2003-11-26

Advent II. vasárnapja

Minden ember meglátja az Isten üdvösségét – Lk 3, 1-6

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, hogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: "A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét."

A Keresztelő nem hirdetett meg közbeszerzési eljárást. Igaz, ami gigantikus infrastruktúra-beruházásnak tűnik, lelki tájépítés. Nem kellenek hozzá gépek. Jézus korában rabszolgák ezrei végeztek volna hasonló munkákat, ha történetesen valódi földmunkákról lett volna szó. Persze a pusztában, ahol a karavánok haladnak, nincs is értelme effajta munkának. A síkság, a puszta végtelen. Mégse essünk abba a hibába, hogy lebecsüljük az előttünk álló feladatot. Szerencsére, aki meghív, hogy mindent varázsoljunk egyenessé, simává, az megadja az eszközöket is hozzá. A lelki életben hasonló gigantikus átalakítást nem magunknak kell végeznünk: elég, ha engedjük történni, elég, ha vágyakozunk rá. Elég, ha kérjük. Mit is? A lehetetlent: a megtörténtet meg nem történtté tenni. Hisz, ami előttünk tornyosul akadály, ami útját állja a találkozásnak az Eljövendővel, az a Múltunk. Bűneink, kényelmünk, haragunk, bosszúságaink halmozták fel a "dombokat", a "hegyeket," mint ahogy az árkokat, melyek elválasztanak, irigység, büszkeség, dölyf, uralkodási vágy és kevélység ásta közénk. Nem kell jámbor templomba járónak lennünk, hogy elismerjük, gyermekkorunk szelíd lankái – képletesen – idővel egy holdbéli kráterek szabdalta tájra hasonlítanak. Az Egyház kínál egy "buldózert", amely betemeti az árkokat, beléjük borítja a szégyen halmait. Ez a "buldózer" a bűnbánat szentsége, népiesen a szentgyónás. Sokan irigyelnek minket érte, mások nem tudják elképzelni, hogy ilyenre ember képes. Ha az ajánlatban nem bízol, próbáld meg magad eszközeivel. De két marokkal, vagy a homokozó gyereklapátjával eléggé fáradságos munka lesz. Talán mégse rossz ez az ajánlat?
Kiss Ulrich SJ

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Egyik barátunk egyszer fényképet készített falunk templomáról. Amikor elmentünk a fotográfiáért, először csak a feleség ült le velünk és azt mondta: – Ne haragudjatok, kicsit halvány lett a kép. Ebben a pillanatban belépett a férj, és még az ajtóból bekiáltott: – Gyönyörű, pasztellszíneket sikerült eltalálni. Nagyot kacagtunk. Azóta családi szállóige lett ez a vidám jelenet. Hányféleképpen nevezhetjük, élhetjük meg dolgainkat. Következő összeállításunkban egy kísérletről hallunk, amelyben, az embereknek az a nagy élmény, hogy szabadon elmondhatják látásukat. A Tatabánya Bánhidai Gyülekezet vezető lelkészházaspárja kísérletet tett arra, hogy megszólítsa azokat, akik még keresik a szavakat, hogyan beszélhetnének Istenről. Tanfolyamot indítottak, amelynek a neve: Alfa. Miklós Ádámot és Miklósné Sebestyén Katalint hallják, majd a kurzus egyik résztvevőjét.

Miklós Ádám: Somogyban voltunk egy kis faluban, Látványban. Valamikor 1997 őszén jöttek Tatabányáról egy vasárnap délután, lelkészt kerestek, meghallgattak, meghívtak minket.

Fekete Ágnes: Gondolom, nagyon más volt Tatabánya, Látványhoz képest.

Miklósné: Főleg akkor, amikor először jöttünk be ide a városba a Somogyi dombok után.

Miklós Ádám: Nekem az tetszett ebben a gyülekezetben amikor idejöttünk, hogy itt vannak, akik hétköznap is összejárnak. A gyülekezeten belül vannak bizonyos csoportok, akik találkozgatnak, ismerik egymást és figyelnek egymásra. Nyilvántartva 500-an vagyunk, szívesen jöttünk ide.

