas beosztásban dolgozott. Ő lett az egyik pártfogónk. 1988 őszén nyitottunk. Két éve már műemlék volt.

Itt építettünk egy szabadtéri kemencét, ami az országban az egyetlen dél- baranyai típus. A határon túli részről küldtek egy fotót, ami alapján meg tudtuk építtetni. Nincs kéménye, az ajtóból jön ki a füst, a száján.

Vörös Virág: Ezt használják is?

Simor Ferencné: Igen, kis cipókat sütünk benne, amiket a gyerekek haza tudnak vinni a tábor végén. A szitálás is hagyomány. Egy lány addig nem mehetett férjhez, amíg meg nem tanult szitát pofozni. Innen már látszik a tornácos góré. Fűrészelt mintás, nagyon szép. Az 1900-as évek legelején kezdték el ezeket építeni ezen a vidéken. Lakóházakon találhatóak egyébként a deszka mellvédek, onnan jöhetett az ötlet. Nem csak szép, hanem praktikus is: aki tehette, onnantól kezdve ilyenre építette a góréját. A magnak való dolgokat fel lehet akasztani, hogy megszáradjanak. Ide terveztünk egy pajtát, aminek a segítségével talán mindent el tudunk majd helyezni, amit kellene. Régen minden eszköznek rendelt helye volt. Érdemes ide felmászni: ez az alkalmatosság tette lehetővé, hogy a széklábakat és különféle nyeleket héjazzanak. Bent majd mutatok egy érdekes, kétnyelű kést, ami ívelt. Ez úgy működik, hogy ide kell helyezni az ágat még héjasan, rászorítani, és utána egyszerűen lehéjazni. Rendkívül hasznos eszköz. A fej lehet egy bunkó is, mint ahogy általában lenni szokott, de ennek a feje egy kosfej.

Vörös Virág: Ez honnan való?

Simor Ferencné: Siklósról, a Tapolca-dombról, és idén kaptuk. Meg lehet nézni az ülést, mint egy kopjafa, hatalmas tulipánnal van kiképezve. Sokféle neve van: jancsiszék, vonószék, a jancsi pad.

A Drávaszög, ez a néprajzi csoport Baranya négy nagy református csoportjának az egyike Ormánság, Szigetvidék és Sárköz mellett. Drávaszög még arról nevezetes, hogy noha Baranya nem mondja ki, hogy csonka, de mégis az: Trianon kettévágta, és 10 magyar település átkerült Horvátországba. Ők is és mi is drávaszögiek vagyunk. A mi vidékünk még Siklósvidék néven is ismeretes, tiszta református csoport lakik itt. A mi falunk is ilyen. Mára már a katolikusok vannak többségben, mert az újonnan beköltözők szinte mind ehhez a felekezethez tartoznak, kevés közöttük a református. Ez, amiben most vagyunk, értelemszerűen a református gyülekezet tanítójának lakása és a gyülekezet iskolája volt. 1846-ban épült, amikor az emberek koldusszegények voltak, de a középületeken ez nem látszott. 100-120 éve építették a parókiát. A pécsi királyi építészeti hivatallal kellett vitatkozni a terven, mert az nem egy ember véleményével kellett megegyezzen, hanem az egész közösségével. Ezeket elmondom, amikor gyermekek jönnek látogatóba, hogy lássák, nem olyan volt a magyar falu, mint most. Más rend volt. Egy év alatt építették fel a parókiát. Tanítószoba, káplánszoba, osztályterem. Ahol a tárlók vannak, az volt a konyhája a tanítóéknak, ez pedig egy hátsó konyha. A gyerekek legkedvesebb helyévé vált, minden érdekli őket, tudni akarják mi micsoda. Az ott egy szerszámoskamra, amiben egyrészt az állattartáshoz szükséges szerszámok álltak, másrészt egy nagy bödönben a disznózsír. A konyhába mindig csak annyit vittek be, amennyire szükség volt, hogy nehogy hamar megavasodjon. Ezekben főztek: hőálló agyagból készültek. A kisebbekben babot és lencsét, a nagyobbakban lakodalomra főzték a töltött káposztát például. Tudja-e miért lábos a lábos? Mert amíg szabad tűzön főztek, lábon állt.

Vörös Virág: Tényleg, annak a darabnak ott valóban van is még lába.

Simor Ferencné: Igen, annak is, és ennek a kicsinek is.

Vörös Virág: Ez itt egy kanál-gyűjtemény?

Simor Ferencné: Régen kalánynak hívták. A kalányos ugyanúgy egy mesterségnév, mint régen a kovács.

Vörös Virág: Ezzel rakták bele a kenyeret a kemencébe?

Simor Ferencné: Igen, ez egy kenyérsütő lapát. Ezzel vetették be a kenyeret.

Vörös Virág: Ez micsoda?

