2003-10-29

"Egyházi Híradó"

Most, amikor egyházunk készül legközelebbi zsinati ülésére, ahol sajtónk koncepciója lesz terítéken, nagyon tanulságos elolvasnunk az első református újság első számának lapindítóját. Demjén István volt budafoki lelkész volt 1925-ben az első, aki felismerte azt, hogy közös református újságot kell létrehozni. Így született meg az "Egyházi Híradó". Sajnos az ő neve, munkássága szinte a semmibe veszett. Senki nem tudott róla, amikor könyvtárainkban, levéltárainkban érdeklődtem. Pedig nagyon sokat lehet ma is tanulnunk tőle. Ez volt az első cikk. Nem akarom elhinni, hogy 1925-ben keletkezett.:

Református keresztyének! Temérdek magyar élet, magyar szellemi, erkölcsi és anyagi érdek pusztult el. Romok között járunk. A mi elpusztult gazdagságunk romjai között. Mintha az Ószövetség rab nemzete volnánk, ott ülnénk a babiloni vizeknél tétlenül szomorkodva, hegedűnket fűzfára aggatva. Rettenetes letargia borult reánk, pedig a nagy természetben nincsen pihenés, nincs megállás, örök törvény az örök körforgás: élet – halál, pusztulás – építés. Mérhetetlen kötelességeink vannak éppen nekünk, illetve az ország szívében lakó, Pest környékén élő reformátusoknak. Millió és millió szem tekint reánk, nemcsak a csonka országból, de határainkon túlról is néznek, figyelik, hogy mit csinálunk: élünk-e, dolgozik-e őseink kálvinista keresztyén hite, szeretete, vagy csak a név maradt meg, de a szív kihűlt, a lélek haldoklik.!? Értékeink pusztulása, sok ezer magát keresztlevél szerint reformátusnak valló, de egyházunk testéről leszakadt híveink elvesztése, cselekvésre kell, hogy serkentsen. Hiszen mi oly végtelenül szegények, kifosztottak, megtépettek vagyunk! Nekünk nincsen több veszteni valónk sem lelkiekben, sem anyagiakban! Akiknek még temérdek veszteségeink között a mi Istent félő, református vallásunkat, nemzetünket oly nagyon szeretni tudó szegény szívünk megmaradt, legalább mi találjunk egymásra, fogjunk össze, válogassuk ki a romok közül a még el nem veszett drágaságainkat és fogjunk hozzá az építés gyönyörű munkájához. Építsünk! Teremtsünk! Helyzetünk könnyű! Az alap, az ősi magyar református kultúra fundamentuma megvan, erre kell építenünk hitben, erkölcsben, anyagiakban gazdag házat teremtenünk. Erre a fenséges munkára hívjuk fel református híveinket. Ne maradjon ki senki! Jöjjön és vegyen részt a szegény, a gazdag, a gyermek, a felnőtt, az ősz aggastyán, a fiú, a leány, a gyári munkás, a gyáros, a földmíves az iparos, a tisztviselő, a tudós! Jöjjön minden református keresztyén. Szív szól a szívekhez, szív hívja a szíveket, ugye megértenek engem? Hogy tehát az építés munkájában mindenki részt vegyen, hogy híveink és közöttünk az érintkezés minél intenzívebb legyen, hogy a kálvinista keresztyén hit, erkölcs és műveltség szóban és írásban a kunyhóban is taníttassák, a református öntudat, a mi fenséges vallásunk, édesanyánkhoz, a mi református egyházunkhoz való hűséges ragaszkodás erősíttessék, hogy újjá szülessék a régi bibliás, zsoltáros, puritán református keresztyén magyar család, hogy mi legyünk e vidék "savai", "e világ világosságai", Isten dicsőségére, anyaszentegyházunknak javára – mi Pest környéki református egyházak lelkipásztorai – elindítjuk útjára ezt a kis lapot, az "Egyházi Híradót". Bekopogtat Pestkörnyékén és Ó-Budán minden református család ajtaján. Bekopogtat szerényen és kéri: engedjék be, olvassák el! Ami az egyházban történik, belőle megtudható. Egy nagy családot fogunk alkotni és az Egyházi Híradó lesz a levél, mellyel a nagy család testvér tagjai egymással érintkeznek. Örülünk az örülő szülőkkel, akik keresztelnek, könnyezünk a gyászolókkal… "Családi körben" házi istentiszteletet honosít meg … üde léleknemesítő, szép irodalommal gyönyörködtet, mindent megtesz, hogy híveiknek igaz, jó barátja legyen. …tartja fenn magát, hanem önkéntes adományokból. Kevevárán, Szegeden, Budafokon, mindenütt a református egyházunkat, vallásunkat szerető hívek áldozatos szeretete tartotta fenn és tette lehetővé, hogy minden református családhoz bekopogtasson. Az Egyházi Híradó minden református keresztyén lélek tulajdona kíván lenni… (Demjén István)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Reformáció ünnepére készülünk. Az ország számos protestáns templomában istentiszteleteket, ünnepeket tartanak, hogy megemlékezzünk arról, hogy Luther Márton kitűzte 95 tételét Wittenberg kapujára. Elkezdődött a reformáció. Az ünneplések között mi is szeretnénk egy kicsit megállni és megkérdezni: Vajon mitől is vagyunk reformátusok? Nem is olyan könnyű erre a kérdésre válaszolni. Stúdiónkban három református ember ül, akikkel együtt fogunk beszélgetni. Zalatnai István, az erdélyi gyülekezet lelkésze, aki a határontúliakkal foglalkozva számos esetben találkozik az identitás kérdésével. Géczi Lajost azért hívtuk ide, mert egy karizmatikus kisközösség tagja, a református egyház tagsága mellett. Ablonczy Balázs történész pedig magát kulturprotestánsnak vallja.

