2003-10-08

Kunfalvi Hilda, Pentaller Attila

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Sokan nem szeretik ezeket az őszi napokat, mert az elmúlásra emlékezteti őket. Bármilyen szépen sárgállanak az erdők, csak egy röpke idő, amíg gyönyörködhetünk bennük. Október nemcsak az aradiak, az 56-osok hősi halálának emlékével terhes, hanem a mi elmúlásunk hírét is hordozza. Akik hittel élnek, azok képessé válnak kicsit másként látni a természet körforgását. A betegség, a gyengeség és a halál üzenetté válhat mindannyiunk számára. Most egy olyan asszonyt halhatunk, aki daganatos betegségét úgy élte meg, hogy – bármilyen furcsa – a rákkal valami jó is érkezett az életébe. Világossá lett számára a hit ereje. Miután felépült, elkezdett betegeket látogatni és a Tétényi úti Kórház betegsegítő csoportjában tevékenykedik. Miközben a Budapesti Külső Kelenföldi Gyülekezetben is aktívan részt vesz az életben. Kunfalvi Hildát hallják.

Kunfalvi Hilda: A betegeknek szoktam mondani, amikor ismerkedünk: megkérdezem, hogy tud-e úszni. Ha tud, akkor nagyon jó, mert úgy rábízza az ember magát a vízre és úgy érzi magát, amikor a vízben úszik, mint amikor Isten tenyerén van. Nem süllyed el. Ha valaki nem tud úszni, akkor már bajban vagyok. Amikor beteg lettem, akkor még a kórházban nem is szabadott beszélni arról, hogy rákos valaki. Az onkológián nem tudom, mit gyógyítottak. Egymás között sem illett erről szólni, vagy leintettek, ha erről beszéltünk. A betegek egymás között nagyon magukra hagyva érezték magukat. Nem volt kivel megbeszélni, hiszen az orvos és a személyzet akkor is igen-igen el volt foglalva. A hazugság a legteljesebb volt. Neked semmi bajod nincs. Te meg fogsz gyógyulni

Fekete Ágnes: Gondolom, még nagyobb félelmet keltett, mert az ember érzi, hogy ez nem igaz.

Kunfalvi Hilda: Nem annyira félelmet, mint inkább magárahagyottságot.

Fekete Ágnes: A rák szó maga is, sokszor nagyon félelmetesként hangzik.

Kunfalvi Hilda: Igen. Mondták azt is, hogy az onkológia a halál előszobája. Szerintem akkor sem volt, most meg pláne nem az. A félelem szerintem abból adódik jobban, hogy mindentől, ami ismeretlen, az ember irtózik. Mondom, mi betegek éreztük, hogy valahogy ez így nem jó, és ha más nincs, akkor egymásba kapaszkodjunk. Amikor én kikerültem a kórházból, akkor hallottam, hogy az onkológiai klinikán a Kékgolyó utcában szerveznek – az volt az első – betegsegítő csoportokat, ismertetik a betegségek lefolyását. Volt ott egy Napsugár Kör. Egyszercsak itt a XI. kerületben, a Tétényi úton is alakult egy ilyen betegsegítő csoport, TUBA Klub a neve. Tumorbetegek Klubja. Itt is, amikor tudok, előfordulok. A betegsegítésem az úgy alakult, hogy először is tanultam. Elkezdtem járni a csoportba segíteni az embereket. Aki ismerős szólt, hogy valakinek szüksége lenne segítségre, ahhoz elmentem és beszélgettünk. Aki rákos, az egy igen-igen megváltozott lelkiállapotba is kerül. Egészen furcsa reakciókat vált ki. Ezért azon sem vagyok megbántódva, hogy ha elküldenek. A legteljesebb mértékben megértem őket, pedig kapaszkodással könnyebb lenne kijönni a gödörből.

Fekete Ágnes: Úgy gondolja, hogy az életvitelében volt valahol a gyökere annak, hogy daganatos beteg lett?

Kunfalvi Hilda: Kimondottan lelki problémából indult. Valakik becsaptak, visszaéltek a jóhiszeműségemmel és a lelkemre vettem. Elég sokáig nem tudtam túltenni magamat rajta, rágtam magam belül.