Simor Ferencné: Sodrófa huzata. Egy 1867-ben született néni hagyatékából maradt ránk. Ezen kívül a szövőfáját is megkaptuk. Ez egy kislámpa, amiben mécses van, ezzel mentek pletyizni a vénasszonyok.

Vörös Virág: Ez a szappan miből készült?

Simor Ferencné: Zsiradékból és lúgból főzték össze. Főzték, és amikor felfőtt, kihűtötték és összevágták egy deszkán. Mindennek megvolt a rendeltetésszerű használata, és az edény hozzá. A porcelántányért a határon túli drávaszögiek porctányérnak nevezik.

Ez volt a tanítóék tisztaszobája, és bár most nem az eredeti bútorok állnak benne, akár ezek is állhattak volna, mert a múlt század fordulóján jellemzővé váló asztalos bútorokat találunk itt. A gazdák és a falusi tanítók körülbelül hasonló kulturális szinten éltek, és a lakások berendezése is hasonló volt.

Vörös Virág: Rengeteg esküvői képet is látok a falon.

Simor Ferencné: A ’20-as években országszerte divat volt, hogy a fényképeket úgy készítették, hogy a menyasszony fátylát és a koszorú egy részét, illetve a vőlegény rozmaring-csokrából egy részt belekereteztettek. Ezt az öltözetet Juliska néni viselte 1897-ben, fekete. Akkor a fekete még az ünneplő szín volt, és a fehér volt a gyász színe, mint a legtöbb keleti népnél. A férfi ünneplő ma is a fekete, és senki nem gondolja, ha egy férfi fekete öltönyben jelenik meg, hogy gyászol. Persze nem csak a fekete volt az ünneplő, de ez maradt meg az utókor számára. Szokták mesélni, hogy az egyik nagymamának meggypiros, a másiknak szilvakék színű volt az ünneplője, a harmadiknak pedig galambszürke. A nemesi viseletet utánozza ez a darab is. Érdemes hátulról is megnézni, mert gyönyörű csipkék díszítik, kisiparosok keze munkája, ugyanakkor a paraszti viseletnek megfelelően két alsószoknyával hordták. A halottakat otthon ravatalozták fel, és a pap elé, az asztalra egy díszesen kiszőtt, fehér abrosz került. Szeretnék mutatni egy halottas lepedőt is: kézi horgolással készült, teljesen fehér. Ez itt egy lakodalmas kosár-kendő, az egyik legcsodálatosabb mintával: szőlőfejes. A vászon mindenkit, aki valaha is fogott már a kezében ilyen anyagot, megbűvöl. Baromfioltáskor egyszer a kezembe adtak egy házi vászontörölközőt. Megkérdeztem a nénit, hogy hol vette, de bár ne tettem volna, mert nagyon megsértettem a kérdésemmel. Akkor csodálkoztam ezen, de ma már értem, hogy miért. Maguk szőtték, és eszükbe sem jutott, hogy eladják vagy vásároljanak inkább maguknak. Nem mindenki volt benne művész, de csinálnia mindenkinek kellett. Mindenki megtanult hímezni és varrni is.

Vörös Virág: Hogyan lett ebből tájház?

Simor Ferencné: Lépésről lépésre. Ahogy megismertem, hogy mennyire gyönyörűséges munkák vannak, egyre inkább elkezdtem érdeklődni. A szakirodalomban is utána szerettem volna olvasni, mert ha valami érdekel, mindig ott kezdem, de nem találtam semmit. Akkoriban került a pécsi néprajzi osztályra vezetőnek Andrásfalvy Bertalan osztályvezetőként egy-két évre. Hozzá tudtam fordulni, és ő lehetővé tette, hogy a korábbi kutatók eredményeit megismerjem. A Drávaszög névre is ő hívta fel a figyelmem. Az anyag gyűlt-gyűlt. A múltkor hallottam a rádióban egy férfit nyilatkozni, aki egy ’48-as anyagot akar összeállítani, és azt mondta, hogy eleinte a gyűjtő keresi a tárgyakat, de aztán a tárgyak találják meg a gyűjtőt. Én is így tapasztaltam. A környéken, ahol jártam, beszéltem a gyűjteményről, a tájház lehetőségéről, és az emberek várták, hogy megvalósuljon. Voltak, akik rá is kérdeztek. Az igény megvolt rá. A párommal sokat beszélgettünk arról is, hol lehetne megnyitni. Siklósra gondoltunk először, hiszen az ennek a régiónak a központja. Ott azonban nem kaptunk segítséget, nem támogatták az ötletünket, az anyag pedig folyamatosan gyűlt. Mondtuk a férjemmel, hogy tájházat csinálnunk kell, csak azt nem tudtuk, hol. Tótfalu befogadta, és így került ide a gyűjtemény. A padlásunk már tele volt, mire meglett az épület. Azt is fokról-fokra ismertük fel, hogy szükség van erre a munkára. A Jászság, a Kunság, az Ormánság nagyon gazdag néprajzilag. Amikor megnyílt a ház, és az asszonyok meglátták a főkötőket, meghatódtak, volt, aki elsírta magát. A népviselet szebb darabjait a jobb módúak viselték, és ezeknek egy része a kulák üldözés idején megsemmisült. Én Budapesten nőttem fel, és a házasságom révén kerültem erre a vidékre: mintha kincsbe botlottam volna. Szakszerűen Külső-Drávaszög a neve ennek a vidéknek, és a gyűjtemény darabjai alapvetően ezt a területet mutatják be. Van egy-két darab Draskóról, Kopácsról, de elenyésző.

