2003-11-05

Mese – Rák és mász

Mostanában a magyar népmese-tárból olvasgatok gyerekeinket, s hogy hogy nem, a szemem fennakadt egy történeten, ami éppen a református egyházról lett megformázva. Legalábbis 800 oldalon nem találtam másik mesét, amelyik egyértelműen reformátusokról szólott volna. Elég megdöbbentő a kép. Talán van bennünk valami lényegi eszeveszett fanatizmus? Nem tudom. Mindenesetre kifigurázásunk, amit ne vegyen magára csak az, akire passzol. A mese így szól:

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy papné, s annak egy szolgálója. Egyszer a papné elküldi a szolgálót: Vidd el a tálakat, tányérokat, lábasokat, s mosd meg! Elmegy a szolgáló, mosogatja az edényeket, s hát egyszerre csak mászik ki a vízből egy rák, egyenesen a leány felé. Hej Istenem, nagyot sikoltott a szolgáló, mert akár hiszitek, akár nem, ő még világ életében rákot nem látott. Éppen arra megy egy huszár, s kérdi a szolgálót: -Hát maga miért sikoltozik, húgomasszony? -Ja, hogyne sikoltoznám, vitéz uram, nézzen csak ide, ugyan mi az Isten csudája lehet ez? -E’bizony rák, hugomasszony! -Hát hogy volna ez rák -mondja a leány – hiszen ez mász. -Bizony mondom, hogy rák. -Ez bizony, Krisztus úgy segéljen, mász. -Ejnye, ejnye húgomasszony, már hogy mondhat olyant, mikor ez rák. -Hát maga, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja, hogy rák, mikor ez mász? -Hát maga, hugomasszony, miféle lélekkel mondhatja, hogy mász, mikor ez rák? -De már én sem vak, sem bolond nem vagyok – mondja a szolgáló -, jól látom én, hogy ez mász. -No, ha maga se nem bolond, senem vak, én sem vagyok se nem bolond, se nem vak, én sem vagyok se nem bolond, se nem vak! Mondom, kutyateremtette, hogy ez rák! Hej megharagszik a szolgáló. Nagy mérgesen felkapja, ami edény volt a víz partján, földhöz vagdalja, hogy ezer darabra törik valamennyi, s elkezd átkozódni: -Az Isten engem ilyen diribdarabba törjön, hogyha nem mász! De a huszár leszökik a lováról, kiránta a kardját, levágja a lova nyakát, s azt mondja: -A hóhér úgy vága el a nyakamat, mint én a lovamét, ha nem rák. Na, elmennek ketten kétfelé nagy haraggal. A huszár megy a lova nélkül, a szolgáló megy haza edény nélkül. Kérdi a papné: -Hát az edényeket hol hagytad? -Jaj, lelkem tiszteletes asszony, ne haragudjék, de világ életemben nem volt akkora bosszúságom, mint ma. Amint mosogatok, valami Isten csudája kimászik a vízből. Arra jön egy huszár, azt mondja, hogy ez rák. Eleget mondtam neki, hogy mász az, nem rák: nem volt annyi istenes lelkem, hogy megértessem vele, s nagy mérgemben földhöz vagdaltam az edényeket. -Ó, te félkegyelmű! – Kiabált a papné. Éppen akkor gyújtott volt be a sütőkemencébe, fogja a drága rókaprémes bundáját, bedobja a kemencébe, s mondja: -A tűz így égessen meg engem, ha mindketten bolondok nem voltatok! Éppen abban a szempillantásban jő haza a pap. Megüti az orrát a perzsbűz. Kérdi a feleségét: -Hát itt mi égett el, feleség? Mondja