Fekete Ágnes: Hogyan történt ez annak idején, amikor először megtudta, hogy daganatos? Gondolom az szörnyű lehetett.

Kunfalvi Hilda: Nem különösebben. Úgy volt, hogy influenzás lettem. A pajzsmirigyem megdagadt. A körzeti orvosunk nagyon gondosan elküldött rögtön és megállapították, hogy itt bizony egy pozitív dolog van. Egy hét múlva megműtöttek, úgy hogy szinte gondolkodni sem volt időm, mert már ott voltam akkor, hogy kijövök a kórházból. De, nem! El kellett menni az onkológiára. Tulajdonképpen a kórházban töltött idő alatt döbbentem rá, hogy hova is kerültem.

Fekete Ágnes: Nem voltak akkor félelmei?

Kunfalvi Hilda: Nem. Nem emlékszem rá, hogy félelem lett volna bennem, mint a környezetemben hallom sokaktól. Én a II. világháborút is átéltem. A szomszéd házban voltunk, a mi lakásunkat lebombázták. Hál, Istennek a mi pincénk már olyan rozoga volt, hogy már a szomszédba kellett menni, így életben maradtunk. Voltak különböző tüneteim, de a félelem, mint félelem valahogy nem jelentkezett. Valahova máshova gyűrtem le ezt az érzést kicsi gyerekkoromtól kezdve. Megint csak a II. világháborúnak köszönhetően – édesapámat elvitték katonának, engem beadtak Szentendrére református intézetbe és utána a Rózsák terei Evangélikus Árvaházban voltam. Lehet, hogy a félelem azért nem volt bennem, mert ilyenekkel indultam.

Fekete Ágnes: Tehát a hite akkor megtartotta?

Kunfalvi Hilda: Én akkor még nem hitnek neveztem, hanem egy olyan stabil lelkiállapotnak. Rá vagyok Istenre bízva és ő tudja, hogy ez mire jó.

Fekete Ágnes: Most is ezt érezte, hogy az Isten valahol benne van ebben a történetben.

Kunfalvi Hilda: Igen. Bizonyos kiegyensúlyozottságot jelent. Ez vitt a segítés felé is. Részint azért, mert én magam is megtapasztaltam, a férjem támogatott, engedett, ami nagyon jó, mert nagyon sok férj, amikor a feleség itt holmi nőtársaságba megy el, akkor nem nézi jó szemmel azt, hogy miért nincs itthon.

Fekete Ágnes: Soha nem érezte, amit azért elég sok ember szokott érezni, hogy miért engedte meg ezt az Isten, miért történt ez velem?

Kunfalvi Hilda: Nem. Én ezt a miértet már sokkal előbb levetettem, hogy miért éppen én? Ez nem volt jellemző és nem volt erős gondolat. Azok a rossz dolgok, amelyek értek minket úgy családilag, végiggondolva megállapítottam, hogy a rossz után mindig jött egy olyan jó, amit csak azon a görbe úton lehetett elérni. Ha nem jártam volna, meg mondjuk itt példának, a rákbetegségnek a kanosszajárását, akkor továbbra is maradtam volna befelé forduló, kevésbé segítő. Tehát, jó volt ez. Akinek nincs hite, annak úgy sem lehet adni. Az erőszakosság ebben a dologban pedig a legtöbbször a visszájára üt. Ezt megint a jó Isten rendeli el. Kellenek barátok és talán olyanok, akikkel nagy szomorúság történt és tényleg részt vevők benne, hogy érezze, hogy nem hazugság, de érezze azt, hogy körülötte vannak. Egyensúlyt kellene találni.

Fekete Ágnes: Jó lenne, ha az egyházban is az emberek minél inkább oda tudnának állni a másik felé egyszerű emberi gesztusokkal.