Géczy Lajos: Amitől keresztyén vagyok, attól vagyok református is. Ennek pedig legalapvetőbb dokumentumai számomra, a Szentíráson kívül, természetesen a hitvallások. Mivel mindezeket én is hiszem és vallom, ezért reformátusnak vallom magam. Nagyon tetszik az az egyetemes látás, ami a hitvallásokat megalkotó teológusokban megvolt: egy nagyfokú alázat és egy nagyfokú nyitottság nyilvánult meg számomra.

Fekete Ágnes: Tehát a református identitás nem valami beszűkülést jelentett az ő számukra?

Géczy Lajos: Pontosan. Nagyon kevéssé jelent kizárólagosságot. Egy valamihez kötötték magukat, mi az, ami egyedül megáll a Szentírás hatalma alatt. Ezzel magam is úgy gondolom, hogy mint keresztyén ember azonosulok. És, minden más dologban, a kevésbé lényeges kérdésekben ők nagyon is úgy nyilatkoznak, hogy egyházainkban ez elfogadott. Nem mindent látunk egyféleképpen, de Isten ki fogja mindenkinek jelenteni.

Zalatnay István: Géczy Lajos is mondta, a leghangsúlyosabb identitás, hogy ha a hitünkről, a vallásunkról gondolkodunk, az a keresztyén identitás. De, ezen belül azt mondhatnám, koncentrikus körökként vannak különböző hagyományai. A keresztyénségnek az egyik erőteljes hagyománya, a nyugati keresztyénség, azon belül van a protestantizmus, azon belül is van a reformátusság, és azon belül van a magyar reformátusság. Ez hagyományokat jelent, ami az ember életébe beleégetődik valamilyen nyelven, valamilyen érzelemi világban lesz a miénk a hitünk, a vallásunk.

Ablonczy Balázs: Történészként szeretek belehelyezkedni a magyar református hagyományba. Ez lehet, hogy kulturprotestáns és eleve elítélendő dolognak tűnik, de számomra az egy nagyon fontos viszonyítási pont. Egy olyan, hangsúlyozottan magyar közösség része vagyok, amelyik ebben a században jelentős gondolkodókat, államférfiakat: Ravasz Lászlótól Bibó Istvánig, vagy Tisza Istvántól Bethlen Istvánig, t adott ennek az országnak, amelyre azt hiszem, büszke lehet, még ha nem is mindig díjazza ezeket a gondolkodókat. Itt Budapesten úgy tűnik, mintha a reformátusság elveszőben volna a nagy szekularizált forgatagban, de tulajdonképpen, ha megnézzük a budapesti reformátusság elmúlt száz évét, akkor egy roppant dinamikus fejlődést látunk egyébként. Ez a fejlődés még most sem állt meg, és vannak lehetőségei az egyháznak. Tehát, én így tudom tételezni a magam reformátusságát: van egy gyülekezet, ami először a csepeli volt, azután most a Buda hegyvidéki, amelynek tagja vagyok, amelyiknek az életében a feleségem is részt vesz. Tehát van egy bizonyos, hagyomány által rögzült kerete az én reformátusságomnak, ami lehet, hogy nem szép dolog, de ez nem fosztja meg az embert a szükséges szellemi mozgékonyságtól, vagy nyitottságtól.

Fekete Ágnes: Miért nem szép dolog esetleg? Milyen feltételezés volt e mögött?

Ablonczy Balázs: Hallottam olyan véleményeket is, és az egyházi sajtóban is lehet olvasni, hogy nem a struktúra a fontos, vagy nem az a bizonyos hagyomány által való berögzültség. Ezen túl kéne lépni, mert ez a palást túl nehézkesen rakódik rá az egyházra. Én ebben személy szerint nem hiszek. Az lehet, hogy egy picivel több világra nyitottság elkelne, de szerintem ez nem egy olyan imperatívusz, aminek mindent félre kellene söpörnie.