az asszony, hogy mi történt. Megmérgelődik a pap is, kap egy fejszét, a küszöbre teszi a palástját, s úgy esszevagdalja, hogy még foltnakvaló sem maradott belőle. -No halljátok, -mondja a pap – éppen így vagdaljanak össze engemet, ha mind a hárman bolondok nem vagytok. Éppen akkor szalad be a kántor a borja után, mert hogy a borjú hazulról elbogáradzott a pap udvarába. Kérdi a papot: -Mi baj, tiszteletes úr? Valami nagy bosszúság érte, úgy szemlélem. -Hát hogyne, mikor így meg így, – s elmondja a kántornak, mi történt. -No még ilyet sem hallottam világ életemben! – mondja a kántor, s úgy felmérgelődik, hogy kihúz a kerítésből egy karót, s agyon csapja vele a borját. -Így csapjanak engem agyon – mondja a kántor -, ha mind a négyen bolondok nem voltatok? Bejő a nagy lármára a kurátor is, s kérdi, mi történt. Elmondják elejétől végig, hogy s mint volt a dolog. De bezzeg a kurátornak sem kellett több, beszalad a pap házába, megfogja az eklézsia ládáját, s úgy földhöz vágja, hogy miszlikbe szakadott a láda, s ami drága asztalterítő, kanna s mindenféle volt a ládában, széjjelomlott a ház földjén. Na -, mondja a kurátor, az Isten engem így pusztítson el, ha mind az öten bolondok nem voltatok. Jő az egyházfi is, hallja, hogy mi történt. Fölkapja nagy mérgesen az asztalterítőket, kannákat, ezer darabra töri, vágja, szaggatja, s azt mondja: -Az ördög engem így szaggasson össze, ha mind a hatan bolondok nem voltatok! Ezalatt összecsődült az egész falu népe. Kérdi ez is, kérdi az is, hogy mi történt. Mondják egyszerre hárman is, hogy ez történt, meg az történt. Mit gondolnak, mit nem, a népek veres kakast dobnak a háztetejére, porrá ég a pap háza, s azt mondják: -Tűz lángja éppen így égessen el minket, ha mind a heten bolondok nem voltatok! Ha a pap háza el nem égett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Frissen virágzó sírok emlékét hordozzuk még lelkünkben. A legtöbben, legalább gondolatban, megemlékeztek elhunyt szeretteikről. A temetőkben járva mégis az a legmegmegdöbbentőbb, amikor olyan személyiségek sírjai mellett megyünk el, akik nagyon sokat tettek népünkért, de szinte senki nem emlékezik rájuk. Ennek a november eleji ünnepnek eredetileg nem a temetőjárás volt az értelme, hanem az, hogy ezek a névtelenné vált emberek is bekerüljenek a kalendáriumba. Ma egy ilyen emberről fogunk megemlékezni. Nevezetesen: Demjén István, volt budafoki lelkészről. Ez a nagyformátumú személyiség négy templomot építtetett, elindította az első református újságot Egyházi Híradó néven, kiterjedt szegénygondozó szolgálatot végzett, majd halljuk, milyen hihetetlen energiával dolgozott egész életében egyházáért. Bementem a Ráday Könyvtárba, a Levéltárba, a Zsinati Levéltárba és senki semmit nem tudott róla. Nincs dokumentum. Megdöbbentő. Úgy tűnik, a kommunista diktatúra kényszernyugdíjazása és börtönei máig kiható eredménnyel jártak. Az ő személyének szeretnénk ma méltó emléket állítani.

