2004-03-03

Németh Pál, Tóth János, Kocsev Miklós, Révész Anikó, Gecse Attila, Szentpályi Juhász Imre

Fekete Ágnes: Áldás Békesség! Szeretetettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Számos hallgatónk nagyon szép levelet írt nekünk az elmúlt időszakban, amiket mind nagyon köszönünk, most szóban is. Érdekes kérdések is érkeztek. Egy anyuka írta, mit gondolok, hogyan, beszéljen kislányának a Húsvétról, a keresztről, a böjti időszakról. Nehéz kérdés, majd egy későbbi műsorunkban igyekszünk rá válaszolni. Tapasztalatomat tudom, csak átadni. Gyermekeim, egyelőre, inkább, az Isten gondviselő valóságát értik meg. Talán érdemes az egészen kicsi gyerekeknek, mindent a ránk vigyázó Jóisten valóságából elmondani. Egyszer voltam egy gyerek táborban, ahol a Miatyánkról volt szó. Amikor odaérkeztünk, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, délben egy merőkanál rizst kapott mindenki csupán. A vezetőnő előre és nagyon kedvesen elmagyarázta, ennek a napnak mi lesz a témája, milyen sok ember ennyit eszik csak egy nap, vagy ennyit sem. Néztünk képeket távoli tájakról, és azt tapasztaltam, a kis iskolás gyermekek is megértettek valamit abból, hogy nemcsak habzsolás létezik. Persze ezeket a dolgokat, csak nagy szeretetben lehet megértetni a gyerekekkel. Mai világunkban talán fontos megérteni, hogy az emberléthez a lemondás is hozzátartozik.

Kálvin János a Református Egyház fő történelmi alakja, a legvégsőkig gyakorolta a lemondást egész életében. Most róla szóló sorozatunkat folytatjuk. Németh Pál, a Kálvin társaság elnöke beszél arról az időszakról, amikor már kiadták az Institutiot, Kálvin tanulmányait akarta folytatni, ez azonban nem sikerült.

Németh Pál: Átutazik Genfen, akkor találkozik, Farellel, Genf nagy reformátorával, aki nagyon kemény szavakkal marasztalja ott, hisz Genfben teljes volt a zűrzavar. Abban az időben is szükség lett volna egy világos fejű emberre, aki ebben a zűrzavarban rendet tesz, és Farel úgy gondolta, hogy az Institutio szerzője erre teljesen alkalmas lesz, és szinte kényszeríttette; tehát Kálvin lelkiismeretére hivatkozott mondván Kálvinnak, hogy az Isten áldása nem lesz azokon a tanulmányokon, amiket ilyen áron folytat, hogy nem marad ott Genfben. Kálvin később, amikor beszél erről, akkor azt mondja, hogy "mintha az Isten nyúlt volna le az égből és kényszerített volna engem". Kálvin egész életére jellemző az, hogy ő az életének a nagy lépéseit, az akarata ellenére teszi meg. És ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy Kálvin nemcsak prófétai személyiség, hanem jeremiási személyiség is, hisz Jeremiás próféta volt az, akinél leginkább látszik az, hogy akarata ellenére lett azzá, amivé az Isten tette. És Kálvinnak ez egy alapélménye volt, hogy az Isten rendelésének engedni kell.

Fekete Ágnes: Miért volt akkor Genfben ilyen zűrzavar, tehát mi volt az ő hivatása ott?

Németh Pál: Genfnél nagyon fontos dolog, hogy a vallási kérdések és a politika kérdései összekeveredtek, mégpedig végzetesen keveredtek össze. Ugyanis Genf nem volt önálló városállam korábban, a Savoyai hercegség által támogatott püspöki hatalom uralkodott Genfben. Nos Genf állandóan küzdött a szabadságáért, a többi várossal együtt próbálja kivívni a függetlenségét, és sorsszerűen a függetlenség kivívása és a reformáció összekapcsolódott. Tehát gyakorlatilag a világi érdek és a vallási érdek szövetkezett Genfben, és ez teremtette meg a teljes zűrzavart. Kálvin élete sorsszerűsen összekapcsolódott Genffel, és Genfnek a sorsa is Kálvin személyével. Így is szokták ezt mondani, hogy Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Nem lehet Genfről beszélni, anélkül, hogy Kálvint szóba ne hoznánk.

Fekete Ágnes: Végül is mi az, amit ő ott létre tudott hozni, tehát amikor először Genfbe ment?

