2003-09-10

Dr. Nagy István, Birinyi Márk, Benke József, Apostol Judit, Xerovits Géza

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Ezekben a napokban kezdődik a felsőoktatás a felsőoktatási intézményekben. Különböző reformoktól hajtva, néha sújtva próbálnak egyházi intézményeink tanárokat, tanítókat, szociális munkásokat és lelkészeket képezni. A Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolára látogattam el, ahol a kar főigazgatójával, Dr. Nagy Istvánnal és néhány diákkal beszélgettem.

Dr. Nagy István: Elég sok változás történt a nyár során: megjelenik kötelező módon a kredit rendszer minden felsőoktatási intézményben. A felsőoktatási törvény módosult.

Fekete Ágnes: Ha jól hallottam, októberben néhány gyülekezetbe el fog néhány diák menni azzal a céllal, hogy bemutassák a főiskolát és mintegy, toborozzanak ide hallgatókat.

Dr. Nagy István: Minden esztendőben jó néhány gyülekezetben megfordulunk előadásokkal, és most a Dunántúli Egyházkerületnek egy egyházmegyéje hívott bennünket. Ez mindenképpen jó a diákoknak is, iskolának is és azt remélem, hogy akit meghívnak, talán ők sem bánják meg.

Fekete Ágnes: Ennek a főiskolának sajátsága két szak: az egyik a kántor szak, a másik a diakónus szak. Ezek olyan pályák, amelyeket talán nem is ismernek olyan sokan, vagy már nincs is olyan, hogy kántor-hitoktató, ami a régi világban volt. Milyen jövője van ennek a két szaknak?

Dr. Nagy István: A kettő közül a kántor van nehezebb helyzetben. A diakónus a szociális munkással van párban. Ezek nagyon közeli területek, sok átfedés is van a kettő között. Voltaképpen a szociális munkásnak az egyházi változata diakónus. A végzett diákok vagy az egyik, vagy a másik vonalon el tudnak helyezkedni. A gyülekezeteinkben nagyon nagy szükség lenne diakónusokra, mert az egész társadalommal együtt a gyülekezeteink is elöregedőben vannak. Nagyon sok az idős, beteg ember. A lelkészek meg – ahogy én látom – nagyon túlterheltek, nincs idejük igazán arra, hogy pásztorálják a gyülekezeteket. Ebből nagyon sok gond van. Ez igazában a diakónusok feladata lenne, vagy az övéké is. Sajnos, a kommunizmus alatt a diakónia teljesen elcsökevényesedett az egyházban és igazában a legöregebbektől eltekintve, el is felejtette az egyház, hogy mi az, hogy diakónus. Nemcsak annyi, hogy a néhány otthonunkat egy évben egyszer valamiféle adománnyal segítjük. A kántor szakkal hasonló a helyzet. Mondtam, hogy nehezebb helyzetben van. A jelentkezők száma is elég kevés, nem is van nagyon főállású kántor a gyülekezeteinkben. És van egy törvényi rendezetlenség is, mert kialakult – szintén a kommunizmus alatt – ez a nyári kántorképző tanfolyam, ami nem azonos semmilyen tekintetben azzal a képzéssel, ami nálunk történik nappali tagozaton, főiskolai szinten. Nincs megkülönböztetve igazán a kántori státusz. Jogosan elő lehetne írni, hogy kiemeltebb, vagy nagyobb gyülekezetekben, városi gyülekezetekben bizony, nem mindegy, hogy ki ül a hangszer mögött. Nem mindegy, hogy két ujjal pötyögtet valamit, vagy suszter basszusokat fog. Ezt is rendezni kellene. Mindenütt ugye, az anyagiakra hivatkoznak, ami biztosan valós is. Alapvetően más jellegű missziói koncepcióra lenne szükség.

Fekete Ágnes: Tehát sorrendiség kérdése az egész?