Van azonban még egy oka annak, hogy mai műsorunkat neki szenteljük. Kaptunk két olvasói levelet nemrég, amelyekre az ő élete a legtökéletesebb válasz. Hallgatóink egy korábbi műsorra reflektáltak. Egyik riportunkban ugyanis valaki elmesélte, hogy rákos betegen a Mátrában járt. Ott rosszul lett és kénytelen-kelletlen, mintegy ágyba, belefeküdt az avarba. Ez az összeesés azonban számára nagy erőt adott, mert a lehulló lombkoronában pihenve megértette, hogy neki is így kell megpihenni. Valami belső megértést kapott ott, és elfogadta a halált. Azóta nem fél tőle. A levélírók azt kifogásolták, hogy nem az avarba kell befeküdni, hanem imádkozni kell. Megdöbbentem. A mi református egyházunk éppen arról volt nevezetes, hogy a testi és lelki dolgokat nem választja szét. Az élet egy. Munkával, imádsággal, egészséggel és betegséggel, mozdulatainkkal és imáinkkal ugyanazt tesszük: Istent dicsérjük.

Demjén István élete nagyon képszerűen tükrözi ezt a gondolatot. Hiszen, ő állást szerzett az embereknek, ha kellett, de imádkozott is értük. Tiltakozott a szovjet megszállás ellen, magyarnak tartotta végsőkig magát, és így mentette a zsidókat. Talán néha szinte fanatikusan is, egész életét Istennek szentelte. Halljuk majd, hogy ő is gyarló ember volt, mégis Istenhez közel. Három embert tudtunk fellelni, akik még emlékeztek rá: Demjén Istvánné, volt menye, Körpöly Kálmán, aki segédlelkésze volt és Pázmányi Györgyné, budafoki gyülekezeti tag beszélnek róla. A riporter Farkas Orsolya.

Pázmányi Györgyné: Pista bácsi kijelentette, okvetlenül elvárja, hogy én itt Budafokon konfirmáljak. Ezt mindenképpen akceptáltam, és már nem emlékszem rá, hogy 150 tétel közül melyikre volt a leghosszabb a felelet, de én azt kaptam. Pista bácsi meg is mondta, Klára, ezt fogom tőled kérdezni. Nagyon jól emlékszem, akkor azt gondoltam magamban, ha nem azt kérdezi, én akkor is azt válaszolom. Az első tételt kaptam. Végig itt jártam vasárnapi iskolába is, ez természetes volt. Nagyon szoros hívő élet alakult ki Pista bácsi keze alatt. Ő Délvidékről került ide, 1922-ben lett budafoki lelkész, nagyon nagy erővel látott neki a gyülekezet alapításának, összefogásának és 1927-ben a templom építésének. Mivel igen nagy magyar volt, azt a nevet adta neki, hogy a Magyar Feltámadás Temploma.

Farkas Orsolya: Tetszik tudni valamit esetleg a korábbi életéről?

Pázmányi Györgyné: Középiskoláit Szatmáron végezte, az Akadémiát Debrecenben és utána Strassburgban. Akkor került mint káplán Pancsovára, utána dolgozott Adorjánban, majd Keveváron, mint lelkész. Innen a szerbek a háború után úgy kivágták, mint a rezet. Ekkor került fel Budafokra és itt lett azután lelkész. A háború alatt is dolgozott, kitüntetései is voltak: a Meritis a kardokkal, a bronz Signum Laudis a kardokkal, meg a koronás Vörös Kereszt Emlékérem. Sokat kívánt a segédlelkészektől is.

Farkas Orsolya: Kálmán bácsi rokonságban is állt Demjén István nagytiszteletű úrral.

Körpöly Kálmán: Feleségem Demjén Istvánnénak az unokahúga volt. Azt mondta, hogy 6 órára a tiszteletes úr megy Kelenvölgybe. Én azt sem tudom, hogy hol van. Azt mondta, majd adok egy cserkészt a tiszteletes úr mellé és elvezeti. Hozzá tartozott, amikor ő odakerült Budafok, Nagytétény, Budatétény, Budaörs, Törökbálint, Kelenvölgy, Albertfalva. Nagy gyülekezet volt. Már hajnalban, 4 órakor őt meg lehetett keresni, be lehetett csöngetni hozzá. Fogadóóra nem volt.