Miklósné: Amikor idejöttünk a lelkesedésünk megvolt. Itt van ez az óriási város, ahol a népszámlálás szerint több mint 6000 református van. Óriási munka lenne itt. Ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy ebben a nekilendülésben igazából nem nagyon bíztatnak, vagy támogatnak bennünket. Talán szokatlan vagy ismeretlen az az út, amit mi felvázoltunk, hogy hogyan lehetne elindulni. Bár kissé a mi számunkra is ismeretlen, hiszen nagyon fiatalok vagyunk ahhoz, hogy lelkészként elmondhassuk, milyen missziós múlt áll mögöttünk. Ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy neki lehetne állni. Pontosan egy városi gyülekezetben volna meg arra a lehetőség, hogy az evangéliummal, Krisztus itt, köztünk jelen lévő szeretetével egyszercsak kilépjen és rámosolyogjon a világra. Ennek az ellenkezőjét észleltük: a félelmet, a bezárkózást. Azt éltem meg talán, hogy visszakopognak a szavaim. Pár évvel ezelőtt még eléggé lefoglaltak a gyerekek gondjai, a saját problémáim, hogyan is vagyok én lelkész, lelkész feleség és anya. Ezekkel nagyon sokáig küszködtem. Ez azért nehéz, mert különböző szerepeknek kellene felszabadultan és mosolyogva megfelelni. Tehát akkor, amikor minden szerepemben azt várom el magamtól, hogy adjak, hogy jó legyek, szeretettel forduljak mind a családomhoz, mind a férjemhez, mind a gyülekezethez, ezt borzasztó nehéz volt integrálni. Most már több év küzdelem után azt gondolom, feleségként is, anyaként is és lelkészként is van bennem valami még, amit meg tudok élni, és el tudok mondani akár szavakkal, akár a nélkül az embereknek.

Fekete Ágnes: Sokan azt mondják, hogy a nő szerepe tényleg a családban van igazán és ebben, azért nagyon sok igazság van. A nő fő funkciója a családi tűzmeleg. Hol van az a határ, hogy nem mondhatjuk, kevés és mégis az?

Miklósné: A gyülekezet az én fantáziámban, álmomban olyan, mint egy család. Tehát én nem azért mentem lelkésznek, hogy legyen egy diplomám, hanem azért, mert tényleg úgy gondoltam, hogy lelkész szeretnék lenni. Hogyan számolok el az Úr Istennek a hivatásommal? Ez nagyon nagy kérdés. Nem kevés anyának lenni, butaság lenne, négy gyermek mellett azt mondani, hogy ez kevés, de más. Átjárnak bennem ezek az élmények, a szerepek, ráerősítenek egymásra. Tehát, amit megtanulok anyaként, azt tudom használni egy hittanórán, vagy egy anyával való lelkigondozói beszélgetésben. Amit megtanulok lelkészként egy közösség életéről, azt tudom használni, az előjön a családomnál. Másfelől pedig, ha valahol kudarc van, akkor mindig van egy másik lába az életemnek, vagy egy másik erőforrás, kapaszkodó, ami átsegít a nehézségeken.

Fekete Ágnes: A gyülekezet nehezen fogadott be mindent, ami új, ami nem tradicionális?

Miklós Ádám: Igen. Én jól érzem magam ebben a gyülekezetben, és nagyon jól érzem magam a szószéken, és az, hogy ebben a nem túl nagy templomban megtelnek a helyek, ez nagyon jó. Nagyon sok szempár figyel, nem alusznak az igehirdetés alatt. Miközben hétről-hétre, hónapról-hónapra végeztük itt ketten a szolgálatot, egyszercsak az, kezdett el foglalkoztatni engem, hogyan fog nőni ez a gyülekezet. Ha ebben a városban van több ezer református, ha van egy évben 45-50 temetés, hogyan fog a létszám nőni, és mitől maradunk meg? Rá kellett arra döbbennem, – nem esett jól kimondani sem, hallani sem a presbitériumban – hogy valójában az istentiszteleteink és a gyülekezeti életünk nem vonzóbb, mint húsz éve, harminc éve. Sokszor ott vannak a gyászoló családok vasárnap a templomban, de az elmúlt hat évben csak két özvegyasszony maradt a gyülekezetben a temetés után. Pedig itt volt 300 család a hat év alatt. Nincs igazán vonzereje és megtartó ereje az istentiszteletnek. Elkezdtünk gondolkodni a misszió különböző lehetőségein. Arról bizonyosan meg vagyok győződve, hogy azok a módszerek, amiket alkalmaztak húsz évvel ezelőtt: lakótelep bejárás, lépcsőház végigcsöngetés, egyszerűen már nem működnek.

Fekete Ágnes: Igen. Az emberek félnek, meg annyi mindenki becsönget.

Miklós Ádám: Igen. Így van. Tatabányán rengeteg lakótelep van. A kérdés, hogyan lehet elérni az embereket? Jó barátokon, lelkészeken keresztül rátaláltunk, az Alfa-módszerre és így kezdtük el alkalmazni. Az Alfa-missziói sorozat: tíz héten keresztül előadások a keresztyén hit alapjairól.

Fekete Ágnes: Honnan ered ez az egész mozgalom?