Dr. Nagy István: Tulajdonképpen így is mondhatjuk, hogy sorrendiség kérdése. Ez mind a missziónak a részei, erre kellene minden szellemi, anyagi és egyéb erőt koncentrálni. Ez megelőzné azt, hogy üres templomokat óriási összegekért tatarozunk például. Nem akarom ezt semmisnek mondani, mert erre is szükség van, de a sorrend nem mindegy.

Fekete Ágnes: Most itt éppen csendes napok vannak, most indul a tanév. Miért fontos az, hogy csendes napokkal induljon el?

Dr. Nagy István: Ez az iskola megpróbál nemcsak a nevében református lenni. Kezdettől fogva csendes napokkal indul a tanév. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyosfajta lelki ráhangolódás, lelki, szellemi feltöltekezésnek lenne ez az ideje a nyár után. Külső előadókat hívunk, igyekszünk a szakoknak megfelelően valamilyen kapcsolódó előadást hallgatni. Ilyenkor együtt van a diákság.

Fekete Ágnes: Láttam, hogy még a titkárnők is beültek az előadásra meg az áhítatra.

Dr. Nagy István: Igen. Nemcsak a diákokon, meg a tanárokon múlik egy egyházi iskolának a lelkülete vagy a lelkisége, hanem azokon a dolgozókon is, akik egy ilyen intézményben tevékenykednek. Próbálom ezt komolyan venni.

Fekete Ágnes: Birinyi Márk, negyedéves tanítói hittanotthonos hallgató, Apostol Judit, negyedéves tanító hittanoktató hallgató, Benke József, másod éves tanító hittanoktató.

Birinyi Márk: A tegnapi napon, meg az elmúlt napokban nagyon magam alatt voltam. Még van egy vizsgám is, egy kényszerűen halasztott vizsgám. Magyarul: megbuktam. Nem volt kedvem tanulni a vizsgára és tegnap este hárman átjöttek és addig noszogattak, amíg át nem énekeltük (énekvizsgáról van szó) kétszer az egészet. Olyan jó volt ezt is megtapasztalni, hogy máshol nem biztos, hogy törődnének az emberrel és noszogatnák, hogy gyere és csináld. Egyszerűen, ha bejön valaki erre a főiskolára, akkor itt egy olyan légkör fogja meg, ami máshol nem hiszem, hogy megvan.

Fekete Ágnes: Mi az, ami Titeket idevonzott? Volt egy tanító, tanár, akinek esetleg a példaképe előttetek van?

Birinyi Márk: Nekem elsősorban az volt meghatározó, hogy erre a főiskolára jöttem, hogy van hittanoktató szak. Ha tanítóképzőre szerettem volna menni, akkor választhattam volna közelebbit is. Miskolc mellett lakom. Református gimnáziumba jártam és gyermekkoromtól kezdve a hittantanáraim, vallástanáraim példaképek. Néha negatív példák is, egy dac is van az emberben, hogy lehet ezt másként is csinálni.

Fekete Ágnes: Van negatív hitoktató példád?

Birinyi Márk: A rosszból is lehetett tanulni. Azt, hogy az ember nem úgy csinálná, vagy másképp csinálná. Vannak kritikáim – mint szerintem másnak is. Nemcsak beszélni, hanem meg is mutatni, hogy talán lehet úgy is csinálni, hogy eredménye is legyen a hitoktatásnak.

Fekete Ágnes: Hogy szeretnél Te hitoktatni?

Benke József: A hitoktatásnak a lényege az, hogy nem elsősorban a gyerek fejébe belenyomni azt, hogy igenis neked hinned kell és gyere a templomba. Volt arra is példa, hogy "írjál olvasónaplót" az istentiszteleten elhangzottakról. Szerintem ennek nem sok értelme van. De, igen is egy példát adni a gyermek elé, hogy lássa azt a tanára, tanítói életéből, hogy lehet ezt másképp csinálni és nemcsak úgy, ahogy az életben a média, a reklámok ezt sugallják.