Demjén Istvánné: Albertfalvára költöztünk családommal együtt. Volt két lányom, elmentünk az egyházhoz bejelentkezni, hogy reformátusok vagyunk. A leendő apósomat ismertük meg, id. Demjén Istvánt. Nagyon aranyos, kedves volt. Közben jött egy ember, aki panaszkodott, hogy nincs a családnak mit enni, és így tovább. Úgy előttem van, hogy egy kicsit összeszidta: Igen, mert maga az oka mindennek, miért iszik? Utána mégiscsak adott neki egy nagy, egész kenyeret. No, vigye haza a gyerekeknek. Ez olyan szép gesztus volt. Ekkor találkoztunk először. Mondta apósom, hogy na kislányok, este leányköri óra van, gyertek el ti is mind a ketten. El is mentünk. Akkor ismertük meg az anyósomat, Irén nénit. Szeretettel fogadtak bennünket és kijött egy fiatalember, amikor már vége volt a leányköri órának. Mondták, hogy a nagytiszteletű úr fia, a Pityuka. Nagyon megszerettem őket, így kezdődött az ismeretségünk.

Körpöly Kálmán: Hadd mondjak el még egy élményt. Amikor odakerültem, HÉV-bérletet nem tudtam szerezni, egy alkalommal éppen indult a HÉV, így nem tudtam jegyet váltani. Azután nem jött a kalauz. Mondtam Pista bácsinak: Pista bácsi ingyen jöttem. Ingyen? A jegy árát azonnal beleteszi a perselybe, az a pénz nem a magáé. Rendkívül karakán volt. Megtanultam tőle ezt is. Farkas Orsolya: A nevéhez kötődik, hogy 1926-27-ben Budafokon felépült a templom.

Körpöly Kálmán: Igen. A templomot úgy építették, – a gyülekezetnek nem volt annyi pénze – hogy téglajegyeket készítettek és a gyülekezet arra vállalkozó tagjai, kettesével beutazták az egész országot, eladták a téglajegyeket, és ebből pótolták ki, ami hiányzott.

Pázmányi Györgyné: Én nem tudom, hogy Kelenvölgyben nem ő építette-e a templomot? A hozzávaló követ, meg ami építőanyag kellett, azt a Dunán szállították le szállítóhajóval. Esős idő következett. Akkor az egész gyülekezet összefogott és a férfiak, mint a félőrültek, cipelték a cementes zsákokat, hogy megmentsék. Voltaképp a hívek adományából jött létre Pista bácsi ízlése szerint. Emlékeztette őt a strassburgi időkre, ott látott egy ehhez hasonló templomot. A hívek ültek a két nagy padsorban, jobbról a presbiterek, külön padsorban, balról a leányegylet tagjai. A szószék mellett természetesen a lelkész ült a segédlelkésszel. A másik oldalon, pedig a felesége. Fent a karzaton azok ültek, akik felfértek. Mindig tele volt a templom. Rendkívüli módon gondoskodott a híveiről. Rengeteget látogatta őket.

Körpöly Kálmán: A konfirmáció előkészítésénél nem a hivatalos kátét tanította, hanem, amit ő írt saját maga. Sem a hitoktatóra, sem a segédlelkészre nem bízta. Annyira komolyan vette, hogy amikor odakerültem, nekem kellett legépelni és stencilre írni, és annyi példányban lemásolni, ahány gyermek volt. Nagyon sok gyár volt Budafokon és nagyon jóban volt minden gyárnak a vezérigazgatójával. Ezen a réven nagyon sok pénzt szerzett az ifjúság számára.

Pázmányi Györgyné: Cserkészcsapat is volt, és ha egy fiú elvégezte a polgárit, vagy az iskoláját biztos volt, hogy szerzett neki állást. Én nagyon jól emlékszem, hogy a Csonka Gépgyár és a Gamma tele volt budafokiakkal. Oda mind csupa budafoki gyerek került, aki azután ott dolgozott nagyon sokáig.

Farkas Orsolya: Olvastam, hogy a munkanélkülieket felkarolta.