Miklós Ádám: Angliából indult az Alfa. Tatabányára Kiskunhalas érintésével került. Ők ajánlották a figyelmünkbe. Ami különlegesség benne, az az, hogy nem nyilvánosan meghirdetett, szórólapokon, televízióban hirdetett alkalom, hanem személyes meghívás útján kerülnek ide azok, akik ide eljönnek.

Miklósné: Leültünk, és végiggondoltuk, kik azok, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel megjelennek a gyülekezetben, ugyanakkor mégsem tartoznak szorosan hozzánk. Azok, akik megkereszteltették a gyereküket, azután eltűntek. Így próbáltuk előszedni az emlékeinkből kik, is azok, akik érdeklődnek és nem eleve elutasítók. Talán, ha már egyszer-kétszer eljöttek ide, lehet, hogy végigjárnák velünk ezt az utat tíz héten keresztül.

Miklós Ádám: Elmentem minden címre. Vittünk nagyon szépen nyomtatott meghívót az Alfa-sorozatra és annak nyitó vacsorájára. Ez a másik jellemzője az Alfa misszió sorozatnak, hogy a nyilvánvalóan őskeresztyén hagyományokat fölelevenítve, közös étkezéssel kezdődik minden egyes missziói este. Az egész Alfa-sorozatnak a nyitó alkalma egy éttermi közös vacsora, – ahol igazából nincs is még előadás, nem terheljük a meghívottakat-, hanem egy ismerkedő est. Erre hívtuk el az embereket. Azt kell mondanom, hogy bennünket is meglepő módon fogadták el a meghívottak az invitálást. Hatvan emberből, negyven elfogadta. A sorozat legvégére, az utolsó záró alkalomra, megmaradt 26-28 fő. Ez valóban meglepő volt számunkra.

Miklósné: Amikor a teremtésről, a bűnesetről, az elszakadásról beszéltünk, sokszor felszabadítóan hatott az emberekre. Tehát, nem arról van szó, hogy bűnös vagy, hogy bele vagy nyomva a sárba, hanem arról, hogy ez egy állapot és Isten pont ebben az állapotban szólít meg. Felszabadítóan hatott az emberekre. Én ezt láttam. Az, hogy melyik volt az a kiemelkedően nagy téma, amire mindenki felszisszent, azt nem tudom. Úgy tűnt, hogy újdonságként hat rájuk ez a fajta Istenről való gondolkodás, és partnerek benne.

Fekete Ágnes: Hogy lehetne ezt definiálni? Tehát, miféle Istenről való gondolkodás? Mi az amihez ők hozzászoktak, s mi ez az új?

Miklósné: Amihez ők hozzászoktak, az inkább elképzeléseken, fantáziákon alapuló Istenről való gondolkodás, hiszen azok az emberek, akik végigjöttek velünk az úton, nem feltétlenül hívő környezetből jöttek. Amivel itt találkoztak, az egészen más volt. Személyesen megélt, végiggondolt, megalkuvást nem ismerő, előadások voltak ezek, és ez a fajta igényesség a személyes hangvétel felkeltette az érdeklődésüket és a vágyat arra, hogy ők is ilyen személyes kapcsolatban legyenek az Istennel. Számtalanszor kifejtették, hogy ők ebben még kicsik, kezdők. Elmondtuk, hogy mi is. Ők a saját élethelyzetükben vannak és az ő hitük az ott fog kikristályosodni, nem az lesz a hitük, amit mi adunk. Ezek ilyen kapuk, szem felnyitogatások voltak, hogy merre is lehet elindulni és milyen szemlélettel, szabad látni az Istent és magunkat.

Miklós Ádám: Az élet során egyre erősödő meggyőződésem az, hogy a hagyományos keresztyén fogalmaink teljes mértékben kiürültek. Semmit nem mondanak az embereknek. Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy bűn, váltsághalál, nem tudnak mit kezdeni a megváltással. Az a tapasztalatom, hogy a templomba járó gyülekezeti tagjaink sem igazán tudják, hogy ezek mit jelentenek. Valamibe belenőttek, valamit átvettek hagyományként, de ha konkrétan rákérdezek, hogy tulajdonképpen mi is ez, akkor csak zavart hallgatás van. Mit jelent az, hogy te eredendően bűnös vagy? Erre, aki konfirmált és még emlékszik rá, az el tudja mondani, hogy ez azt jelenti, Ádámtól örököltük a bűnt, én bűnben születtem, és képtelen vagyok magamtól a jóra. Akkor meg szoktam kérdezni: – Tényleg? Maga semmi jót nem tud tenni? Onnantól kezdve jön a zavar, akkor ezt hogyan magyarázzuk.

