2003-07-16

"Ave Maria" – egy beérkezett levél

Ave Maria Jó pár éve már amikor a volt egyházi alkalmazott hozzátartozójának temetésén minden erőlködés dacára nem játszották el a Michel Jackson által énekelt Ave Maria-t. A viszonylag iskolázatlan alkalmazott kérése talán érthető – nem tanulhatta meg a határokat semmikor, sehol. Most vasárnap aztán megtört a jég, a rádióban közvetített református istentiszteleten játszotta el egy református iskola zenetanára az Ave Maria-t. Tisztában vagyunk-e, mi történt, mi volt az oka? Az történt, hogy egy felekezet meggyőződéséből eredő szokását sértették meg nyilván akaratlanul. A katolikusok térdet hajtanak és keresztet vetnek, amikor belépnek templomukba. Minden keresztény templomban férfiaknak kalapot levéve kell belépniük, a zsidó vallásúak meg épp ellenkezőleg felteszik a kalapot. Ezeket a szokásokat a nem hozzájuk tartozóknak is komolyan kell venni, különben nevetségesek vagy botránkoztatóak lesznek. A Mária tisztelet külön teológiai probléma, amelynek mélyén az az emberi korlátoltság van, hogy az Isten létét és személyét szószerint hasonlítja az ember a magáéhoz pl. az adott történelmi korszak szemléletének megfelelően férfiként, vagy nőként tiszteli. Ez nyilvánvalóan ostobaság. A nőiség isteni eredetének teljes elismerése mellett a protestáns hivők jelentős része tudja, nekünk Jézus az egyetlen közvetítőnk amellett, hogy tisztelettel emlékezünk földi anyjára is. Mivel tehát az Ave Maria egy olyan imádság, amelyben más közvetítő szerepel, zeneileg gyönyörű, érzelmeket mozgató lehet, nem református templomba való, amíg mindenki helyre nem tudja tenni: ennyi a zenei szépség, ima – ennyi a számunkra tévutat jelentő szöveg. Félreértés ne essék ettől még katolikus testvéreinkkel közösen valljuk Jézust megváltónknak, és imádjuk a Szent Háromság Istent együtt velük. Az is történt másodsoron, hogy nyilvánvalóvá vált, bizony súlyos hiányok vannak tudásunkban. Elmaradt hogy megtanuljuk, mik a közösek mik a különbségek keresztény felekezeteink köz. Melyek azok a különbségek, amiket nyugodtan átléphetünk, mert jelentőségük semmis ma már, vagy legalább is nem nagyon fontos, mint az y a keresztény szó t betűje után. Mi is példaképként említünk sok elődöt, protestánst, katolikust egyaránt, néha a katolikus szent imádat, és a protestáns tisztelet nem is nagyon különbözik. A teremtő és törvényt adó Istent a zsidókkal együtt tartjuk imádságaink központjában. Mindennél fontosabb azonban, hogy hitünk lényegének alapvető kérdéseivel sem vagyunk sokszor tisztában. Te miért jársz templomba, szerinted mire jó a hit, mit jelent neked Krisztus kérdésre félek kevés teológiailag és bibliai alapú hitünk szerint megfelelő választ kapnánk. Felelősségünk óriási, hogy ezt a tudás hiányt pótoljuk, ez nem etikett, vallási szokások kérdése, ez igazi krisztusi feladat. Fekete Márton

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Egy érdekes nyári programot ajánlunk hallgatóink figyelmébe, amely gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt lelki, szellemi felüdülést nyújthat. Giovannini Kornél bábkiállításáról számolunk be, amelyet a budapesti, Kelenvölgyi Művelődési Házban tekinthetnek meg. Ő a Fővárosi Bábszínház művésze és soha nem rejti véka alá református hitét. Először arról beszél, hogy az irgalmas samaritánus történetét hogyan adja elő gyermekekkel.