Zalatnay István: Nagyon-nagyon sokatmondó volt az, hogy, a jó és okos gondolatokhoz mindjárt hozzá tetted, hogy szinte bocsánatot kérsz, mert lehet, hogy ez így nem stimmel. Szerintem ez nem belőled fakad, hanem abból a helyzetből, ami sajnos nagyon jellemzi a mai magyar református egyházat. Az ilyen gondolkodás, egy alig-alig megtűrt, valamilyen sajátos, furcsa eltorzulásnak, devianciának minősül. Természetesen ez nincs így, annak az esetében sincs így, aki a leghangsúlyosabban ezt mondja. Ott csak arról van szó, hogy valamilyen másfajta hagyomány, másféle közeg gondolkodása az, ami meghatározza az ő hitét. Azonban, leggyakrabban ez egyáltalán nem tudatosított, és ha arról beszélünk, hogy mi a református identitás, akkor azt gondolom, hogy az egyik sajátossága a református keresztyénségnek, az ez az igény. Tehát, a racionális feldolgozásnak, saját magam hitének ez a fajta tudatosítása.

Fekete Ágnes: Lajos, Te vagy az közülünk, aki nemcsak református közösségben élsz, gondolkodsz. Mi a különbség számodra aközött, hogy valaki eljár egy bármilyen gyülekezetbe, ilyen közösségbe, olyan közösségbe, vagy pedig egy református közösségbe?

Géczy Lajos: Azért, hogy ne kerüljek legalább ellentmondásba önmagammal, azt le kell szögeznem, hogy az a közösség, ahova járok, nem jelent másságot a református hitemhez képest. Tehát nem kell skizofrénnek lennem, hogy ha vasárnap délelőtt a Bihari útra megyek vagy máshová délután. Számomra ugyanaz a Krisztus test jelenik meg itt is és ott is. Valóban a hagyományokban vannak bizonyos különbségek, de nem látok szakadékot.

Fekete Ágnes: De, akkor mitől református a református? Nyilván nem véletlen, hogy nem iratkozol át oda, és mondod azt, mostantól kezdve nem vagyok már ide tartozó?

Géczy Lajos: Nem. Amiért máshova megy az ember, az nem valami specifikum. Ennek az én személyes életemben történelmi hagyományai vannak. Számomra az a közösség, vagy az a gyülekezet rendkívül sok pluszt hordoz.

Fekete Ágnes: Ezek talán kicsit hitelesebben, gyakorlatiasabban adják át a hitet?

Géczy Lajos: Nem merem mondani a hitelességet. Egyfajta családiasságot, egyfajta közvetlenséget, baráti kört, összejárást, ami valamilyen meg nem határozható módon a református gyülekezetben nem jött létre. Ez baj. Nagyon szeretném, ha ott is létrejönne. De, az a fajta minden vasárnap találkozunk egyszer, és végighallgatunk együtt egy istentiszteletet, ez nagyon fontos, de a hitem megélésének a hétköznapjaihoz kevés. Ebben a másik gyülekezetben rendkívül sok gyakorlati dolgot látok ehhez.

Zalatnay István: Nem úgy néz ki ez, hogy van a lényeg, pl. amit teológiailag, vagy valamilyen módon megragadunk és azután erre rárakódik ilyen-olyan hagyomány, van benne jó is meg szép dolog, de tulajdonképpen csak másodlagos és erről lehántható. Arról van szó, hogy a lényeg az csak valamilyen hagyományon keresztül hozzáférhető a számunkra. Nincs olyan, hogy én tudom a nyelvet, azután azon túlmenően van az, hogy ez most a magyar vagy az angol, vagy a német, vagy a spanyol nyelv. Nyelv nem létezik, csak valamilyen konkrét nyelv. Nincsen keresztyén lényeg, amire azután rárakódna leválasztható módon valamilyen hagyomány. Csak valamilyen hagyományon keresztül hozzáférhető számunkra a keresztyénség.

Fekete Ágnes: Mos én úgy látom, hogy egy kicsit ilyen anonim hagyomány kezd kialakulni. Tehát ezek a különböző kis közösségek – én így tudnám nevezni, hogy individuális keresztyénség. Minden arra fókuszál, hogy én és az Isten között legyen egy személyes kapcsolat, és ezen kívül minden más nem olyan fontos. Kimondatlanul épül egy olyan újfajta hagyomány, ami szintén hagyomány, csak nem tudom, merre vezet?