Miklósné: Nem arról van szó, hogy nincsen a szavak mögött semmi, hanem inkább arról, hogy nincs mögötte újra és újra végiggondolt tapasztalat. Valamit ezekről megtanultunk és életünk végéig ugyanúgy gondoljuk. Én azt hiszem, hogy ez nem megy. Ahogy az én életemben is van változás, és másképp látom gyerekkori önmagam, kamaszkori önmagamat és mostani önmagamat, biztos másképp fogom látni magam húsz év múlva, ha megérem. Mivel a hit nem egy elválasztó dolga az életnek, hanem az életem, ott is vannak változások. Ugyanazok a fogalmak nem ugyanazt mondják harminc év múlva, mint gyerekkorban. Nem vesszük a fáradságot vagy a bátorságot, hogy ezeket időről-időre végiggondoljuk, amikor az Isten egy-egy szituációban megállít és megkérdezi, hogy ki vagy. Mintha elsiklanánk ezek mellett a kérdések mellett.

Miklós Ádám: Azt éreztem, hogy ezek az esték fölszabadítják őket. Nem úgy kell hinni, ahogy ők esetleg azt gondolták.

Fekete Ágnes: Általában ez egy közös tapasztalat, hogy az emberek a hitről valami komorat, valami visszafojtott dolgot gondolnak.

Miklósné: Valami olyasmit, amihez ők kicsik. Mivel nem járnak templomba, Biblia ismeretük sem olyan, mint kellene. Viszont, amikor elkezdünk az élet dolgairól beszélgetni, akkor kiderült, hogy hasonló tapasztalataik vannak. Bár az Úr Isten cselekvését keresi, de nem meri kimondani, mert nincsenek meg rá a szavai. Borzasztó nehéz lehet így bekerülni egy gyülekezeti közösségbe. Óriási bátorság azok részéről, akik eljöttek, hogy ezt merték vállalni, és tulajdonképpen önmagukat idetenni. De, hát mi más a hit, ha nem az, hogy önmagunkat a saját hitbeli tapasztalatainkat, még ha nincsenek erre hagyományos szavaink, a közösség elé tenni. Fantasztikus nagy élmény volt.

Török Zsuzsa: Én úgy kerültem ide, hogy református vagyok, de elég távol voltam az egyháztól az utóbbi években. Templomba járásom gyakorlatilag a sátoros ünnepekre korlátozódott. Azután ez egy kicsit sűrűbbé vált, inkább a férjem indíttatásából. Egyszer azután megkeresett minket Miklós Ádám. Eljött az otthonunkba és invitált bennünket az Alfa-körbe. Erről igazán nem sokat tudtunk, csak annyit, hogy bevezetés a keresztyénségbe.

Fekete Ágnes: Egyből örömmel fogadtátok, semmiféle olyan gondolat nem volt bennetek, hogy talán túlzás, ennyire nem kellene belemélyedni?

Török Zsuzsa: Kerestem a kapcsolatot ezzel a közösséggel a magam módján, de valahogy nekem az egyház meg a templom mindig egy kicsit emelkedett világ volt. Mindig borzasztóan gátlásos voltam ezzel kapcsolatban. Református nevelést kaptam, muszáj volt templomba járni, tetszett nem tetszett, akkor is. Mikor meghalt a dédnagymamám, akkor megszakadt a kapcsolat. A gyülekezetnek az akkori lelkésze próbált különböző furmányos módon engem néha visszaédesgetni egy-egy versmondás erejéig. Így amikor megkeresett Ádám, azért örültem, mert ő egy fiatalabb korosztály, és nagyon közvetlenül állt ehhez az egész kérdéskörhöz. Ez a kapcsolat áthelyeződött egy más dimenzióba. Nem úgy néztem rá, mint egy papra, akit gyakorlatilag a szószékről ismerek leginkább. Eljöttem hát az Alfa-körbe a férjemmel együtt, aki katolikus. És sok-sok mindent kaptam.

Fekete Ágnes: Milyen volt először, amikor egy más dimenzióba került az egyház?

Török Zsuzsa: A gátlások nem oldódtak könnyen. Amikor elkezdtünk beszélgetni egy viszonylag nagyobb körben, akkor azért megvoltak a magam kínjai. Úgy éreztem, hogy én nagyon nehezen tudok Istenről és az én hitéletemről, gondjaimról beszélni. Valahogy ez nem épült be korábban sem a szókincsembe. A rendszerváltás előtt voltam igazán fiatal, amikor – mondjuk – ebben a dologban lehetett volna sokat beszélgetni a családommal, de akkor igazán nem volt kivel. Tabu téma volt otthon az is, hogy én konfirmáltam. Valószínűleg ettől volt bennem egy csomó gát. Én magam is keresem Istent, nem mondhatom el magamról, hogy idejöttem és megtértem, és, hogy ez egy nagyon egyszerű volt.