Giovannini Kornél: A Samaritánust mindig rögtönözzük. Van hét bábu, a Biblia ismeretet először is megszondázom, érdeklődöm, hogy mennyit tudnak a példázatokról, így kialakul az adott közönségből az aktívabb csapat és akkor lassan kiderítem, hogy itt van hét figura a rablóktól kezdve a vendéglősig. Igenis meg tudjuk eleveníteni és egyszerre elemezzük színjátékilag, hogy milyen a jelleme ennek a fogadósnak. Ez egy link alak, ahol a fogadó tele van mocsokkal, vagy gondozatlan? Nem, kiderül a Bibliából, hogy ez valószínűleg egy rendkívül rendes, gondos ember, hiszen végül a samaritánus azt mondja, hogy majd még megadom, ha többe kerül a gyógyítás. Ezt nyilván olyan embernek csak nem mondja, akinek dűl össze a fogadója, vagy meglopja a vendéget. Nem. Ezeket ott mind sorban elmeséljük – a fosztogatók, vagy az a pap, aki otthagyja… Erről sokat lehet beszélgetni mindenféle szemforgatás nélkül, tehát nem a másik ember hagyja ott, hanem én hagyom ott. Nekem van mindig olyan fontos dolgom, hogy nem veszem észre, hogy ki fekszik a földön, és esetleg rám számítana, vagy felém nyújtaná a kezét. Egyébként sok-sok játék, bolondozás is van. Ha kicsik is vannak a nézőtéren, akkor az egyik ilyen bokor, a másik olyan vadállat, akik a sivatagban retteneteskednek. Közös éneket tanulunk be. Tehát ez egy ilyen kis rögtönzött bibliaóra, ez a Samaritánus.

Fekete Ágnes: Mindenki a kezére húzza a megfelelő bábot?

Giovannini Kornél: Ez botos báb, tehát mindenki maga előtt tartja, az arca előtt. Korongozott a fej, nagyon míves. Vigyázni kell rá. Tehát az ember rögtön érzi, hogy, ami a kezében van az egy kosz darab, vagy egy rongydarab, azt oda lehet csapni. Azért az nagy gond, hogy amikor pl. a rablók leütik a samaritánust. Azért akkor őszül a hajam, mert "Istenem, most csapja oda", de mindig elmagyarázom nekik, hogy úgy játszd el, mintha leütnéd. A bizonyos szamár, barom, akire ráteszik a rokkant, sérült embert, az mindig én szoktam lenni. Ez nagy derültséget kelt. A 161. énekünk 3. versszaka így hangzik: " Jól tudja a földön ezt minden keresztyén, nemcsak fegyverrel oltalmaz az Isten. Ezt minden népnek tudására adom, Istenünk vagyon."

Fekete Ágnes: Miért olvasta ezt fel?

Giovannini Kornél: Azt hiszem azért, mert erről mindig elfelejtkezünk, hogy Istenünk vagyon. Minden egyebünk vagyon, csak Istenünk nem, pedig azt hiszem, hogy ez az egyetlen, a legeslegfontosabb, úgyhogy Tinódi Lantos Sebestyén üzen nekünk, hogy Istenünk vagyon. Mi meg rohangászunk mindenféle újdonság felé és elfelejtjük, hogy ez a legfontosabb, az első parancsolat.

Fekete Ágnes: Most megnyílt egy kiállítás a bábjairól, ez már a második kiállítás. Egyre inkább egy stílus jellemzi a bábjait, ahogy látom.

Giovannini Kornél: Igen. Igyekszem, hogy én felüdülhessek, miközben igyekszem másokat felüdíteni. Nem szórakoztatni, nem üzleti játékot játszani, hanem üdíteni. A Példabeszédek 11,25-ben található ez. Az óvodás lelkű gyermeknek és felnőttnek szólok. A Kelenvölgyi Művelődési Házban nagyon sok irodalmi illusztráció – Ludas Matyi, János vitéz – és Jób könyve található, amit szeretnék majd jövőre a délvidéki gyermekeimmel, bábosaimmal megcsinálni. Ezen kívül van egy pár olyan fantáziafigura: fatündér, Cornélius Aurus, meg más bolondság, ami viszont – úgy érzem -, hogy éppen ezt az üdítést szolgálja, mert rendkívüli örömmel szemlélik kis és nagy gyerekek egyaránt.

Fekete Ágnes: Középen lóg egy páva alak, faág a tollazata. Bennem azt idézte elő, hogy olyan, mint az Isten adta természet mintha mindenben benne lenne.