Kunfalvi Hilda: Igen. Ezt valahogy így kellene. Más az, ha hívják az embert, más az, ha önként megy oda. Egy egészség forrás, vagy TUBA Klub. Ide az emberek hívás nélkül, önként jönnek. Tehát hallott valamit és önmaga indul. Amikor nagyon hívogatnak, az sokakban még mindig visszatetszik. Különösen, hogy eddig az egyházi élet nem volt ilyen intenzív és ez sokakban visszatetszik, hogy most van. Egyszer mentünk kórházba és direkt úgy szoktam fogalmazni, hogy Isten nevét kikerülöm. Nemcsak azért, mert a parancsolat úgy szól, hogy ne emlegessük őt, ha kell, ha nem. Rám szólt, hogy arra gondolok? Igen. Arra gondolok. Akkor már nem kerülgettem a kását. Ha valaki érti, akkor érti, de ha nyakon öntöm vele, akkor elszalad. Van ilyen tapasztalatom. A TUBA Klubban meg is beszéljük.

Fekete Ágnes: Mondta azt, hogy azután, amikor megműtötték, akkor jöttek az áttétek. Ezek nem rögtön jöttek?

Kunfalvi Hilda: A mellemben találtak egy csomót, akkor az újra kibicskázták onnét és kezeltek tovább egy másik szerrel. Egy vizsgálatnál kiderült, hogy a májam nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Valamit találtak benne. Ott kellett feküdni az infúziós tű alatt. Mi csináltuk azt, hogy felolvastunk egymásnak, hogy gyorsabban teljen az idő. Valaki odaült a másik mellé beszélgetni. Tehát a szobában és az osztályon igen jó hangulat volt. Innen még barátságok is szövődtek.

Fekete Ágnes: Amióta az utolsó kezelés lezajlott, azóta nincsen semmi?

Kunfalvi Hilda: Évenként járok kontrollra és úgy néz ki, sehol semmi.

Fekete Ágnes: Közben jártak templomba. Ott mit szóltak, hogy abban a közösségben hogy élte meg a hitét?

Kunfalvi Hilda: Titokban tartottam akkoriban a betegségemet. Nem tudták akkor. A világ is más volt, a körülmények is másként alakultak. A gyülekezet is most sokkal nyitottabb.

Fekete Ágnes: Most már beszél a betegségéről?

Kunfalvi Hilda: Most szokás, hogy egymás bajáról tudunk és imádkozunk egymásért. Egyik társunk feleségét kétszer is kellett operálni, mert az első műtét nem sikerült. Hívtuk egymást és tudtuk, hogy mikor volt a műtét. Jó érzés, hogy ha imádkozik az ember a másikért. Mit tehet az ember mást? Ez nem kevés. Az ima erejét meg kell tapasztalni és akkor tudja az ember, hogy az mennyi. Engem intézetbe adtak, meg árvaházba adtak. Igen, a körülmények azok nagyon gyengék voltak. A családból ki lettem szakítva, de tényleg az a rossz hozta el azt a jót, hogy ilyen hitben nevelődtem, ami tulajdonképpen egy mentőöv volt itt, a derekam körül. Egyszer Mátraházán fent voltunk a párommal egy olyan szünetben, amikor hozzájárultak, hogy elmehetek, a várost elhagyhatom, akkor rám jött egy szokásos rosszullét. Ez is egyik tünete, hogy olyan fáradtság önti el az embert, hogy ha a Kálvin téren vagyunk, az sem érdekes, leül a földre. Mondtam, hogy most azután nem kell húzni-vonni magam a falig, hogy megtámaszkodjam, hogy megálljak egy pillanatra, itt most azután a Mátrában belefekhetem az avarba. Ez egy olyan érintés volt – szegény férjem, mint egy kis kotlós, rohangált körülöttem – ,úgy éreztem, hogy az avar el kezd melegíteni. A laza falevelek között egészen belesüppedtem és elkezdett melegíteni. Nem fáztam, de mégis a föld vett körül. Egy pillanat alatt átéreztem azt, – ősz volt – hogy mennyire természetes dolog az, hogy az ember elhal, meghal, lehull a falevél és azok a társaim milyen szeretettel vesznek engem körül és milyen melegséggel. Átvitt értelemben véve, ha én meghalok, akkor az egy csuda jó dolog lesz. Attól kezdve én a halált abszolút elfogadom és várom. Ez talán egy kicsit túlzás, de teljesen jóban vagyok vele, elfogadom, hogy az Atya hazahív. Azt mondja, hogy: ennyi gyertya volt a mécsesedben, idáig volt. Most gyere haza. Ez nekem olyan természetes lett ott, ahogy feküdtem a földön. A természetben is körforgás van: születünk és meghalunk. Ahogy felkeltem, akkor már nem akartam olyan görcsösen meggyógyulni, hanem lesz, ahogy lesz. Utána jött a második műtét, a májprobléma és a másik tavasszal azt mondták, hogy kegyelemmel elbocsátunk. Én mondtam itt is, a kis fiatal lelkészünknek, hogy ha mennek fel Mátrába, csinálják meg azt a gyakorlatot, hogy feküdjenek bele az avarba. Ősz van, a természet rendje a körforgás és úgy álljanak hozzá, ha valaki meghal, hogy visszamegy az Atyához. Jöjjetek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugosztalak titeket. Én ezt írattam a szüleimnek a sírkövére. Jó hosszú volt, de ezt írattam rá. Szóról-szóra: akik az életben megfáradtak, megtörettek, részint maguk szabták magukra a megtöretést, részint pedig a környezet súrlódott hozzá keményebben, mint ahogy kellett volna. Megnyugosztalak titeket, és ott pihentek.