Fekete Ágnes: Mi a legnehezebb?

Török Zsuzsa: Olyan sok embertől hallom azt, hogy van egy pillanat az életében, amikor átfordulnak a dolgok és átértékelődnek. Ilyenkor azt mondja, hogy megtaláltam Istent, és biztos vagyok benne. Én még nem jutottam el ehhez a ponthoz. Minden szerdán gyakorlatilag most már tavasz óta arról szól az életem, hogy ebben a közösségben vagyok. Tanulok, tudok valami újat. Ádám minden szerdán közelebb vezet a felismeréshez, egy számos kérdéshez, ami számomra érthetetlen. Elfogadja mind a két lelkész azt, hogy kicsit botorkálva, de bennem van az Isten-keresés. Az első alkalom egy étteremben volt. Vártak bennünket az ajtóban. Gyakorlatilag az első idegenkedést, ami attól van, hogy egy új közösségben, új emberekkel fogsz találkozni, és ismeretlenül mégy valahova, ráadásul, hogy az a nagyon rejtélyes Isten-téma fogja ezeket az embereket összekapcsolni, gyorsan túléltük és egy asztaltársaságban találtuk magunkat. Nagyon jó volt egymás társaságában, és akiknek igényük volt erre, azok kedvéért jött létre a Béta-kör.

Fekete Ágnes: A Tatabánya Bánhidai Református Gyülekezetből Miklós Ádám és Miklósné Sebestyén Katalin lelkészek, valamint Török Zsuzsa beszámolóját hallhatták.

Fekete Ágnes: Látogassunk el a Tatabányai Gyülekezet egy istentiszteletére. Miklós Ádám, a Bírák könyve 3. fejezetének 27. verséről prédikál:

"Ezután azt mondták az izraeliek Gedeonnak: Uralkodj rajtuk Te, azután a fiad és az unokád is, mivel megszabadítottál bennünket Midián kezéből. De, Gedeon így válaszolt nekik – Én nem uralkodom rajtatok és nem fog uralkodni rajtatok a fiam sem. Az Úr uralkodjék rajtatok. Majd ezt mondta nekik Gedeon: – Csak egyet kérek tőletek, adja nekem mindenki a függőket, amelyeket zsákmányolt. Azok ugyanis aranyfüggőket viseltek, mivel ismaeliek voltak. Ők így feleltek: – Örömest odaadjuk. Leterítettek egy fölsőruhát és arra dobta mindenki a zsákmányolt függőket. Gedeon efódot csináltatott, abból, és felállította a városában Ofrában. Ott paráználkodott azzal egész Izrael. Csapda lett ez a dolog Gedeonnak és háza népének."