Vörös Virág: Tehát önök hivatásuknak tekintik bemutatni, hogy milyen volt régen egy igazi falu.

Simor Ferencné: Igen, a gyűjtemény egy kimondottan református néprajzi csoportot mutat be. Egész évben tartunk gyermekeknek szövőtanfolyamot, nyáron pedig táborokat szervezünk.

Vörös Virág: Mivel foglalkoznak egy ilyen táborban?

Simor Ferencné: Szövéssel, fafaragással, nemezeléssel, ostorfonással. Mindig jön valami új. Találtunk egy öreg bácsit, aki szíjgyártó, korábban egy másik bácsi segített sásfonást tanítani, de ő sajnos már nem bírja a kora miatt. Gyönyörű mesterségnek tartom az övét. Gyöngymunka, csuhémunka, nyélkészítés a jancsi-padon is része a nyári táborok hétköznapjainak.

Vörös Virág: Mennyire fogékonyak a gyerekek ezekre a – számukra már réginek mondható – dolgokra?

Simor Ferencné: Nagyon érdekli őket, és öröm tölti el, ha valamit ő maga készít el, ha igényesen tanítják. Sajnos pont azoknak a helyzete, akik ezek iránt érdeklődnek és ezeket értéknek tartják, megnehezedett. A tábor idején minden nap tartunk egy félórányi honismereti alkalmat: ilyenkor a régi falusi életre jellemző dolgot mesélek el. A református irattárban sokat kutatok, mert minden ott van, ami kell. Minden egyházközségnek volt egy kicsi birtoka. A tótfaluinak 25 holdja volt, és ezt gondosan kezelték. A jövedelméből mindig tudtak valami fontosat teremteni: abból fizették a papot és a tanítót, abból építették az iskolát, a tanító lakását, javítgatták az épületeket. A templomot harminc, negyven, ötvenévenként tatarozták. Az 1880-as években leszedték Tótfaluban a templom cserepét, és feltették az iskolára, ami még jó volt. A maguk dolgaival nagyon gondosan bántak. A tanítóék élete a falu életével összefonódva zajlott. Sok előadást szerveztek, a jelmezeket gyakran a tanító felesége varrta a többi asszonnyal együtt. A hétköznapok kemény munkával teltek. Iskolába a gyermekeket csak addig engedték, amíg a kendertermés bé nem jő, mert utána már szükség volt az iskoláskorú gyermekek munkájára. A 19. század végén írják a siklósi parasztságról, ami ugye református csoportot jelent, hogy a legintelligensebb az országban. Ez a külső-drávaszögi népesség. Ők is éppen olyan beszorított emberek voltak, mint a magyar falusiak mindenütt a több ezer holdas nagybirtokok között. Nem volt könnyű akkoriban sem, és nagyon kevés volt ennek a rétegnek a gyermeke, mert a jobbágyfelszabadítás félresikerült. Ha megnősült a fiú vagy férjhez ment a lány a családban, többet nem kaphatott földet, elaprózódott a jobbágybirtok. Ez a folyamat tetőzött be az elkülönözéssel. Ezt a szót én még használtam: egy darabig közösek voltak a legelők, és amikor az uradalom leválasztotta a saját legelőjét, meghaltak az állattenyésztő vidékek. Ehhez hozzájárult a magyar örökösödési rendszer, amely felosztotta a gyerekek között a birtokokat. A parasztság rétegződött. Volt egy réteg, ami nagyon klasszul, nagy tudással, holdról-holdra vásárolt földekkel eljutott arra a szintre, amiből már tisztességesen meg lehetett élni. De ennyi nem jutott mindenkinek, mert nagy volt a parasztság lélekszáma. Tavaly jártunk drávaszögi hímzést tanítani a lányommal. Zsúfolásig tele volt a szoba, és olyan horvátok is jöttek, akik még magyarul sem tudnak, de meg akarják tanulni. Meghívtak Vajdaságba, Szabadkára, és ott is él egy aranyos teremtés, aki tanfolyamokat szervez a magyar néprajzi csoportok textilművészetének tanítására.