Fekete Ágnes: Mondtad, hogy volt pozitív példa. Tudnál erről egy pár szót mondani?

Birinyi Márk: Több pozitív példa is volt. Például, bármikor oda lehet menni hozzá, ha az embernek szüksége van rá és nem úgy, van, hogy bezárja maga után a kaput és utána azt a tanárembert nem tudom megkeresni és nem tudom a problémáimat esetleg megbeszélni vele. A személyes kapcsolat és beszélgetés fontos. Egy gyerek nagyon megérzi azt, hogy ki beszél őszintén, és ki beszél csak úgy falból, hogy mondjon valamit. Azt is megmondani, hogy ha valami még nem tiszta előttem sem, mert hiszen lehetnek még ilyen dolgok, amiben én sem vagyok okosabb, bölcsebb, mint ők. Ezt is ugyanúgy meg lehet mondani szerintem egy hétéves gyereknek is. Két vallástanárom volt, mert jártam fakultációra is. Mind a két vallástanárom példa volt. Lekötötték a gyereket. Volt olyan helyettesítés, pl., hogy bejött és egy olyan osztály voltunk, akikkel nehezen lehetett bírni, és szabályszerűen ki lett üldözve a teremből, mert nem bírt velünk. De volt olyan két hitoktató, aki bejött, megszólalt és ott valami megszólalt, megmozdult, lecsendesedett az osztály. Tudott valamit közvetíteni, ami végül is az ő hivatása. Tudott átadni valamit abból a szeretetből, amit ő már megtapasztalt.

Apostol Judit: Az általános iskolai tanító nénim tett rám nagyon pozitív hatást. Egy kis faluban voltunk, Tolna megyében, Tengelicen. A tanító néni egy középkorú, idősödő néni volt és nagyon szerettük. Ő ugyanolyan volt, mint a "jó tanító néni" és hitoktató. Bármikor lehetett hozzá menni és szeretném, hogy ha az utókor rólam is így emlékezne meg, hogy bármikor, bármiért lehetne hozzám menni.

Benke József: Én is Pápán érettségiztem, sokan jönnek ide Pápáról. Az ott megszerzett élmények engem arra vezettek, hogy a teológiára menjek, amit el is kezdtem, de rá kellett jönnöm arra, hogy ahhoz én még kicsi vagyok a hitemben. Ott a dékán tanácsára kerestem meg az igazgató urat, hogy szeretnék Nagykőrösre menni. Tavaly tényleg ide becsöppentem. Kellő feszültséggel és izgalommal, mert nem volt ilyen szándékom soha, hogy hittanoktató, vagy tanító legyek. Soha meg nem fordult a fejemben, "kényszerűségből" jöttem, de most már látom az isteni szándékot – már akkor is sejtettem, de – határozottan érzem, hogy jó helyen vagyok.

Fekete Ágnes: Szeretnél már tanítani?

Benke József: Igen.

Fekete Ágnes: Itt most két fiú van, tanító bácsi. Eléggé ritka jelenség. A többi tanítóképző főiskolán talán még ennyi fiú sincs, mint itt Nagykőrösön. Ez is egy sajátos jelenség.

Benke József: Felelősség. Én, személy szerint szeretnék tanítani, ha innen kikerülök és úgy érzem, hogy szükség lenne férfi tanítókra is.

Birinyi Márk: Igenis vannak olyan dolgok – szerintem -, amit egy női tanító más oldalról és másképp reagálna le. Valahol elvesztette a presztizsét, ha lehet így mondani, a tanítóképzés. Ha valaki tovább szeretne tanulni, akkor is azt mondja, hogy: Á, jó lesz neked a tanítóképző is. Én is, ha megemlítem, hogy tanítóképzőbe járok, méghozzá reformátusba, sőt még hozzá hittanoktató is leszek, akkor ez a három dolog többszörösen hátrányt jelent, tehát szó szerint: néha kinevetik az embert. Néha jó érzés kimondani, hogy: igen is tanítani szeretnék, tanító leszek és hittanoktató.