Nem akármilyen felajánlás ez valakinek, hogy: Légy a királyunk! Megválasztunk, megteszünk téged, uralkodj rajtunk. Te azután, meg a fiad, meg az unokád. Legyél az első dinasztiaalapító itt Izraelben, légy a királyunk! És, Gedeon ezt visszautasítja: – Nem. Én nem uralkodok rajtatok és a fiam sem. Az Úr uralkodjék rajtatok. És, azután, rögtön azt olvassuk, hogy Gedeon elkéri az arany ékszereket, a hadizsákmányt. Ez még nem olyan egyedülálló dolog, mert a hadvezért nyilván megillette egy jókora rész a hadizsákmányból. És, úgy látszik, annyira szeretik, tisztelik Gedeont, hogy minden vonakodás nélkül, azonnal a nép összeadja az aranyfüggőket. 1700 arany fékel súlyút, azaz kb. 28 kilónyi arany gyűlik össze. Ebből az aranyból Gedeon efódot csináltat. Az efód szónak a jelentése többnyire a főpapi ruhát jelzi, de az efód szónak itt egy ritkább jelentését kell alkalmaznunk. Az efód jelenthet szobrot is. Hiszen, azt olvastuk az igében, hogy fölállították azt Ofrában. Gedeon szobrot öntet, készíttet a 28 kilónyi aranyból. És, kétség sem férhet hozzá, hogy ez a szobor Izrael istenének a szobra. Én nem tudom elképzelni Gedeonról azt, hogy idegen isten szobrát öntesse magának. Tehát, nem fordul el Gedeon az Istentől, nem követi el azt, amit az elődök olyan sokszor, hogy Baálhoz forduljanak, és őt istenítsék. Nem. Gedeon hű maradt, de szobrot készíttet, faragott képet. A tízparancsolattal szemben, azt áthágva, annak parancsolatát megszegve, faragott képet készíttet az Úrról. És ez bűn. Döbbenetes ezt végig gondolni. Gedeon hős. Csodálatos dolgokat vitt véghez Gedeon. Lerontotta a Baál-szobrot. Vállalt nagyon-nagyon sok konfliktust az Úr Istenért és azért a küldetésért és feladatért, amit az Úr Istentől kapott. Gedeon szabadítója lett Izraelnek, ezért is akarják uralkodóvá tenni. Nem akar király lenni, és mégis vétekbe esik. Döbbenetes másrészt az, hogy Gedeonnak ez a vétke fel sem tűnik a környezetének. Egyszerűen nem szúr szemet, hogy itt Gedeon valami rosszat cselekszik. Lám, a vezetők felelőssége. Gedeon, akire felnéznek, úgy látszik most már szinte, bármit megtehet, elnézik neki. Jónak gondolják. Csak egyetlen hang van ennek az elbeszélésnek a lezárásában, egyetlen rövid kis vers, amely elítéli Gedeont, de ez a hang is elvész az általános elégedettség morajában. Mi történt itt Gedeonnal? Hogyan történhetett ez? És, éppen, amikor a csúcson van, talán ez lehet a megértés kulcsa. Milyen érdekes az, hogy a Bibliának nagy, kiemelkedő alakjai azok, akik igazán nagyot tudnak bukni. Ábrahám, aki letagadja Sárát, hogy a felesége lenne, ott van Dávid király története, Péter tagadása. Igazán kiemelkedő figurák milyen óriási bűnbe tudnak esni. A csúcson. Egyértelmű Gedeon számára, hogy az Úr vele van. Isten-élménye van. Közel érzi magához az Úr Istent, élő és eleven kapcsolatban van vele. Éppen itt, ebben a helyzetben jön talán a legveszélyesebb, kísértés. Szobrot csináltat, kimerevíteni az Istent, megállítani, szobrot alkotni belőle. Ez az igazán veszélyes kísértés. Nem az a nagy kísértés, hogy tagadjuk meg Istent. Tagadd meg az Istent! Nem is él, nem is igaz, nem is úr a Jézus, nem is élt, fordulj szembe Istennel. Gedeon számára nem az a kísértés, hogy király legyen, vagy más Istent imádjon. Nekünk sem ez a kísértés. Nem. Szobrot, lelki szobrot készíteni az Istennek. Ismerjük az Istent, velünk van, szinte már birtokoljuk őt és olyan egyértelmű az Úr Isten, mint a Thales-tétel. És, akkor szobrot készítünk belőle. Kimerevítjük, hogy ilyen az Isten. Az Isten ilyen helyzetekben ezt és ezt cselekszi. Az Isten így és így bünteti a hitetleneket. Az Isten így segíti meg a hozzá könyörgőket. Az Isten ezt és ezt teszi, ha te így és így élsz. És, szeretjük. Gedeoni is szereti az Istent. Nem valami hiúságról vagy önmaga felemeléséről van szó. Nem. Mi szeretjük az Istent, és imádjuk, és közben nem vesszük észre, hogy már csak egy szobor van előttünk, egy élettelen szobor. Az Istenből nem lehet szobrot alkotni. Azért van a tízparancsolatban az a tiltás, hogy: – Ne csinálj, mert ezzel valami nagyon csúnyát teszel. Nem lehet. Az Isten, aki megjelenik és eltűnik, aki kijelenti magát, és azután hallgat, aki ilyen utakra, majd olyan utakra vezet… Az Isten a hozzánk való lépésében, az önkijelentésében változó. Hol elrejti magát, hol kijelenti magát. És, aki úgy érzi, hogy most már teljesen megismerte az Istent, az nem veszi észre, hogy már régen nem az Istent követi és imádja, hanem valamiféle bálványt. És, az a döbbenetes, hogy közben nagyon sokszor, látszólag, minden rendben van, mint Gedeonnak. Igen, aki szobrot készít az Istenből, aki önmaga számára rögzíti az Istent, hogy az Isten ilyen és én most már tudom, hogy milyen az Úr, milyen a Krisztus, hogy ő hogyan van velem, annak többnyire jól megy. A szobrot lehet vinni, a szobrot mindig oda lehet tenni, ahol éppen kell, a szobrot lehet alakítani, mindig a helyzethez. Megy a rutin, látszólag minden jól megy. Annyira finom csak ez a csúsztatás, szobrot imádni a kimerevített, a megmerevített Isten-képet imádni, vagy az élő Istent követni. Vigyázzunk, mert nagyon jó dolog, csodálatos ajándéka az Istennek, hogy ha közel érezzük őt magunkhoz. Csodálatos dolog az, amikor szinte kézzelfoghatóan velünk van az Úr Isten. Ez a tapasztalás nagyon kell nekünk ahhoz, hogy megerősödjünk és tudjunk továbbmenni a Krisztus követésében. De, ettől a Gedeon-féle szoborkészítéstől nagyon óvakodjunk. Vajon, mi tényleg az élő Istent várjuk? Tényleg, teljesen nyitottak vagyunk előtte? Ezt szoktuk mondani: Úr Isten Te vezessél engem! Te mutassál utat! Az a kérdés, hogy tényleg ez a teljes nyitottság van-e meg bennünk, vagy pedig mi valójában lelkünk mélyén tudjuk ám, hogy milyen úton kell menni, és akkor a szobrot bárhova lehet tenni. Az Istenünk rábólint, és mi megyünk a magunk, választotta úton. Hála legyen az Istennek, hogy ha nem hagy bennünket úgy egész életünkben egy bálványszobrot imádni csak. Istenem, Krisztusom! Te lépjél hozzám, ki élő vagy, aki hozzám tudsz jönni, és el tudsz távolodni, te, aki olykor hallgatsz és ez nekem nagyon rossz, te gyere és foglald el az életemet. Foglald el egész bensőm. Tegyük ezt ma. Adja az Isten, hogy így legyen. Ámen