Géczy Lajos: Igen. Annyiban hagyomány, hogy a jelenség az nem új. Tehát az én dédpapám – emlékszem rá, a dédnagymamámra meg pláne, mert ő 102 évet megélt -, politikai okokból, Debrecenben az 50-es-60-as években nem járt templomba. Dédapám presbiter is volt, de egy idő után elszokott a templomba járástól, mert az, amit a szószékről hallott, (most nem mondom meg, hogy kinek a szájából) az oly mértékben nem kvadrált az ő egyéni világképével, hogy elkezdett egy olyan közösségbe járni, ahol Bibliát olvastak egymás között vasárnap délutánonként és azt értelmezték. Akkoriban ez politikai okok miatt is előfordulhatott. Most nagyon könnyedén azt lehet mondani, hogy erre megy a világ, individualizáció, stb. Én ezzel együtt nem látok olyan rettenetes nagy problémát. Vallásszociológiai felmérések kimutatták, hogy 1990 után volt egy nagy – mondjuk így – egyházi boom. Ez egy kicsit alábbhagyott, de jelenleg is van egy elég erős rekrisztianizáció. Érdekes módon főleg a nagyon alacsony, a nagyon magas végzettségűek és a fiatalok körében. Ki milyen utat választ hitének a megéléséhez, bizonyos keretek között. Lehet, hogy nem kell kimenni az utcára vagy a Nyugati térre és ott gitárral pengetni, de ha ezt ő így érzi jónak, akkor rendben van.

Ablonczy Balázs: Az, amit a dédapádról említettél, az mindig azt veti fel, hogy van-e önvizsgálatra készség ma az egyházban. Amikor valaki másfelé kezd el keresni, akkor valamit keres, amit nem talált meg az egyházban. Ha jól meggondoljuk, akkor a reformátorok ugyanezt tették, mert egyszer csak elegük lett abból, hogy Isten igéje, hogy Jézus Krisztus személye, hogy a megváltás kiveszett az egyházból. Ebből a hiányból fakadt valami. Szerintem nagyon sokszor a kis egyházak a megindulása azért következik be, mert az emberek elindultak abba az irányba keresni. Ez sokszor a mi hitetlenségünkből, megüresedettségünkből fakadt.

Zalatnay István: Így van. Egyébként azt hiszem, hogy ez is egy hagyomány, ami több száz évre megy vissza, amelyik az egész világot egy már minden más, és korábbi kultúrától erőteljesebben, individuális alapon építi föl és akarja megélni. Talán azért azt érdemes tudatosítanunk, hogy ha Magyarországon a reformátusságon belül kialakult egy olyan furcsa helyzet, amiben ezek a református hagyományoktól távol eső hit és kegyességi irányzatok nem hogy bevetté váltak, de szinte normatívvá váltak. Abban a politikai helyzetben szerencsétlen összejátszása volt egy államhatalmi érdeknek és egy egyházi vonulatnak. Az, hogy az egyház lehetőleg vonuljon ki a társadalomból, számolja fel a maga intézményrendszerét, és akkor nem fogják bántani, hogy ha csak individuálisan imádkozó, hitüket megélő emberekből álló kicsi közösségeket fog működtetni. Ez megtörtént. Kezdeti ellenérzések után az állam számára is többé, vagy kevésbé tudatosított módon elfogadható, kellemes helyzetté vált. Ugyanakkor nagyon sokan, akikben volt hajlam az ilyenfajta megélésére a maguk hitének, azt gondolták, hogy egy teljesen vállalható dolog. Azt gondolták ez a korrekt út és ugyanakkor másodlagos, vagy adott esetben felesleges sallangként ki lehet dobni a hajóból mindazt, amit évszázadok óta magunkkal hoztunk: az intézményeket, az iskolákat.

Ablonczy Balázs: A missziói lelkületet azt úgy kellett elfelejteni, mint gondolatkört.

Géczy Lajos: Ezt ma is visszahalljuk, hogy a politikát meg az egyházakat szét kell választani. Az egyház visszamegy egy olyan szférába, ahol úgy jól van. Kicsit ápolgatja a betegeket, kicsit imádkoznak.

Zalatnay István: Én azt hiányolom, hogy az egyház más hangon nem tud megszólalni a közéletben. Teljesen egyetértek azzal, hogy ez egy nagyon nehéz fogalmi játék, hogy politika meg közélet – ezt hogyan válasszuk szét. A politikai pártok egészen más aspektusból gondolkodnak és tesznek a társadalomban, mint az egyház. Ugyanazok a kérdések természetesen kell, hogy szerepeljenek. Tökéletesen elfogadhatatlan az, hogy az egyház erről, arról, amarról ne beszéljen, viszont képesnek kellene lennie arra, hogy egészen más szempontokból beszéljen adott esetben tényleg egészen heves, aktuális politikai kérdésekről is.

Fekete Ágnes: Volt Németországban egy felmérés, amikor megkérdezték az embereket, hogy miért nem járnak templomba. A jó nagy többség azt válaszolta, azért, mert ott nem kap semmit. Őket a gyakorlati élet érdekli, az érdekli, hogy az számára hol válik valóra. A templomban meg egy liturgiát talál, valamit, ami távol van az életétől. Tehát mindenben az a kérdés, hogy nekem az miért jó, ebben a korszellemben hogyan tudok megállni.