Németh Pál: Nem volt egyszerű a dolog, mert Kálvin amikor Genfbe megérkezik, egy szerény szerepet tölt be. Csak néhányszor prédikált, 1537-ben csak úgy szerepel, mint a Szentírás oktatója. A városi tanács csak segélyt utal ki számára, tehát nincs rendes javadalma. A tisztviselő, aki a kiutalást könyvelte, még a nevét sem tudta Kálvinnak, azt írta oda a könyvelésbe, hogy "ille Gallus", "az a bizonyos francia".

Fekete Ágnes: Tehát akkor Farel, valójában inkább egy ilyen támaszt akart magának, valakit, aki segít?

Németh Pál: Támaszt akart, de Kálvint tolta előtérbe. Farel nagysága látszik abban, hogy felismerte ezt a többet, ő a háttérbe lépett idővel. Robosztus, nagyhangú, óriási hatású prédikátor, aki hatalmas lelkesedéssel beszél, tömeget lázba tudja hozni, de nem tudta megtartani a dolgokat egy bizonyos szinten. Tehát nem volt szervező egyéniség. A legfurcsább helyzetekbe kerül bele, már a korábbi időszakban. Szavai hatására fellázad a tömeg, akkor elfogják, bele akarják dobni a Rhone-ba; akkor puskát fognak rá és elsütik, de a puska csütörtököt mond. Nos, ugye akkor még csak egy egyházszervezet van, a katolikus egyház szervezete. Évszázadok során alakult ki, szilárdult meg. A reformációnak, pedig nagyon gyorsan meg kellett alkotnia az egyházi szervezetet ahhoz, hogy megmaradhasson Egyházként. Ez a feladat várt Kálvinra, és ezt a feladatot, az első genfi tartózkodáskor igazából még nem tudta megoldani, mert itt egy alapvető probléma van. Kálvin tanítása szerint, az egyház, ez persze Pál apostol tanítása, Krisztus titokzatos teste. Nos ez, csak az Isten számára látható, ez a Krisztus teste, tehát a Földön emberi szem számára nem tapasztalható, csak hihető. Tehát lehet hinni benne. Az egyház valósága a hit tárgya. A nagy kérdés az, hogy hogyan jutunk el a keresztyén emberek közösségéhez, a keresztyén társadalomhoz. Így is mondhatnánk, hogyan valósul meg az, amit hittel hiszek az életben. Az ember azt hinné, hogy Kálvin diktálja mindazt, ami Genfben történik. Kölcsönös a hatás. Kálvin egy csomó dolgot, amit elgondolt, Genfben nem tudta végrehajtani, nem tudta bevezetni. Még ő maga az életében is panaszkodik arról, hogy "a genfi tanács intézkedéseit sokan nekem tulajdonítják". Hiszen ha kivívja egy város a maga szabadságát, mondjuk egy katolikus klérussal szembe, hát nem akarja ezt a szabadságát feláldozni egy reformátor oltárán. Ugyanez a szabadságharc folytatódik a reformátorokkal szemben is.

Fekete Ágnes: Végül is mik azok a kulcsok, amivel megérthetjük Kálvin egyháztanát?

Németh Pál: Az első az Úrvacsora kérdése. Kálvin úgy képzelte, hogy hetente kell úrvacsorát venni. A másik kérdés az, hogy a presbiteri rendszer milyen módon vezetődik be. Az első genfi tartózkodása alatt, ezek még csak tapogatózások. Úgy gondolja Kálvin, hogy szükség van személyes hitvallás tételre, hisz látta azt, hogy Genfben a politikum, vonta magával a reformációt, és úgy gondolta, hogy nyilvánvalóvá kell lenni annak, hogy kik értenek egyet az evangéliummal és kik azok, akik többre becsülik a pápa királyságát, mint a Krisztus királyságát. Tehát ilyen sarkosan fogalmazott ő.

Fekete Ágnes: Kifejezett egyház tagsági határt akart ő meghatározni?