Karácsonyi készülődés

A játék mindenkit vonz, felszabadító érzés játszani. Reménységünk szerint a dramatizált játék a múlt, jelen, jövő idősíkok egyidejű megjelenítésével, "olyan mintha" helyzeteivel, képes a tevékenység örömén túl, személyiség fejlesztő, etikai nevelő és lelki sebeket begyógyító hatás is elérni. Az itt közreadott dramatizált játékokat épp ezért ajánlom jó szívvel csoportvezetőknek, pedagógusoknak, lelkészeknek. Egyetlen kérésem, hogy mivel eltérő korú, földrajzi lakhelyű vagy szociális miliőből érkezhetnek a gyerekek, ifik és a drámának lélektani aspektusai is vannak, minden vezető képességének, képzettségének megfelelően adaptálja, dolgozza át, szabja csoportjára a közös játékokat. Megkönnyíti, illetve növeli a beleélési képességet egy-egy jelzés értékű díszlet, berendezési tárgy, jelmez, kiegészítő. Bevett szokás a "több szem" elvének alkalmazása, vagyis két-három munkatárs együttműködésével levezetni a játékot, elosztva a feladatokat, funkciókat. Például: míg egyikük figyel a dráma főszálának megmaradására, a cselekmény mederben tartására rendezőként vagy szereplőként instrukciókkal, addig társának az időkorlátok betartása, a menetközben felmerülő konfliktusok vagy lelki sérelmek kezelése a dolga. Természetesen, ha egyedül vezetünk csoportot, szükséges akkor is reagálni a felmerülő egyedi problémákra, de ezek feldolgozására, átbeszélésre igazából a játék zárása után kerülhet sor, vigyázva az intimitásra négyszemközt, vagy kiscsoportban az érintettekkel.

Ki kap ajándékot?

Ajánlott óvodás nagycsoportoknak, kisiskolásoknak, baba-mama köröknek és fiatal szülők csoportjának nézőkként.

Csoport létszám: 15 főig jó, ha mindenkit be tudunk vonni a játékba, ennél több fő esetén önkéntes jelentkezéssel, de a különböző feladatoknál a gyermekek cserélődjenek, mindenki szerepeljen legalább egyszer.

Idő: min. 45 perc. Óvodásoknál két vagy több részletben, illetve megszakításokkal pl.: tízóraizás közben már pár mondattal utalunk rá mit fogunk játszani, és egy-két szabályról is említést tehetünk. A kicsiknél a többszöri ismétlés a megjegyzést, a figyelem fókuszálását jelenti.

Téma: A Mikulás és kismanói arról beszélgetnek: Vajon kaphat-e egy "rosszgyermek" is ajándékot? Ki számít jó és ki rossz magaviseletűnek?

Fókusz: Annak eldöntése, jár-e mindenkinek ajándék mikuláskor.

Nevelési cél: Üzenet BOBÓ-MIMInek, mit tegyen, hogy jóvátéve "bűneit", megillesse őt is az ajándék. Olyan becenevet válasszunk, ami feltehetően nincs a csoportban. Hálás a fantázianév, mert előítéletet nem sugall, mint Fekete, Kiss, Balogh. Nem utal nemre, általános sztereotípia, hogy a lányok jók a fiú rosszak. Mentes az etnikai származástól, mint pl.: a Horváth, Tóth, Oláh vagy a klasszikus cigány neveket említve: Bangó, Orsós, Beri, Kanalas, de mégis konkrét személyiséget kölcsönöz a kitalált figurának.