Géczy Lajos: Itt azért van egy bizonyos hárítás reflex. A templomba járás, meg a hit megélése az bizonyos felelősséget igényel. Tehát, hogy az ember azt mondja valamire, hogy igen, vagy azt mondja, hogy nem. Ez manapság egyébként a legritkább. Ilyen a korszellem, hogy az igeneink és a nemeink nagyon ritkák. Inkább a talán, a nem tudom dominál. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy én az egyház társadalmi működésével minden tekintetben elégedett vagyok. A hit felvállalása igenis felelősséget is jelent és ezt nagyon sokan nem tudják vállalni.

Ablonczy Balázs: A keresztyénség egész története során ez egy állandó újra és újra felvetődő kérdés, hogy mit tegyen az egyház akkor, amikor nagy különbség van az egyház világa és a világnak a világa között. A különböző korokban a különböző veszélyek erőteljesebbek. Van, amikor az a nagy veszély, hogy az egyház egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy mi van körülötte a világban, és annyira bezárkózik, gettósodik, hogy ez által alkalmatlanná válik a keresztyén evangélium tovább adására. Vannak más helyzetek, amikor pedig az egyház annyira alkalmazkodni akar a világhoz, annyira át akarja venni annak az eszközrendszerét, hogy saját magát megtagadja. Nekem az az erősödő meggyőződésem, hogy most inkább ez a második veszély áll fönn. Most nagyobb a veszélye annak, hogy az egyház mindenáron átvegye azokat a módszereket, amelyeket másutt a világban lát. Márpedig ez egy más világnak, egy gyökeresen más világnak az eszközrendszere. Nem hiszem, hogy reklámszakemberek alkalmazásával kellene átalakítanunk az istentiszteleteinket és mindazt, amit csinálunk. Jó másfélezer évvel ezelőtt nem az történt, hogy egy pici kis Krisztus keresztet is odaraktak a hatalmas Jupiter szobornak a lábához, hogy aki nagyon akar, az ott is egy pohár bort a földre önthet, hogy annak a Krisztusnak is áldozzon, hanem egy másik templomot építettek. Az a templom hosszú éveken át minden bizonnyal sokkal kisebb volt, mint a hatalmas Jupiter és egyéb szentélyek.

Fekete Ágnes: Tehát a plázák mellé templomokat szeretnénk?

Fekete Ágnes: Most, mivel ez a hónap utolsó szerdája, szokásunkhoz híven egy templomi prédikációt hallgatunk meg. Az igehirdető: Cseri Kálmán.

A Zsidókoz írt levél 10. részének 32. és következő verseiben így szól Isten igéje:

”De emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet állottatok ki. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”