Pázmányi Györgyné: Neki teljesen mindegy volt, hogy valaki munkanélküli, katolikus vagy református. Az volt a szokása, hogy kora reggel kikönyökölt az ablakba, és akik arra mentek, azokat üdvözölte, érdeklődött felőlük. Ha egy szegény ember ment és kérte, tessék rajtam segíteni, természetes volt, hogy segített. Nem kérdezte meg, milyen vallású. Az is nagyon sokszor előfordult, hogy Irénke néni megfőzte az ebédet és mire bement, no most lehet tálalni, már hűlt helye volt, fazekastól odaadta valakinek, mert azt mondta, hogy nem ettem két napja.

Körpöly Kálmán: Reggel öt óra körül jöttek a munkanélküliek a paplakba és engem is felugratott, sokszor pizsamában, köpenyben:"-Tiszteletes úr nagyon sokan vannak, jöjjön, diktálom az ajánló leveleket." Főleg azokat vették fel, akik Demjén Istvánnak az ajánlásával kerültek be. Nagyon sok embert segített Budafokon, sőt Pestről is jöttek, mert tudták, hogy az ő segítségével munkához tudnak jutni.

Farkas Orsolya: Mennyire volt szokásos, hogy a nagytiszteletű úr egy gyárba megy bibliaórát tartani? Ilyet manapság már nem lehet hallani.

Demjén Istvánné: Mások sem nagyon jártak, csak ő. Nagyon-nagyon agilis és nagyon hívő ember volt. Erélyes ha kellett, de arany a szíve. A prédikációi is nagyon áldottak voltak.

Körpöly Kálmán: Minden vasárnapra leírtam a prédikációját. Volt egy nagyon régi írógép, amin pálcával kellett a betűket keresni ezen már szombat hajnalban nekiült prédikációt írni. Tőle tanultam meg, hogy le kell írni a prédikációkat. Minden délután lefeküdt, maga mellé tette a nagy zsebóráját. Egyszer megzavartam: Mondom, jaj felébresztettem. Azt válaszolta, nem, imádkoztam, viszem a gyülekezetemnek a rászoruló tagjait imádságban Isten elé.

Pázmányi Györgyné: Ahogy visszaemlékszem arra a régi lelkészlakra, szegényes volt. Ott nem volt semmi különleges. Abban az imateremben pedig, ahol mi jöttünk össze a vasárnapi iskolások, volt egy félelmetes kép Kálvinról. Én azt életem végéig nem felejtem el. Azt is tudom, hogy a fiát minden áron papi pályára akarta terelni. Ő végül is lekerült Örkénybe.

Demjén Istvánné: Hányszor mondta a férjem, amikor még fiatalabb volt, hogy: Apám, nekem kellene valami cipő. Édes fiam, neked ez még nagyon jó, eljársz benne. A másik nap pedig megvette azt a ruhát, meg cipőt egy szegény gyereknek. A fiának ez nem esett jól. Mindig azt mondta, apám csak másnak veszi, nem nekem.

Pázmányi Györgyné: Rendkívül nagy gyülekezeti élet is folyt ebben az időben. A Balaton mellett volt valami telek oda állandóan nyaralni jártak a gyerekek. Szárszón és a Börzsönyben is volt lehetőség. Ő nagyon rajta volt azon, hogy a fiatalok mentől jobban tartozzanak hozzá. Még előadásokat is tartottak a nagy lányok. Azért volt jó, mert a pénzt összeszedtük és nyáron ebből nyaraltunk a Balatonon. Csupa munkáscsaládokból állt a gyülekezet. Cserkészek is voltak, két-két hétig minden áldott nyáron ingyen voltunk a Balatonon. Balatonzamárdiban volt egy üdülőnk – már az egyháznak. Föntebb a tiszteletes néniék laktak, remek jó reggeliket kaptunk utána mindig bibliaóra következett, amiket nekünk kellett megírni. Jókat fürödtünk, sokat pihentünk. A fiúknak volt egy csónakjuk, Dervis volt a neve. Ezzel sokszor hajókáztunk. Előadtuk a János vitézt is, emlékszem, én voltam az egyik tündér, kék ruha volt rajtam, ezüst szállal átszőve, de úgy szúrt, hogy borzasztó, alig vártam, hogy levegyem. Jött az a bizonyos ronda időszak. Nagyon jól emlékszem, hogy az én apám is sokszor éjszakákon át kimaradt, mert állandóan gyártották a hamis keresztleveleket. Régi keltezéssel. Sosem fogom elfelejteni, hogy szegény Grósz bácsi ott ült a padban, és úgy énekelte a Te benned bíztunk-at, de ez már nem segített. Hogy kiket tudott megmenteni, azt nem tudom, de mint pap mindent megtett, hogy segítségükre legyen.