Németh Pál: Egy hitvalló nyilatkozatot akart, és hát pontosan emiatt kellett aztán menekülniük Farellel együtt Genfből. A káténak volt a függeléke ez a bizonyos hitvalló nyilatkozat, amelyre minden genfi polgárnak és lakosnak kötelessége lett volna esküt tenni, és akik a nyilvános hitvallástételt megtagadták, azok számára csak egy lehetőség maradt: elköltözni Genfből. Nos ez váltotta ki a botrányt. Kiéleződött az ellentét a politikai vezetés és a lelkészek tanácsa között, és így nekik menekülniük kellet 1538 április 23.-án. Tehát bölcs volt ez a tanács, ne gondoljuk azt, hogy ezek ügyetlenkedő emberek voltak. Most persze mi Kálvin pártjáról nézzük a dolgot, de kétségtelen, hogy egy ilyen esetben a város békessége megkívánta azt, hogy azok, akik ezt az áthidalhatatlan ellentétet, megoldhatatlan problémát keltették, hagyják el a várost. Kálvinék egy kicsit sértődötten, de azért nem csüggedve mentek el, úgyhogy az van feljegyezve, hogy azt mondták, hogy nagyon jól van így, mert "ha embereknek szolgáltunk volna, jutalmunk mit sem ért volna, de mi annak a mesternek szolgálunk aki majd megjutalmaz minket". Megint ugyanaz, hogy "az Istennek kell inkább engedni, mint hogy embereknek". Hát az emberekkel szembe kerültek, de az Istennel nem kerültek szembe. De hát az Istenért kerültek szembe az emberekkel, és ezért ők nagyon nyugodt lélekkel és szabad szívvel távoznak onnan.

Fekete Ágnes: Ma is vannak Kálvinéhoz hasonló konfliktusok, még az egyházban is. Következő riportunk arról szól, hogy több lelkésznek reménysége, hogy ezek a nehézségek megoldhatók. A német pasztorál pszichológia társaság segítségével egy több éves képzés fejeződött be most. Hat református lelkész kap majd supervisori diplomát. Hogy ez micsoda, és miért fontos, azt mindjárt elmondja öt lelkész.

Először Tóth János szól, aki Kecskeméten a házigazda szerepét is ellátta. Azt kérdeztem tőle, tudjuk, hogy a supervisor szó azt jelenti, felülről látni, mit jelent ez a lelkészek esetében?

Tóth János: Annyit, hogy úgy tud kívül maradni, úgy, hogy bele is kerül. Tud azonosulni vele, ugyanakkor el is tud tőle távolodni. Ezt meg kell tanulni egy supervisornak. Nem könnyű. Ezt évek alatt kell önmagában begyakorolni, erre a képességeket megszerezni.

Fekete Ágnes: Egy embernek miért nem kell teljes mértékig azonosulni a másikkal?

Tóth János: Ez nagyon jó kérdés. Ha mindenkivel állandóan, teljes mértékben azonosulnánk, nem látnánk a kiutakat, a megoldásokat. A legtöbb ember úgy érzi, hogy a másik életében nagyon jól tudja a megoldásokat, csak a sajátjában nem. Ha valaki, mindig csak a másik életében tud megoldásokat találni, mindig másokkal tud azonosulni, akkor az annyit jelent, hogy nincs saját útja, saját koncepciója. Ha egy egyházközséget úgy veszünk, mint egy családot, akkor ez egy nagyon szép kép, lehet. Egy egyházközség ideális, vonzó képet jelent mindenki számára, mint család. De az egyházközség egy szervezet, úgy kell rá tekintenünk, hogy ott munkavégzés folyik. Ha mi a református egyházban úgy tekintünk az egyházközségekre, mint családra, akkor a családi bajok, a családi gondok olyan zsákutcába visznek minket, amiből nem látunk ki. Érzelmi alapokon ítélünk meg problémákat és nem feladat alapon. Úgy gondolom, hogy a református egyházban nagymértékű lépésváltásra, szemléletváltásra van szükségünk abban a tekintetben, hogy ne mindent a személyek mentén ítéljünk meg, hanem nézzük meg, ki hol van, kinek mi a feladata, a tevékenysége.

Fekete Ágnes: Néhány műsorral korábban, beszéltünk a teológusképzésről, a lelkészek oktatásáról, akkor Komlósi Piroska azt mondta el, úgy érzi, ki kellene tapintani egy pontot, amivel tényleg segíteni lehetne a lelkészek jelenlegi nehéz helyzetén. Akkor ez,- bár ő nem a supervisor szót használta – éppen az a segítség lehetne, hogy mindenki szakmailag ott állna a lelkész mellett, aki kikerül egy faluba, támpontok nélkül.