Cseri Kálmán: A XVI. századi egyház reformáció két nagy alakjának Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak az életét valamennyire ismerjük, de a magyar reformáció fénylő alakjainak az élete és munkássága igen sok ember előtt teljesen ismeretlen. Akit bemutatok, az Szegedi Kiss István. Európa hírű tudós. Bázeltől Londonig nyomtatták a műveit már életében, de ő baranyai kis falvakban hirdette az evangéliumot, végvári vitézeknek mutatta a Jézus Krisztushoz vezető utat. Kiderült, hogy az ige hirdetőjét bilincsbe lehet verni, de az Isten igéjét nem. 1505-ben született Szegedi Kiss István Szegeden. Tizenkét éves volt, amikor 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte híressé vált 95 tételét a Wittenbergi Vár templomkapujára. Korán árva lett, de lehetősége nyílt arra, hogy itthoni iskolák után Bécsben és Krakkóban is tanuljon. Neki szenvedélye volt a tanulás. Magát Luthert is hallgatta. Nemcsak a fejében igyekezett minden tudományt összegyűjteni, hanem az akkor vagyont érő – csaknem egy századdal vagyunk a könyvnyomtatás megindulása után – már nyomtatott könyvekből is igyekezett vásárolni. Szegedi csaknem 200 kötettel tér haza. Amikor Wittenbergből hazajött, akkor Csanádon lett lelkész és tanító. A hírhedt püspök Fráter György azonban Nagyváradon hírét vette, hogy milyen virágzásnak indul a lelkiélet Csanádon, ráuszította katonáit Szegedire. Legelőszöris 200 könyvét rabolták el, azután mindenéből kifosztották, őt megkínozták, összeverték és egy szál, ronggyá tépett ruhában elkergették Csanádról. Innen Ceglédre ment, ott volt lelkipásztor, majd több állomás után Békésen lelkipásztorkodott. Itt azonban egy éjszaka német zsoldosok támadták meg, – ugyancsak hasonló indítékból, mint ahogy Csanádon – elvitték mindenét és csak nagy üggyel-bajjal tudta a puszta életét megmenteni. Ekkor ment le Baranyába. Oda, ahol Sztálai Mihály akkor már több, mint 120 református gyülekezetet alapított. Teljes erővel vetette bele magát a munkába. Járta a végvárakat, evangélizált a szó igaz értelmében, és a végén őt jelölték az egész Baranya püspökének. Itt jött egy harmadik nagy próba. Az 1561 új évén elmondott igehirdetésén megsértődött valaki. Ha a név a lelkületre is utal, akkor sokat mond, mert úgy hívták a hölgyet, hogy Fúria Albertné. Megsértődött az igehirdetésen és feljelentette Szegedit a töröknél. Mégpedig kémkedéssel, hiszen járta a végvárakat. Mi a csudáért mászkálna a végvárakban, ha nem kémkedik? A török elhurcolta, nagypéntekig vártak, és nagypénteken, amikor jött ki a gyülekezet a templomból, körülfogták az embereket és az időseket, gyengéket fogdosták össze elsősorban, köztük Szegedit is. Amikor Fúria Albertné megsúgta a töröknek, hogy milyen értékes foglya van, akit csak magas váltságdíjért engedjen ám szabadon, akkor ez a Peuid(?) nevű bég, aki a rabtartója lett, egyre magasabbra srófolta a váltságdíjat. A hívek, ha mindent összeadtak is, akkor sem tudták kiváltani szeretett lelkészüket. Két keserves esztendő következett a török fogságában. Nem tudta bebizonyítani, hogy nem kémkedett. Ezt a bizonyos béget közben Szolnokra helyezték, és ott az jutott eszébe, hogy hátha meggyorsítja a gyűjtést, ha Szegedi úgy megbilincselve néha prédikál Szolnok piacán. Fennmaradtak feljegyzések, töredékek az ő ott elhangzott igahirdetéseiből, és megrendítő az az alázat, az a bűnbánat, ahogy a maga és a népe nevében beszélt. Az az evangéliumi tűz, ahogyan a Jézushoz vezető utat, a megtérésre hívást tovább adta azoknak az embereknek, akiknek ott prédikálhatott. Itt történt egyszer egy jeles esemény. Gyuláról hazafelé tartott kocsin egy Mező Ferenc nevű ráckevei kereskedő és a felesége. Mivel Szegedi Gyulán is volt tanító, emlékeztek még rá. Tudták, hogy most fogoly, imádkozott a gyülekezet azért, hogy Isten szabadítsa ki őt. Ezt hallotta ott ez a házaspár. Hazafelé menet éppen akkor hajtottak át Szolnok piacán, amikor Szegedi ott prédikált. Megrendítette őket ennek a meggyötört embernek a látványa és ugyanakkor – különösen az asszonyra – rendkívüli hatása volt annak az igehirdetésnek, amit Szegedi mondott. Mindkettőjük szívében megfogant a vágy, hogy hozzá kellene segíteni ahhoz, hogy kiszabadítsák ezt az értékes embert. Nem sokkal ez után Mező Ferenc felesége gyermekszülésben meghalt. Halála előtt két dolgot kért a férjétől. Bármibe kerül is, váltsa ki Szegedit a török fogságából és vigye el Kevibe Ráckevére lelkésznek, mert ott éppen nem volt prédikátora a gyülekezetnek. Mező Ferenc teljesítette felesége kívánságát. Így került Szegedi Kiss István Ráckevére és élete utolsó kilenc évét ott már nyugodtan, mint gyülekezetépítő lelkész, és mint ritka értékű könyvek írója tölthette el. Egyszer hírét vette, hogy Peuid bég odajött a városba. Szegedi fogta magát, meglátogatta és ajándékot vitt neki. Ezt a bég nem tudta hova tenni. Ezen a beszélgetésen bocsánatot kért az idős lelkésztől. Szegedi visszaemlékezése szerint így hangzott a mondata a töröknek: "Bocsásd meg nekem leginkább is mindazokat, amikről csak mi ketten tudunk." Szegedit hosszú időn át úgy kínozta és próbálta vallatni, hogy egy székhez kötözte és az ötágú tatár korbáccsal addig verte, amíg a vére ki nem serkedt. Egy igazán szent ember. Valahogy úgy, mint ahogyan alapigénk azokról a keresztyénekről szól, akik akkor vértanú halált is kellet, hogy vállaljanak sokszor a hitükért, akikről a levél írója számunkra szokatlan, természetes egyszerűséggel írja: "Emlékezzetek csak a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet álltatok ki." Miért bántották Szegedit? Csak azért, mert a reformáció tanait hirdette. Csak azért, mert a kegyelemből a hit által való üdvözülés egyetlen módját adta tovább az embereknek, mindenkinek, akivel találkozott. És, egy szétesett országban, ahol valóban az volt jellemző, hogy aki kapja marja, és marták, hordták szét a mi népünk meglevő kincseit, és pusztították. Szenvedései közepette is fölemelt fővel, világosan és bátran hirdette, hogy : "van okunk reménykedni". Ha belegondolunk, hogy kétszer is megözvegyült, hét édes és három nevelt gyermekét temette el, és minden igehirdetése és könyve tele van reménységgel. Nem valamiben való reménységgel, hanem az élő Krisztusban való reménységgel. Minél jobban és igazságtalanabbul kellett szenvednie, annál mélyebbre alázta magát az élő Isten előtt és annál bátrabban igyekezett fölemelni az ő hitsorsosait a szenvedéseiből. Ha a német sarcol és a török átok rajtunk van, akkor azt mi hívő emberekként, Isten kezéből fogadjuk el. Az ő megérdemelt ítélete ez – prédikálta Szegedi például Szolnok piacán is, miközben csörgött a kezén a török bilincs. Bűnbánatra indít tehát Isten ítélete. De reménységre is, mert az az Isten, aki jónak látja most, hogy megpróbáljon minket, az az Isten tud és fog véget vetni is ennek a próbának. Ha megkérdezzük, hogy miért jött haza Szegedi, amikor marasztalták kint, és miért csinálta ezt és miért nem másként csinálta – úgy gondolom, hogy ebben a bibliai igazságban találjuk meg rá a választ. Akinek a szeme előtt Isten örök célja van, aki jobban szereti önmagánál azt a közösséget, amelyikbe Isten belehelyezte, az szolgálni akar. Aki úgy gondolkodik, mint például Szegedi Kiss István, az tudja, hogy ez nem véletlen, hogy Mező Ferenc uram éppen akkor látogat haza Gyulára, – még a szülés előtt meglátogatván a családját – amikor ott a hívők imádkoznak Szegedi kiszabadulásáért. És, éppen annyi pénze volt, hogy azt, ami addig már összegyűlt, azt ki tudta egészíteni és az a nyomorult török ekkora összegért végre szabadon engedte. Isten időzíti az eseményeket, ő irányítja az emberek gondolatát és akaratát. Isten szuverén úr. Ez éppen a szenvedéseink mélyén nagyon nagy vigasztalást jelent. Testvérek! Mi ma is egy szétesett országban élünk, amit sarcol ez is, meg az is, amelyiken szinte ott van egyfajta török, – ide valami más szót kellene találni, sokfélét lehet, pl. átok – ahol egyre nő a nyomorúság és sokakban egyre fogy a reménység, mikor lesz ennek vége és milyen állapotba kerülünk, amikor vége lesz. Ahol hihetetlenül nagy a lelki tudatlanság és a szellemi sötétség, ahol nagyon mélyre süllyedtünk erkölcsileg. Mond-e nekünk valamit ez? Amit a Zsidókhoz írt levél írója az akkor szenvedő keresztyéneknek mondott: Ne veszítsétek el a bizalmatokat, hiszen még a vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mert tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van a mennyekben. Hogy túllássunk azon, ami éppen most történik, hogy helyt álljunk ott, ahova Isten állított minket, és hogy kitartsunk abban, amit ő kezdett el bennünk. Isten szuverén úr ma is. És, ez az embert felül emeli a szenvedésein, a megaláztatásain, a próbákon. Ez reménységet ad még egy ilyen reménytelenné váló helyzetben is, mint amiben most van a mi népünk, mert mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Isten segítsen minket igazi reformálódásra, az igéhez való visszaigazodásra.
Ámen