Benke József: Valószínűleg nekem is azért szorult ennyire hátra ez a tanítóskodás, mert alsó tagozatban ugye, egy tanító néni volt, felső tagozatban fele-fele arányban volt. Bennünk már ez így tényleg bennünk van ez a tanító nénis dolog. Ez régen igen is egy férfi pálya volt, az akkori társadalmi berendezkedésnek volt tudható, de nem indokolt, hogy ennyire lecsökkent a férfiak száma. Szerintem a nehézségeit látva, tényleg nem könnyű egy kisgyereket megtanítani az írásra, a helyes beszédre, olvasásra és hogy vegye fel a társadalomnak a kötöttségeit és azt elviselje. Ez abszolút nem mondható nőies dolognak.

Fekete Ágnes: Hallottuk, nem kis kihívás az, ha valaki a tanítói pályát választja. A nagykőrösi iskola is küzd azzal az országos jelenséggel, hogy a fiatalok kevéssé választják ezeket a nevelő, humán pályákat. Nem számolhatunk be másról a teológiák vonatkozásában sem. Bár, én biztos vagyok abban, hogy ez a tendencia meg fog változni és kiegyensúlyozottabbak lesznek a különféle pályák, ebben az évben 54 hallgatóból várhatóan 10 iratkozik be az első évfolyamra a Pápai Református Teológiai Akadémián. A kis létszámú oktatásnak persze nagy előnye is van. Hogyan is folyhat le egy óra a leendő lelkészek számára? A következő beszélgetésben szinte bepillantást nyerhetünk egy kurzusba. Xerovits Géza, az ószövetségi tudományok adjunktusa beszél nemrég megjelent könyvéről a Krisztus születése előtti korról, a Holt tenger melletti Qumránról és arról, hogy mennyire hasonlít az a kor, amelyben Krisztus üzenete megjelent a mi korunkhoz.

Xerovits Géza: Most megjelent egy könyv, "Átalakuló hagyományok" címmel. Ez a könyv gyakorlatilag egy nagyon fontos korszaknak a teológiájáról szól, ami a Krisztus születése előtti két évszázad és Krisztus születése utáni egy évszázad, amit leegyszerűsítve szövetségközi kornak szoktak mondani. Tehát az Ószövetség nagyjából már lezárult, az Újszövetségnek a megírása még éppen elkezdődik. Több tanulmány kifejezetten a Qumráni közösségnek, tehát a Holt tenger menti közösségnek az irodalmára fókuszál. A qumráni közösség az egy olyan rendszer, amelyik a Messiásra való ószövetségi reflexiónak a csekély számú és elszórt utalásait elkezdi összegyűjteni és elkezdi ezt egy eljövendő alakra kivetíteni.

Fekete Ágnes: Ki a Messiás?

Xerovits Géza: Ki a Messiás? Ez egy nagyon jó kérdés. Mi nyilván keresztények, keresztyének megmondjuk azt, hogy Jézus Krisztus a Messiás. Krisztus, azaz felkent. A Messiás szó is azt jelenti, hogy a felkent, aki majd az eljövendőt, a csodálatos történelmet lezáró korban valami hihetetlen nagy embert, világot és természetet átalakító üdvösségközvetítő cselekvést fog végrehajtani. Azt szoktuk mondani, hogy az Ószövetség előre jelzi az Úr Jézus Krisztust. De, az is nyilvánvaló, hogy az Ószövetségnek ezek az előrejelzései elsősorban az újszövetségnek az értelmezése, újraolvasásának a fényében válnak igazán világosakká. A qumráni közösség érezte azt, hogy ez egy olyan pont a teológiában – tehát a Messiás személyére, az eljövendő üdvösségközvetítő személyére való reflexió -, amelyet érdemes annál nagyobb mélységben kidolgozni, mint ahogy ezt az ószövetségi szent szerzők megtették. És a kereszténység is ilyen volt, hogy az is érezte, hogy ez az a pont, ahol az ószövetségnek a tanítása a legdinamikusabban és az ószövetség tanításához való hűség szempontjából is a legjobban fejleszthető témák egyike.