Demjén Istvánné: Volt egy zsidó család, akik pénzt akartak adni neki, de soha nem fogadta el tőlük, ingyen csinált nekik keresztlevelet. Aztán jött a bombázás, utána folyt változatlanul az élet itt. A toronyból a harangot elvitték, csak kettő maradt. Ült és nagyon szomorú volt. Mentünk az óvóhelyre, már mind ott voltunk, de a papa nem jön, jaj olyan izgalomban voltunk, és lőttek is már. Nem tudom hol volt, hol nem, végre nagy keservesen megérkezett. Valakit még meglátogatott. Mindenki féltette.

Farkas Orsolya: Mi történt az 50-es években?

Körpöly Kálmán: 1952 tavaszán Baki Lászlóval és Szász pénzügyminiszterrel nagyon jó barátságban volt. A Rákosligeti Temető melletti gyűjtőfogházba került. Ott növesztett szakállat és azt mondta, hogy addig a szakállát nem vágja le, amíg az oroszok itt lesznek, így a végén majdnem hasig érő szakálla volt. Úgy is halt meg szakállasan. Amikor a gyűjtőfogházból hazakerült, állandóan figyelték. 1952-ben Úrnapi körmenet volt, Pista bácsi is részt vett rajta sok budafoki reformátussal együtt. Erre az egyik budapesti napilapban nagyon csúnya cikk jelent meg róla, hogy: református lelkész létére a római katolikus körmenetben vett részt és ezzel elárulta a reformátusokat. Utána ugyanerről, ugyanilyen stílusú cikk jelent meg, amiben kikészítették teljesen. Akkor Bereczky Albert püspök úr behívatta, leültette, és azt mondta: – Pista, menj nyugdíjba! Erre Pista bácsi azt mondta: Nem megyek. Ekkor Bereczky püspök úr felállt és azt mondta: Nagytiszteletű Úr, azonnal bevonul a Bethesdába, betegállományba. Az ott tartózkodása alatt nyugdíjazták.

Farkas Orsolya: Ők nagyon jó barátságban voltak Bereczky püspökkel, akkor mégis hogy lehetett ez?

Körpöly Kálmán: A püspök úr úgy látszik, az egyházat védte a barátság ellenében. Az 1920-as évek végén, a 30-as években, a megújulási mozgalmakban együtt dolgoztak Bereczkyvel és nagyon jó barátságban voltak. A püspök úrnak valószínűleg nagyon sok minden, olyat kellett tennie, amit talán szíve szerint nem tett volna meg. Bekerült az Andrássy útra is. Annyit tudok, hogy egyszer felhívatott Irén néni, tudok-e valakit, aki segítene kiszabadítani, de nem tudtam.

Farkas Orsolya: Ebben a cikkben az áll, hogy: Demjén István kárt okozott az egyháznak, kompromittálja a hitet és azokat a katolikusokat, akik nem azonosítják magukat sem Mindszenty, sem Grúz politikai elveivel.

Demjén Istvánné: Anyósom nagyon sírt, nagyon búsult, hogy papával ilyen csúnyán bánnak és bevitték az Andrássy út 60-ba is. Nem sokáig volt ott. Kihallgatták, vegzálták, vagy nem tudom mit csináltak vele. Nemcsak ott volt, hanem valahol máshol is lehetett, mert anyósom még ment látogatni. Végül is haza jött. Kérdeztem, hogy mi volt, hogy volt? Akkor azt mondta, hogy nem mondok semmit. Tulajdonképpen nem is nagyon vettem én ezt tragikusan, mert nem is tudtam, ez milyen óriási nagy, dolog. Szegény kis öreg.