Giovannini Kornél: Tudva levő, hogy a jó Isten teremtette a természetet is, nemcsak bennünket, így akármilyen kis hulladék vagy maradék, vagy faágacska összerakva picit a teremtő szorgalmához igazodva, létre tud hozni új minőséget, pl. pávát, ami rendkívüli öröm a gyerekeknek, felnőtteknek. Jó rácsodálkozni, hogy: Jé, ez az, ami.

Fekete Ágnes: Ezt úgy érti, hogy ha lát egy-egy botot, akkor felismeri, hogy mi is lehet abban benne?

Giovannini Kornél: Igen. Én azt látom, hogy: Jé, ez kicsit olyan, mint a páva, méltóságteljes, fenséges nyakának az íve. Akkor kiegészítem innen-onnan szedett ágacskákkal és kiteszem a terem közepére és vegyék észre, hogy ez egy páva!

Fekete Ágnes: Több bibliai történet is ki van állítva, úgy emlékszem.

Giovannini Kornél: Igen. A Simeon áldásának bábjai. Azt a Budapest Bábszínházban játszottuk ezelőtt hat évvel karácsonykor. Rendkívül szép előadás volt. Rangos bábosok mondták a teljesen Biblia hű szöveget. Ezek botos bábok, mi úgy mondjuk és a Jób az marionett, az emberi felülről vezéreltségének a jelképe.

Fekete Ágnes: Itt Szentendrén szedik össze a botokat, mindenféléket a Dunaparton.

Giovannini Kornél: Igen. A Szentendrei sziget, a Dunapart rejtette azokat a köveket, amiből a Buda halálát készítettem, ami azóta már tankönyvben is szerepel. Itt szedtem össze azokat a fákat, amikből a Mátyás mese, Margó és Gergő bábjai, a Júlia asszony bábjai készültek. Itt találom azokat az alig megnevezehető, mindenféle furcsa, négy-öt- hatlábú lényeket, amiken a gyerekek rendkívül jót tudnak kacagni és bizony nagyon jól illenek ezek a ki tudja, miféle lények a legfontosabb, legkomolyabb szövegekhez. Pl. utoljára Vass Albert: Te és a világ, Te és az Isten tételéhez készítettünk mozgásillusztrációt. Az érdekes, furcsa báb mellett még pontosabban lehetett figyelni Vass Albertre.

Fekete Ágnes: Most a Református Ifjúsági Találkozón is valamilyen produkcióval készül.

Giovannini Kornél: Igen. Ők még nem tudják, hogy ők fognak dolgozni. Én két ötletet tartogatok a tarsolyomban. Az egyik a Kövess engem c. kötet. Szinte minden ünnepre, emberi helyzetre, közösségi alkalomra lehet abból válogatni. Tízperces, húszperces jeleneteket. Illetve, van egy másik ötletem. Nevezetesen: készítettem egy Ubul és Elek bábút. Ez egy bizonyos A. Tóth Sándor nevezetű festőművész tanár, bábos Pápán készült bábjainak az újragondolása és ehhez is írtam több folytatásos jelenetet és lehet, hogy a bodajkiak legnagyobb meglepetésére, majd kézbe vesznek bábokat. Tehát ez a két ötletem van. Viszem persze mindig a nálam lévő bábukat, mert azért akármennyi kiállítás is van, azért otthon még van egy irgalmas samaritánus, van egy Mikszáth mese: Gazsi kalandja. Tehát ez mindig otthon van, mert ha bárhova hívnak, akkor tudja menni.

Fekete Ágnes: Ha valaki hívja, akkor szívesen elmegy? Még a nyáron is?