Fekete Ágnes: Aki szeretne a betegsegítésbe bekapcsolódni, kérjük, írjon címünkre: 1146 Budapest, Abonyi utca 21. Hallottuk, mennyire fontos megtalálni azt a hangot, amivel a megfelelő környezetben Istenről szólhatunk. A Szarvasi Református Gyülekezet is erre igyekszik. Nemrég egy helyi kirakodóvásáron próbáltak játékokkal jelen lenni. Új templomuk alapkövét is az elmúlt hetekben tették le. Pentaller Attila szarvasi református lelkészt hallhatják:

Pentaller Attila: Gyermekjátékainkhoz odaültek különböző városokn polgármesterei és ott ütötték, verték a diót. Ugyanis, feltettünk egy egyszerű kérdést, hogy egy dióba bele tudtuk-e rakni a Bibliát. Ezen elgondolkodik az ember, mert nyilván nem. De, akkor miért kérdezzük meg? Kaptunk egy lehetőséget, hogy ezt megfejtsék, bele tudtuk-e tenni a Bibliát a dióba? Kértük, hogy törjenek fel egy diót. Erre mindenki vállalkozott, mert egy diót feltörni mindenki tud. A diót egy két méter hosszú csövön gurítottuk le és amikor kijött a cső végén, akkor kellett feltörni. Nagyon sokaknak sikerült, nekem csak a huszadik próbálkozásra, körülbelül. Akkor tényleg adtunk nekik egy olyan diót, amelyikben benne volt a Biblia. Ha szétnyitották, látták, hogy benne volt egy grafika, ezzel a közismert képpel, a szétnyitott dióval és beleírva János Evangéliuma 3,16: Mert úgy szereti Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nagyon sokan megkérdezték, miért ez a Biblia. Miért van ebben az egyetlenegy mondatban benne a Biblia? Egyik fiatalom kitalált egy másik nagyon ötletes játékot, aminek nincsen igazán anyagigénye, de egy kukoricából készült pukiból ragasztottak különböző dolgokat, napszemüveget, kivirágzott a kockakő… Nyállal ragasztották a gyerekek. Akinek nem sikerült, el is fogyasztotta utána. Nagyon szerették a gyerekek ezt a foglalkoztatót, a felnőttek szívesen vásároltak. Készítettünk üdvözlő lapokat, teafilterből origamival. Ott jöttünk rá, hogy nem is ezeknek van nagy keletje, hanem a szépen hímzett üdvözlő lapjainknak és szarvasi, békés megyei és egyéb hímzésekkel díszített, pici, kb. 5 cm átmérőjű hímzéseket készítenek, amelyeket mi színes kartonokba ragasztunk és üdvözlő lapként árulunk. Nem haszonért. Körülbelül olyan, mint egy téglajegy a templomra, szinte anyagköltségen áruljuk és nagyon sokan így szereztek tudomást a templomépítésünkről. Például Bagamérről egy református otthonban is az idős nénik hímeztek számunkra és most a templomunk alapkőletételéhez is üdvözletet küldtek, mert személyesen nem tudtak eljönni.

Fekete Ágnes: Mikor volt az alapkőletétel?