Vörös Virág: Az istenhite szerepet játszik-e abban, hogy ezt az értékőrző munkát végzi?

Simor Ferencné: Egészen biztosan. Isten az embert szolgálatba állítja. Egyes egyedül Isten akarata volt az, ami megtartotta a munkánkat. Mi mindig azt láttuk magunk előtt, hogy ez az Ő kis népe, amit nem akar elhagyni, hogy kedve telik abban, hogy ez a nép talpra álljon, hogy legyen egy szilárd pont, amelyből – ha nem is a világot – közömbösséget ki lehet fordítani. Ezért voltam biztos abban, hogy kell a tájház, ahol be tudjuk mutatni a múltat, találkozni tudunk, ünnepelni tudunk. Ő most is ugyanaz: tud segíteni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, hogyan lesz ennek az egésznek jövője. Azt tudom csak mondani, hogy Aki eddig segített, tud ezután is segíteni. Van hatalma hozzá.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás próféta könyvének 40. fejezetéből!

Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, a ki teremté a föld határait? Nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsesége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!

Az elmúlt napokban rengeteget dolgoztam. Néhányan együtt ribizlit főztünk be. Volt, amikor este már alig tudtunk mozogni. Egyik reggel azt éreztem, nem tudok kikelni az ágyból, a hátamtól a talpamig minden fáj és zsibbad. Én ma nem tudok dolgozni – gondoltam. Aztán valahogy mégis kikeltem, és ahogy elkezdtem mozogni, egyre kevésbé éreztem a fáradtságot. Nem beszélve arról, hogy együtt beszélgetve sokkal jobban telik az idő. Teljesen elszállt a fájdalom és a fáradtság is. Nagyon gyakran hallani itt is-ott is, milyen fáradt vagyok. Már alig vonszolom magam! Nem is gondolunk bele, mennyi lelki tartalma van ennek a látszólag csupán a testünket érintő kijelentésnek, valóságnak. Először mindig a lelkünk fárad el. Elveszítjük céljainkat, értelemvesztettnek tűnik minden mozdulat, és lassan, fáradtan cammogunk az életben. Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire éhezünk a szeretetre, és ez az éhség veszi el minden energiánkat. Ézsaiás biztatásának minden mondatában szerepel a fáradt szó. Anélkül, hogy lélekbúvárkodna, megállapítja a próféta is, hogy nem korhoz és nem erősséghez kötött a fáradtság. A legkülönbek is elvesztik erejüket, a legifjabbak is eltántorodnak. Azonban a lélek számára sincs örökmozgó, perpetuum mobile. Tehát önmagunkat erősíteni, önmagunknak energiát adni nem tudunk. Nem önjáró lény az ember. Ézsaiás első mondata egy kérdés: Nem hallottad, hogy a Teremtő nem fárad el? Nem hallottad, hogy a földnek vannak határai, de csak azért, mert Istennek nincsenek, és a határtalan és fáradhatatlan mennyei Atya alkotott mindent? Mivel Ő, és egyedül Ő nem fárad el, soha, semmiképpen nem veszít célt és erőt, ezért Ő képes arra, hogy erőt adjon akkor is, amikor sehol nem találunk már lelkünkben tartalékot. Akik az Úrban bíznak, erejük megújul. Olyanok leszek, mint a sasmadarak. Valami lelki erő fenntartja őket a nehézkedés ellenében is. Felfedezhetjük, hogy életünk igazi valósága nem ez az egyszerű háromdimenziós kis valóság, ez a "fáradozunk, de ki tudja miért" világ. Életünk valódi tere Isten jelenléte. Ez a felfedezés csak ahhoz hasonlítható, mintha megtanulnánk röpülni. Azok a fáradtságok, földi akadályok, amelyek eddig lesújtottak, egyszerre semmivé lesznek. Méghozzá nem azért, mert kipihentük magunkat, hanem azért, mert az igazi értelmet megkaptuk. Nem a fáradtságot, hanem a hiábavalóságot veszítettük el. Egy használt autót vettünk nemrégiben, és egy bibliai igét helyezett bele az eladó, azóta ez ott van a kilométeróra mellett. Nem fáradnak hiába. Nagyon jól esik, valahányszor ránézek, szinte új erőt kapok, ha belegondolok: Igen, nem hiába. Egy idős néni mesélte régen nekem, minden reggel arra gondolok, ma már fölösleges fölkelnem. Most már minek kiszállni az ágyból? Jó most már így is. Aztán az Úrra gondolok, és fölkelek. Az Istenre gondolok, látom a sas repülését, a végtelen szeretetében soha meg nem fáradó mennyei Atyát, és fölkelek az ágyból. Sokszor visszasüppedünk a magunk tehetetlenségeibe. Adja Isten, hogy kikeljünk!
Ámen