Giovannini Kornél: Természetesen, ha össze tudom egyeztetni, mert majdnem két hétre megyünk Délvidákre, Tótfalura katolikus közösségbe, ahol nemcsak mint bábos kaptam meghívást, hanem a legnagyobb örömömre én tartom a bibliaórákat Utassy Jenő atya komoly kérésére. Először nem akartam hinni a fülemnek, hogy: Atya, komolyan gondolod? Igen, mert egyébként Petőfi János vitézét fogjuk bábbal feldolgozni. Még a Népművelési Intézet hajdani pályázatára adtam be ezt a darabot. Akkor ez harmadik lett, úgy hogy ez éppen eleget pihent az asztalfiókban. A környék eszközeiből állítunk össze bábukat: kapa, kasza, cséphadaró, boros flaskó, ami adódik. Gyűjtik a hívek meg a szülők, reméljük, hogy érdekes előadás születik. Ezen kívül Brünnbe megyünk majd nyár végén, merthogy Prága mellett is laknak magyar testvéreink és oda is vagy egy meghívásunk.

Fekete Ágnes: Gondolkodott rajta, hogy mit fog a Bibliából magyarázni a tótfalusi gyerekeknek?

Giovannini Kornél: Végig olvassuk hangosan a Zsidókhoz írt levelet. Ráadásul most kaptam egy olyan régi bibliát, ahol az aranymondások vastagon, feketével vannak szedve és ez bizony nagyon jó, mert amikor én konfirmáltam, akkor ezeket mindig meg kellett tanulni. Lehet, hogy ezeket most ott közösen megtanuljuk. Csodálatos. Rendkívüli öröm újra kézbe venni a Bibliát.

Fekete Ágnes: Voltak mélypontok, gondolom, amikor nem volt ez ilyen egyértelmű, ami most, hogy Isten az első.

Giovannini Kornél: Voltak. Az embernek naponta újra kell imádkozni a hitért és újra felismernie felismerni a már tegnap, tegnapelőtt felismert igazságokat. Volt nagyon hosszú idő az életemben, amikor nem értettem a feladatomat, nem tudtam mit kell csinálni, rendkívül sok külső és belső zavaró tényező volt, de úgy érzem, hogy ezt a tékozló fiúi időt, az ez alatt az idő alatt szerzett tapasztalatokat a mostani munkámba bele tudom illeszteni.

Fekete Ágnes: Egyébként a család hová való, Magyarországon nem gyakori név a Giovannini?

Giovannini Kornél: A családom az olasz-Svájcban egy icipici kis faluból való. Kétszáz éve jöttek el az őseim. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, akkor ott éhínség volt és itt találtak munkát, életteret, lehetőséget.

Fekete Ágnes: Hogy lett református a család?

Giovannini Kornél: Olaszországban is vannak ám reformátusok.

Fekete Ágnes: Nyáron sokan utaznak külföldre. Van egy mozgalom, amely lehetőséget nyújt arra, hogy fiatalok karitatív, diakóniai szolgálatot végezzenek külföldi egyházi intézményekben. Závody Emesét az Önkéntes Diakóniai Év vezetőjét hallják.

Závody Emese: A Diakóniai Év a Református Zsinati Irodán belül működő szervezet. 1996-ban alakult. Elsősorban református fiatalokat hívunk fel arra, hogy erre a programra jelentkezzenek. De, nemcsak reformátusokat, nyitottak vagyunk minden felekezet felé.

Fekete Ágnes: Miért éppen a református zsinathoz tartozik ez?

Závody Emese: Úgy, hogy amikor megalakult ez a program, akkor az ottani vezetés úgy döntött, hogy jó lenne, ha a zsinaton belül működne. A kezdeti években a Missziói Osztályhoz tartozott és azután később önállósultunk. A Diakóniai Év egy olyan program, amiben sok minden benne van. Benne van a fiatalság, benne van egész Európa, benne van a nemzetköziség, benne van a társadalmi misszió. Talán ezért is egy kicsit kilógunk a zsinati struktúrából, mert annyi minden benne van. Ez egy olyan program, ami fiataloknak, 16 és 28 év közötti fiataloknak szól. Magyarországon, Kárpátalján, nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban lehet önkéntes szolgálatot vállalni protestáns egyházaknak a keretében.

Fekete Ágnes: Sok a jelentkező?

Závody Emese: Éves szinten kb. 150-160 jelentkezőnk van, amiből kb. 100 fiatalt tudunk elhelyezni. Tehát egyeseket sajnos vissza kell utasítanunk, jelenleg túljelentkezés van. Magyarországon körülbelül 20-25 fiatal szokott részt venni a programban, akik Nyugat-Európából érkeznek, Erdélyből és Kárpátaljáról, illetve Magyarországról kb. 70- 80 fiatalt küldünk ki éves szinten Nyugat-Európába, illetve az Egyesült Államokba.