Pázmányi Györgyné: Az egészen biztos, hogy ő itt senkit nem hergelt. Itt Budafokon csönd volt, én vásárolni jártam és egy puskalövés sem volt. Most a legnagyobb meglepetésemre azt láttam ezen az 56-os emlékművön -direkt fölmásztam -, hogy egyetlen általam ismert személy van rajta, mint aki részt vett a harcokban, és négy teljesen ismeretlen. Azt is nagyon rossznéven vettem, hogy akiket elvittek, mint dr. Takács Pált, Demjén Istvánt, azokról miért nincs ott, hogy fegyházat szenvedtek? Egy fegyházban hét-nyolc évet leülni, az ugyanolyan rossz lehet, mintha félig felakasztanak valakit. Hogy mikor került vissza, nem tudom. Egyszer láttam még őt az életben a Kossuth Lajos utcán menni, de annyira magába mélyedten és elmerülve ment, hogy nem mertem megállítani, mert attól féltem, hogy nem ismer meg. Akkor került le Örkénybe a fiához. Nem élt ott már sokáig.

Demjén Istvánné: Odaköltöztek hozzánk. Beteg is lett. Minden áldott reggel elment a templomba, áhítatott tartott magának. Télen is, nyáron is a mi templomunkban. Olyan kevés nyugdíjat kaptak, hogy alig tudtak megélni. Kegydíj volt. Lehetett volna neki már akkor nagyobb, amikor rehabilitálták, de addigra már réges-régen meghaltak. Mindig szomorú volt. Mondták a magukét. Olyan aranyos volt ez a két öreg. Nem is tudok igazán mit mondani. Mindig mondtuk, hogy Papuska, nem szabad szomorkodni, most már el kell viselni, mit lehet tenni, maradjatok csendben. Nem lehetett velük bírni. Mind a kettő csak mondta a magáét. Hosszú-hosszú folyosónk volt. Nyáron oda mindig kivittem egy-két fotelt. Akkor is nagyon szidták a rendszert. A férjem épp jött haza az utcáról és mondta: Ide, figyeljetek! Ezt nem csinálhatjátok, hogy ilyen hangosan beszéltek mindenfélét. Kihallatszik az utcára. (Persze nem hallatszott ki.) Nem szabad most mondani, nem titeket visznek el, hanem engem! Akkor megijedtek, egy darabig csend volt. Bent a lakásban azután csak folytatták. Nagyon, nagy fájdalom volt benne. El lehet képzelni. Nem könnyű elviselni, hogy valaki felépít az egyháznak négy templomot, mindent megtesz a szegényekért és azután a saját egyháza üldözi el.

Körpöly Kálmán: Talán az egyházi főhatósággal szemben nagyon sok fenntartással volt mindig is. Ő a maga útját járta inkább és a gyülekeztet, tartotta mindig fontosnak.

Farkas Orsolya: Tetszett nekem mutogatni képeket.

Demjén Istvánné: Ez Örkényben van például, a férjem beiktatásán 1941- ben. Drága, arany öregúr. Robosztus alakú volt, kerek képű, és amikor megnövesztette a szakállát, akkor olyan gyönyörű volt, mint Kossuth Lajos. Jó, kis kerek magyar feje volt, szép bajusza, kicsit szigorú, de jóindulatú és mosolygós volt. Én nem hallottam soha kiabálni.

Körpöly Kálmán: Aki nem ismerte, az nagyon szigorúnak tartotta őt. Azután, ha az ember megismerte, akkor nagyon melegszívű ember tudott lenni. Engem egyetlenegyszer szidott le, amikor rendet csináltam az íróasztalán. Utána mondta, hogy Tiszteletes Úr nem találom ezt sem, azt sem, többet ne nyúljon hozzá! Később bocsánatot kért.