Pentaller Attila: 2000. áprilisában határozta el a gyülekezet, hogy mindenképpen szükséges már a templom a szolgálatainkhoz, ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. A következő év szeptemberére már elkészült az engedélyezett templomtervünk, 2001 végére. Tavaly 2002 szeptemberében hozzáfogott a kivitelező és most, 2003. szeptemberében már az alapkövet helyeztük el a szinte teljesen kész templomban.

Fekete Ágnes: Szarvas inkább evangélikus központ, amennyire én tudom?

Pentaller Attila: Igen. A 18.500 lakosból körülbelül 900 vallotta magát a népszámláláskor reformátusnak. 85 éves a gyülekezetünk. 1918- ban alakult nyilván minden és semmi nélkül, tehát a gyülekezet szeretne valahol otthon lenni. Egy olyan házat szeretne, amit tud, hogy az övé, és oda úgy mehet haza, mint ha valóban hazatérne. 1929- ben templomépítéshez fogtak már elődeink, de a gazdasági válság közbeszólt, és ez a templomépítés meghiúsult. A II. világháború végével ismét gyűjtöttek, 1949-ben már templomtelkünk volt, azonban 1953-ban a városi tanács élve az akkori korszellemmel és politikai háttérrel, minden ellenszolgáltatás nélkül elvette a templomtelkünket és semmit nem adott érte. A felépült parókiának három szobáját nyitották össze. Ez az egyetlenegy termünk. A gyermekistentiszteleteket a konyhánkban tartjuk, mert másutt nincs rá lehetőség, hogy párhuzamos alkalmat tartsunk. Így a harmadik évezred elejére ért meg a gyülekezetben, hogy jó, akkor próbáljuk meg és Isten segítségét kértük ehhez a nagy vállalkozáshoz.

Fekete Ágnes: Mi van még itt a fényképeken? Itt emelik a toronysüveget éppen a tetejére.

Pentaller Attila: Igen. Akkora tömeg nézte végig a süveg felemelését a toronyra, hogy az utcán nem lehetett közlekedni. Többször meg kellett állni az autóknak. A szakmunkásképző intézet néhány osztálya tanul a szomszédságunkban és csodáltam a pedagógusokat és örültem, hogy a gyerekeket nem erőltették arra, hogy a tábla felé figyeljenek, hanem kijöttek velük az utcára és végignézték.

Fekete Ágnes: Egyébként is nagyon érdekes, egy kicsit a csonka toronyra emlékeztet ez a kő alakú torony rész.

Pentaller Attila: Többen, férfiak megkönnyeztük, amikor felkerült a toronysüveg. Érzelmileg egészen különös hatása volt ránk.

Fekete Ágnes: Azután itt látunk egy csomó, mosolygó arcot, gyermekeket, családokat.

Pentaller Attila: Hét vagy nyolc éve rendszeresen tartunk olyan csendes napot, vagy konferenciát, ami házassággal, gyermekneveléssel foglalkozik. Kívülről gyakorlatilag már teljesen késznek tűnik az épületünk. 70%-os lehet a készültsége, belül vannak elmaradt munkák, hiányzik a burkolás az épület nagy részében, hiányzik a festés. Egyik legmeghatóbb adományunk volt a következő: Kárpátalján voltunk két napot. Az ottani gyülekezet a csütörtök esti perselypénzével támogatta a templomépítésünket. Amikor látta rajtam lelkésztestvérem, hogy megilletődött vagyok és legszívesebben azt mondanám, hogy fordítsák másra, akkor azt mondta, hogy miért gondolsz olyanokat, amit ki sem mondtam? Nem olvastad a Bibliában, Te is, hogy a szegény macedónok is támogathatták a jeruzsálemieket, amikor azoknak volt támogatásra szükségük? És, miközben szabadkoztak, hogy csak ennyi meg annyi összeg van, ami egyébként nem is volt kevés, mert öt számjegy kellett, hogy leírjuk, akkor azt mondtam nekik, hogy tudom, ez nem ennyit ér, ez sokkal többet. Isten harminccal, százzal, néha még ezerrel is megszorozza azt, amit jó szívvel adnak a testvéreknek. Nemcsak pénzbeli adományok segítettek. Nekem nagyon sokat jelentettek a lelki megerősítések. Becsengetett valaki, elmondta, hogy ő is református, nagyon örült annak, hogy lesz egy református templom Szarvason. Hazamentem és elmondtam édesanyámnak, hogy képzelje édesanyám, református templom épül Szarvason. Édesanyám azt mondta, hogy lányom, abba a templomba még én is szeretnék elmenni, majd hozzátette: tudja, hogy az én édesanyám 95 esztendős? Ilyen hittel és reménységgel kimondani azt, amikor még az első kapavágás nem történt meg, senki nem tudta, hogy lesz-e rá fedezet, hogy lányom, abba a templomba én is szeretnék elmenni. Gergelyné, Anna néni nem tudott eljönni az alapkőletételre, de másnap, vasárnap ott volt az úrvacsorás istentiszteleten és 97 évesen velünk volt és együtt vacsorázott. Úgyhogy az özvegyasszonyok két fillérje nem biztos, hogy két fillér kell, hogy legyen, hanem lehet, hogy egy jó szó, egy reménység, amely nagyon sok lelkierőt tud adni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté Evangéliuma 7. fejezetéből.