Kellékek: Mikulássüveg és manósapkák, egy feltűnően nagy, piros borítású könyv, csengő (amit megráz a Mikulás hangzavar esetén) hosszúbot, fűzfaseprű, A4-es lapok, 4-5 csomagolópapír, zsírkréták.

A játék menete:

1. Körben ülünk és elmondjuk a csoportnak, hogy nagy nap a mai, mert meghívott bennünket a Mikulás a házába. A csoportvezető vagy egy kisiskolás fel olvassa a meghívólevelet, ami egy óriás csomagolópapír- tekercsre íródott. Óvodásoknál rajzos, ábrás levél, feléjük mutatva próbáljuk együtt kitalálni mi az üzenet. A levél tartalma: Az öreg Mikulásnak sok-sok segédre, kismanóra van szüksége, mert temérdek gyermek vár ajándékot. Aki segíteni szeretne neki, tegyen a fejére egy kismanó sipkát. Nem kell erőltetni, de azt jó elmondani, hogy bármikor fel teheti bárki a fejére a sapkát, és le is veheti, de csak az beszélhet, akinek a feje fedett. Vigyázni kell arra, hogy legyen elég sapka. Télen ez nem szokott gondot jelenteni, de legjobb a papírsipka, mert abba nem izzadnak be a gyerekek.

2. Mindenképp az első blokkba mozgásos játék szükséges, hogy utána nyugton tudjanak maradni. Így a jelentkező gyerekekkel imitáljuk azokat a mozgásokat helyben vagy körben járva, amire egy kismanónak szüksége lehet. A cipekedést, a lopakodást, a manó/guggolva járást, az óriásjárást, hogy elérjék az ablakba tett csizmát.

3. Lépjünk be a Mikulás szerepbe magunk vagy a segítőnk. Kérjük meg őket, hogy üljenek le tetszés szerint. Vegyük elő leveleket és kezdjük felsorolni mit kértek eddig társaik. Közben az egyik manó szétoszt zsírkrétát, papírt, amire viszont ők rajzolják le, írják fel, mit szeretnének kapni. Gyűjtsük össze a lapokat, jó, ha rajta van az óvisjel vagy a név. Mondjuk el: Fel fogjuk jegyezni a neveket a nagykönyvbe, amit most előveszünk, és lapozgatni kezdünk. Figyelmeztetés: Aki segítőmanó tegye a sipkát a fejére, majd hümmögünk, lapozunk, és végül megszólalunk: Név: Bobó-Mimi; kora: 4-5- 6-…10 év; kívánságai: …, …, viselkedése rossz, mert …. (itt vízzel elmaszatolt olvashatatlan rész), ajándékot nem kaphat. Jaj ezt a részt nem látom, kismanóim szaladjatok szét a világba, nézzétek meg, milyen rosszaságokat követhetett el Bobó/Mimi, azután jelentsétek. A kicsik összevissza szaladgálnak, majd visszahívjuk őket. Na, mit láttatok? Kérdezzük, de egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Nagyobbaknál olyan instrukciót adhatunk, hogy többet is soroljanak fel a papírjukra, majd körbe megyünk. Mindenki csak egyet mondhat, de csak olyat, amit előtte még nem mondott senki. Közben egy manó, a kicsiknél maga a Mikulás folyamatosan írja a táblára, vagy a csomagoló papírra a rosszaságokat. Jó, ha ezt két csoportra osztva teszi melyek a súlyosak és melyek csupán a csínytevések.

4. Válasszunk ki a csoport létszámtól függően 3-3 vagy 5-5 gyerekek, majd sorshúzással eldöntjük, melyek lesznek, akik kaptak, és melyek, akik nem kaptak ajándékot. Kérjük meg őket, hogy játsszák el, mit éreznek odaszaladva az ablakhoz. Utána tegyük fel a kérdést a manóknak: kaphat-e BOBO-MIMI ajándékot? 5. A játéknak két befejezése van: Ha nemmel szavaznak, akkor mit tehet még BOBO-MIMI, hogy jóvátegye, kijavíthassa magaviseletét, adjanak neki a gyermekek tanácsot. Ha igennel szavaztak, akkor találják ki a manók, hogy mit írhatott a levelében Mikulás az ajándék mellé. Mindkét variációnál vigyázat! Ne a rosszaságot degradálják, és ne hozzanak mentségeket se a helytelen viselkedésére, hanem a jócselekedetekre koncentráljunk. A kijavítást, a megváltozást, a jóvátételt hangsúlyozzuk!