Fekete Ágnes: Tehát, erre föl lehet fűzni a gondolatokat?

Xerovits Géza: Igen. Fel lehet fűzni a gondolatokat. Az ószövetségi vallás két lábbal a történelemnek a talaján élt és tudta, hogy a történelem az egy olyan dolog, amelyben jó meg a rossz események is folyamatosan követik egymást. Ugyanakkor az Ószövetségnek egy nagyon optimista történelemképe volt, mert nagyon jól tudta, hogy az egész fölött ott áll Isten, aki ezt szankcionálja. Tehát a történelem az nem profán történelem volt számukra, hanem üdvösség, üdvtörténet volt, vagy szent történet. Ez a gondolkodás azután szépen egyre inkább elkezdett odáig menni – különösen abban a korban, amikor a zsidóságnak az intézményei megrendültek -, hogy ha most az aktuális történelmi szituációban nincsenek nekünk üdvösségközvetítő intézményeink, akkor az Isten ad majd egy olyan kort, meg ad majd egy olyan személyt, amely korban, meg amely személy ezeket a megrendült intézményeket helyreállítja.

Fekete Ágnes: Így alakult ki ez a Messiás váradalom is?

Xerovits Géza: Igen és azután az ókori zsidóságnak számos csoportja volt az, amelyik ezt a témát fontosnak ítélte meg.

Fekete Ágnes: Hogy keletkezett a qumráni közösség?

Xerovits Géza: A Krisztus előtti második századnak a zsidóságában egyes csoportok között a viszony meglehetősen feszültté vált. Ennek a korai zsidóságnak egyes csoportjai de facto megszerezték a nép fölött a hatalmat. Ezek voltak a makkabeusok vagy a hasmoneusok, akik élenjáró szerepet töltöttek be a hellenista zsidó felkelésben. Viszont ezek a makkabeusok, akik azután királyai és főpapjai lettek a zsidóságnak, ezekkel teológiailag nagyon erőteljesen szemben állt egy olyan csoport, ami a kor zsidósága palettájának pont a másik szélsőségén helyezkedtek el a qumrániak, és ezek a qumrániaiak a főpapságot szerintünk illegitim módon megkaparíntó hasmoneusokkal olyan mértékig ellentétbe helyezkedett, hogy még magából a társadalomból is kivonult. Azt mondta, hogy ez a társadalom olyan, ami egy igaz izraelita számára nem követhető, ezért a társadalomnak a peremén élték a saját életüket. A központjuk a Holt tenger mellett volt Qumrán nevű rom mező. A közösség ennél jóval nagyobb volt. Judea nagyobb városaiban is éltek, Jeruzsálemben is volt egy negyedük gyakorlatilag, de a szellemi központ ez a Qumrán menti közösség volt.

Fekete Ágnes: Úgy tűnik, hogy Jézus tanítása Keresztelő János tanítása visszanyúlik ehhez a közösséghez.