”Aki tehát, hallja tőlem ezeket a beszédeket és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És, ömlött a zápor és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert sziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszik, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát és ömlött a zápor, és eljöttek az árvizek, feltámadtak a szelek és beleütköztek abba a házba, és összeomlott és teljesen elpusztult.”

Mindenki megdöbbenne azon, ha kiderülne, hogy a háznak, amelyben lakik, nincsen alapja. Már megéltem egy nagy kiköltözködést amiatt, mert a statikus megállapította, hogy életveszélyes egy épület. Egy nagy vízmosás van alatta. Az életünkkel kapcsolatban mégis ritkán tesszük fel a kérdést, mi az, ami mindent összetart? Ha feltesszük, akkor ilyen nagy és szent válaszokat adunk, mint a hit, a család, a szeretet és így tovább. Jézus sokkal gyakorlatiasabban gondolkodik. Azt nevezi alapnak, amit mi felépítménynek gondolunk. Aki cselekszi is a tőlem hallottakat, az az ember épít jó alapra. Tehát, nem úgy van, hogy szép elveink, dogmáink és hitünk képezik az alapot, és amit teszünk, az majd következménye, jó esetben, helyes gondolatainknak. A hallás és a tett inkább együtt, mint egy kettős ritmus adja életünk ütemét. Aki számára nem nyúlik minden szó azonnal kétfelé, egyik ága tetté lesz, a másik megértéssé, az biceg, az bizonytalanul él, mintegy vihar előtti állapotban. A hallás és a tett kettőssége adja az élet boldogságát. Adja azt a két lábat, amelyen mi, emberek járni tudunk. A beszéd a jelen és a múlt, a tett a jövő. Ha csak hallunk, ha csak szavaink vannak, akkor a felszínen lebegünk csupán. Az egészséges zsongást, a tavaszt ismerjük, de a betegséget, a halált nem. Ha csak tetteink vannak, akkor kapkodunk összevissza. Szétszóródunk ebben a világban, állandóan félünk az elmúlástól, mindig az őszre figyelünk, meg akarjuk állítani az időt, és ebbe a görcsbe belemerevedünk. Ha szavaink és tetteink, hallgatásunk és cselekvésünk, mint két kötél, összekötnek mindent, akkor megtaláljuk Isten harmóniáját. Ez az összhang, ez a ritmus, ez a kettősség a szikla, amire érdemes egy életet ráhelyezni. Ki mondhatja el magáról azt, hogy ő bölcs ember, mert amit hall a jó Istentől, azt meg is cselekszi. Bizonyára, senki. Jézus itt nem egy elérhetetlen mércét állít elénk, amikor a szó és a tett összhangjáról, mint alapról beszél. Inkább a szándékról, az útról van szó, amin járunk. Vajon, bennünk van-e az a vágy, hogy a jelen és jövő, érzékszerveink és tagjaink egyensúlyában éljünk? Adja Isten, hogy ezt a vágyunkat vihessük ő elé naponta.
Ámen

Similar Posts