FEL KELL ÉBREDNI! SÍPOS ETE ÁLMOS LELKIPÁSZTOR A REFORMÁCIÓRÓL ÉS AZ EGYHÁZ ELŐTT ÁLLÓ KIHÍVÁSOKRÓL
Forrás: Heti Válasz,
Devich Márton (Szerkesztett változat)

(…) Tény, hogy önt gyakran még egyházon belül is fundamentalizmussal vádolják. Ha azonban a fundamentum a Biblia, akkor egy lelkész számára ez nem inkább dicséret, mint vád?

Tudomásul kell vennünk, hogy a református vallás és egyház a XX. század végére sokat veszített identitásából. Nálunk jött létre a legtöbb irányzat. Ez azért fájó, mert éppen Kálvin volt az, aki a Szentírást mélyen tanulmányozva azt hangoztatta, hogy az egyházban mindennek Isten dicsőségére kell történnie, és ez csak akkor lehetséges, ha szigorúan a Biblia szerint működik egy- féleképpen. Ezért hoztuk létre a Biblia Szövetséget. Már a rendszerváltozás előtt voltak az országban úgynevezett ébredési csoportosulások, amelyek azonban egymástól elszigetelve nem tudták közösen hallatni a hangjukat. És nem volt egységes bibliai tanítás köztük arról, hogy mit jelent ma keresztyénnek lenni, Jézus Krisztus követőjeként élni.

Folytatódik ez az ébredés?

Kérdés, hogy mit értünk e fogalmon. Az egyházban a XVIII. század óta használják ezt a missziológiai szakkifejezést. Ébredésről beszélünk, amikor egy bizonyos helyen nagyobb tömegben térnek meg emberek, és fogadják el Jézust életük megváltójának. Van, amikor ez gyorsan megy végbe, de lehet lassabb folyamat is, ennek lehetünk tanúi egyházunkban a rendszerváltozás óta.

A folyamat most mintha lendületet kapott volna.