Tóth János: Nagy szükség lenne a supervisorokra mindenütt, most Magyarországon egy ilyen állomáshoz érkeztünk. A Református Egyházban, lesznek néhányan olyanok, akik supervisorok lesznek. A továbblépés az, hogy ezeket az embereket az egyház felfedezze, használja. Az egyház megízlelje, megérezze, be tudja fogadni ezeket a végzett lelkészeket, és alkalmazza azokra a feladatokra, amikre szükséges. A most végzendő supervisorok azért kezdték el a képzést, hogy a református egyházban, az egyházért dolgozzanak, hogy a lelki gondozás, a lelki gondozók, Isten országának része maradjon és legyen mindenkor.

Fekete Ágnes: Mi sokszor úgy gondoljuk, a lelkész tökéletes lény, aki prédikál, pedig nem az.

Tóth János: Így van. A lelkész egyáltalán nem tökéletes lény, ahogy a gyülekezeti tag sem az. Egy gyülekezeti lelkész, akkor jó gyülekezeti lelkész, ha képes elismerni a gyengeségeit, a hibáit, ha nem ő akar az lenni, aki mindent tud, aki mindig mindent tökéletesen megold.

Fekete Ágnes: Segítségre szorul ő is.

Tóth János: Pontosan. Az a jó lelkész, aki nem akar úgy tenni, mint "A lelkész", aki mindenre tud megoldást. Valahogy szükségünk van egy olyan lelkészkép felépítésére, ami igazán a lelkészség emberi arcát mutatja.

Kocsev Miklós: Kocsev Miklós vagyok. Egyrészt, balatonszárszói lelkész, másrészt a Pápai Teológián a Gyakorlati tanszék megbízott vezetője. Az elmúlt évek bennünket is ráébresztettek arra, hogy a lelki gondozás nem egy magától értetődő tudomány. Ezzel azt szeretném mondani, hogy nem minden lelkésznek kell lelki gondozónak lenni, viszont nagyon jó, ha a lelkészek értenek a lelki gondozáshoz, meg tudják fogalmazni kérdéseiket, tudnak hallgatni a gyülekezeti tagokra, s a beszélgetésükből valami továbblépés történik azokban a kérdésekben, amelyekkel a gyülekezeti tagok megkeresik a lelkészeket.

Fekete Ágnes: Meg lehet fogalmazni olyan pontokat, hogy mitől lesz valaki jó lelki gondozó, vagy mitől válik egy beszélgetés lelki gondozói beszélgetéssé.

Kocsev Miklós: Ez az én magánvéleményem. Jó lelki gondozó az a lelkész, aki nagyon jól tud hallgatni, figyelni arra, mit mond a beszélgető partnere, a gyülekezeti tag. A hallgatáson kívül nagyon jó kérdéseket tud feltenni. A lelki gondozó mindig kíváncsi ember, ezen felül, megfelelő távolság tartással, de mégis kellő empátiával ott tud lenni egy beszélgetésben, amin keresztül jelzi, itt vagyok, melletted állok. Szeretném, ha te magad megtalálnád a következő lépést, amennyiben ez nem lehetséges, akkor segítek a következő lépés megtalálásában.

Fekete Ágnes: Az emberek nagyon éhezik ezt, nagyon-nagyon sok ember szeretné, ha lenne, aki beszélgetne vele.

Kocsev Miklós: Én azt gondolom, olyan világban élünk, amikor az emberek, főleg itt a magyar, vagy Közép-kelet európai társadalmakban bizonyos bezártsággal vagyunk. Nekünk mai keresztyén egyháznak, legyen ez most a jelen esetben a református egyház, ezt a segítő, támogató, mellé álló, és gyógyító jelenlétet akár a lelki gondozói beszélgetésen keresztül, kínálni szabad és kell.

Révész Anikó: Etyeken vagyok református lelkész, és a telefonos lelki gondozásban, beosztott lelkész. Eddig férfiak nyilatkoztak, én vagyok az egyedüli nő, aki megmaradt ebben a szolgálatban.

Fekete Ágnes: Több nő is indult? Miért potyogtak ki?

Révész Anikó: Ennek pszichológiai összefüggései vannak. Nagyon kemény harc ennyi férfi mellett megmaradni, és ez valahol visszatükrözi egyházi helyzetünket is. Nézzünk szét az egyházban, akár a zsinati képviselők között.