Xerovits Géza: Jézus is és korábban Keresztelő is, meg azután a korai keresztény mozgalomnak bizonyos alakjai is… Tehát senki nem indult tiszta lappal, mindenki valahol felnő. A qumráni közösség, vagy ahogy másképpen mondjuk: az esszérusoknak a közössége, az egy olyan közösség volt, amely szimpatikus lehetett a kor zsidósága nagyon sok embere számára. Mindenki keresi az identitását, mindenki keresi azt, hogy hova tartozik és sokan voltak, akik azt mondák, hogy: ez egy szimpatikus értelmezése a hagyományainknak és akkor ehhez csatlakozunk. Az Evangéliumot író János az biztos, hogy kapcsolatban volt velük, Keresztelő is kapcsolatban lehetett velük, és Jézus is ismerte az ő tanításukat és sok helyen reflektált az ő tanításaikra pozitíve is és negatíve is. Jézusnak a szava: nem állnak messze a mennyeknek országától, de nem is birtokolják az igazságnak a teljességét. Tehát sem Keresztelő, sem az evangélista, sem Jézus nem vált esszérussá, mert tudták, hogy az Igének a magja ott van a gondolkodásukban, de nem tudják kimondani a teljességet. Nyilván, a zsidó keresztény gondolkodásban benne van egyfajta sajátos közösségi élet, amely nem feltétlenül működik mindenben együtt azzal a profán társadalommal, amely profán társadalom nem igazán vevő azokra az igazságokra, amely igazságokat a mi rendszerünk hirdet. És, akkor ez nyilvánvaló, kézenfekvő, hogy ha nem vevő rá ez a társadalom, akkor kivonulunk. Aki a kötetet elolvassa, valószínűleg, képes lesz majd párhuzamoknak a meghúzására. Ugye a korai keresztény közösség nagyon érdekesen, nagyon alkotó módon, adott esetben szemelgetett a körülötte levő korszaknak a gondolkodásából és nem volt szívbajos akkor, hogy ha akár zsidó témákhoz, akár hellenista témákhoz kellett nyúlnia. Ismerték a körülöttük lévő világnak a szerteágazó gondolkodásmódját és nagyon jól tudták azt, hogy melyek azok az apróbb tématöredékek, amelyeket fel kell csippentgetni ahhoz, hogy a mi rendszerünk az összefüggő rendszer lehessen.

Fekete Ágnes: Aki a könyv iránt érdeklődik, keresse fel Pápai Református Teológiát. Címük: 8500, Pápa, Március 15. tér 15. Ha bármilyen más kérdésük van, írjanak címünkre. Igyekszünk minden levélre válaszolni. Nemrég szerkesztőségünkbe érkezett egy levél, amelyre egyik hallgatónk ezt a címzést írta: Fekete Ágnes, Református Szerkesztőség, Budapest. A posta megtalált. Ha lehetséges, mégis inkább írják a levélre a teljes címet: 1146 Budapest, Abonyi utca 21. Várjuk leveleiket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás Próféta Könyvének 38. fejezetéből:

”Már azt gondoltam, hogy életem delén kell elmennem a holtak hazájának kapuiba, megfosztva többi éveimtől. Hajlékomat lebontják, mint a pásztorok a sátrat. Megfosztanak tőle, összetekeri életemet, mint takács a vásznat, elvágja életem fonalát, reggeltől estig végez velem. Csipogtam, mint a fecske vagy a rigó. Nyögtem, mint a galamb, szemeim fönnakadtak. Uram, szenvedek, segíts rajtam! Uram, az éltet mindenkit, engem is csak az életet ezek után, hogy megerősítesz és meggyógyítasz. Bizony, javamra vált a nagy keserűség, hiszen megmentettél az enyészet vermétől. Csak, aki él, aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most.”