Pázmányi Györgyné: Azt hiszem két autóbusszal mentek le a budafoki hívek és rengeteg virágot vittek neki. Budafokot is szétrombolták, amikor építették ezeket a tízemeletes házakat. Akkor letaroltak itt mindent és szétspricceltették a lakosságot. Bizony én nem tudom, hogy azután hova kerültek. Most nem látok nyomokat a templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg isten szavát Máté Evangéliuma 7. fejezetéből.

”Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram menj be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei atyám akaratát.”

A Bibliában számos helyen olvasunk bálványokról. Vajon ma olvasva, hogyan értelmezhetjük ezeket a kijelentéseket a mi életünkre? Vannak ma bálványok? Vigyázzunk az egyszerűsített válasszal, amikor egy-egy sztárra mutatunk, vagy korunk médiajelenségeire: ő a bálvány. Én úgy érzem, mára a nagy szavaktól kell a legjobban félnünk: Legyen békesség, szeressük egymást! Ezek az igaz mondatok, ha kiemeljük őket Isten adta helyükről, rosszra csábítanak. Azt hirdetik, hogy legyünk mindenkivel jóban, békítsük ki a kecskét a káposztával. Ne beszéljünk bűnről, inkább magyarázzuk meg a dolgot lelkileg, a múltat ne firtassuk, mert az csak viszálykodást szül. Isten azt a legnagyobb ajándékot adhatja meg, hogy a szavak a helyükre kerülnek. Ha merjük kimondani és megnevezni a bűnt, akár közösségi, akár egyéni életünkben, akkor egyszerre kimondhatóvá lesz a kegyelem is. Ez a kegyelem, pedig nagyon nagy kincs. Csak akkor találjuk meg ezt a drágaságot, ha az árát tudjuk. Olcsó dolog azt mondani, hogy Isten megbocsátotta vétkeinket, de soha eszünkbe sem jut sírni azon, amit tettünk. Olcsó dolog az én részemről, ha most beszélek, de nem megyek el megbékülni azzal, akire neheztelek. Olcsó dolog, ha mindenkinek tetszeni akarok, ha az elveimet az első nehézségkor feladom, és közben várom Isten kegyelmét. A kegyelemre éppen azért van szükség, mert drága, mert Jézus keresztjén kívül másként nem kaphatjuk meg. Ez a kereszt képes legyőzni szívünk bálványait. Olyan kevés a valódi, következményeit is vállaló megbánás. Minden olyan híg lett, még egyházi nyelvünkben is. Ma sok mindent meg lehet kapni, állítólag olcsón. Ezt a portékát azonban sohasem árazzák le. Ha nem adjuk oda a mosatlant, ahova kell, annak, akiről szól, soha nem találkozunk a tisztasággal. Demjén István így ír 1925-ben: "Egy csodálatos ember fejlődött ki a mi egyházunkban az utolsó három- négy évtizedben. Sok egyháztagnak református volta nem annyira az áldozatkészségben, mint inkább az "én jó református vagyok" nagy hangú kinyilatkoztatásában merül ki. Templomba nem jár. A református hitigazságokról fogalma sincsen. Bibliát nem olvas, de azért büszkén szegi meg a nyakát és harsogja: Én nyakas kálomista vagyok! De honnét marad meg ez a büszke kijelentés? Hosszú évszázadok szenvedése, az evangéliumból merített erő teremtette meg az igazi kálvinista jellemet. A mi magyar református őseinket nem lehetett eltéríteni vallásuktól. Lelkészeinket, tanítóinkat gályára hurcolták. Erőt az evangélium adott. Ebből az időből maradt fenn az erős, jó református elnevezés. A Biblia nem hiányzott egyetlen református család házából sem. Aki szereti egyházát és vallását, aki félve aggódik szomorú jelenünk miatt, az ideáll a mi táborunkba, a bibliás, zsoltáros református családot életre keltő, fáradozást nem kímélve dolgozók seregébe."
Ámen