Fekete Ágnes: Azért ez elég markáns dolog, vezetői tulajdonságokkal kell bírni

Révész Anikó: Igen, igen. Valóban, én is most tanulom, mit jelent vezetőnek lenni. Ami egészen más, mint lelki gondozónak lenni. Itt oda kell ülni az emberek mellé, megérteni őket, vezetőként viszont ki kell állni a presbiterek élére és ez egészen más dolog. Ha vezetünk, akkor koncentrálni kell a feladatokra, és ha kell, a férfiakat is döntésre kérni és vezetni. Nem volt ez így korábban, amikor kezdtünk. A jellemzésemben az volt, hogy nagyon visszahúzódó voltam, nem mertem magam kifejezni, nem mertem kilépni önmagamból. Nagyon sokszor, meg kell mondanom őszintén, hogy tényleg megijedtem, mert a férfiak mindig rögtön a véleményemre voltak kíváncsiak. Aztán rám rohantak, hogy nem úgy van, meg nem így van, végül visszahúzódtam. Most a szupervíziós képzés következtében rájöttem, hogy nekem kell képviselnem azt, amit érzek, felvállalnom amit érezek, és ezt ki is fejezzem. Ez azért jó, mert ezzel nemcsak önmagát tudja erősíteni az ember, hanem a másiknak is használ, elgondolkoztatja a másikat. És úgy gondolom, az egyházunkban sem bólogató Jánosokra van szükség, hanem olyan emberekre, akik merik képviselni önmagukat, amiben, és akiben hisznek, ezt merik vállalni, ha nő, ha férfi. S ha olyan dolgokkal találkoznak, ami nem evangélium szerinti, vagy Isten szerinti akkor meg merik mondani. A gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy az asztal alá tegyék, hanem azért, hogy rátegyék az asztalra, hogy világítson. Isten is úgy szeret bennünket, ha világítunk.

Gecse Attila vagyok Miskolcról. A Csabai kapui gyülekezet lelkésze. Jó lenne, ha valóban azt látnák, rajtunk, hogy Krisztust hozzuk ember közelibbé ebben a világban.

Fekete Ágnes: Ezek szerint a szupervízió ebben segíthet.

Gecse Attila: Igen, le tudunk ülni, akár egyénileg, akár csoportban, akár egy teamben. Egyszer valakinek a munkájában történt elakadás, nem tudta meglátni, mi miatt nem tudja végezni nagyon fontos munkáját. Hosszú út volt, amíg felismerte, hogy mi az ami, hosszú hónapok óta annyira megköti. Rájött, hogy a pénz mennyire hatalmában tartja, és hogyha ő úgy akarna dolgozni, hogy mindent a pénzre orientáltan csinál, akkor nem lehet hiteles a munkája. Ha úgy vállal el dolgokat, hogy akár a hitével, vagy bármi mással nem egyezik, de elvállalja mert, ugye azt mondja, hogy ez is egy bevétel, és erre is szükség van, akkor ez nem fog menni. Egy olyan ember volt ő, aki nagyon mélyen vallásos keresztyén. Egy olyan munkát kezdett el évekkel ezelőtt amit egyedülállóan végzett, ebben az országban. De hát ebből kifolyólag, valamelyest megjelent ebben a szolgálatban is az anyagi. Nem tudott mindig ellentmondani neki, és azt gondolta, hogy tulajdonképpen az ő sikeréből adódóan mindent fel lehet vállalni, korlátlanul. Abban kérte a segítséget, hogy felismerje azt, hogy igazából meddig tart az ő határa. Honnantól kell azt mondani, hogy ezt már nem tudom vállalni?

Szentpályi Juhász Imrének hívnak, református lelkész vagyok Celldömölkről. Arról szeretnék beszélni, mi volt a tapasztalatom, amikor a kollegák körében megpróbáltuk a szupervíziót valamilyen módon bemutatni. Nagyon vegyes érzést tapasztaltam, kíváncsiságot, félelmet, mit hoznak ezek ide, hol marad a Biblia, hol van a hit, és ilyen kérdések. Egy történet jutott eszembe, 20 évvel ezelőtt egy Észak-Amerikai állampolgár Európába jött, ahol autót bérelt, ami többször lerobbant. Nem volt benne semmilyen felszerelés, és az ember rettenetesen kínlódott, hogy nem volt csavarhúzója. Hazament, és elhatározta, fog egy többcélú túlélő készletet készíteni, ami egyetlen darabból áll, és amin különböző szerszámok vannak. Nagyon praktikusan lehet használni, és tartós. Kidolgozta a prototípust, azóta, gyártják, van rajta csavarhúzó, bicska, kanál, villa, konzervnyitó, fűrész, olló, egy teljes túlélő készlet. Hát valami ilyesmi a szupervízió. Az ember azt kérdezi: lehet-e egy túlélő készlettől azt várni, hogy elmondja az apostoli hitvallást, akkor az ember azt fogja mondani, természetesen nem. Így nem lehet elvárni ezt a szupervíziótól sem. De, hogy milyen kézben van ez a túlélő eszköz, hogy az illető hogyan és mire használja fel, ez nyilvánvalóan már az egyház számára a keresztyének számára is fontos.