Fekete Ágnes: Kik vannak most Magyarországon?

Závody Emese: Általában nagyon sokan vannak Németországból, Hollandiából, Erdélyből, Kárpátaljáról, de az idén fogadni fogunk Dániából és az Egyesült Államokból is fiatalokat. A társaság egyébként nagyon vegyes, különböző motivációkkal jönnek. Vannak olyanok, akik mindenképpen azzal a céllal jönnek, hogy szeretnének segíteni – Istent dicsőíteni. Vannak olyanok, akik keresik a helyüket ebben a világban, nem tudják, hogy később mit szeretnének csinálni, de úgy gondolják, hogy másoknak segítve talán meg tudják találni a helyüket ebben a világban. Néhányan, ez által az élmény által Istent is keresik, és abban szeretnénk nekik segíteni, hogy meg is találják. Az utolsó szemináriumon, amikor volt a búcsú este, tartottunk egy olyan búcsúzkodást, hogy mindenki kiválasztott magának valakit és kívánhatott a másiknak egy speciális kívánságot a következő évre, a visszautazásra, a hazautazásra, az egész életre. Volt egy magyar lány, aki egy külföldi lánynak azt kívánta: "Azt kívánom Neked, hogy találd meg Istenedet". Azt hiszem, hogy ez egy olyan csodálatos kívánság volt és egy pillanatra a német lány is csak nézett-nézett rá és azt gondolta, hogy ez egy speciális kívánság, de jó kívánság. A tavalyi évben volt egy olyan élményünk, hogy megérkezett Németországból egy önkéntes, nem túl szép ruhában, lelógó nadrággal. Idősek otthonában szolgált és az idősek otthonában először furcsán néztek rá, hogy milyen fiatalember ez, és azután az egy év alatt megszerették, rájöttek, hogy nagyon jól dolgozott, nagyon szerette az öregeket. Valóban a külső nem mindig azt árulja el, hogy mi lakik a lélekben. Mind a nénik, mind az ott lakók, az intézetnek a vezetői azt mondták, hogy ez egy csodálatos ember volt, nagyon sokat segített. Magyarokra nézve is volt már olyan, hogy a szülők nem akarták engedni, hogy sérültekkel foglalkozzon valaki, mert az egy nagyon nehéz munka, nagyon nagy kihívás. Kérték, hogy keressünk neki egy olyan szolgálati helyet, ami könnyebb, talán gyerekekkel, vagy felnőttekkel, gyülekezetben való munka, de azután mégis elvállalta a fogyatékosok közötti szolgálatot. Egy év múlva, amikor hazajött, akkor a szülők köszönték meg, hogy milyen jó, hogy sérültekkel foglalkozott, mert ez volt a legcsodálatosabb szolgálati hely, amit számára keresni tudtunk.

Fekete Ágnes: Kialakul végül is egy kapcsolat velük, egyfajta közösség.

Závody Emese: Az egy év alatt nemcsak a szolgálati helyeken dolgoznak, hanem tartunk négy-öt szemináriumot is. Ezek mindig egyhetes találkozások és itt is nagyon fontos, hogy az itt tartózkodó fiatalok, mint csoport, összenőjenek. Együtt tudjunk imádkozni, énekelni, megbeszélni a problémáinkat. Az olyan csodálatos élmény, amikor egy- egy ember személyes problémákkal, személyes kérdésekkel, a "hogyan tovább"-okkal hozzám fordul és segíteni tudok és megosztjuk egymással ezeket a pillanatokat. Ezek nagyon fontos dolgok.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez egy nagyon jó próba, hogy egy évre elmegy, otthagyja a szüleit, otthagyja a hazáját.

Závody Emese: Mindenképpen így van. Tehát, azt hiszem, hogy ez alatt az egy év alatt felnőtté válnak az ideérkező 18-19-20 évesek és úgy mennek el egyrészt, hogy megszeretik azokat az embereket, akikkel foglalkoztak, Magyarországot is egyébként többnyire megszeretik. Megtanulnak magyarul és a kötődések mindenképpen megmaradnak és visszajárnak szolgálati helyekre, látogatják az embereket, segítenek.