Egy imádságot olvastam fel, amelyet Ezékiás király írt. Egy olyan ember volt ő, akinek a személyes élete szinte keresztezte a történelem menetét. Amikor Isten népe sorsát jóra fordította, az ő élete kerekét mintha széttörni szándékozna. Nagy betegség tört a királyra. Ezékiás régóta nem törődött önmagával. Szanhérib asszír király támadásai foglalták el minden erejét. Azután egyszer kénytelen észrevenni, hogy ő maga is létezik. Élete törékeny testéhez van kapcsolva. Ez a még pislákoló mécses mindennél fontosabb. Rájött, hogy maga az élet a lehetőség arra, hogy meglássa Istent. Megbetegedett és kínlódva lemondott önmagáról. A próféta is arra kéri, hogy vessen számot a házával. A király szipogott, mint a fecske és mint a darumadár. Történetünkből kiderül, hogy arról az emberről, akit egyszerűen felszámoltak, Isten másképpen gondolkodott. Az az ember, akiről mindenki lemondott, meghallja a mondatot, meghallgattam imádságodat. Isten visszaküldi Ézsaiást, meggondolja magát. A Bibliában több helyen szerepel ez a késleltetés. Isten először ítéletet tervez Ninive ellen, azután mintha meggondolta volna magát: mégis megmenti. Mintha ezek a történetek szándékosan azt hangsúlyozzák, hogy Isten másképpen gondolkodik rólunk, mint mi őróla. Mi elképzeljük a szigorú Atyát: Amit megmondtam, megmondtam! Isten azonban kegyelmes rácsodálkozásra késztet. Ezékiás meggyógyul és egy imádságot ír. Mint az ifjú szerelmes, megírja élete egyetlen versét. Pergament vesz elő és keresetlen szavakkal leírja félelmét és szabadulását. Furcsa, hogy valaki akkor döbben rá az élet értékére, amikor megérinti a halál. Világunk ellentmondásos tapasztalata, hogy az tud hitelesen szólni az életről, aki számol a halállal. Hogyan létezik az, hogy a hiteles életnek mintegy feltétele a halál? Miért kell a sírt és a poklot megjárni ahhoz, hogy a győzelmet is meglássa az ember? Ezekre a kérdésekre nincsen válasz. Hiszen, a halál nyilván nem feltétele az életnek. Mégis, azt tapasztaljuk Ezékiással, hogy a halál érintésére van szükségünk ahhoz, hogy tudatára ébredjünk, mit jelent embernek lenni. Ilyenkor az ember megdöbbenve áll: hogyan lehetséges? Még élek? Zaklatott útjainkon megállunk és elkezdjük dicsérni Istent. Megértjük, hogy az élet valójában a mennyei Atya dicsőítése. Aki él, aki él, az dicsőít téged – olvashatjuk. Félreérthetetlen Ézsaiás ismétlése. Kétszer mondja, hogy: aki él, mert aki kettőzötten él, aki – szinte – újra él, az dicsőít téged. Aki élete mögött egy másik életet is lát, egy arcot, aki megkegyelmezett, az jön rá, hogy az előtt az arc előtt élni az az élet. Isten ölelésétől válik valójában életté az élet. Ez a megértés azonnal sorrendbe rakja összes dolgunkat. Összetöpörödnek még a legvallásosabb szavaink is. Nem tudunk kegyes múltunkra hivatkozni, nem mondhatjuk, hogy én jó ember vagyok és csak a hatalmas Isten van, és a mi törpe lényünk. Igazi önismeretre csak akkor jutunk, ha ilyen isteni pillantásra tudunk hátratekinteni. Akkor Isten időt adott a királynak. Mindenki tudja, hogy a napórát nem lehet visszaállítani. Mos mégis, mintegy jelszerűen, csoda történik. Isten megmutatja, hogy fölötte áll az időnek és történelemnek, királyoknak és országoknak. Nyilván nem véletlenül, Izrael szabadulásakor történt mindez. Kiderült, hogy nemcsak átmenetelt rajta a sors, hanem Isten forgatja kezében az idő kerekét. Nekünk is megadja Isten, hogy akármilyen módon is, de a napok darabolódása helyett az életet meglássuk és sorsunk fölé emelkedhessünk. Dimitrij Karamazov mondja Dosztojevszkij regényében: De élek és a bányában minden csákányütésnél és minden verítékcseppnél érezni fogom, hogy élek. És akkor, mi elítéltek, ott a föld alatt Szibéria aknáiba befalazva egy tragikus himnuszt fogunk énekelni Istenünknek a föld alól. Akinél van, az öröm. Bármilyen furcsa, ez is egy szabadulási élmény himnusza. Mi mindannyian a legkülönbözőbb utakon megérthetjük: Aki él, aki él, az dicsőíti Istent.
Ámen

Similar Posts