Fekete Ágnes: Miért túlélő készlet a szupervízió? Valamiféle mentőöv, valamiféle utolsó menedékvár lenne?

Szentpályi Juhász Imre: Egyfajta segítség, azoknak az embereknek, akik úgy érzik, a munkavégzésükben megakadnak. Mert vannak olyan lelkészek, presbitériumok, gyülekezetek, egyházmegyék, és vannak olyan egyházkerületek, amelyekben bizonyos munkaterületek nem úgy mennek, ahogy kellene, ebben tud a szupervízió segíteni.

Fekete Ágnes: Tehát megérkezik egy szupervízor, és segít?

Szentpályi Juhász Imre: Nem. Keletkezik egy probléma, ezt saját hatáskörben nem tudják megoldani, mert részesei a problémának. Akkor arra gondolnak, kellene segítséget hívni, és esetleg eszükbe juthat, hogy szupervízort hívjanak.

Fekete Ágnes: Aki, kívülről látja, az tud segíteni, hogy merre lépjenek tovább?

Szentpályi Juhász Imre: Pontosan, látja, hogy milyen nehézségek vannak, a szervezetben, a munkavégzésben, a kommunikációban, az emberi kapcsolatok szintjén, és mennyiben érintett ebben maga az illető személy, vagy a személyek, akiknek gondjuk van.

Fekete Ágnes: Van esetleg valami tapasztalat arról, hogy segített valakinek egy szupervíziós beszélgetés.

Szentpályi Juhász Imre: Már nekem is rengeteget segített mindaz, amit tanultam. Valaki anyagi ügyekben igaztalanul és tisztességtelenül, akkor én erre nem válaszoltam, amit a jelenlévő közösség úgy értelmezett, hogy egyetértek. Akkor el kellett volna mondanom – ebben a szupervízió segített-, hogy én ott, hogyan éreztem magam. Nagyon rosszul éreztem magam, mert igaztalanul megvádolt egy olyan ember, aki pontosan tudta, én biztos, hogy nem tettem.

Fekete Ágnes: Tehát vissza kellett volna kérdezni?

Szentpályi Juhász Imre: Nem visszakérdezni, hanem tisztázni lehetett volna. Hogy tulajdonképpen most miről van szó, mert nem a pénz volt az igazi probléma volt, hanem ez alatt más valami rejtőzött. Így működünk nagyon sokszor, hogy valami a felszínen locsog, a mély hallgat, és ott vannak a problémák.

Fekete Ágnes: Tehát nem indulattal, nem visszavágva, de valahogy mégis el kellett volna kezdeni beszélgetni, ezzel az emberrel.

Szentpályi Juhász Imre: A szupervíziónak az a feladata, hogy megpróbálja tisztázni a helyzetet, amit egyébként a bennlévők önmaguktól nem tudnak, nem az indulat a lényeg. A szupervízióban fontosak az érzelmek, amiket szintén el kell mondani. Ha dühös vagyok, ezt igen is el kell mondani. Még keresztyén körökben is.

Fekete Ágnes: Ezt olvashatjuk Máté evangéliuma 6. fejezetének 19. versében:

"Amikor böjtöltök ne nézzetek komoran, mint az írástudók…."