Fekete Ágnes: Általában mit mondanak, mi volt a legjobb itt Magyarországon?

Závody Emese: A pozitív értelemben vett befogadás. Tehát, ha valahova megérkeztek, akkor rögtön megkínálják őket mindenfélével. Mindig a vendégszeretetet emelik ki. Ebben az évben például voltunk egyszer Révfülöpön és ott mindenféle jeleneteket kellett előadni arról, hogy hogyan örülünk, hogyan szomorkodunk, hogyan éljük meg az agressziót, hogyan találunk kapcsolatokat és amikor valakinek ki kellett állnia a reflektorfénybe és bemutatni egy találkozást. Utána, amikor leültünk és beszélgettünk, akkor nagyon sok érdekes dolog előjött. A Diakóniai Év is erről szól egy kicsit, hogy találkozzunk másokkal, idegenekkel, idegen országgal, idegen nyelvekkel és a találkozásban egy kicsit önmagunkat is megismerhetjük. Fel kellett állni két székre, porondra, odamenni a másikhoz, bemutatkozni és mondani valamit. Volt aki kezet fogott, valaki átölelte a másikat, volt, aki először körbejárta a másikat és megnézte elölről, hátulról – milyen furcsa ember. Utána beszélgettünk, hogy tényleg különböző formában közeledünk másokhoz, de az nagyon fontos, hogy közeledjünk, hogy találkozzunk másokkal. Volt egy olyan is, hogy pl. ki hogyan éli meg, azt, ha valaki mérges. Nagyon furcsa dolgok jöttek ki. Aki azt gondolta volna magáról, hogy nem tud kiabálni, akik olyan szelídek és nem hangosak, ebben nagyon tudtak kiabálni és utána meglepődtek azon, hogy tényleg kiabálnak. Érdekes volt. Nagyon sokat énekelünk, ez a csoport egyébként is egy nagyon éneklős társaság volt. Voltunk már Pécsett, Gömörszöllősön, Nagykőrösön.

Fekete Ágnes: Mi az, ami a legnagyobb sikert aratott?

Závody Emese: Minden évben elmegyünk Kárpátaljára az egész társasággal, mert Kárpátaljára is küldünk cigánymisszióba fiatalokat. 4-5-6-an ott vannak. Tavasszal elmentünk és végigjártuk Kárpátalját, Beregszásztól Nagydobronyig. Ez egy olyan élmény volt, amit azt hiszem, hogy nagyon sokan nem fognak elfelejteni. Ebben az évben csináltunk egy nagyon érdekes dolgot. Elmentünk a Rábára egy kenutúrára. Ez egy elég nehéz feladat és mivel sokan most csinálták először, ez is nagyon összehozta a társaságot, igazi csapattá formálta.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Máté írása szerinti Evangélium 6. fejezetéből a jól ismert Mi Atyánk egy kérését.

”A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.”