Lényeges változás újabban, hogy sokat beszélünk róla. Egyre többen hangoztatják, hogy valaminek történnie kell, igenis szükség van az ébredésre. De ne feledjük, hogy ez csakis a Szentlélek munkájának következménye lehet, tehát attól, hogy mi szeretnénk, még nem történik semmi.

Miért mondják, hogy valaminek történnie kell?

A káosz felé haladó világ óriási kihívások elé állít bennünket. Nézzünk szembe a statisztikai adatokkal. Az egyik oldalon sok a szép eredmény: vannak kórházaink, iskoláink, felújítanak templomokat, újakat építenek. De nem hallgathatjuk el, hogy amíg Budapesten a népszámláláskor háromszáznegyvenezren reformátusnak vallották magukat, közülük a fővárosi egyházközségek csupán negyvenezer személyt tartanak nyilván. A vasárnaponként templomba járók száma pedig alig éri el a tizenötezret. Ezen el kell gondolkodni.

Mi van a számok mögött?

Az emberek egyrészt nyitottak Isten szeretetére, az örök élet lehetőségére. Másrészt az egyházak nem tudják a tömegeket megszólítani.

(…) Hogyan lehet a nem hívőket megszólítani? Tudjuk: a hit hallásból van.

Vallom, hogy ahol egyházunk a leginkább sürgős reformációra szorul, az az igehirdetések területe. Ezt tartom leggyengébb pontunknak. Igehirdetéseink se nem korszerűek, se nem szakszerűek. Nem tükröződnek bennük az igazi református tanok. Gyakran unalmasak.

Nem fognak örülni a lelkésztársai e kemény kritikának…

Jó, de miért nincsenek tele a templomaink? Budapest vagy ötven református temploma közül legfeljebb tízben hallgatja vasárnaponként háromszáznál több ember az igét. Hányan vannak a többiben? Miért tátonganak az ürességtől az Alföld nagy hagyományú református templomai? A Biblia Szövetség nyári lelkészkonferenciáján megállapodtunk abban, hogy mindegyikünk ír egy igehirdetést, s valamennyit együtt nagyító alá vesszük, megkritizáljuk. Nagy kérdés az is, hogy a teológiáról kikerülő fiatal lelkipásztoroknak van-e kellő gyakorlatuk az igehirdetésben.

Talán nem megfelelő a képzés?

A szónoki képesség nagyrészt adottság. De ha az egyházban megújulást akarunk, akkor biztos, hogy a teológiai akadémián kell kezdenünk a reformokat. Mértéktartással és szeretettel, de muszáj beszélnünk erről. Fel kell tennünk a kérdést például, hogy a végzett lelkészek egy része miért nem akar gyülekezetbe menni?

Nincs könnyű dolguk. Azonkívül, hogy gondozza a rá bízott nyájat, mit tehet még a lelkipásztor?

Semmiképpen nem vezet célra, ha a szószékről ostorozza a gyülekezetet. Az embereknek el kell magyarázni, miként tudnak Isten dicsőségére élni és szolgálni. Mi, miért történik a gyülekezetben. Sok jámbor ember elmegy vasárnap az istentiszteletre, és azt hiszi, hogy ezzel rendezte kapcsolatát az Istennel. Nem tudja, kiket nevez a Biblia az egyház tagjainak.

Kiket?

Gyakran az a válasz, hogy a megtért, újjászületett embereket. Én úgy fogalmaznék, hogy a gyülekezet az Isten által az örök életre kiválasztottak közössége. Ez a csapat egyrészt a már hívő emberekből áll, másrészt azokból, akik még nem születtek újjá, de hisszük, hogy megértik és elfogadják Jézus szabadítását.

(…) Sokat hallani, hogy az egyház ne szóljon bele a közügyekbe, hiszen a hit mindenkinek a magánügye. Otthon is lehet imádkozni.

Ez a szlogen, amely sokszor egyházpolitikusok szájából is elhangzik, "csupán" a Biblia tanításával ellenkezik. Az egyháznak prófétai küldetése van, amelynek alapszabálya: "Istennek kell engedni inkább, mint az embereknek." Hiába várja el tőlünk bármilyen társadalom vagy politikai hatalom, hogy a magánszférába szorítsuk a hitéletet. Az egyháznak igenis képviselnie kell például azt, amit a próféták is hirdettek: Isten nem tűri a szociális igazságtalanságokat. A próféták kőkeményen támadták az uralkodókat, amikor igazságtalan volt az adórendszer, megzsarolták, becsapták az embereket. Ma se várja senki az egyháztól, hogy hasonló bűnök láttán hallgasson. Mint ahogy nem hallgathatunk, ha az iskolákban libertinus szellemű oktatás, nevelés folyik, ha szembeállítják a gyermeket szüleikkel, ha nem tanítják tekintélytiszteletre a fiatalokat. Nem helyeselhetjük a liberális drogpolitikát. A református egyház – a Biblia alapján – fellép a posztmodern gondolkodás minden formája ellen. (…)