Isten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy abban tékozolta kincsei, az illatokat, a szépséget, a jó érzést, a kellemes időjárást, a színpompás hegyeket és völgyeket. Minden arról szól körülöttünk, hogy a mennyei Atya nagyon gazdag. Mégis van egy másik törvény a teremtésben. A visszahúzódás, a lemondás, a háttérben maradás törvénye. Nem arra gondolok, hogy az erősek mellett szükségszerűen gyengék is vannak. Inkább a tél erejére, amikor minden bevackolja magát. Vagy ahogyan a méhek tudják, hogy nem szabad megenniük óriási munkájuk termését. A természetben is fellelhető, az az erő, amit mi úgy mondunk, a böjt ereje. Reformátoraink nem nagyon kedvelték a nagyböjti szokásokat, mert abban a korban talán különösen formálissá váltak. Ma viszont nagy üzenete van ennek az időszaknak. Hiszen a mi korunk mindennél inkább a habzsolásról szól. Olyan édesítő szereket eszünk, amelyeket tudatosan tesznek az élelmiszerekbe, mert nassolásra ösztökélnek minket. Túlsúllyal küzdő emberek sokasága panaszkodik itt is, ott is. Valami nincs rendjén közöttünk a legelemibb életszükségletekhez való viszonyunkban. Tudni, visszalépni, képesnek lenni arra, hogy ne együnk meg valamit, amit megehetnénk, vagy ne tegyünk meg valamit, amire képesek volnánk. Ez egész életünk lényege. Terveink vannak, szeretnénk ezt, vagy azt elérni, szeretni, örülni. És nem vesszük észre, hogy az előre lökő erő mellett létezik egy másik hasznos erő is, a hátrahúzó erő. Szükség van arra, hogy időnként megállítson egy-egy betegség, valami visszafogjon a nagy szaladásban. Aki böjtöl, az, tudatosan éri meg a visszafogó erőt. Most nem megyek boltba, most itthon maradok, most nem nézek televíziót, most megzabolázom magam. Nem mogorván, nem azért, mert elvettek tőlem valamit, hanem örömmel. Mert tudom, hogy létezik egy nagyobb erő ebben a világban, mint a testi szükség. Mert Isten hatalmának szeretném átadni a testemet is. A Mennyei Atya adja, hogy ilyen értelemben tudjunk böjtölni.
Ámen

Bódiss Tamás liturgiai ajánlója Böjt második vasárnapjára

Nagyböjt második vasárnapja az ősi énekrend alapján a Reminiscere nevet kapta a latin introitus kezdetéről: Reminiscere miserationum tuarum, Domine…

– "Emlékezzél meg Uram, irgalmasságodról, mert azok öröktől fogva vannak …"

Ez a 25. zsoltár 6. verse, fennálló énekül tehát a közismert 25. genfi zsoltár 1. és 3. versét válasszuk! Legjobb, ha az apostoli köszöntés is ezt az igét idézi. A vasárnap evangéliumi szakasza a Máté 15,21-28-ban található: a kananeus asszony története. Az első vasárnaphoz hasonlóan harcról szól az ige, Jézus próbára tette az asszonyt, hogy hite erőssége nyilvánvalóvá legyen. A másik igerész (epistola) az 1. Thesszalonikai levél 4,1-8. versei, mely a megszentelt életre int. Harcainkban, próbák között bűnbánattal kiálthatunk Istenhez, hogy a szent életre alkalmassá tegyen bennünket. Az alábbi énekek közül a 379. dicséret régebbi énekeskönyvekben úrvacsorai énekként szerepelt, különösen 2. verse miatt. Ötödik versével egyébként igehirdetés előtti fohászkodásra is alkalmas. Ugyanez érvényes a 391. dicséret 5. versére. A két ének nagyon hasonló gondolatmenetű. Utóbbi szövege erőteljesebb, markánsabb könyörgés, dallama is nagyobb ívet jár be, fel- és lecsapó dallamugrásai még inkább kiemelik a szöveg erőteljességét, míg az előbbi ének szövegében-dallamában egyaránt kiegyenlítettebb. Mindkét ének szerepel az e vasárnapra összeállított régi énekrendekben.

Ajánlott énekek: Fennálló ének: 25,1,3. Szívemet hozzád emelem / Emlékezzél jóvoltodból Fő (derekas) ének: 379. Emlékezzél Úr Isten – vagy 239. Úr Jézus, hozzád kiáltok Igehirdetés előtt: 180. Uram a töredelmes szívet – vagy 151. Uram Isten, siess Ráfelelő ének: 225, 7. Adj igaz hitet a te szent Fiadban – vagy 372,5-6. Vedd el a mi szívünknek hitetlenségét Záró ének: 391. Vedd el Úr Isten rólunk haragodat

Similar Posts