Ahogy járunk-kelünk az országban, elszörnyedve láthatjuk az összetöpörödött búzaszemekkel terhes kalászokat, amint éppen aratnak. A szívem összeszorul és néha bűnösnek is érzem magam, hogy nem könyörögtünk eléggé a jó Istenhez életadó esőért. Mindig lelki kérdésekkel foglalkoztam én is és a mindennapi betevőért nem imádkoztam szentül. Valahogy nem tudjuk ezt a kérdést elhelyezni kegyes dolgaink között. A munkahely, a tanulás, az egészség sokszor szerepel templomaink, hajlékaink imatémái között, de a mindennapi, az a kevés, amire szükségünk van, kevésbé kerül elő. A földbevágott kapa gyümölcse nem sokat ér a mai tőzsdéken. Nem gondolunk bele, hogy voltaképpen olyan kevés az, ami nélkül valóban nincsen élet. Nem igaz az, amit a sok reklám duruzsol, nincs szükség TV-re, nincs szükség mosóporra, nincs szükség telefonra, nincs szükség elektromos automata, csillogó és villogó szerkezetekre, de szükség van a kovászra és a lisztre. A testünket földi por, életünket ezzel kell megelégítenünk. Most itt ez a sovány aratás, itt ez a szűk esztendő, még a széna is olyan drága, hogy sokan eladják jószágaikat. Ami pedig kisegítené a gazdákat a bajból, abból olyan sok van, hogy nem lehet értékesíteni, mert tele van vele a piac. A földeket ki akarná bérelni? Napszámba menni sem igen akar menni senki e kicsiny hazában, inkább gyorsan pénzt keresni. Így a határon túlról érkezők bujdosnak munkáért a földeken, rettegve a feljelentőktől. Ez a kép azt regéli el a jövő nemzedéknek, hogy eleiknek nem volt érték a mindennapi betevő falat. Nem fontos, nem kell igazán, nem érdemes érte izzadságcseppeket hullajtani, nem éri meg a kapát a földbe vájni, nem kifizetődő a kenyér, amit pedig egyedüli szükségként nevez meg a Mi Atyánk. Mai értékrendünk sorában, ha jobban belegondolunk, így maga az élet, az életadó étel devalválódott. Az még szomorúbb, hogy sokszor mi, keresztyének is ezt a kitapintható folyamatot lelkileg megtoldjuk egy arasszal. Amikor a test kívánságát, az egészséges vágyat nem tesszük a helyére. Úgy állítjuk be, mintha csak lelkünk volna, lelki bajaink, lelki gondjaink. Holott, az ép testben ép lélek mondás igazságát mindannyian átéljük napról-napra. Micsoda szellemi magaslatokra kerül ez az egyetlen mondat, ha végiggondoljuk világunk előbb felsorolt életvesztő deformációját. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. E mondat előtt ott van egy hatalmas felmérése és felismerése az ember valódi szükségének. Istenre épített, mégis földön járó értékrend az, amelyik Isten országa és akarata után a napi betevő falat kérdését látja. Ott van ebben a kérésben a szántó-vető ember, aki sírva hullajtja a búzaszemeket a földbe, mert szinte minden vagyonát veti bele az anyaföldbe. Ott vannak kétségei, égbezengő kiáltása, hogy van értelme?! – és mégis megy. Koszosan és izzadtan tér haza minden este. Megszeli a kenyeret, keresztet vet rá. De, ott van ebben a kérésben a kapáló, ekéző ember is, aki küzd a gyomokkal, aki az aszályban megkapálja szinte értelmetlenül a kukoricát, pedig alig van egy-két cső a száron. Mégis megy, izzad a hőségben és kapál. És, ott van ebben a kérésben az arató, aki hálát tud adni azért, ami van, azért a karéj kenyérért, ami megment az éhhaláltól. A pohár vízért, ami jut a kiszikkadt kút aljáról. Bármilyen kevés a búza, mégis megfonja az aratási koszorút, mégis elmegy a templomba, mégis hisz abban, hogy túléljük a következő telet is. Ezek mind olyan képek, amelyekkel sok ember nem tud mit kezdeni. Csendes eseményei emberi sorsuknak, titkos belső tartásuk, amik a jövendő mindennapjának garanciái. Mert, ha ők nem volnának, ezek a minden ellenére a kapát földbevágó emberek, akkor valóban nem lenne kenyér az asztalunkon. Ha nem lenne, aki fillérekért is megfeji a tehenet, aki nem hagyja ott szülőfaluját, aki küzd sokszor maga sem tudja miért, akkor most nem beszélhetnénk az imádságról sem. Ebben az aszályos évben talán minden évnél inkább égbekiáltó példaképek ezek az emberek, akiknek az élete azért roskadozik, amit kérünk minden imádságunkban: a mindennapi kenyérért. Ők szinte elénk élik öntudatlanul azt az értékrendet, amit Isten teremtett, amit nem ez a világ diktál, hanem azt, hogy valójában kevés dologra van szükség. Ha minden nap letennének elénk egy vekni kenyeret, már miénk lett az, amire valóban szükségünk van. Isten adja, hogy a Mi Atyánk mormolása közben, amikor elmondjuk: "Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És, Jézus mennyei és földi értékrendje is a miénk lehessen.
Ámen